Ács Margit
Mit
tehet értünk az abszurd?
Sigmond István: És markukba röhögnek az
égiek
Ha érett novellái felől tekintünk
vissza Sigmond Istvánnak a legendássá vált Forrás-sorozatban
megjelent első kötetére, észlelhetjük az alapérzület, a
világlátás folytonosságát, még ha ott csíraállapotban
volt is jelen az „ember embernek farkasa”, a „struggle for life”
tizenkilencedik században felismert, de a huszadik századi
világháborúkban megkérgesedett-eldurvult egyetemes
tapasztalata, a családi és szerelmi kötelékek
tragikomikumának átérzése. Az a kötet azonban (Árnyékot
eszik a víz, 1969) mégsem vetítette előre Sigmond
sajátos, expresszív, leginkább a posztavantgárd
stílusjegyeiből eredeztethető prózáját, olyannyira nem,
hogy a fiatal szerzőt bemutató előszó írója, Kántor Lajos
bevallotta: „a túlságos megfontoltság, kiegyensúlyozottság
taszított, olykor már a konformizmus gyanúját keltve
bennem.” Elismerte, hogy a „jólfésültség” a szóban
forgó kötet elbeszéléseiben már „valamelyes
nyugtalansággal” vegyül, de – summázza Kántor az
eredményt – „Sigmond István prózája, az örvendetes
felfrissülés-fellazulás ellenére, egyelőre még a család, a
magánélet szűk körében marad”.
No, az És markukba röhögnek az
égiek vagy az ugyancsak 2003-ban a Kriterionnál megjelent
válogatott kötet, a Keselyűcsók olvasása után –
voltaképpen az elmúlt húsz év bármelyik Sigmond-könyvét
idesorolhatnám – elég mulatságos e korai jellemzéssel
szembesülni. (Noha ezek is mind a család és magánélet
körében maradnak a maguk sajátos módján, amely kör a
jelek szerint korántsem oly szűk, hogy ne férne bele akár a
metafizikai abszurditás is.) Igazán humorosan azonban a
„valamelyes nyugtalanság” hangzik Sigmond mai olvasójának.
Még amerikai horrorfilmeken edződött ember idegzetét is
próbára teszi az erőszak, a megaláztatás, a
lidérces álmok végletes toposzainak özöne, amelyeket maga Sigmond
kaján malíciával a kötet címadó víziójában fel is
konferál, megírandó novellájáról tűnődve:
„Látványosan eleget tudok tenni annak a pályázati
felhívásban megfogalmazott kívánalomnak, hogy a bődület és
morbiditás motívuma jelen legyen a sztoriban.”
Első olvasásra sokkoló a „bődület
és morbiditás” kifogyhatatlan leleményessége, s őszintén
szólva ebben, vagyis az olvasóval való kíméletlen
bánásmódban sejtem annak a magyarázatát, hogy Sigmond
István neve, tucatnyi könyve és színpadi ismertsége
ellenére, az irodalmi köztudatban kevéssé gyökeresedett meg.
Ez persze kiáltó méltánytalanság, hiszen épp azért
hárítjuk, mert hiteles, erőteljes, vagyis túl jól teszi a
dolgát: kényelmetlen kalandba vonja be az ötletes
kvázi-megrendülésekhez és a spekulatív fikciók
(allegóriák) biztonságos menekülő útvonalaihoz szokott
lelkünket. (A kommersz horrorfilmek hullahegyeken feltündöklő
happy endjét blaszfémia volna felemlegetnem, holott oka van,
hogy eszembe jutottak: Sigmond jól megélt volna
fantáziájából, s a horrorszakma hihetetlenül sokat nyert
volna vele, ha netán amerikai filmstúdiók közelében vert
volna tanyát.) Második olvasásra azonban már sikerülhet
elkerülnünk a taglót, és megnyílhat e világ humora,
érzelmessége és létfilozófiai intenciója is előttünk. Nem
feltétlenül leszünk nyugodtabbak és jobbkedvűek, de
várhatólag megértés jár át minket, és néha nevetünk.
