Beke György
Agyagfalva, avagy a székelyföldi
„autonómia” históriája
Agyagfalva.
Itt mindenképpen meg kell állnom: a
székely történelem partjára értem.
Itt, éppen itt e történelem
folytonossága érhető tetten: a szabadság vágya, a szabadság
joga, amelynek jelképe ez a falu a Nagyküküllő völgyében.
Ha létezik rangsor a népek erényei között, akkor a
székelység legfőbb jellemvonása a szabadságszeretet.
Bármikor harcba szállt érte, a sokszoros túlerővel szemben
is.
Csakhogy a szabadság ritkán volt
hűséges a székelyekhez. Mégsem hagyták cserben soha. Mivel
bizonyítanád ezt a makacs ragaszkodást, kérdeztem egyszer
Imreh István kolozsvári professzortól dolgozószobájában.
Azzal a fegyelemmel, amelyet csak szabadságszerető népek
tudnak maguknak megszabni és betartani, felelte. Tudományos
munkásságának javát a hajdani székely falutörvények
kutatása tette ki. Ezt a népi törvénykezést századokon át
követte nyomon, gyűjtötte össze írásos bizonyítékaikat.
Székely szülők gyermeke volt, Sepsiszentkirály fia.
– Ezekbe a falutörvényekbe nemcsak
egy-egy helység erkölcsi felfogása, jogérzéke,
igazságigénye volt belefoglalva, de az egész székely
történelem is. A jogok és kötelességek, amelyeket oly jól
ismertek, betartottak és igyekeztek betartatni, székely őseink
ezeresztendős hagyományain alapultak.
Az agyagfalvi réten eszembe jutnak
Imreh Pista barátom szavai.
„A 13. és 16. század közötti
időszakban, »a régi székely szabadságnak idejében«
számtalanszor szó esik a székelyek sajátos, különállást
sejtető vagy bizonyító szokásairól, jogi normáiról –
írta Imreh tanár úr. – 1279-ben a telegdi székelyek
»törvényéről és statútumáról« beszélnek, 1408-ban,
1427-ben Marosszék »szokásos törvényéről« szólnak,
1451-ben »minden székelyek dicséretes törvénye és régtől
megtartott szokása szerint« az örökösödést szabályozzák,
1466-ban Zabolán összefoglalják a székelyek »régi
törvényeit és jogait«, majd 1505-ben Udvarhelyen és 1506-ban
Agyagfalván tartanak közgyűlést és szövegeznek meg a maguk
számára követendő végzéseket…”
Első ízben 1506-ban jelent meg
okmányban a falu neve, pontosan, szépen írva: Agyagfalva. Az
itt tartott első székely nemzeti gyűlés esztendejében…
Sommáznak a lexikonok, kurtára
fogják, s nemritkán az igazságot is megkurtítják ezzel. Úgy
szól a mai címszó, hogy a jogtalannak érzett ököradó
miatt, amit II. Lajos királyunk születése alkalmából
vetettek ki, a székelyek fellázadtak, és Marosvásárhelynél
megverték Tomori Pál fogarasi várnagy csapatait. A következő
ütközetben azonban a székelyek vereséget szenvedtek. Az
1505-ös székelyudvarhelyi nemzeti gyűlésen elfogadott
konstitúcióban ismét kimondták a székelyek
jogegyenlőségét, és megfogalmazták a székely
követeléseket.
Vajon győzelem volt ez?
Bözödi György, aki történésznek
éppoly kiváló volt, mint szociográfus írónak, a Székely
bánja lapjain komor hangon tudósít a 16. század első
évtizedéről, a székelyudvarhelyi, majd az agyagfalvi székely
nemzeti gyűlésekről.
