Kemény Katalin

A hely ismerője, avagy a magány háza

Részlet

Kemény Katalin rediviva

Hogy a könyveknek (a műveknek) megvan a maguk (sokszor nyomorúságos) sorsa, gyakorta idézett s épp ezért elkoptatott, semmitmondó közhely. Hogy szerzőiknek is megvan a maguk (sokszor nyomorúságos) sorsa, vitathatatlan tény, amely azonban esetleges egyszeriségében legtöbbször magába záruló, feltörhetetlen és így mások számára értelmezhetetlen tapasztalat. Mégis, különös vonzerőt gyakorolnak ránk, olvasókra azok a (persze továbbra is: egyedi esetek, vagyis hát miért ne nevezhetnénk néven őket?) életművek, melyek szuverén (noha, lássuk be, talán valóban esetleges) igazsága, minden tompítási, relativizálási vagy semlegesítési próbálkozásunk ellenére is, mintha egy szillogizmuslánc belső következetességével és konok kérlelhetetlenségével, a kétszer kettő józanságával szembesítene bennünket létezésünk megoldhatatlan s egyúttal megkerülhetetlen alapkérdéseivel és kételyeivel – a lét csodájával és haladék voltával, az elfutó pillanat örömével és az időtlen súlyos jelenlétével –, miközben azt a paradoxont feszegetik, hogy dolgainkban hogyan és hol lenne tetten érhető az értelem és a rend, ha csak az anankét tapasztaljuk meg, és a vaksorsot, hogy hogyan lehet büntetés, ha nincs bűn, és felelősség, ha a sorsot nem teremtjük, hanem kapjuk (s amit, ha tudunk, vállalunk)…

A most januárban, kilencvennégy éves korában elhunyt Kemény Katalin életműve kétségkívül az ilyen, logocentrikus életművek sorába tartozik, és osztozik is sorsukban. Kívülről nézve úgy tetszik: szinte kivétel nélkül mindig nyomorúságos sorsukban. Mert az ilyen, megint csak kívülről nézve: monologikus természetű, azaz vallomásos-vallomásszerű (élet)művek létrejöttének előfeltétele a magány, s épp ebből következően osztályrészük sem lehet más, mint az idegenség, a meg nem értettség. A tétova és báva, a tanácstalan és kelletlen értetlenség, sokszor az elképedt furcsálkodás. Hérakleitosz, Lao Ce, Eckhart, Böhme, Pascal, Kierkegaard, Nietzsche, Cioran életműve eminens példa rá. Nálunk mindenekelőtt a hitvestársé, Hamvas Béláé… Nem firtatom, hogy a fent nevezettek művei törvényszerűen vagy csak mintegy véletlenszerűen (vö. idegenség) kerültek-e kívül a „fősodorból”, a maguk korának meghatározó kánonjaiból, sodródtak-e margóra, vagy maradtak egyenesen asztalfiókban. Az sem igazán fontos, hogy – igaz, zárványként való – fennmaradásuk a szerzők személye köré vont mítoszoknak és legendáriumoknak köszönhető-e, vagy a „kánonok” váltakozásainak, a befogadás és értelmezés vargabetűinek, véletlenjeinek, a „felfedezéseknek” és emez „újrafelfedezéseket” követő, ám törvényszerűen gyorsan le is csengő reneszánszoknak. Az egyedül fontos talán csak az, hogy így vagy úgy, de ezek a (hangsúlyozottan: élet)művek mégsem lettek az enyészeté, s ez nem nekik (még kevésbé szerzőjüknek) jó, hanem elsősorban nekünk.

Sőt: kizárólag nekünk. E művekkel szembesülve – bárhogy próbáljuk is megóvni magunkat tőlük – rá kell döbbennünk: konok kérlelhetetlenségük, vaskövetkezetességük, dacos meg nem alkuvásuk, témafelvetésük és mindenekelőtt hangjuk (ti. a szöveg mögül a szövegbe újra meg újra beszivárgó-betörő, valami egészen mélyről jövő, esendően emberi, egyszersmind valami egészen ember-telen, emberen és nyelven túli, „nem e világi elevenség”) rabul ejt bennünket. De nem csupán egyéni ízlésről, tetszésről, nemtetszésről van itt szó. Távlatosabban és a mából nézve inkább arról, hogy e művek – egyenként és összességükben is – az írás olyatén felfogását
realizálják, mutatják fel, amely az erős kisugárzású (értsd: elkötelező jellegű) irodalom és a művészet egyetemes megtagadásának, visszautasításának, a meg-(nem-)rendelő degenerált ízléséhez, a depoiézisz (az ellaposodás, az eldurvulás, horribile dictu: az elkorcsosulás) normáihoz való egyetemes alkalmazkodás korában (s melyik kor volt más?) üdítően szuverénnek hat. Ezek a művek nemcsak hogy mernek, nemcsak hogy akarnak, de képesek is szuverénnek megmaradni, s ez annál feltűnőbbé teszi őket, mennél több környezetükben az alkalmazkodó,
a korrumpálható, és a (sok esetben) korrupt.

Pedig mi sem áll távolabb tőlük a feltűnősködésnél. Hol is feltűnősködhetnének? A külvilágtól, a közönségtől hermetikusan elzárt magányukban, amelyből megszületnek? Az önmagukkal lefolytatott monológban, amely inherens módon egyedüli megszólalásformájuk? Önmaguk előtt és önmagukban, kétséges és bizonytalan utóéletük zárványában?

Nem. Szuverénnek, öntörvényűnek lenni épp abban áll, hogy nincs szükség külső megerősítésre. Az ilyenfajta szövegeknek nincsen szükségük olvasókra.

Az olvasóknak van szükségük rájuk. Hogy miért, rejtély. Ahogy rejtély az is, miért esik jobban a járás a sztélék, emlékoszlopok szegélyezte utakon, holott a jeltelen utak is csakúgy utak, mint a megjelöltek. Mit tud hozzáadni az úthoz a sztélé, amely semmi egyéb, mint írás (felirat) egy megfaragott kövön, amely nem néz sem délre, sem északra, sem keletre, sem nyugatra, amely nem igazodik semmiféle kétes irányhoz?

Talán épp csak ezt: a sztélé önmagát adja az útnak, az úthoz. A tisztán horizontálishoz
a vertikálist. Az ezeken az utakon járók mindig éppen aktuális, konkrét idejéhez az időtlent.
S bár a sztélé, nem nézve egyik égtáj felé sem, nem mutat konkrét irányt, mégis eligazít: a helyet jelöli, ami nem más, mint a horizontális és a vertikális, a lent és a fent, a sík és a tér, a megtapasztalható és az időtlen (emberi léptékeink szerint: az örök) idő metszéspontja.