Megértés? Sigmond újabb novellái
esetében alighanem a szokásos hermeneutikai szkepszisnél
sokkal nagyobb szerénység, hipotetikusság indokolt. Itt
ugyanis egyfelől egy rendkívül kritikus, analitikus elme
ellenőrzi az álmok spontán burjánzását leképező
szövegszerkezeteket, rajtaütésszerű önreflexióira és
kommentárjaira a legegzaltáltabb pillanatokban is sort
keríthet. Nagy a csábítás, hogy ezeket a kommentárokat úgy
olvassuk, mint amelyekben az író elszólta magát, vagyis mint
amelyekben végre „őszinte”, és hogy ezekből építsük
fel a mű szellemi vázát. Például az Ahol árnyéka van a fáknak
című novellában a börtönből egy temetőbe
„szabadult” alany – vonakodom embernek nevezni, hiszen
novellabeli léte szellemi, álmodott (egy film számára
megírt), az „alany” tehát megfelelőbb szó a jelölésére
– az elnyert szabadságban a pusztulás, a leépülés
iszonyatát éli át. A börtönből a küblisvödrök kinyalása
árán is kimenekült volna, de a szabadság temetői
helyszínén a sóvárogva kívánt ara helyett egy kéjvágyó
banya tapad szájára: „neki most jött el a várva várt
tavasz… eltolódott néhány évtizeddel”, és a szabadult
rab azt gondolja: „Ha igába fognának megint, visszakerülnék
az eredeti képbe, ki hitte volna, hogy a bilincsbe vert szellem
néha pihenést, sőt megváltást is jelenthet…” Igen,
minden bizonnyal a rendszerváltoztatás során sokunk által
itt, Magyarországon is megélt, de Erdélyben még indokoltabb
kiábrándulás generálta ezt az írást. „ [A banya] az
énemet is magáénak akarja, mindent, amit valómba sűrített a
múltam, ha nem vigyázok, kiüríti az agyam, s ezt nem
engedhetem meg semmiképpen, az emlékeimet nem hagyhatom
beleveszni egy élőt játszó, megöregedett szoborba.” De e
mondatok, amelyeket egyébként oly jólesik idézni, mert szinte
bensőnkből fakadnak, önmagukban félre is vezethetnének.
Végtére amihez a novella „alanya” ragaszkodik, nem a
börtöncella, hanem a szabadságvágyban égő lélek, a
megaláztatásokon átmentett szellemi bátorság, önbecsülés.
Nem a múlt, hanem a teljesség, az élet teljessége, amelyben
része van a lepergett időnek, az emlékeknek, a holtaknak, az
elvetélt vágyaknak és a kísértő
álmoknak, mert mindez ott van a jelenben, sőt, a jelen nem
más, mint ezek továbbélése a mindegyre újraszülető
időben. Feltehetőleg ez az értelmezés már jobban illeszkedik
Sigmond írásához, de hiba volna ennek túl nagy jelentőséget
tulajdonítani, ugyanis itt jutottunk el az értelmezés
nehézségének második fokához, a „másfelől”-höz.
E szövegek írója láthatólag nem
igényli különösebben megértésünket, pláne nem cinkos
megértésünket. Erre vall az az óvintézkedése is, hogy igen
gyakran filmezés vagy színielőadás keretébe helyezi a
megidézett víziót, ami kétségkívül elidegenítő gesztus.
