N. Pál József

Népi gondolat a „negyven évben”

Jegyzetek Salamon Konrád „nagymonográfiájának” utolsó (?) fejezetéhez

Amikor Borbándi Gyula vaskos monográfiája magyar nyelven is megjelent (A magyar népi mozgalom, Püski, New York, 1983), egy-egy, az országba csempészett példány kézről kézre járt, s az e könyvvel való találkozás még talán az „ellenállói” lét illúzióját is megadhatta sokaknak. A „lengyel események” brutálisabb sűrűsödése, az 1981. decemberi írószövetségi közgyűlés meg a kéziratos – szintén titokban forgatott – Bibó-emlékkönyv után voltunk ekkor már; ebben az évben támadott az ÉS-ben Csoóri Sándorra egy nyilvánvalóan megbízott ember, s még áprilisban meghalt a népi gondolat utolsó nagy mohikánja, Illyés Gyula is. Ekkor volt a legendás szárszói találkozó – részint kisajátítani próbált, részint „összezsugorított”, de elhallgatni már nem tudott – negyvenedik évfordulója, a honi – államilag felügyelt – folyóirat-struktúra tán legnívósabb és leginkább kedvelt – a „kemény ellenzék” felé is nyitott – lapját, a régi Mozgó Világot ekkor fejezték le a hatalmasok, a televízióban a doni tragédiáról beszélő film pergett hosszú heteken át, s ebben az esztendőben mutatták be az István, a király című rockoperát is, ami – a róla, egyáltalán, a műfajról való viták ellenére – a sorsunkkal s a történelmünkkel való, emocionálisan is determinált, sőt katartikus azonosulás alkalmát adta meg tízezreknek, határon innen és túl egyaránt. Bizony, nehéz hinni ma már, de úgy lehet, a történelemről s a nemzetről való polémiáknak volt – legalábbis lenni látszott – tétjük akkor még, s az értelmes írástudói-gondolkodói cselekvés esélye sem látszott lehetetlennek. A népi irodalomnak már rég nem nagyon volt keletje ugyan, de maga a népi gondolat tradíciója elevennek tetszett mégis, s a „létező szocializmus” válságának radikalizálódásával párhuzamosan már-már ellenzéki formációvá állt össze. Monoron (1985) még egy „népfrontos” találkozó egyik karakteres összetevőjeként jelent meg csupán, de az utak rohamtempóban váltak széjjel, s mikorra jött Lakitelek (1987. szeptember), nem volt kétséges, hogy a népi-nemzeti tradíció őrzői és követői a határozott – modernizációs és nemzetstratégiai – alternatívaállítás igényével léptek föl. Aztán meglódult az idő – s minden másképp történt.

Salamon Konrád a históriát eddig a pontig követi, s noha jól mondja, hogy „a [népi-nemzeti – N. P. J.] harmadik út gondolata […] ismét nem tudott politikai erővé válni”, könyve zárlatában ennek a „nemzeti demokrata” elképzelésnek – történelmi értelemben és hosszabb távon – mégis ad valamennyi esélyt. Mert modernizációs attitűdű gondolatnak látja ő a népiséget visszavonhatatlanul, koncepciója ennyiben a Borbándi Gyuláéhoz is illeszkedik. Borbándi említett monográfiájának A harmadik reformnemzedék alcímet adta, jelezve egyszersmind, hogy a népi mozgalmat a reformkor s a huszadik század első évtizedeiben föllépett Ady-nemzedék törekvéseivel tudja egyenrangúnak, Salamon pedig a tizennyolcadik század végének magyar történelméig visszavezethető „kétfajta modernizációs irányzat” polémiájáról beszél következetesen. Szóhasználata szerint a korszerűsítést – a modernizációt, ha tetszik – inkább a tradíciókat is megőrizni akaró nemzeti demokrata és e tradíciókat inkább hátráltatónak, visszahúzó erőnek tudó s inkább a külhonban már beváltnak látszó mintákat követő radikális demokrata irányzat immár jó két évszázados – koronként meg-megújuló – vitájáról van szó tulajdonképpen, amit népi–urbánus – pláne zsidó–magyar! – ellentétté egyszerűsíteni fölfogása szerint helytelen. Azt, hogy a szerző melyik elképzeléshez áll közelebb, vitatni sem érdemes, ha más nem, a népi mozgalom históriájának föltárására szentelt jó három évtizednyi munkássága lehet a bizonyság erre. E témakörben született könyvei (A Márciusi Front, 1980; Utak a Márciusi Front felé, 1982; A harmadik út kísérlete, 1989) – a kimondhatóság szűkebb lehetőségeivel, no meg a népi gondolattal szembeni pártállami ellenállással is küszködve – a mozgalom 1945-ig való történetét mutatták be, hangsúlyozottan értékmentő szándékkal, mostani kötete pedig (A harmadik út küzdelme; Népi mozgalom 1945–1987) e história 1945 után való fejezetéről ad számot (amúgy tiszteltetem azt a bugyutát, aki a könyv alcímében szereplő első évszámot háromszor is „gondosan” 1947-re [!] javította). Mondanám, hogy a fölgyűlt tapasztalat meg az öncenzúra kényszerének tovatűnte okán ez az utolsó könyv lett a legjobb, de fontosabbnak vélem annak tudatosítását, hogy e négy kötet (ami három inkább, hisz az Utak a Márciusi Front felé s A Márciusi Front című munka csupán terjedelmi okok miatt vált ketté egykor) a népi mozgalom egész történetét kiadja egy latens nagymonográfiaként, méghozzá oly gazdag forrásbázison, ami még Borbándi Gyula kiváló könyvére sem volt – a keletkezés körülményei miatt nem is lehetett – jellemző.