Minden bizonnyal innen van e nyelvi sztélék, ezeknek a nyelv szinkróniáiból és diakróniáiból teremtett sztéléknek a konkrétsága, plaszticitása, tapinthatósága, ugyanakkor, s ettől elválaszthatatlanul, időtlenségük, elvontságuk, hűvös távolságtartásuk. Másfajta, különös birodalom közleményei ezek. Sosem fejthetjük meg teljesen szövegüket – csupán egy-egy lenyomatot őrizhetünk meg belőlük.

Kemény Katalin művei, a megjelentek és a kéziratban maradók is, azt hiszem, voltaképpen ilyen „sztélék”. A magány háza is az. A két évvel korábban elhunyt hitvestárs emlékére emelt sztélé. Az 1970-ben befejezett és A hely ismerője címet viselő kötetből való. Annak utolsó fejezete. Most, 2004-ben úgy kell pontosítani: A hely ismerője című esszékötet utolsó fejezete az 1968-ban elhunyt Hamvas Béla és a 2004 januárjában elhunyt Kemény Katalin közös műve emlékére emelt sztélé, közös művük előtti tisztelgés. És hogy ezenfelül még mi minden előtt? A hajnali ritkás ködök előtt; a lenvirág kékje, a fűágyban hajladozó pipacs előtt; a magára maradó áldozata előtt; a közös, szentendrei kert vakító fehérje előtt a holdtalan éjben; a kertbe tervezett, de soha fel nem épült közös ház emléke előtt; a szüntelen beavatási helyzettel együtt járó aszkézis és a mindent átható Erósz előtt; a második magány szenvedése és tudása előtt; a szépség és a közöny ikertestvérisége előtt; a névtelen haikuköltők előtt; a hely ismerője előtt.

De a kommentár helyett beszéljen már mindezekről maga a szöveg.

Szántó F. István

„… akárhová kerüljön is az ember, és legyen bármilyen magányos, mindig hárman vannak együtt, s ennyien már elegen vannak a templom alapításához.”

(Saint Martin: Tableau Naturel)

Faházikónk a hajnal ritkás ködében úszik. Átellenben a tűzkorong a szendergésében hömpölygő folyam felett még nem rebbentette foszlányokra az ég ritkuló tejfüggönyét. De a nappal közelítő varázslata egyetlen lehelettel tünteti el az éjszakáét – hihetne-e élő lélek a visszalopakodásában? Füvek és fák és harmattól csillogó háztetők és bennem is a felpirosló szikra, mindnyájan kibomlunk, tárulkozunk a nevető ölelésre. Az imént még az álom mély fészkén, és máris a kunyhó lépcsőjén üldögélek. Hármas grádicsánál akadna-e a Földön hívogatóbb ülőhely? A középsőt megülni, a felsőre hátunkat bízni, az alsó lábunk nyugalmas zsámolya. Szemem lehunyom, hajózom, s mire felnyitom, átúszott a kerten, átúszott a folyón, átúszott testemen a hajnal. Ráboruló cseresnyefa-koronáról a tetőre az A-dúr hármashangzata pereg. Kelet felől ifjú szél szárítja fel a harmatot, és gyorsítja az ütemet. A varázslat elnyelte az éj párakék emlékét, a hínárhálót, az imbolygót, a szelídet. Uralkodik. Színek aranya, ragyogása. De pihenőmtől néhány lépésnyire, a kaszálatlan fűben, az első ébredés bársonykékjének egy-egy lehullott cseppje. Megremegek. Merjem-e felismerni az ismerősnél ismerősebbet? Igen, lenvirág ébredt pirkadatra a kertben. Honnan az ajándék, honnan hozhatta magját ide a szél? Hogyan fogant meg itt, éppen itt a minden kékek között a leggyermekibb, a legtisztább, a lenvirág kékje? Felismerem, ez a te szemed kékje, és szemembe hunyom szemedet.

Az árok édes nyirkában két fülemile boldog éneke a csendet még mélyebbé sűríti. Miként a brokátselyem fénye a ráhímzett boglárok játékában még jobban ragyog, miként a fű az ágyában hajladozó pipacstól válik igazán zölddé, úgy a csendet is ez a madárzene halkítja önmagává, amint minden várakozástól feloldva ölét nyújtja a benne nyíló hangoknak. A feltáruló reggel az éjszaka némán vajúdó dübörgéseit megsemmisíti. Mondják, a fülemile éjjel nem alszik. És valóban, éjféltájt, a sötétséget fel-felszaggató apró staccato hajnali öröménekéhez alig-alig hasonlít, mintha csak az egész elborult teremtést zokogná. De hogy ez a sírás a madárka ébrenléte-e vagy álma, ki tudná azt tompa emberi hallásunkkal megmondani? Még azt sem tudjuk, az ő merőben más világában vajon hasonlítható-e a miénkéhez az alvás vagy az ébrenlét, és hogy vajon nem a nappal örömvarázsa altatja-e el valódi éberségét, éjszakáját. Valószínűnek látszik, hogy növénynek, állatnak, minden lénynek élő esszenciája s ezzel éberségének mérlege vagy az éjjelre, vagy a nappalra billen, ám az bizonyos, hogy az egésszé vált emberben a kettő nem egyensúlyban van, hanem egy.

*

A magános áldozat vagy lehetetlen, vagy groteszk, vagy emberfeletti tett. Már csecsemőkortól fogva az ébredéstől a lefekvésig minden mozdulatunk társainkhoz viszonyítva születik és rögződik meg, jóllehet ezek mértéke csak másodlagosan a „többiek” – gyökerében a születésünk előtti és feletti tudásból táplálkozik. A gesztusok, a szokások, az illem, a rítus. Magasabb szinten mindez épp az, ami az életcselekedetek sorozatának összessége, az áldozat. Akit bármilyen világi becsvágy, lett légyen az akár szelleminek tételezett is, kivon a közös élet rendjéből, senyvedt és groteszk figurává válik. Sem a bogaras, bélyeggyűjtő agglegény, tudós könyvek szerzője, sem a hét országra szóló ilyen-olyan bajnok, sem a virtuóz zenész, de még az üdvcselekedetek gyűjtője sem kivétel ez alól – vélt áldozatának füstje földre csapódik. De mi lesz azzal, aki egyszer csak társtalan marad? A teljesen magános ember életében a közös életrend formája még egy ideig gépiesen ismétlődik: bizonyos oldottságot tapasztal, mintegy felszabadul az alkalmazkodás terhe alól. Ám hamarosan facsaró fájdalom lesz úrrá rajta a kölcsönös segítség, a játékos incselkedés híján: egyre értelmetlenebb lesz számára az öltözködés rendje, és lassan megelégszik a tiszta váltóval. Már asztalt sem terít magának, ha enni akar, értelmetlenné válik a nap beosztása, végül pedig elmosódik a különbség nappal és éjszaka között, és ha tudni akarja, milyen napot írunk, meg kell néznie a naptárt – az ünnepek eltűnnek életéből. Az idegenek szemében úgy tetszhet, a külvilág nyújtotta élvezetekre, szenvedélyeinek szabaddá engedésére, sőt elmélyítésére több alkalma nyílik a magára maradónak. Ám az ilyesmire szánt ideje szétfoszlik, szórakozása keserű ízt hagy szájában…