A kedvenc hőse halála miatt felzaklatott nézőt megnyugtatja a
tudat, hogy az illető színész a felvétel után virslit eszik
a büfében, de Sigmondnál nem ilyesfajta eltávolításról van
szó. Sőt: itt maga a filmforgatási procedúra vagy a
színházi környezet lidérces, mintha a pokol létformája egy
végtelen filmforgatás vagy színházi próba volna, ahol
agresszív előírások és vezényszavak szerint történnek a
dolgok, például koponyák bikacsökkel való szétverése (Mindenki
múzsa szeretne lenni), és e történéseknek senki sem
tulajdonít különösebb jelentőséget, lévén, hogy csak
próba zajlik. (Ámbátor a valóságban is igen könnyen
túlteszi magát az ilyesmin a világ, lássuk be.) Tehát
ezekben a víziókban, lidérces álmokban nem a leharapott
mellbimbók, a kannibáli indulatok, az oligofrén arcú
gyermekek, az ürülék és hányadék a szörnyű, hanem a
gépies metafizikai közöny, amely mindezt övezi. Mintha
valóban nem volna jelentősége a halálnak, a szenvedésnek, a
szellemi vagy biológiai nyomorultságnak, nők
megerőszakolásának, emberek legyilkolásának. Mintha valóban
csak a képzelet játéka lett volna mindez minden időben és
kiváltképpen ma. Ezek a szörnyűségek, amelyek oly röhejesek
abszurd mivoltukban, ezek a menetoszlopok és bárgyú
balettkarok, amelyek mélységes tudatlanságban vonulnak és
pipiskednek a pusztulásba, bámulatos módon ma fantasztikumnak
számítanak, holott minden este nézünk híradót. S az
idősebbeknek még saját emlékezetük is szolgálhat
bizonyossággal. De a napi életünk trivialitása erősebb, s
immár csak azt fogadjuk el valóban létezőnek. Még önnön
agyunk álommunkáját is kitagadjuk az életünkből, és a
racionális életvitel önelégültségével csak azt fogadjuk
be, azt tekintjük sajátunknak, ami fölött rendelkezünk,
aminek kényünk szerint parancsolhatunk, legyen az akár
tárgyi, akár szellemi természetű. A „realista” embernek
már az is idegborzoló állítás, hogy az álmai is hozzá
tartoznak, élete azokban is teljesül. A vágyálmok még
csak-csak, de rémálmokról tudni se akar. Hát még arról az
igazságról, hogy a világ is mi vagyunk! Mi vagyunk az a
világ, amely esténként robban, szétspriccel, véres foltot
hagy a képernyőn, vagy amelyik a szomszéd utcában, a
szomszéd lakásban mint bűn vagy nyomor förtelmeskedik, s azok
a világok is, amelyeket már végtelenbe mosott az idő. Ez a
gondolat el sem jut addig, hogy komfortérzetében megzavarja
emberünket gyakorlatias fontoskodása közepette, hiszen tudja,
mit kezdjen vele: „Jópofa ez az abszurd irodalom, de én az
igazi sztorikat jobban szeretem.” Sigmond István tehát
hatalmas ellenállással szegzi szembe abszurd prózavilágát,
és tiszteletet érdemel már önmagában a következetessége
és a bátorsága is, hogy annak az elemi döbbenetnek szenteli
írói tehetségét, amely a lét sötét, sátáni felét
megismerve, megtapasztalva fog el minket, s amelyet permanens
túlélőként aztán elég hamar elfelejtünk.
Az irodalmi abszurd a bátor gondolatok
műfaja. Az eltúlzott arányok, a szertelen asszociációk
szabad és lendületes szellemet feltételeznek, olyan embert,
aki el meri rúgni magát a konvencióktól, a közmegegyezéses
erkölcstől is akár. Csakhogy nagyon különböző természetű
bátorság szükségeltetik az olyan abszurdhoz, amelyik csupán
e gondolati szabadságot kívánja
demonstrálni, lubickol a műfaj lehetőségeiben, s az olyanhoz,
amelyiknek nem a sziporkázó ötletesség az ihletője, hanem
valami rettenet. E második fajtájú abszurd szöveg magjául
szolgáló élményről (élményről van tehát szó, és nem
ötletről!) a maga nyers valójában többnyire nem lehetséges
(esetleg adott politikai helyzetben nem szabad) beszélni,
viszont a túlzásokkal, a morbid ötletekkel, a játék
látszatával leírhatóvá válik.