„Az előző század két forradalma
után a közszékelység látja, hogy az elnyomás ellen hiába
igyekszik felkeléssel védekezni, így a századfordulónál
legalább az igazságszolgáltatást próbálja a régi,
középkori demokratikus alapokon, az esküdtek
visszaállításával megtartani. A székelység három rendje
II. Ulászló elé járul, hogy a Báthori István vajda
példáján okulva megerősíttesse őseitől örökölt külön
nemzeti jogát, amely eddig sem egységes szerkezetbe foglalva,
sem országgyűlésileg megerősítve nem volt; amire nem is
mutatkozott szükség, mert a székelység jog szerint teljes
önkormányzattal bírt a saját földjén. Az ősi jogokat most
már »királyi válság« alakjában kapja vissza, megcsorbítva
azzal, hogy a királyi jog ezután a Székelyföldre is kiterjed,
hűtlenség esetén. A kincstár azonban egyelőre nem
adományozhatja másnak az elfoglalt földeket, »mint
székelynek s köztük lakó birtokosnak, hogy a székelység ne
apadjon«. A jószágvesztést az előző lázadásokon okulva
hozatták be a király emberei, akik a közhivatalokban
földadományokra várnak. A székelyek tehát mint »ősi
jogot« kapták, hogy földjük a közöttük lakó birtokokra,
vagyis nem székelyekre is szállhat. Érthető, hogy ez a
jogrendezés nem állította helyre a nyugalmat. A székely nép
jogaihoz való még elszántabb ragaszkodással felel a
jogfosztásra. 1505-ben gyűlést tart Udvarhelyen, tüntetőleg
a rég eltiport jog szerint, főkapitánya elnöklete alatt. A
gyűlésen nem volt jelen sem ispán, sem vajda, a felülről
reájuk ültetett urak hiányoztak, a régi szabadság utolsó
fellángolása volt ez a gyűlés. Az itt hozott Udvarhelyi
Constitutio szelleméből a bosszú érzik az elnyomó
főrendűek ellen, de ugyanakkor a jogrendhez és szabadsághoz
ragaszkodó nép lelkének tiszta levegője árad. A régi
törvénykezést állítják vissza, hogy legyen ahol orvoslást
találjanak a jogtalanságok ellen. A két felsőbb osztályból
»Székelyország hatalmánál és tekintélyénél fogva« 17
bírót választanak, akik »az egész Székelyországban akármi
renden lévő székelyek képét viseljék. Ha a bírák
valamelyike Istenről elfelejtkezne, s a maga hasznáért az igaz
útról kitér, mindjárt ítéltessék örök számkivetésre,
amellett minden ingóbingó marháit [vagyis: ingó vagyonát]
és örökségét veszítse el, s mint hamis hitű és
lelkiismeretű s nevű ember Székelyországban ne maradhasson s
ne lakhassék.« Udvarhelyszéken nyoma sem volt már ekkor a
Marosszéken még fennálló nemek és ágak szerinti
tisztségviselésnek. Csak a szellem volt a régi, az emberek
nem. A Constitutio soha nem vált tényleges hatóerővé.”
Ekkor érkezik a királyi parancs az
ököradó beszolgáltatásáról… A Székelyföld megtagadja
az engedelmességet… Tomori Pál haddal jön a lázadók ellen,
akik ősi jogaikhoz ragaszkodnak… Tomori futása
Marosvásárhelynél… Csakhogy a király embere újabb sereget
gyűjt, németeket, románokat Szörény, Orsova, Temesvár,
Nándorfehérvár őrségeiből, kegyetlen zsoldosokból…
Rátör újra a székelyekre, behajtja a megtagadott adót…
„A leveréssel és az adó
beszedésével nem fejeződött be a megtorlás – folytatja
Bözödi György. – Még ugyanabban az évben, 1506-ban
gyűlésre hívják össze az öt székely széket a hagyományos
agyagfalvi rétre, és törvénybe iktattatják vele, mint saját
jószántából, önként hozott határozatot, hogy többé nem
fog ellenszegülni az elnyomásnak. A népet kényszerítik, hogy
a győztes királyi hatalom előtti meghódolása és hűsége
biztosításául állítsa ki ezt a bizonyítványt. A
székelység többé nem áll felkeléssel ellent »még akkor
sem, ha a király tisztviselői valakit törvénytelenül
háborgatnak, s az országnak kárt s a szabadságnak romlását
okoznák is«. Végezték, hogy »ha valaki közülük pártot
ütne, vagy arra gyűlést hirdetne, mint igaz tagból
elszakadott, közvégzéseik megrontója, ki hozzájuk méltatlan
s nemzetük árulója, Székelyországban soha ne lakhassék,
birtokát veszítse el«. Az Udvarhelyi Constitutiónak a
vezetők elleni szigorát itt kegyetlenül visszafordították a
népre. A székelység árulójának sikerült törvény által
kimondani azt, aki a nép jogaiért és szabadságáért fegyvert
fogna.”
Győzelem volt ez, vagy súlyos
vereség? Az ősi erények csillogtatása, vagy az éppoly
„ősi” árulás diadala? Nem először érzek keserűséget
Bözödi Györgyöt olvasva. Illúzióim foszlanak szét.
Agyagfalvát zászlajára írhatja az önfeladás, a megalkuvás,
az árulás valamennyi hamis prófétája! Ez az Agyagfalva
feloldozást adhat mindama bűnökre, amelyeket
elviselhetetlennek érzünk, mivel a nép ellen, a jövő ellen,
az élet ellen valók! Agyagfalvára hivatkozhat bárki, ha
számításból vagy „csak” gyávaságból
„magyarázatot” keres a tegnapi és mai székely
veszedelmekre, amiket éppen ő maga idézett vagy idéz fel.