Tudom persze, hogy Salamon Konrád tudósi gesztusa, amellyel nemzeti és radikális demokratákról beszél, a rendszerváltozás esztendeiben fölszínre tört ellenségeskedés élét is tompítani akar(hat)ta egykor – vélem, sokat nem ér el vele, hisz egy „radikális demokrata” számára e fordulat azt jelenti, hogy őt továbbra sem fogadják el „nemzetinek”, szóval magyar érdekek legitim képviselőjének –, de koncepcióját én történelemszemléleti szempontból is elmemozdítónak gondolom. Ebben a keretben a népi mozgalom egy hosszabb, az identitásőrzés–identitásteremtés, valamint a modernizáció egymást támogató egyidejűségéért folytatott – kényszerűen meg-meg szakadó, többször egymással szembekerülő – magyarországi küzdelem históriájának válik szerves részévé ugyanis, ami ily módon történelmi és morális igényszintként vagy láthatatlan „iránytűként” akkor is létezett-létezik, amikor maga a mozgalom nem létezett, vagy nem létezhetett. Egy etikailag is telített magatartás-formáló gondolatról, avagy egy nemzeti-közösségi értelemben vett életvezetési stratégia legyűrhetetlen szándékának folytonos továbbéléséről van szó ilyen értelemben, amely akkor is funkcionál, ha a gondolat preferálta történelmi parancs – vagy a tematika – időről időre változik, ahogy a népiség történetében is változott, amint az tudható. Egy, a szociális és a nemzeti gondok együttállását valló, századokon átívelő erkölcsi-történelmi magatartásmodell része a népi mozgalom ekként, amelynek tudati-morális tradíciójához így nemcsak Ady és Móricz Zsigmond, de a „nemzet csinosodásának” esélyéért szót emelő Kármán József, aztán Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor vagy Arany János műve-hagyatéka is hozzátartozik, s e – csak sokadrangúan napi politikai – „vonulatnak” az érvényessége változatlan kell hogy legyen ma is – ez talán belátható.

Azért mondom ezt, mert fölvethető: egy olyan folyamat históriáját, amely a vizsgált korban – az 1945–49 közötti éveket, a forradalom idejét meg a rendszerváltozás két-három esztendejét kivéve talán – nem létezett (nem létezhetett) a maga teljességében, meg lehet-e írni egyáltalán. Mert gondoljuk meg: sokszor nehéz helyzetben bár, de a népi mozgalomnak 1945 – no jó, 1949 – előtt voltak lapjai, folyóiratai, kiadói, voltak szervezeti-működési keretei, s a gondolatok terjesztése, a közös fellépés sem volt reménytelen, de a kifejlett diktatúrában minderről már szó sem lehetett. Bizony a mozgalom az itt tárgyalt idő nagy részében nem, csak annak emlékezete, tradíciója létezett, s jelen voltak persze a képviselői is – ki így, ki úgy –, de a szabad beszéd s a népi gondolat hatásteremtésének lehetőségeire nézvést igencsak korlátozottan. Mindezt Salamon Konrád könyvének arányai is bizonyítják: a munka jó fele a fölmért idő alig egytizedéről, az 1945–49 közötti esztendőkről beszél. Egy intézményeiben széttaposott, de a gondolatot mégis őrző-továbbörökítő szellemi-társadalmi jelenség meg-megszakadó történetével szembesülhetünk itt, amelyet a kényszerűség egyéb körülményeinek – részint a gondolat önszemléletéből fakadt – formái is sújtottak. Arról az önszemléleti paradoxitásról van szó, amely a népi mozgalom 1945 utáni históriáját szinte az első pillanattól meghatározta. Ennek a mozgalomnak a morális szereptudata a húszas–harmincas évek fordulójától alakult ki és rögzült ugyanis, olyan történelmi-társadalmi szituációban tehát, amelyben a vállalt identitás csak az akkori szellemi-társadalmi közeg alapelemeinek bírálatán és elutasításán nyugodhatott. Ne kerteljünk: a népi mozgalom – tévedések, szereptudati változatok, bizonyos „gondolatérvényesítői pozíciók” betöltése (Kovács Imre vagy Szabó Zoltán Magyar Szemle-béli szerepe például) ide vagy oda – a Horthy-rendszer ellenzéke volt, méghozzá eléggé radikálisan. Plebejus és demokrata attitűdje az „úri világgal” való küzdelem tudatában alakult ki, így igenelnie kellett (volna) azt az új világot, amelyet mindenestül elfogadni már a kezdet kezdetén sem lehetett. „Gyökeressége” vagy inkább morális-szemléleti beágyazottsága miatt a – ma már tudhatóan az első pillanattól – hatalomra törő kommunista baloldal veszélyes „konkurenciát” látott benne ugyanis, míg a „radikális demokrata” szárny, épp a mozgalom demokratikus jellegét és szándékait vitatva inkább, a legszívesebben kisöpörte volna az egészet mindörökre – szintén az első pillanattól.