Sigmond novellái között az abszurd
mindkét fajtájára találunk példát. Az És markukba
röhögnek az égiekben az első két novella például
egy-egy ötlet látványos kibontása. A Szókratész lány
volt kegyetlen paródiája a családi kötelékek gépies
rendjének. Áldozatosan és képmutató lelkesedéssel ápolnak
egy hülye gyereket, egy már felserdült fiút, aki nem beszél,
maga alá csinál, mozgásképtelen. Legalábbis mindenki ezt
hiszi róla, holott ő filozófusokat olvasgat éjszaka, s
matematikai problémákról töpreng, hajnalonta pedig a sötét
fürdőszobában alaposan meghágja a cselédlányt. Itt érdemes
megállnunk egy pillanatra. A szexualitás Sigmond más
elbeszéléseiben is igen gyakran lép egyéb érzelmek és
életjelenségek helyébe. Például a teljes formájában
először Magyarországon megjelent regénye, a Félrevert
harangok (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990 – a bukaresti
első kiadás 1987-ben cenzúrázott volt) még épp csak parodisztikus
vonásaival érintkezik az abszurddal, környezetrajza,
cselekménye a klasszikus kisvárosi regények mintázatát
mutatja, de épp a szexualitás végletessé fokozott szerepe
miatt átbillen azon a határon, hogy társadalmi regénynek
tekinthessük. Pedig az erdélyi kisváros életét a háborút
megelőző feszültségek kezdik átszabni, a zsidó
kegyszerboltosnak és a szocialista Édes bácsinak kritikussá
válik a helyzete, napi fenyegetés a besúgás, és már
ki-kirobban az utcán az erőszak – e szinopszis szinte
hagyományos társadalmi regényre vallana, csakhogy a történet
voltaképpen egy művelt prostituált, Sánta Betty körül
zajlik, akivel a város minden férfiemberének kapcsolata van. A
lány egyiküknek a zabigyereke, amiről sejtelmük sincs, s
amikor rádöbbennek, sem tudhatják, melyiküké. Mert
mindannyian megfordultak az egykori tiszteletesné ágyában,
aki, miután kidobta az ura, már két évtizede mint kerekes
székhez kötött Kisasszony leselkedik távcsövén az ablakból
a városka lakóira, ördögi tréfákat kieszelve. A
hatalmaskodás és a félelem, az agresszió és a
kisebbrendűségi érzés, a szexuális szolgáltatás cinizmusa
akár a rákényszerülő nő, akár az őt megvásárló férfi
részéről – ezek ennek a kisvárosi létnek az
alapmotívumai. Még ha a paródia léptéke szerint
mérlegeljük, akkor is feltűnhet, hogy az emberek
közötti viszonyok mennyire sivárak, érdeken vagy
formalitáson alapulnak. Alapjában véve ugyanaz az érzelmi
készlet jelent meg majdnem két évtizede, az „elrajzolt
valóság” (Széles Klára jellemezte így kritikájában), de
mégiscsak a valóság képzetét keltő regényben, mint a friss
keletkezésű, merőben abszurd Szókratész-novellában.
(S ahogy a recenzió elején említettem, már a legelső kötet
is viszolygással írta le az érzelmi kényszereket és
csapdákat a családokon belül.) Logikus végpont tehát a Szókratész-novella
kegyetlen álidiótája, aki az esküvőjét használja fel arra,
hogy bárgyú és álszent családját leterelje egy pincébe,
és rájuk zárja az ajtót.
Méltán háboroghatnak a jó
családanyák: ez azért tényleg túl radikális megoldás! De
fontoljuk meg: valóban tűrnünk, sőt szeretnünk kell a
kényszert és a képmutatást mint a családi működés
tartozékát? Nem szolgált-e rá erre a gonosz, könyörtelen
(keserves) röhögésre? Vajon nem faljuk-e föl a jó
családanyákat, a jó felmenőket és utódokat szórakozott,
beidegzett gyöngédséggel? Mennyi szeretet van a
szeretetünkben? – e kérdésekre kell válaszolnia annak, aki
csak provokatív viccnek akarja látni Sigmond novelláját.