Kié hát Agyagfalva? Ilyen nagyot
tévedhet történelmi emlékezetünk? Kell lennie mégis olyan
mozzanatnak, ami a székelység számára valamiféle kapaszkodó
volt, vigasz, lehetőség, ha „századokon át itt tartották a
székely nemzeti gyűléseket, hogy a mindenkori közügyeket
megtárgyalják, és a felmerülő kérdésekre törvényeket
fogadjanak el”. Ezt a jellemzést egy másik történész, a
Bözödi utáni nemzedék kiváló kutatója, a háromszéki
székely Egyed Ákos adta, az 1848 őszén tartott sorsfordító
agyagfalvi nemzeti gyűlés távlatából visszatekintve. Ez
lehet a titka, a kulcsa Agyagfalva túlélő legendájának.
Minden vereség, megfutamodás ellenére volt egy hely, ahol a
székelység nyíltan megtárgyalhatta gondjait, keserveit és
reménységeit, kimondhatta azt, ami a lelkét nyomta. Sokszor
több ez, nagyobb, fontosabb a könnyű győzelemnél.
1848 októberében minden barcasági
csángó faluból ott voltak a választott küldöttek
Agyagfalván, a székelység nagy tanácskozásán.
Hazatérésük után Brassó városának urai mindegyiküket
elfogatták, és tömlöcbe záratták. Csak Bem tábornok serege
szabadíthatta ki őket a brassói Fellegvárból 1849
tavaszán… Brassó szász városvezetői nem érték be
ennyivel. Felbérelt zsoldosokat küldtek a csángó falvakba.
Ezek raboltak, gyilkoltak. Feljegyzések szerint legalább száz
áldozat maradt a nyomukban. Hosszúfalu evangélikus papját,
Szász Györgyöt vadállati kínzással gyilkolták meg: izzó
vaskályhára ültették, és elevenen megégették…
Drámai fejezetté vált a
magyar–román viszony Erdélyben a szabadságharc idején.
Visszatekintve a történelembe, egyenesen hihetetlen, hogy azok
az erdélyi román parasztok fordultak a magyar forradalmárok
ellen, akiket a magyar március emelt ki a jobbágyi sorból,
juttatott földhöz és szabadsághoz. Tanulságos példa lehet
arra, hogy mennyire el lehet kábítani tömegeket hamis
állításokkal, félrevezetéssel, gyűlölködés
szításával. Az erdélyi román vezetők közül hányan
gondolták végig, hogy a jobbágyságot eltörlő magyar
forradalommal szemben Havasalföldön és Moldvában, a nagyon
gyorsan elfojtott forradalmi mozgalmak után érvényben maradt a
robot? (Majd csak 1864-ben törli el Cuza fejedelem!)
1848 októberéig a székely székek
nagyrészt külön-külön vívták a maguk harcát,
alakították életüket az elképzelt forradalmi szellemben. Fel
kellett ismerniük, hogy a székely szabadság ellenségei
körös-körül egységesen lépnek fel, a szászok, a mócok és
most már – nyilván bécsi utasításra – a katonai
parancsnokok is: Puchner Anton tábornok, Urban Karl ezredes,
Riebel Karl őrnagy, Heydte August dragonyos százados, Gedeon
Joseph tábornok. Egyesével a székely székek nem tudnak
szembeszállni ezzel a roppant, összefogott erővel.
Egyáltalán, el kell dönteni a székely szabadságharc sorsát.
Udvarhelyszékről már tavasszal
meghívó érkezett a székely székekbe: találkozzanak
Udvarhely városában vagy még inkább Agyagfalván. Háromszék
egyetértett a javaslattal.
Október 16-án létrejött a
tanácskozás.
Egyed Ákos barátom kiváló
könyvével (Háromszék 1848–1849) a kezemben lépek az
agyagfalvi rétre. Történészünkről elmondtam már, hogy
háromszéki székely, kedvelt témái egyike a ’48-as magyar
szabadságharc és ezenbelül a háromszéki önvédelmi
háború, márpedig ez utóbbi egyik serkentője Agyagfalva volt.
Hatvanezer székely gyűlt össze a
nemzetgyűlésre. Legtöbben Udvarhelyszékből, vagy 25 ezren,
Csíkból és Háromszékről 15-15 ezren. Marosszékről jöttek
el a legkevesebben, alig háromezren. Jelen voltak nem székely
magyarok az erdélyi megyékből és városokból. A székely
székekből minden rend és osztály képviseltette magát.
„Ehhez fogható megmozdulása századok óta nem volt a
székelységnek.”