Mindez a szentre nem áll. Övé az emberfeletti tett, élete teljes idejét áldozattá égeti, élete magasan az élet felett lobog az eksztázisban. A szent azonban, minden megtévesztő látszat ellenére, nem szakad el szeretteitől, sem az élőktől, sem a holtaktól. Minél inkább megszabadul énje esetlegességeitől, énje időbeliségétől, vagyis minél jobban átlátja elmúló énjének semmisségét, annál szorosabb lesz közössége a mindenkiben élő múlhatatlan énnel, a halált nem ismerővel, akit a Bhagavad Gita szavaival nem fog a kardél, s akiről Eliézer így szólt gyermekeinek: lelked érc, senki sem morzsolhatja szét, csak Isten tüzével olvadhat össze. Ezzel a legerősebbel, ezzel a leggyengédebbel él közösségben, ennek szól életáldozata, a mindnyájunkban élő isteni Énnek.

*

Az időélet áldozata az időtlennek szól. Ha valaki megérintette az időtlent, a hívás vonzása a rezdületlen kupolán időrést hasít. Megérintette és megérintetett: az áldozat fel és le ugyanaz. Egylétünk állandóságán kékben ragyogó időréseket nyitsz. Meglátogatsz. Nem medvebundásan, bebocsátást kérve, és nem kísértetként, levetett szokásaidat keresve. Rigó vagy az öreg cseresnyefa idén sarjadt ágán. Amit annyi hajnalon próbálgattál, együtt fütyülni a feketerigóval, most milyen hibátlanul tudod! Itt, szemben velem, a levelek mind énekedre lengedeznek. Nem röppensz el, ha hívásodra kilépek a verandára. De télen, mi lesz télen? Tudom, te nem költözöl délvidékre a többiekkel – találkoztam már fa tövére zuhant, megfagyott rigóval. Ez az ének, ez megmarad. Nem, nem az én fülemben, nemsokára az is elporlad. Ének – a feledés örökkévalójában.

*

Honnan a kert vakító fehérsége e holdtalan, e csillagtalan éjben? Kívül ezüst, belül a kimeríthetetlen mélység sötétjét ontó olajfád karolja körbe a fehér liliomszálakat, mind a hármat. Virágjukat senki sem látta. Te sem, csak a hagymát, ültetéskor. Nem hajtom szét az olajág-szárnyakat, amikor odalépek eléjük. Félek, liliomlángod perzselése az olajfa szakadékába merítene…

Miénk a mennybolt fátyláról a gyepre visszaverődő láng szikrázó pora.

*

A magános ember szobájában kiejtett szó visszacsendül a tányéron, az asztalkendőn egy pillanatra megtapad, a vázában a rózsáról a terítőre hull egy szirom, a falak felisszák, továbbrezgetik, kint a bokrokon, a szeleken át a folyóig, a víz elsodorja – és most, elmerülésének pillanatában az egyetlen hang saját magjával egyesül.

A magános házban egy szó. Én, az első, számból kiejtettem, én, az utolsó, fülemmel felemeltem, én, az összes.

*

Hászid mondás: „A magány ne tegyen téged gonosszá”, és Kassner: „a szent élet kísérlet a valódi magányra”. Valóban nincs más lehetőség. A gonosz a magány ellen magába gyűjti a légiót. A szent, hogy ne legyen magános, kiűzi magából a légiót. A kettő között a morzsalék.

*

Mi lehet hatalmasabb a magánynál? A Brihadarnyaka Upanisad szerint Brahma saját magányától megrettenve teremtette a világot. A magány a potenciák összessége, a hatalom telje. A potenciák első megrebbenése, a tudat meg akar nyilatkozni, s hogy lássa önmagát, tükröt teremt, a mayát, a világot. Ilyenképpen már a logosz is különválás, s ha a teljesség fényét sugározza is, az árny lehetőségét szintén magában rejti – a képét, a káprázatét. De a logosz, ha teljessége érintetlen marad is, nem tud elszakadni attól, ami belőle, általa káprázik; ez az elszakadni nem tudás a lények iránti szeretete. A lények nem tudnak elszakadni attól, aminek tükrei, visszavágyásuk a teremtő ölébe szeretetük jele. Van különbség a két szeretet között? Van különbség az egyetlen híd között, amely onnan ide, innen oda vezet?

*

„…megkísérelni valóban magánosnak lenni, a világtól oly gyökeresen elszigetelődni, hogy az teljesen az emberben, egyszersmind teljesen kívüle legyen.” (Kassner)

*

A ház összefoglalása nemcsak a helynek, hanem az időnek is. Ha az idő benne nem teljes, akkor kísértetté válik, múlttá. Saint-Preux-n, viszontlátva a régi helyet, úrrá lesz a régi tárgyak bűvöletének hatalma: a tárgyak felébresztik benne a valaha közelükben támadt szenvedélyt.
A tárgyak tanúink, és amikor a régi tárgyak, a tanúk eltűnnek, s mi magunk válunk önmagunk tanúivá, akkor egy ilyen saint-preux-i visszanézés, egy ilyen visszahívás olyan, mint amikor valakit a túlvilágról vágyai ideidéznek, mivel nem tudott burkaiból kibontakozni. Ilyenkor a hely–idő viszony megfordul, és az idejét vesztett, üres szemű tér reánk dermeszti időbeli arcunkat, annak immár hiányát.

Ahogy a kabalisztikus héber vagy ősi kínai kozmológiában a keleti égtájnak a nap folyamán a reggel, az esztendő folyásában a tavasz, az északnak az éj, a tél és így tovább, valamennyi helynek a megfelelő idő felel meg, úgy az emberélet realitását is ez a megfelelés biztosítja. E nélkül az analógia nélkül összezavarodik az államrend, a világrend, és megzavarodik az ember viszonya éggel és földdel. Az idejét vesztett tér a holt. Ha valaki visszatér emléket keresni gyermekkori lakhelyén, nem a hellyel találkozik, hanem a holttal.

*

Az idő valótlan, de az idő valósága a tárgyaké. „Isten nem a dolgok által szól, a dolgok az ő gondolatai.” (Rabbi Lévi-Isak) – Az idők felruháznak bennünket.

*

A magános ideje az este. A reggeli derengés halvány, de már nem röpdöső öröm. Valami hálás csodálkozás vegyül bele, íme, megint kapott ajándékba egy napot, készülődésre, az este fogadására. Éjszakájából hiányzik a másnap hívása. Vagy a nyugtalanság démonai látogatják, vagy a messze maga mögött hagyott örömön és bánaton túl úgy tér pihenőre, mint aki már elfogadta, hogy többé nem virrad rá életfény. Ám ha napnyugtakor megtér otthonába, még élete utolsó estéjén is meglepi, hogy senki sem vár rá: nem várnak rá sem meleg szóval, sem meleg étellel, és nem várnak tőle semmit. Mert hazamenni annyi, mint valakihez hazamenni. Az elsivárosodott léleknek ilyenkor mindegy, hogy utcán van-e vagy vonaton, vagy otthon: éhségét gyorsan elveri, és elnyúlik a nem frissen vetett ágyon.

