Kiss Benedek

Notturno

Asszonyszagú párnára dől már
kókadt fejem,
ájultan, emléktelen,
s bent
fölhólyagzik a csend –

csillagok: a béke
kristályai
kicsapódnak a homályba fent
(elektromosak
az ég vizei),
minden csak sejlik,
leng és
dereng,

ám fölfakad kint az éjjellé gyűlt nyár,
szétcsorog
időtelen –

csillag, csak pulzálj!
nem szűnik,
bár áll,
pulzál a történelem!

 

Ahogy megállok csikorogva

Mályvaszín verseimmel immár
házalhatok én – tél jön.
Rozsda pereg csillagról, fákról,
ha megállok fehérlőn,
rozsda lepi szemhéjam, vállam.
Zuhogj csak, hó, hűen, csodásan,
csikorog fönt a firmamentum,
kocsma fogad be, asszony vagy templom,
mindegy, csak valami befogadjon,
valaki csöpp derűt, kedvet adjon –
pereg a rozsda, hó pillézik rá,
ahogy megállok fehérlően,
ahogy megállok csikorogva
rozsdában, hóban, romház-időben.

 

Történet

Megtörtént hát, amit nem gondoltam!
(Mit nem gondolok, mindig megtörténik.)
Áldozatom lettél.
Áldozatod voltam.
Így kell zuhannunk most már
az égig!

Persze, majd egyszer emlékezünk,
s: Kivel is történt ez? –
kérdezzük egyre.
Élni fog pedig mind, mi messze tűnt,
s nem ismerünk rá
egyetlenegyre…

Vattacukros képpel

Jajgató ludak a jegenyék,
örvénylenek,
szél-anyó mellükről
tollat tépked,
a május meg,
ez a viháncos kedvű gyerek,
ráfúj,
és bokáig
pihében lépked.

Orrod-szád-szemed
teli pihével,
akárha
hóhullásba merítenéd
arcod,
vagy strandon ragacsos,
vattacukros képpel
szipognál, mit öcséd
orrodba csapott.