Mikó Imre gróf elnökölt. Az ő
tekintélye kétségbevonhatatlan volt. Az agyagfalvi rét hadi
táborozáshoz hasonlított, de ez nem zavarta meg az elmélyült
tanácskozást. A korszak szokásához illeszkedve a székelyek
kifejezték hűségüket a király iránt, aki akkor már
eléggé nyíltan szembefordult a magyar forradalommal. Ne
feledjük, hogy majdnem három héttel vagyunk Pákozd után,
ahol a magyar honvédség első, győztes csatáját vívta meg a
Bécs biztatására betört Jellasiccsal. Egyed Ákos érzi az
ellentmondást, megmagyarázza: „A császár iránti hűség ne
tévesszen meg senkit: szükség volt rá, hogy a császári
csapatok készülő támadását elhárítsák. Forradalmi és
nemzeti tudatukat jellemzi az összes többi határozat, melyet
igyekeztek az erdélyi történelmi helyzetnek megfelelő
hangnemben megfogalmazni.”
Érettségre vallott, hogy
felhívásban tájékoztatták az erdélyi szászokat és
románokat tanácskozásuk céljáról. Agyagfalváról szólnak
– hangzott a felhívásban –, ahol őseik törvényeket
hoztak, s ahová törvényes joguk szerint, kezükben fegyverrel,
kebelükben férfias elhatározással most is összegyűltek;
céljuk megvédeni a hazát, oltalmazni a haza minden
polgárának szabadságát. „De ne véljétek, hogy a fegyvert
ellenetek fogtuk, ne véljétek, hogy keblünk ellenséges
indulatot rejt irántatok. Békét óhajtunk e honban és
szabadságot, melynek édes gyümölcseit veletek együtt
élvezhessük, s a testvériség kapcsait szentül akarjuk
fenntartani.” Biztosították a szászokat és a románokat,
hogy a székelyek tisztelik az ő nemzetiségüket, nyelvüket
és vallásukat. Barátai a volt román jobbágyok új
szabadságának. Közös teherviselést és jogegyenlőséget
óhajtnak, de nyílt ellenségei azoknak, akik mindezeknek az
ellenkezőjét akarják.
Az egyik legfontosabb határozat
kinyilvánította, hogy jogban és kötelességben a
Székelyföld minden polgára egyenlő. „Ez a határozat
radikalizmusa által – kommentálja Egyed Ákos – messze
meghaladja a kolozsvári országgyűlés vonatkozó törvényeit,
elvi és gyakorlati alapjává lehetett és lett Háromszék
társadalmi átalakulásának és forradalmi önvédelmi
háborújának.”
Agyagfalván a székelységnek meg
kellett szerveznie a maga katonai védelmét. Kivonták magukat a
Gubernium hatalma alól, megtagadták a függést a General
Commandótól, vagyis a bécsi katonai uralomtól. Sombori
Sándor huszár ezredest a Székelyföld katonai
főparancsnokává választották. A nép színe előtt esküt
tett a nemzetgyűlés határozatainak betartására Dorsner
Ferenc ezredes, a csíki gyalog határőrezred parancsnoka, Dobai
Károly ezredes, a háromszéki gyalogezred parancsnoka. A
marosszéki nemzetőrség parancsnoka Lázár Dénes őrnagy
lett.
A nemzetgyűlés megválasztota a székely haditanácsot.
Ezekkel a főtisztekkel sokszor
találkozunk a székely önvédelmi háború napjaiban. Sombori
Sándor hadvezéri tehetsége kibontakozik. Dorsner ezredes
elárulja esküjét, és Csíkszéket megint az osztrák katonai
parancsnokság alá hajtja. Udvarhelyszéket Heydte hódoltatja
meg, másfél ezer katonával meg román és szász
lándzsásokkal. Porlasztotta az ellenállást a belső
ellenségeskedés, társadalmi visszásságok továbbélése, a
feltámadó önzés.
De az agyagfalvi rétről elindult
katonai mozgalomból messze kiemelkedik Háromszék, amely egy
ideig Edélyben a szabadság szigete lesz, a szervezettség
példája, ágyúöntők földje.
Bözödi György, a komor történész,
a sötéten látó író tűzbe jön, mikor erről a székely
csodáról, a ’48-as magyar szabadságharc dicső
epizódjáról ír:
„Valahányszor Gábor Áronra és a
körülzárt Háromszék hősi küzdelmére gondolok, végtelen
szomorúság fog el. Milyen nagy erőt pusztított el a
székelység, önmagával viaskodva. Milyen hatalmas
eredményeket érhetett volna el ez a nép, ha élete és
társadalmi osztályainak érdeke a múltban egységes lett
volna, mint ahogy itt, a végveszedelemben egységessé vált.
Gábor Áron és Berde Mózsa, a köznép két fia megmutatta,
hogy mit mulasztottunk és mit kell fájlalnunk, s ma – ezért
is hálásak lehetünk irántuk. Mert tanulságot bizonyára
kevesen fognak levonni belőle. De vigasztalást is nyújt ez a
keserű történelem. Az a nép, amely ezt a sok szenvedést
kiállta, s jövőjével is szembe tud nézni, bátran és azzal
a büszkeséggel, melyet a hosszú megaláztatások során
szerzett, fegyverül.”