*

Semmit sem tud a magányról az, aki haragjában, vagy a világ hiábavalóságától elfáradva, vackába húzódik vissza. Aki önszántából fordított hátat övéinek, barátainak, ellenségeinek, még akkor is, ha elválását és leválását véglegesnek hiszi, lappang benne valahol a remény, hogy Istennel nemcsak cellájának éjszakájában, de egyszer majd a társak szemében is találkozik.

*

Az igazi magános az, akire senki se vár, sem kint, sem bent. Ha nem kiégett lélek, cellát épít magának, s – mindegy, hogy az utca nyüzsgő zsivajában, az erdőben vagy lakásának négy fala között – abban lakik. Megérti, terjeszkednie most már csak vertikálisan lehet. Ez a rászakadt magány kiváltsága, a cellaélet. De a kísértés és az enyhet kínáló élet arca gyakran összemosódik. A cellaéletnek megvannak a maga fokozatai. Eleinte olyan, mintha sivatagban élne, a falak tátongón meredeznek, ha képek függnek rajtuk, semmitmondóak, legjobb leakasztani őket, a tárgyak közül alig van valamire szüksége, fölöslegesek, szinte tolakodóak, de kis idő múltán mintha életre kelnének. A lámpa a sötétség besurranásakor világosságát kínálja, a tűzhely, még ha nem hasábfa pattog is benne, csak a mechanizált világ villanyégője, gázlángja, akkor is valami életmeleggel hízeleg, a bögre megkívánja, hogy fényesre mossuk, s azután lenevet a polcról, és inkább ő kéri a beleöntött tejet, semmint az, aki megissza – a tárgyak mozdulataink élő üregévé válnak. A fekhely és az asztal, a meglazult kilincs s a nehezen nyíló, de már jól tudjuk, melyik mozdulatunknak engedelmeskedő ablakzár nem is környezetünkké, már-már testünkké válik. Viszonyunk személyessé lesz, olyannyira, hogy lassan megismerjük gyengéjüket, s a személyes kapcsolat csalhatatlan jele, a humor is kibuggyan. Ilyenkor rászólunk a tejre: ki ne fuss, míg egyet fordulok! És még inkább az állatok. A magános azokkal tudja csak igazán benépesíteni sivatagát! Elég egy kóbor macska, amit egyszer megszánt, megetetett, s az ezután minden reggel a szokott időben bemiákol, kéri jussát, nemsokára már vacsorájának is társa lesz, és ha a kis jószág elmarad, ízetlenebb az egyszerű estebéd. Hát még a kutya! Az, ha pár jó szót adott neki, elébe telepszik, nem tágít, a maga, számunkra csodálatos kutyatudásával megvonja szerzett gazdájának lakhelye körül a határt, és világát e körülhatárolással őrzi. Ki ellen őrzi – kérdezi a remete, aki nemcsak nem fél senkitől, de jól tudja, éppen ezért nem is fenyegetheti senki. A magános most feleszmél. Amikor a tárgyakat életre keltette, amikor háziállataival valami derűs és mégis fanyar idillt teremtett maga körül, megkockáztatta, hogy a régi, emberinél alacsonyabb szinten a tárgyi életbe visszaburkolóddzék, hogy a háziállatok ártatlan tompaságával közösségben maga is a fel nem ébredt természetbe visszasüllyedjen. Új eszmélésében azonban a tárgyak a magános által beléjük lehelt életüket elvesztik, s miközben a szellem által fel nem ébreszthető barmok iránt mélységes részvét fogja el, azok értetlenül bámulnak gazdájukra. Egyszerre világos lesz számára, mi történt. Körülvette magát az életet könnyítő, az élet álcáját viselő dolgokkal. A kétfüles, a magát ibolyamatricákkal kellető bögre a padlóra esik, és darabokra törik – talán nem figyelt eléggé, talán túl közel helyezte az asztal széléhez. A cserepeket összesöpri, nem gondol rá, miből iszik ezután. Az ez idáig engedelmes kályhában a fa nem fog tüzet – lehet, nyirkos a tüzelő, lehet, szél csap a kéménybe, abbahagyja a hiábavaló erőlködést: nincs is olyan erős hideg, pokrócot terít hátára, és vár. Fel sem tűnik, hogy a kutya elkódorgott, a szokott ugatás megszűnt, a cica még bekígyózik az ajtórésen, a maradék tejet elébe teszi, visszadűl a lócára, vár. A dolgok cserbenhagyták. Micsoda megkönnyebbülés így várni arra, amit szó nem tudna megnevezni! A háznak ez a most már véglegesen visszatért magánya, a dolgok halála szembesít halálunkkal, sokkal visszavonhatatlanabbul, mint annak idején a világi életben az élet halállátványai. Olyan mélyet kortyol a magány új italából, hogy már nem csatlakozhat emberhez sem – ugyan ki az az élők között, aki ugyanezt az italt, míg nem jött el az ő magányának órája is, együtt ihatná vele? De magánya még nem teljes. A halottak visszajárnak haláluk valóságával magányára emlékeztetni, a véglegesre.

*

Mondd, kinek könnyebb meghalni: annak, aki a családból, dédelgető baráti közösségből, földi dolgait a törvény szerint betöltve, övéiről gondoskodva távozik, vagy annak, aki senkitől sem tud meghitt búcsút venni?

Hallom válaszodat: kinek könnyebb átúszni a folyót, a bundába, csizmába bugyoláltnak, vagy annak, aki mezítelenül veti magát az árba? Értem válaszod, akár ideátról, akár onnan túlról jön, a kérdés velejét kicsordítja – értem, hogy akitől elbúcsúzunk, azokhoz jobban hozzánövünk, nem engedjük, hogy tőlünk elváljanak, és maszkjaik súlya alatt magunk is a folyóba veszünk. De mi, mi, ugye, én kedvesem, mi nem búcsúztunk el? Így el sem válhatunk.

*

A magános első beavatási állapotában, az evilágtól kiüresedett életében, sivatagjában önmagából, perceiből, mozdulataiból egész világot népesít be, hogy felismerje a kanál zörrenésében, a szú percegésében, még az egér rágcsálásában is ugyanazt a nevezhetetlent, aki a csillagok pályáját irányítja. Sivatagja formákba, színekbe öltözik. A kútra járás öröme, a csipkebogyószedés, egy-két, családtagjává fogadott bokor rügyezése, lombhullatása, az évszakok megszokott körtánca testével egybeforr: kezdeti sivatagából a profán élet helyébe valami melankóliával behavazott és mégis új paradicsomot varázsol. Nincs ennél megtévesztőbb káprázat. Ez még csak a gyönyör eksztázisa, várakozását a hamis halhatatlanság labirintusába csábíthatja… Hol van még az a határ, ahol kénytelen szembenézni önnönmagával – saját halálával?