A kötet második darabja, A
béranya ugyancsak szellemes ötletre épül, bár ahogy az
előbbiben, itt sem maga az alaphelyzet, a sztori, hanem a
kísértetiesen hiteles kidolgozás, a töretlen logika és a
részletekben rejlő elevenség minősíti az írást. Gyermekre
vágyó házaspár egy sikertelen örökbefogadási kísérlet
után béranyával köt szerződést, akivel mind a feleség,
mind a férj heves szexuális viszonyt alakít ki. Magzat nem
fogan, viszont fölöslegessé válik a feleség, el is teszik
láb alól, s ezután már a béranya is felesleges… Itt a
szexualitás nyers ereje a gyermek utáni epesztő vággyal lép
szövetségre, hogy aztán leváljék róla, s a gyilkolással
kössön frigyet. Ez kétségkívül elvadultabb alapérzületre
vall, mint amit az általában szelídebb torzításokra
merészkedő korábbi novellákban észlelhettünk. A béranya
alapmotívuma, a megfoganásra hajtó ösztön például a lét
metafizikai, már-már szakrális elemeként jelent meg Sigmondnál
néhány évvel ezelőtt. A Balladoid – Magyarországon
a Gyászhuszárüvöltés című kötetben jelent meg (Felsőmagyarország
Kiadó, 1996), és szerepel az említett válogatott kötetben, a
Keselyűcsókban is – egy meddő, kiszikkadt
férfiakból és nőkből álló falut hív életre, ahol már
régóta nem születnek gyermekek. Egy lány azonban egy
viharként megjelenő szellemtől folyton teherbe esik, és
szüli a szép szőke csecsemőket, akiket elragadnak tőle, majd
őt magát is megfojtják. Ám temetésén a szellem bosszút
áll: a falu minden asszonya viselős lesz, és kínok között
szőke szörnyetegeknek ad majd életet. Figyelmet érdemel maga
a cím is, amely ironikus rájátszás az „abszurdoid”
fogalmára. Az abszurd, az abszurdoid fogalma azon az evidencián
alapul, hogy van egy normális világ, annak van egy normális
leírási módja, s az ettől való eltérés révén jön létre
egy abszurd világkép, ábrázolásmód. A „balladoid”
viszont azon az evidencián alapul, hogy a világ abszurd, bődület
és röhej, s ha néha eltérít minket a viszolygásunktól a
tehetetlen, titkolt szomorúság, akkor létrejön a ballada vagy
valami olyasféle. Szomorúság-e vagy más – mindegy, minek
nevezzük, a lényeg, hogy felködlik valami komolyság is olykor
Sigmond markukba röhögő istenei arcán, s ez világképének
lassú komorodása ellenére újabb írásaiban is felismerhető.
A komolyság és a blaszfémia
egymásba villózására a legjobb példa a Meleg bölcsők,
meleg koporsók. A család, a gyermek mágikus
fogalomkörének megtépázása után aligha csodálkozhatunk,
hogy a haza is e haragos világvízió örvényei közé
vettetik. Színpadon próbál a színész, szavalja: „Hazádnak
rendületlenül”, mialatt a rendező hisztériásan
utasításokat ad neki, az asszisztensnek, a statisztáknak, az
ilyesféle attrakciók eredendő groteszk humorával. Bejönnek
annak rendje és módja szerint a szüzek, bejön egy ló is,
kaotikus mozgás és kapkodás, a „hazádnak
rendületlenül”-t időnként belebőgi vagy belesóhajtja a
színész a zsivajba, és közben a rendezőben (a Megfigyeltben)
a ló, a szüzek iszonytató emléket idéznek fel. Karácsonyt
váró kisgyerek volt, amikor a bevonuló lovas katonák a szeme
láttára erőszakolták meg, gyötörték halálra az anyját,
és az apját megcsonkították. Mialatt emlékeivel, gyötrelmes
asszociációival küszködik, egy statiszta a színpadon szülni
kezd. A magzat holtan, torkára tekeredett köldökzsinórral
jön világra, a Megfigyelt közelről nézi a vért, a szennyet,
s azt mondja: Pannónia. Így nyer értelmet egy korábban
elhadart meghatározása a hazáról. A rendező ugyanis azt
mondta a színésznek: „A művész úr nem a lotyójának
esküszik hűséget, hanem a hazájának. Tudja maga, hogy mit
jelent ez? Persze hogy nem tudja. Maga azt se tudja, mi a haza.