Agyagfalva az önrendelkezés jelképe
maradt.
Trianon után publicisztikai érv az
újságokban. Vannak szerzők, akik „Agyagfalva szellemében”
látják a jövő erejét. Mások korszerűtlennek tartják, mert
nagyobbat változott a székelység helyzete, mint ezer esztendő
során bármikor. 1918 után az egész erdélyi magyarság
kisebbségi állapotba süllyedt, ennek a több mint másfél
milliós közösségnek csak egyharmada az etnikai tömböt
alkotó székelység. A többség városokban és apró
szórványokban élő magyar. Társadalmi, kulturális szintben
is nagyok a különbségek. Másként tudja – vagy nem tudja
– elviselni a kisebbségi sorsot a székely favágó, a
brassói kisiparos vagy a kolozsvári professzor. Valamennyien
kisebbségi jogvédelemre szorultak, de az életlehetőségeket,
a munkaalkalmat, a biztonságot, az anyanyelv használatát nem
lehetett volna szavatolni társadalmi rétegek vagy vidékek
szerint. A székelység századokon át tartó önvédelmét bele
kellett illeszteni az egységes erdélyi magyar politikai
küzdelembe.
Mikó Imre Huszonkét év című
korjellemző munkájában (a budapesti Studium adta ki, 1941-ben)
külön fejezetet szentelt annak a dilemmának, amely egyébként
visszatért az erdélyi magyar politikai gondolkodásba 1989
után is: a székelyföldi autonómiának. Az Országos Magyar
Párt belső ügyeit, a két háború közötti erdélyi magyar
vezető politikusok gondolkodását jól ismerő Mikó
könyvéből kitetszik: felelős magyar szellemi emberek mindig
is tisztában voltak azzal, hogy a kisebbségbe került
magyarság számára a túlélés, megmaradás egyetlen biztos
lehetősége az autonómia. Enélkül a magyarság beolvadása
csak idő kérdése Erdélyben. Mindegyik szerkesztőség, minden
szellemi műhely egy-egy kis „Agyagfalva” volt, amelyben
tudós elmék az önrendelkezés modern alkalmazásán
tépelődtek, különös tekintettel az erdélyi magyarság
előnytelen földrajzi elhelyezkedésére.
Lám, az első világháború után a
békeszerző győztesek is az autonómiákban látták az
általuk kisebbségbe kényszerített közösségek
életlehetőségeit. Még az 1920. június 4-én aláírt
trianoni szerződés előtt, 1919. december 9-én a Szövetséges
és Társult Főhatalmak külön szerződést, úgynevezett
„kisebbségvédelmi egyezményt” írattak alá Romániával.
Igaz, hogy Brátianu román miniszterelnök nem volt hajlandó
aláírni ezt a szerződést, inkább lemondott – az ő
„európai megoldása” a kisebbségek nyílt beolvasztása
volt –, és igaz, hogy Ferdinánd román király végül a
szárnysegédét küldte ki Párizsba az egyezmény
aláírására – azért ez érvénybe lépett, és a román
kormányoknak ehhez kellett volna tartaniuk magukat. A 11.
cikkely így szólt:
„Románia hozzájárul ahhoz, hogy az
erdélyi székely és szász közületeknek, a román állam
ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi
önkormányzatot engedélyezzen.”
És a nem székely Kolozsvár,
Nagyvárad, Szatmárnémeti, Zilah, Gyulafehérvár magyar
iskolái? És a bánsági svábok? A nyugati hatalmak akkor is
bajt hoztak a fejünkre, ha segíteni szerettek volna rajtunk –
végzetes tájékozatlanságukban!
Noha az autonómia, az egész erdélyi
magyarságot megillető nemzeti autonómia követelése már Kós
Károlyék Kiáltó szójában szerepelt 1921-ben, csak a
Magyar Párt 1933-as nagygyűlésén iktatták végre a párt
programjába a székely autonómia kérdését. A kortárs Mikó
Imre így fejti meg ezt:
„A Magyar Pártnak már
megalakulásakor kiadott programjában szerepelt az
önkormányzat kérdése, ezt azonban akkor is, később is az
egész romániai magyar nemzeti kisebbség mint közjogi alany
részére követelték, és sohasem hivatkoztak a 11. szakaszra.
Ennek két fő oka volt. A magyarság vezetőinek egy része,
elsősorban a nem székelyek, féltek attól, hogy a külön
székely önkormányzat hangoztatása megbontja a magyarság
egységét. Annál is inkább, mivel a románok, annak
hangoztatásával, hogy a székelyek elmagyarosodott románok,
amúgy is éket igyekeztek verni a magyarság két csoportja
közé. De az egyházak vezetői sem nézték jó szemmel a
székely autonóm iskolák felállításának tervét, mivel
ebben az ősi hitvallásos oktatás veszélyeztetését látták.