*

Magányunk végső burka azonos Isten első burkával, a szóval – de amikor a szó megszűnik (…)

*

Az első magányban az űr be akarja tölteni önmagát, és formát keres. A formák kimeríthetetlenek, Isten gondolatai kimeríthetetlenek. A manifesztált lény Isten egy-egy gondolata, egy forma, egy idő, egy hely, egy személy – egyetlenegy. Magányának betöltéséhez ajándék az idő, és mire formáját betölti, mire helyével azonos lesz, az ajándék elfogy. Megérkezik az állomásra, ahol függetlenül az életfonal megszakításától vagy továbbkúszásától, ez a véges, ez a számlálható idő az időtlennel találkozik. Ez az az állomás, ahol a megnyilatkozott forma semmissége a teltségben feltárul, és kezdi levedleni mulandóságának maszkját. Ha fiatalabb életkorban éri utol az embert ez a köznyelvben megrekedésnek nevezett, befejezetlen befejezettség, csakhamar elveszti egyéni vonásait, valamilyen kollektív típushoz hasonul; első ránézésre könnyű megállapítani, milyen konstelláció alatt született, mert ezután a természetinek mondható konstelláció uralja őt, és nem ő azt. A fenyegető második magány elől a sokaságba rejtőzik, és halála is a sokaság halála. Idősebb életkorban az arcizmok meglazulnak, a járás elveszti ruganyosságát, látható műveire legfeljebb a mulandó kártyavárába menekülő tompaelméjű büszke, és hiába kuporodik a kályhasutba, házában már csak vendég. Ha ő nem veti is le formáját, az elhagyja őt. Az ember, ha még itt tengődik, formátlan, olykor nevetséges roncs lesz, mígnem porrá válik, amiből vétetett. Ezekre illik a szkeptikus mondása: „Az öregkor az élet bosszúja önmaga felett.”

Keveseknek adatik meg a második magány szenvedése és tudása: „a lélek sötét éjszakája”. Olyan ez, mintha a lehullott forma Istent űzte volna ki a lélekből, mintha a lélek nem volna egyéb, mint tátongó űr; már remélni sem képes, hisz a reményhez akarat szükséges, az az akarat, amely formát keres. Az átlagember, az egymagában is sokaság alig veszi észre az űrt, amely nemsokára számlálatlanul elnyeli. De van a másik űr, a nagy várakozóé: megnevezni ő sem tudná ezt az egészre rányílt űrt, amelyet ha a várt vagy váratlanul érkező kegyelem betölt, nem az időtlenbe, hanem az örök időbe merül.

*

Olykor úgy tűnik, születésünkkel együtt kapjuk a magányt és a magányt betölteni kívánó akaratot, az alig csillapítható szomjat. A csecsemő, ha teleszívta magát anyatejjel, egy időre megnyugszik, de azután ismét sírni kezd, míg anyja újra ölébe nem veszi. A gyermeksírás az első aktív megnyilatkozása a másik test-lélek ölelése után. Egyetlen kívánság van: az űr magányának betöltése. Nincs az a kívánság (hatalomvágy, tudományos elismerés vagy csak egy egyszerű tárgy megszerzése), amely ne az eredendő űr betöltésének álcája lenne. Ha pedig álca, sohasem telik be, sőt, minél több teljesül belőle, annál többet kívánunk – az álkívánságok betöltése az űrt egyre mohóbbra tágítja, miközben az egyetlentől egyre inkább eltávolít bennünket.

*

A népszáj úgy tartja, hogy a halottak, ha nem teljesült utolsó kívánságuk, kísértet alakban visszajárnak jussukat keresni. Ha valaki meghal, és a helye üres, és a teste üres, az ottmaradtak félnek szobájába lépni, félnek helyére ülni, szorgosan kitakarítanak utána, egykori fekhelyét máshová helyezik, hogy a kísértet ne találjon vissza régi kívánságaihoz, szokásaihoz. A reinkarnáció khiméráját is a lefokozott imagináció kis kívánságokat szülő ereje csillogtatja. Van, aki egy elmulasztott földi utazásért, van, aki egy megkívánt és leszakíthatatlan körtéért térne vissza. Egy szegénységéből kikászolódni képtelen fiatal lány azt mondta: sohasem volt ilyen habos, ilyen lágy selyemruhám, s ha még egyszer megszületek, ilyenbe fogok öltözni. Még élemedett korában is emlegette ezt az oly kívánatos, a testéhez sosem simult ruhát. Imaginációja oly elszakíthatatlanul összenőtt e vággyal, hogy nem lehetetlen: kísértetként az idők végeztéig a rue de la Paix csillogó kirakatai előtt fog bolyongani. Az időbetapadtság (vagyis maga a mulandóság) a végső házát meg nem talált léleké. A halottűzés népszokása, az élők és holtak világának varázslattal történő elválasztása, valamint az eltávozott „kívánságainak kielégítése” (ezért teszik a halottak mellé a sírba az ételt, a lovat, sőt feleséget és szolgákat is), mind-mind ennek a megépített és tovább nem építhető háznak a meghosszabbítási kísérlete. Valójában mindez annak a befejezetlenségnek felel meg, amit a tradíció exoterikus szinten az ősök útjának nevez. Idetartozik az ősök emlékének megőrzése, oltáremelés a tiszteletükre, a felmenők képeinek mágikus erővel való felruházása és más hasonlók. Az istenek útjára tért léleknek azonban sem szerszámaira, sem övéinek tiszteletadására, de még itthagyott nevére sincs szüksége: ő maga, a minden ősétől és utódjától elszakadt névtelen, ő egyedül az összes ős.

*

A Bardo Thödol figyelmezteti az eltávozottat, ne azonosítsa tévesen magát azzal a holttesttel, aki körül tesznek-vesznek a hozzátartozói. Úgy tűnik, a legnehezebb a megszokott és valójában már lehullt formánkat, a házat, amely kivetett magából, elhagyni. Csak annak adatik ez meg, aki már itt teljesen kiürült. Milyen meglepő, hogy René Guénon, a beavatott, aki nemcsak az emberi lét, de szélesebben az univerzális létnek a szent könyvek alapján ismert minden állapotát oly biztonsággal tárta fel, halálos ágyában fekve azt hagyta meg végakaratául feleségének, hogy halála után ne nyúljanak íróasztalához, hanem hagyják úgy, mintha továbbra is ott dolgozna… Az időbe tapadó kívánság ki nem meríthető, és legkevésbé az a tudás kívánsága: „aki tudja, nem tudja.” A lélek ürességét, a magányt csak a másik lélek magánya töltheti be, amikor az egyesülésben valósággá válik a harmadik – az első.

