Prágai Tamás

Fekete Vince:
A Jóisten a hintaszékből

Erdélyi Híradó, 2002

Fekete Vince Ütköző című versének a „vér” és „eső” metaforái által áztatott első mondataiban a „zugokat / zuhogok / zubog” szóháromság teremt illogikus, de vizuálisan telített jelkapcsolatot. Nem azonos tövű szavak ezek, csak betűvariációk, csaknem anagrammák. Jelenlétük mégsem véletlenszerű, A Jóisten a hintaszékből verseinek gazdagsága egyfelől betű és hang egybejátszásának és egymásra vetítésének sajátos viszonyán alapul. Költészete a hagyományos – mondjuk nem egészen alaptalanul, hogy „nyugatos” – poétikai eszközök (rímjáték, belső rímek, sormetszetek és végletekig felszabadított sor- és szakaszritmus) alkalmazása mellett erőteljesen kiaknázza a szóalak, a betűtest variációiból adódó többletet. Az „átkosom” kifejezés a „tűzzel a vér is megtelik” sor előtt megjeleníti a kos szóalakot – a vers ezért riasztó frissességgel törtet keresztül a megkopott tűz / vér metaforán (Klepszidra). Mintha leleményei néha Szilágyi Domokos erőteljes invenciójú megoldásait idéznék, s szójátékaiban érződik valamelyes erdélyi íz is (ezt természetesnek és jónak tartom): az „irkalap”-ra a „firkalat” üt (Kiáznak mélyben a ráncaink). A „loppal beléd ittam” (Reggel. A Szellem elérzékenyül); a „hezza vágy” (Picikátó) vagy a „paplanod alá behálni” (Fordított körkörök) kifejezések játékosságukban is erdélyiek.

A Jóisten a hintaszékből, Fekete Vince válogatott és új verseinek könyve négy ciklusra bomlik (lényegében könyvre, az első kettő valóban megjelent könyv alakban is). A szöveg a harmadikig, melynek címe A Gazda bekeríti, egyre koncentráltabb: a kilencvenes évek verstani
kísérleteinek egyfajta lenyomata. Fő poétikai kérdése talán az, hogyan lehet a nyugatos vívmányokat oly módon meghaladni, hogy a költeményt erőteljesen összefogott metaforika keretébe szorítjuk. Leginkább Baka István nyomán halad (és csakugyan, az említett, babitsi címet viselő könyvben egyaránt szerepel Baka István-idézet, neki szóló ajánlás és rá utaló verscím). A negyedik kötet fordulópont: valójában itt mutatkozik meg a fentebb idézett, turbulens nyelvi gazdagság tétje.

Ha a költészet szövegmódja a fölösleg (erősen hajlok erre a föltételezésre), akkor a poézis esztétikája (és valóban így látszik a hetvenes évektől) a pazarlás esztétikája. (E tekintetben, legalábbis Shakespeare szerint, a költészet az emberi lényeg bélyegét hordozza, hiszen „a legalja / Koldús is, bár teng, bír fölöslegest” – idézi Vörösmarty Lear-fordítását Szilágyi Domokos 1972-ben.) Fekete Vince pazarló költő, és ezt értékelem. Meddőnek bizonyultak a hatvanas évek ama kísérletei, hogy a retorikai-poétikai héjból – valamely módszer magabiztosságával – kihámozzák az egy, hétköznapi jelentést (ahogy a formalisták, az új kritika tette), vagy legalább valamiféle „jelentésmag”, mátrix kontúrját bontsák ki (Riffaterre). A hetvenes évekre tudatosodott, hogy a szójelentések mélyen ágyazódnak a különböző nyelvi-társadalmi kontextusokba (ahogy Bahtyin nyomán Julia Kristeva értette az intertextualitás fogalmát), vagyis a szótári jelentés szövegben való rögzítésének lehetetlensége. Másfelől körvonalazódni kezdett az olvasóra kényszerített szövegmunka természete: a szöveget (kiváltképp a versszöveget!) mindenképpen a befogadónak kell „tovább írnia”, a szövegen belül lappangó jelrendszerek jelentővé alkotása révén. (A hetvenes évek elején kerülnek elő például Saussure azon jegyzetfüzetei, ahol a klasszikus [latin] szövegek paragrammatikus-anagrammatikus értelmezésének lehetőségét vizsgálja – például Lucretius De Rerum Natura himnuszából APHRODITÉ nevét olvassa ki.) A szöveg ilyen felfogása a hagyományos, „egynemű megértésen” alapuló esztétikát alapjaiban kezdte ki. Leginkább a vizuális költészet hasznosította a szöveg grafikai bázisán alapuló értelmezés következményeit. Ennek értelmében az írott szöveg az olvasás vizuális testét rögzíti, de az írott testben, afféle tömbbe zárt alrendszerekként, az olvasás módjainak lezárhatatlan számú lehetősége lappang.