Ekként a remélt új rendet támogatni akaró s benne önmagának meghatározó szerepet igénylő népi mozgalom két tűz közé került rögvest, létezését és létezhetését, szereplőinek a kiformálódó rendszerhez való viszonyát az új – vele szemben részint ellenséges, részint az irányzatot manipulálni-felhasználni próbáló – körülmények, a gyorsan szűkülő (nagy)politikai tér, no meg az említett önszemléleti paradoxitás határozta meg. A kommunista hatalomátvételt támogató Darvas József vagy Erdei Ferenc, a háborús bűnösként elítélt Erdélyi József, a harmadik út – nemkülönben a „köztársaság-ellenes összeesküvés” – főideológusának kikiáltott Németh László, aztán Sinka István vagy éppen Illyés Gyula helyzete és szerepe merőben más-más volt e folyamatban persze, de az biztos, hogy a tendencia a népi mozgalom fokozatos kiszorításának-kiszorulásának történeteként írható le, amelyben a hatalmi-manipulációs és az „ahogy lehet” szereptudat-érvényesítő szándékok elemei keveredtek. Köztudomású, hogy a társadalmi legitimáció hiányával is küszködő Rákosiéknak a korban igen népszerű, a paraszti szegénységet és a nemzeti tudatot is reprezentáló népi írók „bevonható” részére – illetve a népi gondolat fölhasználható törmelékeire – nagyon is szükségük lett volna, azonban a népi mozgalomról mint alternatívát jelentő, tábort gyűjteni képes áramlatról-alakulatról hallani sem akarhattak (mint ahogy más progresszív áramlatról sem). A mozgalom sorsát ez pecsételte meg – 1950-re már sem újság, sem folyóirat, sem kiadó, sem egyéb intézmény a népiek kezén nem maradt –, s a kialakult léthelyzet határozta meg aztán a különböző szerepeket is, de már a koncentrált jelenlét minimális lehetősége nélkül. Salamon Konrád e história politikatörténeti részét írta meg a legalaposabban. S noha szövegének (a rengeteg idézet és kommentár miatt) van egyfajta monotóniája, kétségtelen, hogy a folyamat, amelynek során – a hatalmi erőszak, a reálpolitikai kényszerek, a maradék illúziók s a megmaradási-átmentési szándék szorításában – az „önszemléleti paradoxitást” föloldani, az „ahogy lehet” etikáját pedig föladni képtelen „parasztpárti centrum” – akaratán kívül – maga is elősegítette a fölszámolódást, eddig („népi elkötelezettségű” szerzőtől) nemigen tapasztalt őszinteséggel tűnik elő. Mert bizony nemcsak árulások, de történelmi balekságok is megestek akkor. Veres Péter „sültrealizmusa” – amellyel például a Parasztpárt nagyválasztmányi gyűlésén hat órán át szólt 1946 novemberében – s későbbi gesztusainak esendősége éppen ezt, a realitásérzéket a naivitással, az élet továbbörökítésének parancsát pedig a bízni akaró gyanútlansággal keverő-vegyítő – s bizony értékeket is porlasztó – históriai csapdahelyzetet modellezheti. Mi mással, mint e csapdahelyzettel lenne magyarázható, hogy az a kikezdhetetlennek tudott morális tartású ember, aki – említett beszédében – még arról szólt, hogy „a Szovjet árnyékában és a Szovjettel kapcsolatban lévő államok gyűrűjében” élve – és maradva a békeszerződés aláírása után is! – „a magyar nép sorsa meg van határozva”, s hogy „egyetlen parancs, belső parancs az, hogy amit tudunk, ami szabadságunkban áll, azt csináljuk meg a magunk életében, neveljük fel önmagunkat érett, öntudatos nemzetté”, s „ez nem lehetetlen […] még ha árnyékban élünk is” – nos, hogy ez az ember a kisparaszti gazdaságok ideáját fogalmazó, vihart is kavart Paraszti jövendő (1948) után jó esztendővel már a Próbatétel novelláit meg az Ukrajna földjén gyarló fejezeteit írta. E gesztusokban – meg a nálánál is naivabb Szabó Pál akkori magatartásában például – nemcsak a paraszti életösztön keserves emlékezete (ha már ezt hozta ránk az idő, akkor ezt kell megpróbálni elviselni, illetve elfogadhatóbbá tenni) köszönt vissza ugyanis, hanem az a történelmi félmúlt tapasztalatát mindenestül el- és megvető attitűd is, amellyel ő – Veres Péter – a kisgazdapárt centrumához tartozó, már a Baloldali Blokk idejétől (1946. március) szorongatott, üldözött, elhurcolt, külföldre kényszerített, de a demokrácia játékszabályaihoz mégis ragaszkodó emberekre nézett. Tán még Kovács Béla, Varga Béla, Nagy Ferenc vagy Kiss Sándor is „nadrágos”, úriemberek maradtak a számára kissé, ezért a „vonalat” – az önálló szegényparaszt-politika védelmében persze – sohasem a kommunista, hanem „a Horthy- és Bethlen-korszakból itt maradt polgári lelkületű tisztviselőbanda” által vezetett – az ő szemléletében nyilván nem eléggé plebejus vagy „forradalmi” – kisgazdák felé húzta meg mindig. (Neki – Kovács Imrével, Nagy Ferenccel vagy Kiss Sándorral ellentétben – még a parasztegység gondolata sem tetszett igazán.)