Ezer évig mondhatnám magának, akkor se értené, hogy a haza
az a mocsok, ami jó. Sőt, nagyon jó. Haza ott van, ahol az
árnyék is fényből van, s ahol az agyontaposott gyökerek a
himnusz dallamára nyögik halálba magukat. […] az egyetlen
hely, ahol meghalni ugyanolyan jó, mint megszületni. Hogy ez
csak utólag derül ki, lényegtelen.” S a rendező egy másik,
korábbi mondata is a halott csecsemő fölött ver visszhangot:
„A remény szobra miért nincs a színpadon? Ki mondta, hogy a
jelennek is kopjafát kell állítani?” Bizony, nem könnyű a
novella két, sőt három világát összeilleszteni. Az egyik
világ tragikus, hihetetlen erős szemléletességgel látjuk
benne a kisfiút, aki nem fogja fel, mi történik az anyjával,
valahogy össze is keveri a látottakat a karácsonyvárással,
és a borzalomnak külön dimenziót ad ez az ártatlan,
értetlen interpretálás. A másik világban a rendező ágál,
szövegel, agyalja ki nyakatekert művészi ötleteit ugyancsak
hihetetlen szemléletességgel. Végül harmadik
jelentésrétegként válik le a szövegtestről időnként a
groteszk formájában is halálos komolyságú vallomás. Nem
könnyű e három különböző hangvételt egyszerre felfogni,
nem könnyű tudomásul venni, hogy egy nem túl rokonszenves
személy kényszeres gesztusaira, felfűtött pátoszosságára
bízott az író egy olyan terhet, melynél szentebb nemigen van
a földön:
a bestia-történelem áldozatainak emlékét. De hát az
életünkben minden csak így, zavaros kevercsként igaz. A
pufogó pátosz is lehet mélységesen megszenvedett, és a
bohóckodó manír többnyire kétségbeesett kísérlet a
túlélésre. Nehéz volna vitatni e szemléleti kevercs irodalmi
jogosultságát. És miért is vitatnánk? Csak azért, mert
szívesebben látjuk magunkat tragikus traumákat hordozó
kisgyermeknek, mint hülyén ágáló profinak a művészet
világából?
Az ellentmondásosság, pontosabban az
antinómiák összeszikrázása, összetapadása tetten
érhetőbb az És markukba röhögnek az égiek egyes
darabjaiban, mint az 1996-os Gyászhuszárüvöltésben.
Ott az egyes darabok, akár a drámai, akár a „bődületes”
abszurd hangján szólaltak is meg, többségükben egy valós
történetet mozdítottak ki a valóságreferenciák
állványzatából. Volt olyan novella is köztük, amelyben
szinte vegytisztán a komikum érvényesült – eltekintve
attól a szomorú körülménytől, hogy egy halott
szerkesztőségi titkár elszállítása mozgatta az
eseményeket. Ez a Vecsernyére szól a kuvik című
írás volt, amelyben két gyászhuszár igyekszik elvégezni a
szerkesztőségi titkár hullájának elszállítását, s az
akció nehézségét az okozza, hogy az egyik, a saját nemére
gerjedő gyászhuszárra rájön a kangörcs. Meleg van, a
szerkesztőség munkatársai hideg vízben áztatják lábukat,
az épület udvarán a mostanában oly gyakorivá vált
tömeggyűlés zajlik – s igen ritka jelenség áll elő: Sigmond
Istvánt olvasva úgyszólván ártatlanul nevethetünk.
Az új kötet szellemiségétől
nemcsak a köznapias sztori és az egyszerű humor, hanem az antiutópia
jellegű parabola is idegen, mint amilyen korábban a Köd
című írás volt. Az emberi kapcsolatok, az ember szociális
kötődése tekintetében is egy örökösen visszatérő, sőt, Sigmond
emberképét folyamatosan meghatározó véleményt formált meg
a parabola áttételességével.
