Madár János

Hullong az idő

Ki hagyta rám ezt a földet,
a hófehér csontoktól fekete tájat,
hogy szívemhez ér a csönd,
lélegzetvételnyi alázat?!

Mintha nyelvemet vágták volna ki,
úgy nyomorítja lelkemet a szégyen,
a bennem élősködő gyász,
romló anyagba falazott éden.

Nincs menekvés, gyertyák remegő
fényében siratom gyermekkorom;
kitárt tenyeremre, könyörgő kőre
– mint a tiszta hó – száll a korom.

Hullong lassan az idő, és a fejfák
süppedő szememtől áznak;
fölissza a szétszórt rögöket
a vér, gyökerek zsolozsmáznak.

Imára kulcsolom szépen a kezemet,
tekintetem fölemelem az égig,
nyugodjanak békében szívem alatt
az éjszakák végezetéig.