Attól tartottak ugyanis, hogy ha önkormányzati iskolák
létesülnek, az állam ezzel az ürüggyel be fogja záratni a
régi hitvallásos iskolákat. Az erdélyi magyarság így
feladná a biztos felekezeti alapot az autonóm iskolákkal való
kísérletezés kedvéért, ezek pedig a mindenkori
kormányzatnak sokkal inkább ki lennének szolgáltatva.
Növelte a zavart még az a
körülmény is, hogy a 11. szakasz homályos szövegét mindenki
másképpen értelmezte. Román politikusok és jogi írók
szerint a székely iskolai önkormányzat már megvalósult a
közoktatási törvényekben, s így ezen túlmenően nincs
szükség más önkormányzatra. A magyar jogászok a
»közület« és »helyi önkormányzat« kifejezésekből hol
községi, hogy székely nemzeti önkormányzatra, hol személyi,
hol területi önkormányzatra következtettek. Tusa Gábor és
Papp József jogi tanulmányai után Balogh Arthur adta meg a
székely autonómiának nemzetközi jogilag leginkább
helytálló magyarázatát. Szerinte a székely vallási és
iskolai önkormányzat a székelység egyetemét, az egész
székely közületet illeti meg, s a helyi önkormányzat csak az
angol »local Government« fordítása, amit a központi
kormányzattól való megkülönböztetésképpen használnak. A
vallási és iskolai önkormányzat természeténél fogva
személyi autonómia, és kiterjed a volt székely székek
területére, ahol az önkormányzat fogja az állam helyett az
oktatásügyet ellátni.
A Magyar Párt megbízásából Paál
Árpád dolgozott ki »a székely közületek közművelődési
önkormányzatáról« egy rendkívül eredeti
törvénytervezetet. A székely közületbe tartozónak ismeri el
mindazokat a román állampolgárokat, akik a Székelyföldön
és az ezzel összefüggő területen állandó lakhellyel
bírnak, és magukat magyar anyanyelvűeknek vallják.
Őslakónak számít mindenki, akinek ősei 1919. december 9-től
visszamenőleg legalább egy nemzedéknyi időt a
Székelyföldön töltöttek. Az összeírást községenként
gondolja keresztülvihetőnek, s az így feliratkozott tagokból
alakul a székely közületi vidék s végül a székely
közületi központ. A székely közületi helység
otthonterületet alkot, amelyre vonatkozóan a helység tagjainak
közös vagyoni érdekeltsége van, s ha ennek egy része
elidegenítésre kerül, a közületi helység erre elővételi
és visszavásárlási jogot gyakorolhat. Az önkormányzat
külön adót szed tagjaitól, ami az állami adó egynegyed
része, s ebből fedezné az egyházi, iskolai, népjóléti és
népművelési szervezet fenntartásával járó költségeket.
Az önkormányzat nem érinti, sőt támogatja az egyházak
önkormányzatát, és az állam felügyelete mellett végzi a
törvényben előírt feladatait.”
Előtérbe állította a székely
autonómia ügyét az az egyezmény is, amit a román kormány
kötött meg 1933. március 10-én a jugoszláv kormánnyal, s
amely lényegében autonómiát biztosított a bánsági szerb
iskoláknak. A szerb és horvát iskolákat az egyezmény
nyilvánossági jogúakká minősítette – a diákok minden
vizsgájukat saját tanáraik előtt tehették le –, a
tanítóknak ezekben az iskolákban ugyanolyan nemzetiségűeknek
és vallásúaknak kell lenniük, mint amilyenek a diákok.
Legalább húsz szerb és horvát gyermek esetén kötelező
anyanyelvű iskola nyitása. A gyermekek nemzetiségét csak a
szülő vagy a gyám határozhatja meg, és nem a román
hatóságok. Ideiglenesen engedélyezi a megállapodás azt, hogy
jugoszláv állampolgárságú és Jugoszláviában végzett
tanítók tanítsanak, valamint azt, hogy Jugoszláviában
megjelent tankönyveket használjanak. Gyárfás Elemér magyar
szenátor a szerződés ratifikálásakor követelte, hogy ezeket
a jogokat biztosítsák az erdélyi magyar iskoláknak is. Iorga
Nicolae történész, miniszterelnök – tőle származott a
székelyek román eredetének groteszk elmélete, amit később
ő maga vont vissza – azt válaszolta a magyar felszólalásra,
hogy az erdélyi magyar iskolák akkor kaphatnának ilyen
jogokat, ha Románia olyan baráti viszonyba kerül
Magyarországgal, mint amilyen viszonyt Jugoszláviával ápol.