Ez volt az, ami – a tőle, népszerűségétől és táborgyűjtő képességétől egyébként tartó – Rákosinak is nagyon tetsz(het)ett benne. Ezért lehetett – a politikából kiszorítottan is – emblematikus figura az ötvenes években, ezért gondolták alkalmasnak a „parasztfogó” szerepére őt, amiért 1956 forradalmas napjaiban könnyezve kért bocsánatot. Szerepe a „harmadikutas” gondolat akkori reprezentánsának vélt-tudott Parasztpárt politikájának – mondjuk így – esendőségére és tehetetlenségére is rávilágíthat ezért, noha az árulásokat nem ez a népéhez és a szegényparasztsághoz haláláig hű ember követte el. A „harmadik útról” (illetve szóhasználata szerint a „harmadik oldalról”) egyébként már Szárszón is mint olyan örök létezőről beszélt, ami „sohasem történelemcsináló tényező”, s – ne legyen kétségünk – így gondolta ezt ő a koalíció esztendeiben is, paraszti demokrata elképzelése s a „megmaradásos morál” elemeivel dúsított heroikus törekvése ekként a szovjet birodalom kereteiben rekedt Magyarországon törvényszerűen szenvedett vereséget. Salamon Konrád sem őt, sem a Nemzeti Parasztpártot nem mentegeti, ellenben könyvének egyik újdonsága, hogy a „harmadikutas” gondolat és politika képviselőinek – akár csak potenciális képviselőinek – a sorát jelentősen kitágítja. Ebben az értelmezésben a nemzeti demokrata elképzelés őrzőjének számít minden párt (vagy annak egy része), szervezet, mozgalom vagy szellemi jelenség, ahol önkormányzati demokráciáról (ezeknek csíráit – a spontán megalakult nemzeti bizottságokat – a „reakció fészkének” nevezve már 1945-ben megfojtották), szabad társuláson alapuló szövetkezésről, agrárdemokráciáról, a magántulajdon és a társadalmi igazságosság egyidejűségéről s a politikai (parlamenti) demokrácia érinthetetlenségéről egyaránt beszéltek, s mind a „régi rendtől”, mind a kommunista proletárdiktatúra tervétől markánsan elhatárolódtak. Befér ide a – jobb- és baloldali szélsőségeitől „megszabadított” – Kisgazdapárt nagy része, a Parasztszövetség (ez mint a népi gondolat egységes politikai erővé válását segítő szervezet különösen jelentős lehetett volna a szerző szerint!), az ifjúsági szervezetek (Független Ifjúság, Népi Ifjúsági Szövetség) s a különböző lapok, folyóiratok, kiadók, egyesületek, intézmények (például az Illyés Gyula tervezte Népi Művelődési Intézet) törekvése is. Mi tagadás, szinte „gumifogalommá” válik így ez a más-más szintű és rangú, a politikai-taktikai céloktól, kényszerektől meghatározott vitákat is „relativizáló” szókapcsolat, de tény, hogy Salamon Konrád evvel az ismert – a közös pártpolitikai fellépés esélyét valójában a mozgalom egész történetén át akadályozó – szekértábor-elméletet is igazolhatja egyben. Ennek megbontása-szétverése Rákosiék egyik legfőbb gondja volt a korban, amint azt Rajk Lászlónak és Kádár Jánosnak a két munkáspárt egyesítése tudatában kiejtett – az egységes parasztpárt terve ellen tiltakozó – szavai is tanúsíthatják: „Eddig a kommunisták támogatták a pártot [ti. a Nemzeti Parasztpártot – N. P. J.], s elősegítették erősödését. Ezt a taktikát meg kell változtatni. Ha ugyanis a régi taktikát folytatják, annak az lehet a következménye, hogy a parasztok nem a Magyar Dolgozók Pártjába, hanem a Nemzeti Parasztpártba lépnek be.” Ők a Parasztpártot – annak Erdei–Darvas-szárnyát és türelmetlenül neofita, nékoszos ifjoncait fölhasználva – mindig a kommunista nyomulást gátló, a parasztság valós érdekeit s a parlamenti demokráciát védő szándékokkal szemben „erősítették” persze, de ekkorra – 1948 tavaszára – a lényeges dolgok már mind eldőltek. A proletárdiktatúra szekere a „Magyar Közösség” perétől kezdve akadály nélkül haladt – Kovács Béla 1947. február 25-i elhurcolása e brutális folyamat szimbóluma lett –, népiségről és demokráciáról, önálló (paraszt)politikáról s a szellem szabadságáról ezután már csak beszélni lehetett, azt sem túl sokáig. Veres Péter említett Paraszti jövendője (1948), Bibó István remekmívű nagyesszéi (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem; Zsidókérdés Magyarországon 1944 után) – e két, az újabb „vereség” tanulságait is levonó munkán kívül más, napi politikai elemzést már nem is tett közzé ebben az esztendőben ő! –, no meg a Válasz 1949 nyaráig tartó „végnapjai” már csak e feltartóztathatatlan folyamat utóvédharcát jelenthették. Jött a népfrontos maszlag, a – Darvasékkal, Ortutayékkal „demokratikussá” színesített – „közös lista”, a kilencvenvalahány százalékos „győzelem” („Leszavazunk a Népfrontra egyszálig, egyszálig / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig, sokáig” – szólt a nóta akkor). A pártokat ugyan nem tiltották be „hivatalosan” soha – Veres Péter a Parasztpárt József nádor téri irodájában még 1952-ben is fogadta látogatóit –, a nevesebb írók kisebb, a hatalomnak elengedhetetlenül „szükséges” része (a kor emblematikus versét titokban megíró, állandóan viták és gyanúsítások kereszttüzében élő Illyés, valamint a többnyire erősen sematikus írásokat közlő Veres Péter és Szabó Pál) is „jelen volt” általában, de a többség (1953–54-ig, az „olvadás idejéig” bizonyosan) perifériára szorítottan hallgatott – a népi mozgalomnak pedig (akárcsak minden nem kommunista törekvésnek) évekre befellegzett.

Bibó István, aki a mozgalom – és a harmadikutas elképzelés – háború utáni szakaszának a legtisztább és legnívósabb képviselője volt, például könyvtárossá lett. Külön említeni őt nemcsak modellértékű sorsa miatt illik, hanem azért is, mert Salamon (egyik) látens „főhőse” éppen e „naivitásaival” együtt is káprázatos folyamatelemző, akit a könyv számtalanszor idéz. Ha volt a harmadik útnak magyarországi teoretikusa, akkor az csak ez a bevallottan is a Németh László-i elképzelésből kiinduló – s azt mintegy jogászi-politikai nyelvre „fordító” s a mindenkori helyzetre alkalmazó – morális zseni lehetett ugyanis a korban. Bár örökségére számos ideológia – liberálistól a reformszocialistán át a népiig – pályázott a halála után, ő önmagát a népi gondolathoz tartozónak (ahhoz „közel állónak”) tudta mindig is, pályája és meg-megújuló, józanságában is heroikus kísérletsorozata a mozgalom valóságának, etikájának, esélyének és gyakorlati-politikai korlátainak a meghökkentő példázata éppen ezért lehet ma is. A (nemzetközi) nagypolitika kereteire, kívánalmaira, a honi parancsokra és lehetőségekre, nemkülönben a minden – a demokrácia keretein belülinek tudott és remélt – törekvés érdekeire egyaránt tekintő, morális indíttatású ideája – s annak sorsa – nemcsak azt mondhatja el, hogy a népi mozgalom – s vele a harmadik út – miért nem tudott soha „politikacsináló tényezővé” válni e honban, hanem azt is, hogy miért nem kell – az ő hagyatékával együtt – ma sem szinte senkinek. Bibó sokat emlegetett jóhiszeműsége nem abban mutatkozott meg elsősorban, hogy a kommunistákat még 1947 elején is a demokráciára törekvő erők keretein belül akarta látni – legalábbis az Összeesküvés és köztársasági évforduló című írásának néhány bekezdése szerint (ez csupán „reálpolitikai” belátás is lehetett akkor) – , hanem abban, hogy rendületlenül bízni akart a minden rendű és rangú – akár nagyhatalmi – politikai csoportoknak a hatalom puszta akarásán túl lévő közös érdeket – tehát végső soron a saját jobb érdekét is! – fölismerő képességében. A demokrácia belátás és jóindulat kérdése, szokta mondogatni, s hiába alázták meg őt számtalanszor, abba, hogy a politikussá lett emberből (lehet, hogy magából az emberi természetből?) ez a belátásra s jóindulatra való készség hiányzik a leginkább, sohasem volt hajlandó belenyugodni. Élete és műve ezért örök idea, mementó és felülírhatatlan morális igényszint, mint ahogy a harmadik út is az a maga egészében, akár bevalljuk, akár nem. Wilhelm Röpkétől vagy Tony Blaire-től függetlenül is élnie kell tehát, amíg csak (magyar) ember él itt e földön, mint ahogy élnie kell annak a történelmi példának is, amely e föladhatatlan morális igényszint, a harmadik út s egyben Bibó István pályájának a leginkább szimbolikus – és az egész gondolatot, szándékot a leginkább összesűrítő – modellje volt.