A vonuló egyedeket biztonságérzettel töltötte el, hogy
előttük is megy valaki, meg utánuk is egészen addig, amíg
fel nem támadt bennük az akarás, hogy elsők legyenek, s ezzel
együtt a félelem, hogy a mögöttük haladók le fogják
gázolni őket. Szuggesztíven érzékletes a leírás, mégis
szinte képletszerűen közli az író felismerését: a
hierarchikus gondolkodással, a hatalmi vággyal férkőzik
hozzánk a magány, a bizonytalanság, a kétségbeesés.
Ugyanakkor maguk a toposzok makacsul visszatérnek az újabb
novellákban is, sőt, egyenesen kulcsszerepet töltenek be az
egymásból, egymásra épülő víziósorban. Ilyen toposz a
sötétben, vaktában vonulás, maga a vonulás és a várakozás
valami biztosan bekövetkező rosszra.
„A vérerek mélyén lehet olyan
sötét, mint idekint” – kezdődik a Szétfoszló
kérdőjelek. Itt bezzeg nem a példabeszéd tiszta,
rendezett terepén vagyunk, hanem egy kórház alagsorában, ahol
műtétre (nem túl biztató kimenetelű műtétre) várnak a
végsőkig leépült testű betegek. Halál, vénség és
betegség brutális tényei állják útját, hogy lélektani
szimbólumokról és etológiai panelekről elmélkedjünk, s
voltaképpen ebben határozhatjuk meg az írói szemlélet (vagy
indulat) változását a korábbiakhoz képest. A halál, amely
kedvelt játékszere volt a kamaszlelkületű renitenskedőnek,
hovatovább botrányosan közel kerül. Tényleges lesz. Kínos
részletei vannak. Az élet lassan a rá való várakozássá
válik. Várunk a sorunkra, és vonulunk a tagló elé. Ámbár
az ellentmondás ördöge is fűti az írót: itt sem igaz a
vegytiszta félelem. Valami morbid vonzása is van a halálnak. E
vonzás épp a kötet címadó novellájában formálódik
vízióvá: az égieknek az ad okot a markukba röhögésre, hogy
egy ostoba írnok, akit egy haldokló öregasszony bérelt fel,
hogy lejegyezze halálát, óvatlanul hagyja, hogy magával
sodorja a vénség a koporsóba, a pusztulás kéjébe.
Mindenesetre semmi frivol játszadozás
nem űzheti ki a harangkongatás hangját a fülünkből. A
halál bizonyossága és valóságossága valahogy utolsó csepp
a pohárban: Sigmond létünk sok nyomorúsága és
fogyatékossága ellen fellebbezett egész pályája során, de
Istennel az ember halálrateremtettsége miatt fordul szembe.
Egyházától korábban sem sokat várt, de most Őróla
Magáról van szó. Az Istennel való elszámolás Sigmond
megelőző kötetében történt meg (Minden nap halottak
napja van, Felsőmagyarország Kiadó, 1998), a Molekulák
cím alatt összegyűjtött jegyzetekben, meditációkban,
átkozódó fohászokban, mondhatni: imákban, hiszen majd
mindegyikben Isten a megszólított, a hit Istene, a hitetlenek
Istene. Igen találóan írta Széles Klára már idézett
kritikájában (Szeged–Kolozsvár 1955–1992. Pesti
Szalon, 1993. 150.): „nem tudom, olvastam-e ennél
istentelenebbül istenes könyvet, kegyetlenebbül kegyeset,
irgalmatlanabbul irgalmasat…”. Most még indokoltabb e
paradoxonok emlegetése. A legnagyobb bűn a teremtés – szakad
ki a szenvedélyes vád a halálra teremtett teremtményből, és
cinikus világfinak képzeli el az Urat: „álmából ébred:
hej, de furcsát álmodtam, parányaim. Képzeljétek,
teremtettem egy bolygót, amit földnek neveztek odalent, rajta berembek
nyüzsögtek… vagy meberek, nem, nem, emberek, ez az, nahát,
hogy mennyi zagyvaságot képes összeálmodni egy Isten…”
„Néma sikoly vagy egy földöntúli álomban” – mondja a
perlekedő, s zaklatott tépelődését egy versnyi mondattal
zárja: „Ne csodálkozz, ha az embriót kérdőjellé görbíti
a borzalom.”