*

Magányom tükre magányod. Azt kell hinni, végső együttlétünk nem lesz más, mint Isten magányának és a miénknek az egyesülése.

*

A forma burkát levetve a lélek a saját mélységét takaró, áttörhetetlen burokhoz jut el, amit Eckhart „a lélek végső alapjának” nevezett, s „ahol nincs semmi, csak merő hallgatás” – ez a hallgatás, ez a szent határ, ez az ember végső magánya.

*

Milyen békésen ápolt ez a mai nap! Langyos szélcsendben, a fűbe telepedve a zöld kockás abrosz feslett szálait beszövögettem, emlékszel, azét a vidám vacsoraabroszét, amellyel ma este megint megterítek, és ismét veled teázom. Ó, ez a saját szépségében úszó, szépségének közönyében, közönyének kegyetlenségében tündöklő nyárelő!

*

A szépség és a közöny ikertestvérek – lehet-e ennél irtóztatóbb s ezzel a végleges elhagyatottságot inkább ránk dermesztő felismerés? Ellenállhatatlan vonzereje a szép női testnek, a szép virágnak nem éppen abban a közönyben rejlik-e, amit mi (akik számára az egyetlen létező a személyes valóság, a nem-közöny) még szépségének támadása árán is személyessé akarunk tenni? Valószínűleg a személyes jelenlétnek ez a követelése késztet egy-egy kamaszodót, hogy a virágba beleharapjon, és ugyanez a gyökere a szadista agressziónak (amit nem zár ki – lásd Georges Bataille példáját – a mégoly érzékeny tudatosság sem). Ez állhat a hódítás ösztönének mélyén is, irányuljon az akár a szépsége teljét élő nőre, akár egy magas hegycsúcsra. Van, aki saját személyét csak a „nagy” teljesítményben képes érzékelni (a másik és az önmaga ellen elkövetett agresszióban), és áldozatát nem tudja elválasztani a birtoklástól. Az alpinista, aki a természeti széppel nem elégszik meg a szelíd lankán, a „legmagasabb” csúccsal kíván egyesülni. Ezzel szemben a haikuköltőben minden fűszál, minden múló pillanat az örök jelent ébreszti. A pillanat közönyét, ami maga az elmúlás, múlhatatlanul éli, személyének semmissége így válik eggyé az örökkévalóval – ez a találkozás lobbantja fel a szépséget. A természet, a puszta élet közönyös, és számunkra, akik a szépség kegyét kaptuk, minden és mindenki, aki e kiváltságban nem részesül, kegy-etlen. A hang, a szín, a forma, úgy, ahogy azt az élet elfogadja és beleburkolózik, és közönyösen éli, még nem szép. Szép csak a mű, amelyben a hang, a szín, az alak forrásával találkozik; a mű, ha az nem is több, mint e felismerés bennünk – a csodálat.

Nem, nem a nyárelő ragyogása ápolt – a személytelen szépség képtelen a gyöngédségre. Én ápoltam e napot azzal, hogy személyedet minden lélegzettel, minden öltéssel beleszőttem, hogy kettőnk múltba hulló életével telítettem. Később, csonka cseresnyefád árnyában, a könyv csukva maradt. Helyette alapvető kettősséged és végső egységed kérdése foglalkoztatott: újból eltöprengtem, ha egyáltalában valami vágyadról szóltál, az sohasem volt egyéb, mint a ház, a házunk, és mégis mindent megtettél, hogy lehántsd magadról, ami e világból rád tapadt. Szétszóródni akartál, megsemmisülni, és még az üdvöt is elvetni magadtól, az üdvöt, ami az evilági idő meghosszabbítása. Kuckóban, díványsarokban, szűk kávéházi asztalon, egy irattáskában rendezkedtél be, a földi háznak még a gondolatát is felszámolva magadban. És csodálatosképpen a díványsarok, egy-két óra a vízparton vagy a töltéslejtőn elég volt az idill testet öltésére. Bizonnyal annyira vágytál rá, annyira szeretted azt a fel nem épült földi házat, hogy tudtad, ha meglenne, nem bírnál leszakadni róla, tudtad, oda hazajáró lélekként vissza-visszajárnál. Ebben a házban, amit neked építettem, nem kell már visszajárnod – hiszen itt vagy.

És mást is tudtál, bizonyára minden lényegeset. Tudnod kellett, hogy az istenek csak pillanatokra jelennek meg a halandónak. Az istenek tudása, hogy az idill, a maradás boldogsága nem adatik a földieknek. Burkot formálnak számunkra a szépségből, ez az istenek áldozata, és mi burkainkat levetve visszaadjuk az áldozatot. A két áldozat elválaszthatatlan, ám az áldozatot időből szőtték, és visszaadása után az idő is betelik. Akiben a tudat magas fokán lángol fel isteni énje, abban a kettősség lobogóbb, azt a felébredt isteni láng felperzseli. És különös módon őt, az időtlent az idő jobban égeti, sürgeti. Számára fájdalom az idő. Ebből a fájdalomból születik a sietség és a melankólia. A melankólia: a részvétel, együttélés a világ szépségével annak tudatában, hogy ez mind csak káprázat. És a sietség: a kirepített nyílvessző haladása célja irányában, megállíthatatlanul az egyetlen valóság felé.

Egyszer – mikor? erre nem tudnék, de minek is kéne válaszolni rá, egybeélt időnkben nincsenek dátumok, de mégis, mondjuk így, az első nagy megnyílásban, isteni voltunk feltárulásában – azt kérdezted: tudod, hogy csak pillanataink lesznek? Nem tudtam, és akkor sem értettem. Távozásod órájában értettem csak meg ezt a tudásod, s ennek a tudásnak életárnyát, az elkerülhetetlen, a mélységes melankóliát. Áldás volt, hogy nem tudtam, áldás, hogy szavaidat nem értettem; így, ebben az értetlen tudásban, kettősséged elfogadásában egész időnk egyetlen pillanat s egyetlenségében az el nem múló pillanat lett.

*

Már alkonyodott, amikor a könyv, talán a feltámadó nyugati szél sodrától, talán szórakozott ujjaim játékától, mégis kinyílt. Ezt olvastam benne: „Vagyok, ki tündöklő hajnali fényben reggelizik.” És a másik lapon: „Védtelenül, halálraszántan, testemen átsüvít a szél.” Baso sorai, de írhattad volna akár te, vagy írhatta volna Baso rólad is, a másik vándorról. Verseinek elemzője azt állítja, Baso azért választotta a széltől, esőtől, égő naptól óvó ház helyett a vándorlást, mert a szegényes egyszerűség mélységes együttérzéssel vonzotta. Bizonyára így van, de csupán egyik szükségképpen velejáró arca ez annak a vándoréletnek, amely lényegében nem különbözik a magános élettől a házban. Vándor vagy magános – mindkettő önmagában lakik: az egészben. Mindkettő az a beavatási fokozat, ahol lehull a fölösleges (és mennyi mindenről derül ki, hogy fölösleges), és a lehullott helyébe, a dolgoktól megszabadult szegénységben milyen nem várt kincsek fedik fel fényüket. Mindkettő a nagy út, úgy, ahogy Jüan Niu, a kínai költőnő megélte: „Nem keresni az igazságot, nem keresni a káprázatot, a fűzfa zöldell, a virág piroslik, a dolgok önmagukkal azonosak”; vagy ahogy búcsúverse szól: „Égbolt – tavaszi naplemente, égbolt – őszi kelő hold fénye, melyik volt a való, melyik az álom?”