„A székely autonómia napirendre
tűzésére tehát megérett az idő – folytatja Mikó Imre.
– Az egyházak aggodalmait a pártvezetőség azzal oszlatta
el, hogy csak a székelyföldi iskolák átadását követelte az
önkormányzat számára, a hitvallásos iskolákról tehát
lemondott, sőt ezeknek az állami iskolákkal való régi
egyenjogúságuk visszaállítását vette programjába. Azok
megnyugtatására, akik a székelyek elkülönítésétől
féltek, azt is kimondotta a párthatározat, hogy a
közművelődési és népjóléti hatáskörrel felruházott
önkormányzatnak a kiterjesztését kéri az egész romániai
magyarságra.
A székely önkormányzat tervezete
tehát elméletileg, minden közjogi finomságra való
tekintettel kidolgozva, készen állott. A Magyar Párt azonban
sohasem került abba a helyzetbe, hogy az önkormányzatról a
kormánnyal komolyan tárgyalhasson. Pedig a Székelyföldön
huszonkét éven át mindenben éppen az ellenkezője történt
annak, amit önkormányzatnak lehet nevezni. A kormányzat tudta,
hogy az erdélyi magyar kérdés csak addig veszélyes, amíg az
egyetlen kompakt tömb, a székelység érintetlen, s csak a
Székelyföld hozhatja vissza Magyarországhoz ismét Erdélyt.
Ezért kutatták a román történetírók olyan előszeretettel
a székelyek »román eredetét«. Ezért vizsgálták román
szakorvosok a székelység vérét, és kimutatták, hogy az
közelebb áll az ókirályságbeli románokéhoz, mint a
belső-erdélyi magyarok vérsejtjeihez. Ezért sajátították
és irtották ki a közbirtokossági erdőket, és
kényszerítették a székelyeket az eddiginél is nagyobb fokú
kivándorlásra. Ezért térítettek át görög katolikusnak
hatósági kényszerrel sok száz székelyt, akiknek a nevük
romános hangzású volt. Ezért volt olyan nagy a csendőrterror
és a lakosság bántalmazása azon a földön, ahol már az
1505-i udvarhelyi constitutio eltörölte a testi büntetést. A
székelység rendkívüli életképességét bizonyítja az a
tény, hogy ezt a két évtizedes tűzpróbát ki tudta
állani.”
Fel lett volna-e készülve a
székelység saját sorsának kormányzására? A jogos
aggodalomra választ adott az a sajátos helyzet, amely 1944
késő őszén alakult ki Észak-Erdélyben. Az orosz csapatok
nyomában újra megjelenő régi, román közigazgatás
kiparancsolása után, november közepén ez a vidék, helyi
hatalmi szervek nélkül, „magára maradt”. A magyar
köztisztviselők jó része is elmenekült a visszavonuló
csapatokkal. A székely megyékben egyik napról a másikra helyi
igazgatási szerveket, rendfenntartó alakulatokat állítottak
fel, és 1945 tavaszáig, amíg Sztálin vissza nem „adta”
Észak-Erdélyt az uralomra hozott Groza-kormánynak,
törvénytisztelő, hatékony önkormányzat, spontán
„autonómia” működött a székely városokban és
falvakban.
Ezt a „népi közigazgatást”
aztán nagyon gyorsan, ravasz cselek sorozatával felszámolta a
„nép kormánya”, és folytatódott a román uralom a
Székelyföldön lényegében ott, ahol 1940 őszén a bécsi
döntés megszakította. Noha a Groza-kormány a Sztálinnak
küldött hálatáviratában megígérte, hogy Észak-Erdélyben
érvényben hagyja a „népi közigazgatás” demokratikus
vívmányait, Bukarest ezt egy pillanatig sem tartotta be. Az
önrendelkezés emlegetése is „reakciós” magatartásnak
minősült. A román békeszerződésből 1947-ben Párizsban
még a kisebbségi jogok nemzetközi szavatolását is
törölték, méghozzá Molotov elvtárs erélyes nyomására. Az
a furcsa helyzet alakult ki, hogy a magyarság ellenségének
nyilvánított Iuliu Maniu, a Nemzeti Parasztpárt vezére
kínált fel – a vele kötendő pártszövetség árán –
autonómiát az erdélyi magyaroknak, és a magyarság
jogegyenlőségének védelmezőjeként fellépő Magyar Népi
Szövetség utasította vissza az ajánlatot. (Kurkó Gyárfás
országos elnök egyik elszólásából ismerhetjük ezt a
mozzanatot; erdélyi magyar politikusok többé soha nem
említették!) Nyilvánvaló volt, hogy az elutasításra a
román kommunista párt vezetősége adott parancsot. Az 1946-os
választási kampányban a MNSZ és sajtója a Maniuval
egyezkedni kész „régi” magyar politikusokra zúdította az
össztüzet; Udvarhely megyében Sebesi János egykori
alispánra, akit a brassói Népi Egység csak „Sebesi
Jankóként” emlegetett, és minden gonoszság
megtestesítőjeként tüntetett fel. Ki emlékezett már arra,
vagy ha igen, ki merte volna idézni azt, amit Sebesi Jánosról
Mikó Imre írt Huszonkét év című könyvében? Ő
ugyanis a többszörös szenátorról azt tartotta, hogy
„sokoldalú közéleti munkájával megyéjében maradandó
érdemeket szerzett”.