Nem arról van szó, hogy Fekete Vince vizuális költészetet művelne. Poétikájában tudatosodik a szótár (bármiféle szótár) elégtelensége: „Pedig milyen kevés, milyen / kevés kellett volna csak! / A reménység hófúvásaiban / annyiszor! Nem lenne arra / lexikon, szótár, mi felfogná / mind – hogy éltünk – az adatokat” (Mi felfogná). Oltványai igazából a negyedik kötetben, a Leveleskönyv lapjain gyümölcsöznek. Ebben a ciklusban a mondat és szólam központozás nélküli áramlása meghatározó. Alcíme: Montázs (ez találó), Levelek, feljegyzések, naplójegyzetek K. L. mondataira. Műfaji sokféleséget ígér, ezt nem teljesíti (de nem is hiányzik), a sokműfajúságot feloldja a címekkel tagolt szöveg belső áramlása. Első versének címe, Az első perc és az utolsó pillanat kezdő sorai nyomán – „az utcák zegzugos hálójának / az udvarterek szitás csápjainak / ingadozó mozgása melyben / jobbra-balra billenve lebeg / a jóhiszemű járókelő” – kérdésessé válik, hogy ebben a térben-időben viszonylagos, vagyis heideggeri értelemben nem létező világban létezhet-e egyáltalán megismerés vagy reflexió, szöveg, költészet. Fekete Vince ciklusának egy párkapcsolat élettényein keresztül megidézett elbeszélője éppen ezen a határtapasztalatként felfogott, nem konkrét élethelyzeten (a „te” valódi megszólításának lehetetlenségén, sikertelenségén) át jut el addig, hogy a világ létezőként tárul számára fel. A kötet utolsó verse pontos időmeghatározással végződik: „becsapja bevágja ismét a szél / a kaput valahol a templom / környékén jár aki elment / érzi a szíve ritmusát a ha- / lánték dobolását órájára / pillant a fakó / számlapra a mutatókra s / mondja mormogja a kápráz- / tató alkonyatban / fél négy” (Befordul nem be se forr). Megszületett az idő, melyben a világ feltárulhat.

Ez a szövegmunka a megszólítás dialógusában, keretében mélyül el. Ismétlem, nem szerelmi történet elbeszéléséről van szó, bár ez is megidéződik, néha egészen konkrétan: „látod a füst a fák látod a / völgy légvonata látod a fény / a szél látod hogy te és én / – írod – együtt a széllel / a füsttel és egyszerre / a kiégő füvekkel szerelmem / szerelmünk”, a másikkal való kapcsolat inkább a már-már metafizikus magasságba emelt én–te dialóguson sejlik át. Arról van talán leginkább szó, hogy „hirtelen maradtunk magunkra e / végeérhetetlennek tűnő mozdulatlanságban” (Halkuló december délután, ’89). Ezen a ponton válik Fekete Vince munkája egy rejtett párbeszéd szövegévé, itt kezdik írni a szöveg mondatokra és szólamokra tördelt áttételei egy határtapasztalatokon alapuló „metafizika” áttételeit. Ez a metafizika értelemszerűen idézőjeles és töredékes, hiszen nem elvont gondolkodás táplálja (éppen ezért költészet), tárgya nyilvánvaló módon töredékes: gesztusok, jelenetek, jelek, melyeket éppen a szöveg vizuális eszközökkel jelzett folytathatósága lendít túl egyszeri konkrétságukon; a mondattal és szólammal való kísérletezés tartalmi mélységét itt éri el. Fekete Vince költői gesztusai e párbeszéd feszültségében gravitálnak megállíthatatlanul valami belső, megnevezhetetlen központ felé.

Nem mondom, hogy „már nem kívánunk / sem új indulásokat / sem új megérkezéseket / nem kívánunk / új kezdéseket / sem új befejezéseket” (Sötétebb és egyre mélyül). Igenis kívánunk. Fekete Vince első három könyvét impozáns erőgyűjtésnek, a negyediket határozottan fordulópontnak érzem – meggyőz arról, hogy ez az elmélyült költészet továbbra is egyre mélyül.