Salamon Konrád – könyve újabb nyolcvan oldalán – 1956-ról és a forradalom utóvédharcáról mint a „harmadik út forradalmáról” beszél, a gondolatmenet logikájából következő törvényszerűséggel. Akár jogos vita kerekedhet(ne) ebből – sőt, állítom, hogy más álláspontoknak is lehet igazuk –, egyvalami azonban kétségtelen. A forradalom nemzeti és demokratikus jellege igen-igen erős volt (a szerző – említettem már – a népieket nemzeti demokratáknak nevezi e könyvben), a szabadság, a társadalmi szolidaritás (morális és szocialisztikus) értékeinek képviseletét minden valamirevaló párt és csoport nagyon fontosnak tartotta, kapitalizmusról senki sem beszélt, a Horthy-kor restaurációját pedig senki komolyan vehető ember nem akarta. Harmadikutas elképzelés-e ez így együtt vagy sem, ezen vitázzon, aki akar, de számomra tény, hogy a forradalom rövid idején feltörő követelésekben szinte minden elem együtt volt (a korparancshoz igazítottan persze), ami a népi mozgalom legtisztább és leghumánusabb törekvéseiben megvolt valaha, s hogy ezt leginkább letisztultan a Petőfi Pártra „keresztelt” Parasztpárt tervezetcsíráiban olvashattuk akkor. Németh László Pártok és egység című „ajánlását” – ami saját eszményeire, történelmi tapasztalatára, a nemzet és a nagypolitika remélt (!) érdekeire egyaránt tekintettel volt – a Népszabadság és a Népakarat (a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének lapja) is egyetértését kifejezve vette át, a „vezér nélküli” népmozgalom morális töltetéről is ő beszélt először, s csak a vak nem látja, hogy Bibó – a forradalom eltiprása napján erkölcsi szimbólummá lett – parasztpárti államminiszter november 4-e utáni írásai is (leginkább a Magyarország helyzete és a világhelyzet című terjedelmes emlékirat) a Németh László-i harmadikutas elképzeléshez igazodtak. Egy „históriai jelentőségű politikai forma” ígéretét látták, remélték a magyar forradalomban ők, ami nemcsak a nemzet, de – ideájuk szerint – a feloldhatatlanul ellenségeskedő hatalmak baját is orvosolhatná akár, s ami a nagyvilágnak nem kellett akkor, a nem kommunista részének sem természetesen – így a harmadik út gondolata, akárcsak a magyar forradalom, erkölcsi példa és mementó maradhatott csupán továbbra is. Az emberi és nemzeti méltóság forradalma volt ez tehát, ahogy Bibó is mondta, amelynek alapvetéseiben talán minden józan (és kijózanult) elme egyetértett akkor, még a demokratikus jogállamról és a „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdonról” egyszerre szóló Mindszenty József is, akit – ellentétben a szerzővel – én még csak kvázi-harmadikutasnak sem neveznék persze. Tekintélyelvűen konzervatív, kultúrnacionalista elképzelést valló lény volt ez a mártíriumot szenvedett, hajlíthatatlanul egyenes jellem, de visszahozni a Horthy-rendszert még ő sem akarta természetesen. Amennyire a bíboros, annyira mindenki „harmadikutas” volt akkor, s ez a tény még valamire rámutathat. Arra nevezetesen, hogy a népi mozgalom többször említett „önszemléleti paradoxitása” – amely az ötvenes évekhez való viszonyát egészében oly ambivalenssé tette – ebben a katarzist hozó történelmi pillanatban oldódott fel végleg (hogy aztán a kádári korban – egyeseknél – visszatérjen olykor). Akkor tehát, midőn Rákosiék rendjére úgy lehetett már egyértelmű nemet mondani, hogy az „új” elutasítása nem a „régi” igenlésének rémét – és persze vádját – vonta maga után, amikor a nemzet forradalmának kegyelmi pillanata esélyt adott (adni látszott), hogy kitessék: lehetséges lenne (lehetne) tán egy másmilyen, a nemzetre s a szegényre egyként tekintő – ha tetszik [nem „marxi”! – N. P. J.], szocialista, ahogy akkor a leginkább mondták –, az érdekellentéteket kölcsönös belátással föloldó társadalom is. Belátás nem volt, mint tudjuk, a harmadik út a szellemi vádlottak padjára, Bibó István meg a börtönbe került.