Azt tartják, hogy a haikunak azért nincs címe, mert tárgya megnevezhetetlen. Megnevezhetetlen egyedül az abszolút szubjektum lehet, a nevek adója, a névadás hatalmának adója, a Névtelen. Igaz, a haikuköltő tudja, és épp ez a tudás költészete, hogy ha azt mondja: kelő nap, ha azt mondja: fűzfa, vagy azt, hogy: reggelizem, többet mondott, mint „fűzfa”, „napfény”, „reggeli”, mert azt is kimondta, ami bennük megnevezhetetlen. A haikuköltő tudja, hogy az a többlet, annak az érintése futó felületével az időben azonos magával a Névtelennel. Így született meg a jelentős és jelentéktelen különbsége. A fűszál az árokparton, a fűszál hegyére röppenő és már tova is tűnt szitakötő ugyanúgy egy mérhetetlen és nevezhetetlen pillanata a vándornak, mint a szárnyával az ablaküveghez koccanó s már tova is illanó cinke a magány házában élő remetének. A vándor és a magános egyaránt erős a gyengeségben – gyengéden él együtt az erőkkel. Hogy részese legyen ennek az erőnek, hogy közvetlen érintkezésbe kerülhessen ezzel a gyengédséggel, levet magáról minden fölöslegeset, s így ajánlja fel magát a magasabbnak. Így, ebben a várakozásban valósult meg a találkozás, hogy megsemmisüljön benne a különbség a jelentős és a jelentéktelen között. Nálunk sem ismeretlen az, amiről a Távol-Keleten azt mondják, hogy ha a fa túl erős lenne, vajon miből ismernők meg a szél erejét, s ha a hullám merev lenne, vajon a hold szelleme miben mutatkozna meg? Eckhartnál mindezzel ilyen formában találkozunk: „Ha Isten gyermeke akarsz lenni, hánts le magadról mindent, ami megkülönböztet tőle.” A francia moralisták az újkori Európában a gondolkodás érzékenységének magas fokára jutottak. Amiért írásaik mégsem többek csak irodalomnál, annak oka az a szalonszellemiség, ahonnan tapasztalataik származtak. Aszkézis híján nem ismerhették a fölösleges lehullatásával feltáruló örömet, igaz, a végső szakadék ránk meredő sötétjét sem, azt, amit ismert és megismerve áthidalt a haikuköltő a szélviharban, azt, amit ismertél te, távol a szamszárától, az árokparton, térdeden a jegyzetfüzettel.

*

Engedni, vigyen bennünket az út, akár a vándorlásban, akár a magános házban. Az út különbözősége lehántja rólunk a különbségeket. Enélkül nem igyekezhetnénk valamennyien ugyanarra a helyre. De hol az a hely? A Gyémánt Szútra jut eszembe: „A felébredt lélek sehol sem tapad meg.” A felébredt lélek maga az értelemmel fel nem érhető hely szabadsága. Ez a meg-nem-tapadás és ez a helybenlét egy másik haiku szerzőjének a szabadsága, akinek „vállán rőzsenyaláb, előtte nyílik az út, jól ismeri a házat, ahol tűz pislákol”.

*

Vannak művesek, akiket a tér hatalma lenyűgöz, és vannak művek, amelyek azáltal rendítenek meg, hogy a tér hatalmát érzékeltetik. Ilyenek Giacometti szobrai. Űrt vágnak a térbe, és benne imbolyognak – keresztüllátunk rajtuk, és beleszédülünk. A tér művükben és a szemlélőben űrré válik: nem érintik meg a teret, s az hellyé válás helyett űrré tágul. Üres az, amit nem érintek, amit el nem érek, s ezáltal a tér érhetetlenné válik, sohasem hellyé. Vannak művek azonban, és ilyenek a kínai, japán tájképek, amelyek a teret egy faággal, egy madárszárnnyal érintik, s ezzel az egyetlen érintéssel az űr megszűnik, a tér hellyé válik. A műves megérintette a teret, s ez ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy a tér megérintette a művest. A tér általa és benne hellyé válik, ő maga örök létének egyetlen helyévé válik. Ennek az időbeli és annak az időn túli helynek az egymást áthatása a megvalósulás. Helyünket akkor ismerjük meg, amikor még a másodperc törtrészével sem mérhető visszapillantásban az időn átnéztünk. Másképp ez azt jelenti, hogy helyünkkel való azonosságunkat elérve már el is hagytuk ezt a helyet. Erre utal a Szánkhja káríka, amikor azt mondja: az ember a megszabadulást elérve testét elhullatja, az visszajut a körforgásba, de az élő szikra (a purusa) a szenvedéstelenbe lép, ez a moksa, a megszabadulás. A halhatatlan szikrának, amelyhez többé semmi sem tapad, a „legmagasabb neve KSETRAJNA – a hely ismerője, az, aki tudja, mi hol van”. A hely ismerőjében azonban nem különbözik az ismeret az ismerttől, nem különbözik önmaga önmagától.