Ismétlem, az És markukba
röhögnek az égiek már túl az Istennel való
elszámoláson, annak konklúziói jegyében született, ezért
oly nyugodt és vigasztalan az alaphangja. E végletes
keserűséget és kiábrándultságot aligha lehetne
valóságközelítő prózában teljes ambivalenciájában
megmutatni, csak az abszurditás közegében mutatkozik meg
egyszerre az ádáz harag, az utálkozás az élettől, és a
reszketés minden életért.
Sigmond tehát pályája során
fokozatosan egyre mélyebbre jutott az abszurd látásmód
érvényesítésében, legújabb írásaiban már annyira levált
az imént említett valóságreferenciákról, s egyúttal a
gondolati konvenciókról is, hogy képes megidézni az értelem
merev kontrollja alól kiszabadult tudat álommunkáját.
Márpedig az abszurd számos lehetősége közül ez a
legnemesebb. A legáltalánosabb lehetősége, hogy a fantázia
játékainak felhasználásával segít kitágítani a gondolat
tartományait. Az is elég gyakori, hogy az abszurd torzításban
az élet rejtett törvényeit ismerhetjük fel. Azt viszont
kevéssé tartjuk számon, hogy az abszurd az álom ősi
lélekgyógyító funkcióját is átveheti. A projekció révén
ugyanis lehetőséget kapunk félelmeink feloldására. Ez
történik álmainkban, ez meséinkben, ez komédiázásunkban.
Félelmek feloldása, igen, de akkor
azt is vizsgáljuk meg Sigmond prózáját vallatva, hogy ő
vajon mitől fél. Láttuk, fél a haláltól, ahogy mindenki. De
amitől még inkább fél, pontosabban iszonyodik, az az emberi
lény leépülése, az élet lefokozódása. Gyűlöli a
megalázó léthelyzetet, az ostobaságot és csököttséget, az
egykedvűséget („a minden-mindegy végzetszagát”), fél a
meddőségtől, s igen, leginkább a lealjasító félelemtől
fél. Nem áll távol az emberi minőség e tudatos és gőgös
vállalásától az az intés, amelyet a halálba indulónak a
tibeti Halottaskönyv ad: „Minthogy tested valóságban
ürességből áll, nincs mitől félned: még ha darabokra
szaggatnának, akkor sem halsz meg. A halotti istenségek is
saját szellemed kisugárzásai, nem anyagból valók, az üresség
pedig tehetetlen az ürességgel szemben… tudd, hogy bármi
alakzat tűnik is fel, mind önnön értelmed önnön
sugárzásából támad.”
A keleti kultúrákban találhatunk
analógiát arra is, hogy Sigmond sajátos „álommunkája”
rendkívül riasztó, hogy kritikusai okkal nevezték
panoptikumnak, groteszk galériának még szelídebb
elbeszélései világát is. Ázsiában ugyanis szörnyalakokat,
vicsorító démonokat állítanak a kapuk mellé, és minthogy
európai kulturális kondícióim miatt a szép–jó–ártatlan
és a csúf–rossz–bűnös összetapadt tulajdonságok, nagyon
meglepett, amikor megtudtam, hogy a kapuőrző szörnyek nem
ártó, hanem védő szellemeket jelenítenek meg, fenyegető
külsejük a rossz elijesztésére szolgál, hiszen elijeszteni
– érthető – csak csúfsággal, gonoszul meredő agyarakkal
lehet.
Sigmond írói világában nincsen
ugyan jó és rossz (legfeljebb ártatlanság van, de az sem
sokat számít, mert nem erkölcsi szempontú a megítélése,
ahogy a bűné sem), mégis nyilvánvaló, hogy abszurd
rémálmai házunk védő szellemei voltaképpen. Bárha elég
volna álmodni ahhoz, hogy valóban elrettenjen (belőlünk) a
gonosz! (Kortárs Könyvkiadó, 2003)