A „kegyelemből” életfogytiglani büntetésre ítélt tudós 1963-ban szabadult ugyan, de gondolatai fogságban maradtak továbbra is, a forradalom sokkját leginkább felidéző „harmadikutas nacionalista” gondolat „burzsoá” eredetűnek – tehát kiirtandónak – ítéltetett. Salamon Konrád e „számonkérés” történéseit s e történések körülményeit szinte hiánytalanul számba veszi – a népi írók állandó megfigyeléséről tanúskodó belügyi dossziékat ő használta érdemben először talán –, de munkája jellegéből és műfajából is adódóan kevesebb szót szán ama furfangosan „többfunkciós” hatalmi logika kialakításának és működtetésének bemutatására, amelynek alapelveit az 1958-ban kelt népi írókról szóló állásfoglalás előkészületei során kiokoskodták. Ez a dokumentum nemcsak a „harmadikutas nacionalista” népi mozgalommal való radikális leszámolás szándékát jelentette be ugyanis, hanem a „szövetségkeresésnek” a párt által dédelgetett manipulatív módozatait is meglebegtette már. Az „ajánlat” úgy szólt, hogy a népi írók – egyenként, külön-külön! – a szocializmus hasznos munkásai is lehetnek akár, ha káros ideológiai örökségükkel leszámolnak (vagyis hallgatnak mindarról, amiről hallgatni kell), s ha nem szervezkednek (vagyis közösen, „alternatívát” jelentő mozgalmat gerjesztve nem lépnek föl). Egyszóval: a legnevesebbeknek nem lesz börtön, mert reájuk – amennyiben „megfontoltan” szólnak – igen-igen szükség van, de népi mozgalom sem lesz persze, mert arra egyáltalán nincs szükség. Ez volt (lett) a kádári–aczéli „népi politika” lényege aztán, amely legalább a hetvenes évek második feléig egészen kiválóan működött, olyan károkat okozva a szellemi életben – nem a népi irodalom hagyományos formáinak „megakasztásáról” van szó természetesen, azok önmaguktól is átalakultak, „kimúltak” volna! –, a társadalom, a nemzet önszemléletében, önreflexiós képességében, hogy nem tudható, ennek „hozadékát” mikorra heverjük ki. Egy olyan ügyesen szőtt manipulációs háló „természetéről” van szó, amelynek „hatékonyságáról” az ötvenes évek diktátorai még csak nem is álmodtak. A forradalom emlékétől is rettegő vezetés a hatalom biztosításán, azaz önmaga elfogadtatásán kívül semmit sem akart. Tudta, hogy ha már a korábbi éra egyoldalúan brutális módszerei járhatatlanok – hisz erre 1956 lett a „válasz” –, adni is kell a népnek valamit. A kezdeti esztendők kíméletlen terrorjára következett nagyvonalú „engedékenység” (aki nem ugrál, azt békén hagyjuk, nem muszáj „tapsolni” stb.), no meg az életszínvonal mindenáron való gyors emelése lett a „megoldás” tehát, amit az évtizedek óta folyvást „mozgósított” és egzisztenciájában is gyötört társadalom nagy része rövid időn belül örvendve elfogadott. Ez a hatalom immár a népért dolgozik valóban, sugallta a nagyobb „szabadságtól” a magángyarapodás táguló lehetőségein s a puritán Kádár joviális kacsingatásán át sok-sok minden akkor; önnön tradícióinak szétverésével, minapi megalázásával, emberi és nemzeti méltóságának kilúgozásával a nyugalmat s a kiszámíthatóságot megízlelt országlakó nem törődött többé – megtanulta, hogy az effélékhez való ragaszkodásból csak a baj lehet. Ebben a dupla fenekű „politikában” szántak a népi írók ismertebbjeinek – illetve a velük való „bánásmódnak” – óriási szerepet. A magyarság forradalmát idegen irányítással levert, így az „érzelmi-nemzeti” legitimáció hiányával néhány évig küszködő hatalomnak a magyar szegénység és a nemzettudat reprezentánsainak tekintett Veres Péter, Németh László és Illyés Gyula arca meg a bólintásuk illúziója nagyon kellett (volna), de nem kellettek az elvtársakat – meg esetleg a nemzetet! – a tegnapi „szörnyűségekre” is emlékeztető gondolatai. Úgy kellett hát őket – látványosan, ha lehet – „megbecsülni”, hogy veszélyesek azért mégse legyenek. Az összes könyvüket kiadták idővel – s fizették a jó magas honoráriumot is –, csak azt az egyet nem (Sorskérdések; Szellem és erőszak), amit ők (az írók) a legfontosabbnak gondoltak, mert nagy volt a félsz, hogy abból baj lehet. Az ott tárgyalt témák és gondok egyszerűen nincsenek, 1956 sem volt, vélték, „sugallták” a vezetők ekkor már, nyugalomban élhet és gyarapodhat mindenki – ez volt itt a lényeg!

Ezt a hazugságra telepített „alkut” a magyar társadalom nagy része úgy a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójáig elfogadta, ez nem lehet vitás, miközben a heroikus küzdelemnek azon hangjai, amelyeket – a hatalmi reáliák mozdíthatatlanságát belátó, így az „alku” reájuk eső felét betartó – Illyés, Németh László meg az őket követő nemzedék tagjai hallattak a nemzeti és társadalmi tudat „ahogy lehet” módon való épen tartásának érdekében, csak kevesek füléig jutottak el. S ha eljutottak, akkor az átverések talaján sarjadt gyarapodást életprogramnak, a tudati és morális szétesést meg a nagyobb gondok nélkül való „privát” (nemzeti?) emelkedésnek érző országlakók fölösleges izgágaságnak vélhették az egészet inkább. Félig vitt – elhalt vagy elhallgattatott – tétova kísérletek, „félig bevalló” (Csoóri Sándor) művek születhettek csak ilyen körülmények között, az egykori mozgalom emlékezete élt ugyan, de a jelenben – aktívan, „megszólító” módban – csak a széttaposott vagy éppen manipulált törmelékei létezhettek csupán. Keserűen mondom, de úgy igaz, hogy a népi gondolatnak ebben az időben éppen a lényegét adó morális – nemzeti és közösségi felelősségtudatra szólító – ereje roppant meg alaposan. Mert a gondokról – a népesedés, a parasztság problémái, az értékek elsatnyulása – idővel egyre többen tudtak persze, de amíg Kádár „teljesített”, minden ennyiben maradt. Népszerű volt az írók egy része is még – Németh László vagy a költő Nagy László például –, de a népi gondolat s a hozzá fűződő tradíció a szíveket át-átmelegítő emlékezettörténelembe szorult vissza. Meg a korban rendkívül nagy hatású Czine Mihály „celebrálta” író-olvasó találkozók ma már elképzelhetetlenül nagyszámú közönségének az előadás s az azt követő vacsora és dalolás végéig kitartó lelkesedésébe és csodálatába. Meghallgattuk Czinét s az írókat, igaz szívből tapsoltunk is hozzá, hittük, hogy jót cselekedtünk mi most, aztán hazamentünk, élni tovább, a jól bevált, kényelmes módon. Változás csak a kenyér árának „jelzésértékű” megugrásától kezdve következett be – az első emelés (3,60-ról 5,40-re!) 1979-ben volt –, de a népi írók ekkorra – Illyés Gyula kivételével – elmentek mind (az eredeti népi irodalmat a kutya se nagyon ugatta meg már), s a körülményekkel megváltoztak a követelmények s a parancsok is.