*

Ismerni, míg e világon vagyunk, kettőt jelent: ismerni a világot mint „Isten sugárköpenyét”, a megnyilatkozott szépséget, a paradicsom kertjét; másrészt ismerni a zuhanást is, tisztában lenni a paradicsom elvesztésének tényével. Aki a kettőt együtt ismeri, az az idillt csak nosztalgiaként élheti meg; annak tudása éppen az, hogy a paradicsom elgyomosodott, s ha erről nem veszünk tudomást, elkerülhetetlenül s végérvényesen kiszolgáltatjuk magunkat a halál fája mérgezett gyümölcsének. A paradicsomi idill elvesztése után nem marad más, mint a gyomot irtani, a kiszáradók helyébe új fákat ültetni, a lét életben ért mérhetetlen katasztrófáját jóvá tenni. Ez a mű. A mű a nosztalgiából, a paradicsom emlékéből és a várakozásból emelt épület. Azt, amire művünk, a magunk befejezése vár, nem lehet megnevezni, mert ha nevezik is azt az idők végének, kegyelemnek, ingyenajándéknak, ez az, amiben már nincs semmi tárgyszerű, azaz semmi megnevezhető. Lehet bár az emberi műben megannyi tudás és tiszta erőfeszítés, befejezetté csak a megnevezhetetlen teszi, és ez az, amire mindenki, aki életét a műre tette fel, vár. A paradicsom virágokból volt szőve, de az elveszett paradicsom után a végső mű, az Égi Jeruzsálem jáspisból emeltetik majd. A jáspis nem a sűrű, a nehéz kő, nem a megkövesedett viráglét, amelyben az élet a legmélyebben alszik, hanem az esszenciává tisztult, transzparens lét, amit az emberi nyelv csak a drágakövek kristályával tud szimbolizálni. Ahogy az Égi Jeruzsálem sem emberi mű, ugyanúgy nem az egyetlen élet beteljesedett művé válása sem – maga a beteljesedés túl van az emberi akaraton és képességeken. Amiképp a föld az ég körét négyzet alakban valósítja meg, ahogy az emberi mű megalkotásának képe és száma a számok összességére, a tetraktüszre alapozott ház, úgy a betöltött életmű az áttetsző háromdimenziós kvadrát kristálya. De míg ebben a világban vagyunk, nincs olyan megnyilatkozás, amely ne kétarcú jelenség lenne. Mint a kocka. A hazárd éppúgy arab szó, mint az alkímia, és nem egyebet jelent, mint az alkímiai művelet végső eredményét, az átlátszó kristályt és végső bizonyosságot. Ám jelenti a kockajátékot is, a bizonytalant, épp azt, amit a bőrünkön tapasztalunk a számunkra bizonytalan univerzumban. Mégis éppen a kocka az, amit a mű befejeztén el kell vetni, mintha semmi sem történt volna, mintha mit sem alkottunk volna, mintha semmi és senki sem lennénk. A bizonyosnak látszót, a megformáltat a bizonytalanba kell hajítanunk.
A hely ismerőjének ez végső, az e világban még éppen csak hogy sejthető tudása. Távozásában mindent, amit összeolvasztott, egésszé és átlátszóvá tett, el kell hajítania a bizonytalan bizonyos kedvéért. – Végső tudásodról szóltam.

*

Beesteledett. Ismét a grádicson ülök, mint napkeltekor. Vagy talán el se mozdultam azóta? Úgy rémlik pedig, egész nap tettem-vettem: a virágágyakból kigyomláltam a tarackot, öntöztem, bámészkodtam, varrogattam, a lehajló ágakról pár marék cseresnyét szedtem, színes kavicsokat válogattam, gyümölcsfáinkkal beszélgettem, először a szedetlen cseresnyefával

gyümölcse megérett
nem szedi senki
hullatja szemenként
fűbe szelíden
bíbor a csend a lomb
fényálmot ringat
míg a leomló
nappal egyesül

Azután a körtefával, tudod, most van tizedik születésnapja

alighogy elültetted
már tovatűntél az örökbe
menyasszony bimbajáról
ma e titkos hajnali órán
harmat pergett a rózsatőre

azután kérdeztem a meggyfát, a kis csenevészt, amely sehogy sem mer felnőtt fává növekedni

meggyfácska mért nőttél ide?
– hogy búbom megülje a cinke
miért is nőttem én ide?
–––––––––––––
– koronám felett hogy elsuhanj

a mai nap volt ez, vagy a tegnapi, hosszú volt ez a nap, vagy rövid? Csak azt tudom, örök pillanatunkba szövődött. Hűvösödik. Úgy látszik, éjjel esni fog, a bokrok rezgése, a madarak csipogássá halkult esti éneke, mind a közeledő szél jele. A levegő párától súlyosodik, se hold, se csillag. Azt olvastam, a japán költő évszázadokkal ezelőtt mondta e négy sort, de most van az, és nekünk mondta:

szívemet a múlt, jelen, jövő
átvilágítja
oltsd ki a mécsest
a távol hegy hamuvá hullott

Se hold, se csillagok. De lábamnál egy szentjánosbogár kinyíló lámpása a Sarkcsillag smaragdját szikrázza, sugarában világosan hallom: anta ana – tiéd ez a fényhang, ez a hangtalan? Kié is lehetne másé? Igen, értem, és mindig is értettem – te vagyok.

Te én vagy, és én te vagyok. Egymásban lakunk, de nem úgy, mint ugyanazon a száron az egymáshoz illeszkedő levelek – köztük még van távolság és közelség, s a viszonylatok különbségét összetartó szár, az arány, az illeszkedés, a ritmus, a számtörvények közvetítette, a számokat kioldó szeretet. Ott még van fény- és árnyjáték, ott még érvényes az idő változása, ami nem egyéb, mint a szeretet lankadása vagy izzása. Te énbennem, én tebenned, az együttlét teljében megszűnik a vonzás, a taszítás, a megvalósult szeretet már a szeretet szót is levetette magáról, minden szót levetett magáról. Egymásban megkülönböztethetetlenül. És épp ezért, most már tudom, nem fogsz a kapuban megállni és csodálkozva körülnézni, szólván: „ni, kaput is építettél?”, mert te vagy az a kapu; és nem fogod egy váratlan pillanatban megkopogtatni az ablakot, mert ez csak az időben történhetne. Nem, nem fogsz megjelenni, mert itt vagy, te vagy az a ház, itt bennem, én tebenned. Anta ana – kimondtad a szót, és a szó megszűnt.

A szentjánosbogár lámpása kialudt, sötét szél szaggatja a fákat – gyere, húzódjunk a házba, illatos teám majd felmelegít.

Reggel óta most lépek először szobánkba. Különös, alig ismerek rá. (Vagy az nem ismer rám?) Valahogy megtelt, valahogy kiürült… Hol vagyok?

*

Csak most, a megcsendesedésben sejlik fel bennem, mi volt az, ami ennek az írásnak már első sorára indított, az a mérhetetlenül egyszerű és minden valószínűség szerint éppen egyszerűségéből következőleg soha meg nem válaszolható alapkérdés, amire valahány világmagyarázat – legyen az metafizika, kozmológia, mítosz vagy akár együgyű gyermekmese – mind választ keres és vár: hogyan rejtőzött és rejtőzik el bennünk az, aki magunknál képzelhetetlenül több, és aki mégis mi magunk vagyunk – önmagunk házai és egyben lakói. Hogyan rejtezkedik, és szabadul meg kagylóhéjától, hogyan verejtékezi ki bennünk az a mi magunk, aki oly közeli, hogy csak a végtelen távolban merjük sejteni, földi házát, és alakítja szétfoszlatásban annak glóriaköpenyévé. Ő, aki most már oly közel. Hogyan is bírtam volna szóval kimondani azt és őt, aki több a szónál, akit minden szó körültáncol, akit minden hang énekel, akit még a káromlás is dicsőít?

Hozzád szóltam, és téged kérdeztelek, vagy igazabban szólva, csak úgy elbeszélgettem veled a házunkról, mintha itt volnál (de hisz itt vagy!), veled, aki a soha fel nem épült földi házban kettőnk házát mégis fölépítetted, kevés szóval, hosszú hallgatással, szemednek az időben búcsúzó, az örökben el nem halványodó utolsó rámpillantásával.

(1970)