A könyvnek az utolsó fejezete (A folytatódó hódoltságtól a rendszerváltoztatásig) a legfegyelmezettebb, nemcsak információkban gazdag, de a gondolatmenet is nagyon könnyen követhető, tán azért is, mert – ellentétben az 1945–49 közti időről beszélő résszel – nem „akarja” már az egész korszak politikatörténéseit is fölvázolni. A kor hozta új végeznivalókról – a parasztság problémáiról, a népesedési gondok jelentkezéséről, a nemzeti-nemzetiségi kérdésről (az erről szóló rész egy Illyés-fejezet szinte) – beszél a leginkább részletesen, de gondolatmenete mögül egy magatartásforma küzdelmének a históriája is fölsejlik. Ha már a hódoltsági lét újabb – meglehet, idővel egyre „puhuló” – formája lett a sorsunk, milyenek lehetnének a „nemzetragasztás” (Németh László), a szétesés ellen való szellemi harc eredményesebb módozatai, hogyan lehetne – nemcsak anyagi, civilizatorikus értelemben – elviselhetőbbé tenni mindazt, ami az ember és a nemzet igazibb lényege, természete ellen való – erről szólt a népi gondolat maradéka ekkor. Mert a gyarapodás alkalmai valóban megszaporodtak, ez nem lehet vitás – némely (s a folyamat lényegét megérteni képtelen) „népiek” szíve ma is átmelegszik, ha a magyar mezőgazdasági „csoda” néhai eredményeit emlegetik –, de tudni való lenne az is, hogy e folyamat közben az „éljünk magunknak” (Fekete Gyula) mindent legyűrő életvezetési stratégiája is gyökeret vert bennünk. Igaza van a szerzőnek, amikor a háztáji gazdaság adta lehetőségekről szólván a harmadikutas elképzelés egy mozzanatának látens érvényre jutásáról beszél, ám ennek az üdvös jelenségnek a „kétértűségét” én bizony jobban kiemeltem volna. A családi állattartás korlátainak feloldását követően „egész kis állatfarmok hízhattak” (Romsics Ignác Salamon idézte könyvéből való a fordulat), és sokan megtollasodtak, ez megint csak igaz, de az egész családot kizsigerelő, hajnaltól késő estig tartó hajszának, az önkizsákmányolás lelket ölő formáinak a pillanataira már én is jól emlékszem. „Ébredj, gyerek, csirkeszállítás van” – harsant a parancs hajnali négykor talán, jómagam kilenc-tíz évesen ismertem meg (a más földjén, napszámosként persze) a kapát, állandóan sok volt a munka, a „gond” – így mondták ezt – s a múltban rögzült magatartásformákból vissza-visszaköszönő rettegés. Családok s életek mentek rá erre a – nem csak mezőgazdasági! – „csodára” bizony, a mentális betegségek gyarapodása, a születések számának csökkenése mind-mind e „sikersztori” velejárója lett idővel, s a rongyrázásnak meg a holnaptól való félelemnek az a – csak a magyarhoni szocializmusból ismert – amorális kevercse is ekkor alakult ki, amely ma is itt van közöttünk, a globalizációsra fordult módi könyörtelenségének magyaros fundamentumaként szolgálva immár. Mindezt jobbára csak a népi indíttatású alkotók tették szóvá akkor, néholi reményektől, illúzióktól is verten, s kényszerű „hangfogókkal” persze, szavaik létezésének módjával bizonyítván egyben: ha a jó szándék – a harmadikutas idea egy-egy részeleme például – egy hazug viszonyrendszer falába épül bele, akkor hozadéka is menthetetlenül hazuggá lesz hosszabb távon. Féloldalassá lesz minden, mint Sánta Ferenc Húsz órája s a többi, akkor bátornak tetsző munka, s minden jó igyekezet azt a hazugságot segíti elfogadtatni-bebetonozni idővel, amelyből kifele menne inkább, s amely ellen éppen tiltakozna. Mert a hatalom roppant egyszerűen okoskodott: csak elégedetlenség meg a „sajnálatos események” rémét előhívó „nacionalizmus” ne legyen soha, ezenkívül semmi sem volt a számára fontos, s – életszínvonal-politikával, a gondolatok terjedésének tervszerű akadályozásával (sajtóirányítás, a „nem létező”, de mégis működő cenzúra és egyebek), a „népi politika” furfangosan manipulatív kezelésével – meg is tett mindent, hogy a lakosság nyugalma megmaradjon, s az írók se nagyon lázadozzanak. Elégedett is lehetett mindaddig, amíg a társadalommal, nemkülönben a népi írók nagy öregjeivel megkötött – ez utóbbiakkal a hatalom részéről csak ritkán betartott – „nagy alku” építménye recsegni-ropogni nem kezdett.

Salamon Konrád is jelzi, hogy ez az újabb „fejezet” a kádári rend repedéseinek nyilvánvalóvá válásával párhuzamosan kezdődött. Gazdasági természetű volt ez a válság a hatalom szempontjából természetesen – a lakosság mind hangosabb morgolódását, majd (mára persze jórészt elfelejtett) elégedetlenségét is ez váltotta ki –, ám a tudati, az önszemléleti és a morális szétesettség azon mutatóit is a felszínre lökte, amelyeket az értelmiség népi kötődésű része már a hatvanas évek elejétől emlegetni igyekezett. Sűrültek a gondok a hetvenes–nyolcvanas „évtizedhatárhídján” (Nagy Gáspár), a hatalom adakozótehetsége is lohadni kezdett, s mindez a dolgok kimondásának radikalizmusát is megnövelte akkor. A „szélárnyékos” alku (ezt a lehetőségekben bízó-biztató metaforát Illyés használta az ország helyzetére egykor) első felmondását a szerző Csoóri Sándor 1978-ban írt s még 1980-ban is letiltott esszéjéhez (Egy nomád értelmiségi) köti, joggal – igaz, kötetbe csak 1987-ben került, kevesek ismerhették, így az írószövetség 1981. decemberi közgyűlésén elmondott beszéd „nagyobbat szólt” talán –, amely „a szavak és a valóság közt tudatosan kimélyített szakadékot”, szóval a hazugságokba és elgyávulásokba taszító viszonyokat emlegette többek között, értve mindezt a hatalomra is. Tény, hogy a népiség újabb generációja a „társutas” szerepből ekkorra végleg kilépett (a Válasz Herdernek és Adynak című 1977. karácsonyi cikkel az öreg Illyés is már), a korábbi küzdelmek – a népi kultúra „reneszánsza”, a táncházmozgalom, a nemzeti és nemzetiségi problémák nyilvánosságba emeléséért vívott harc meg az önironikusan Nagy Népi Hurálnak nevezett (a szerző által sajnos nem említett) értelmiségi közösség munkájának stb. – gyümölcse is beérett időközben, a népi-nemzetiként emlegetni kezdett gondolat újra önálló világképpé érett össze, bár a határozottabb mozgalommá válás lehetőségei nélkül továbbra is (ezt a hatalom – lásd a Hitel című folyóiratért folytatott iszapbirkózást vagy a Bethlen Alapítvány körüli huzakodást – megint csak megakadályozta). E szellemi és morális magatartás arca évről évre karakteresebb lett mégis, s hamarosan kialakultak az ellenzékiség határozottabb – az értelmiségi „eliten” kívül lévők számára is érzékelhető – formái. Csoóri Sándor az egyetemisták körében például hihetetlenül népszerű volt ekkor – főleg, hogy Hajdú János tévés főszerkesztő a párt nevében támadta meg őt –, de a „beavatottabbaknak” valamiféle titkos élmény volt szót váltani Kiss Ferenccel, Für Lajossal, Bíró Zoltánnal vagy Czine Mihállyal is, egyáltalán nem irodalomesztétikai kérdésekről persze. Magántapasztalatok ezek, jól tudom – „mozgalmi” érvényük a nullával egyenlő –, de tény, hogy a fölvetett, immár egyértelműen „koradekvát” gondolatok – akkor is, ha témájuk a történelem (például Trianon vagy a Don-kanyar) volt – rendszerkritikus rendszerré szövődtek a „közbeszédben”: Monorról 1985-ben már mindenki „értelmiségi” tudott, aki akart róla tudni. Egyvalami azonban nem volt akkor még tudható. Az nevezetesen, hogy a magyar – nemzetnek remélt – társadalom mérgesebb lett ugyan, de nagy részének óhaja és morálja jottányit sem változott, hogy csak azt érzi fogyni, amihez még egy-két évtizeddel korábban hozzászoktatták, hogy a gondolati züllés s a szétesettség olyan fokú immár a lakosságban is, amelyre nemzetpolitikai programot építeni bajos lesz majdan. Így a szinte „váratlanul” reánk tört szabadság a materiális – s az „érvényesülési” – illúziókat nagyította fel csupán, de azokat aztán alaposan, s a rohamléptű pártosodás közben – amit a népiek nemcsak most, de már a mozgalom hőskorában (s Németh László ’56-ban) is elleneztek általában – éppen az maradt el, amire oly nagy szükség lett volna tán: az emberi és nemzeti öntudat rehabilitációja, a szolidaritás s a történelmi katarzis – maradt hát az agresszivitás. Nemcsak a politikában, hanem – videomagnót és hűtőládát nekem, de hamar, abban jó sok hús elfér! – a Bécs felé vezető autóutakon is. Muszáj volt beállni az „Európában is fölismerhető mintájú” pártok közé, de gyorsan, Lakitelek álmodozása odalett, az élet és a létezés szép arányos rendjét valló népi gondolatnak megint nem – vagy csak alig-alig, mintegy „színezékként” – osztott lapot a történelem.

Eddig a történet Salamon Konrád tollán. Továbbírja-e, nem tudom, de szerintem nem érdemes – egyelőre bizonyosan nem. A szerző bizakodik e gondolat életképességében, amint már mondtam, s ha igaza lesz, lesz folytatása a történetnek is. A nemzeti demokrata és a radikális demokrata modernizáció összeillesztése álom (vagy – mind a két „oldalon” – rémálom inkább?) itt e tájon (ráadásul mit kezdjünk avval a harmadik „modernizációs” alakulattal, ami szintén a múltból maradt reánk, ural bennünket, s – amíg lakosságunk tekintélyes része is ragaszkodik hozzá – kigyomlálhatatlannak tetszik), no meg a „világhelyzet” is alaposan megváltozott Bibó István megejtő szavai óta. Ő ezt írta 1978-ban, egy évvel a halála előtt: „…az egész mozgalomhoz való személyes kapcsolatom lényege nem az, hogy minden állásfoglalásukat kritikátlanul magamévá teszem, hanem az, hogy túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonyokon, az tudniillik, hogy egy olyan radikális mozgalmat testesítettek meg, amelyik egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek…” Bibó ítélete nem változott 1956 óta, belátását, józanságát és „naivságát” egyaránt megtartotta tehát, de ma már nincsenek meg a „világot felszabdaló ellentétes világnézetek” – illetve nem úgy vannak meg, mint akkor –, egypólusú lett a Föld, s jaj annak, aki nem akar igazodni. Mi lesz, mi
lehet a népi gondolat – avagy a harmadik út – sorsa ilyen időben? Megmarad eszménynek, ideának, morális zsinórmértéknek, amelyet diadalra juttatni sohasem sikerül? Vagy amolyan „korrekciós” elképzelés lesz inkább, amellyel a „történelem végét” is (állítólag) reánk hozó liberális kapitalizmus barátságtalan réseit időről időre betömködik, mint Tony Blair is gondolhatta nemrég? Ezt nem tudom, de azt igen, hogy ha – értelmes feladattudatát meglelve – nem nő fel önmagához újra, akkor széteshet még az emlékezete is, s az eredetire már alig vagy egyáltalán nem hasonlító zárványával, dühös vagy keserű jelszavakkal telepingált torzképével, sőt karikatúrájával találkozhatunk nemsokára csupán, s aztán előbb-utóbb úgyis kifullad végérvényesen. Talán a nemzeti tradíciót a szabadságjogokkal s a polgári életértékekkel egyként párosítani képes, távlatos víziójú, ugyanakkor emberléptékű gondolkozásmódba oltva frissülhetne föl leginkább az egész, mert az a szociális és a nemzeti gondok – már emlegetett – együttállását valló, századokon átívelő erkölcsi-történelmi magatartásmodell, amelyhez a népi mozgalom – Salamon könyve szerint is – tartozott s tartozhatna még, valóban nem fulladhat ki soha. (Korona Kiadó, 2002)