Miért válhatott az autonómia a
román kormány legfőbb félelmévé, mikor 1945 márciusa, a
Groza-kormány hatalomra hozatala előtt ennek kisebbségi
minisztere, Vládescu-Rácoasa professzor még ezzel hitegette a
székelyeket? Agyagfalva rétjén kísérteties a kérdés, amire
akkor a legokosabb székelyek sem tudtak válaszolni. Bizonyára
tudtak volna, ha nincsenek légmentesen elzárva az Erdély sorsa
körül kavargó diplomáciai, politikai vitáktól. Ha ismerik
azt a három változatot, amelyet Moszkvában dolgoztak volt ki
Erdély jövőjéről. Egyik megoldás lehetett volna
Magyarország, másik Románia, harmadik a független Erdély. Ha
ismerik azt a bizalmas beszélgetést, amelynek keretében 1946
elején Sztálin – igen, a nagy Sztálin – kijelentette Nagy
Ferenc magyar miniszterelnöknek, hogy a szovjet–román
fegyverszüneti egyezmény módot ad Magyarországnak arra, hogy
területi igényeket vessen fel Romániával szemben. Ha ismerik
Révai Józsefnek, a magyar kommunista párt legfőbb
ideológusának beszédét a pesti parlamentben, miszerint okunk
van hinni Nagy Ferencék moszkvai látogatása után, hogy jogos
nemzeti igényeinket a béketárgyalásokon egy nagyhatalom
támogatni fogja. (Aligha kell megmagyarázni, hogy Révai melyik
nagyhatalomra célzott.)
Mindezek ideges bizonytalanságot
váltottak ki Bukarestben – ott bezzeg tudtak valamennyi
mozzanatról –, és még az autonómia fogalma is indexre
került.
Újabb talány, hogy 1952 tavaszán a
román pártvezetés tűzte napirendre a székelyföldi
autonómiát, létrehozva a Magyar Autonóm Tartományt. Nem
vállalkozhatom a rejtély megfejtésére. Csak eszembe jut, hogy
ez az „autonómia” nem Agyagfalva hagyományaira épült; a
székely történelmi folytonosságot emlegetni sem lehetett,
sőt az „önrendelkezés” fogalmát sem. Valóban nem volt
önrendelkezés, hanem bukaresti taktikai húzás, ami alaposan
megtévesztette a székelyeket, alaptalan remények
felkeltésével és drasztikus letörésükkel. A „Magyar
Autonóm Tartományban” a magyar nemzeti jelképeket sokkal
jobban üldözték, mint Románia más vidékein!
Agyagfalvának ebben az
„autonómiában” el kellett felednie saját múltját. Ezt
tette, mert élni akart. Lakói földet műveltek, egyénileg,
majd a kolhozban, a férfiak eljártak az építőtelepekre,
ácsok, kőművesek lettek, a helyi ünnepségeken a
fúvószenekar muzsikált, a módosabb családokban olyan
lakodalmakat ültek, hogy messze földön hírük kelt…
De a gótika jegyében, a 14.
században épült, többször átalakított református
templomban, a freskómaradványokkal együtt, a kazettás
mennyezet alatt, egy faragott követ őriztek, közös
titokként. A magyar országzászló alapkövét. Ilyeneket
állítottak 1940 ősze után minden faluban, városban, jelezve
az idők jobbra fordulását. Az alapzatra, illő módon,
Kövecsi Dénes kifaragta a magyar címert. Mikor pedig újra
változtak az idők, most a régi irányba vissza, az alapkövet
bevitték a templomba. Mint Kisgalambfalván a piros-fehér-zöld
lobogót vagy mint a távoli Érsemjénben Kazinczy Ferenc
szobrát. Isten háza tágra nyitotta ajtaját a nemes bujdosók
előtt.
Várfalszerű építmény fogja körül
a templomot. A közelben öreg székely férfi áll, a kapuja
előtt. Túl kicsi falu ez – nyolcszáz lakója sincs –, hogy
észrevétlen maradjon az idegen. De idegen marad. Jó félórát
társalgunk, beavat a falu dolgaiba, de a nevét nem árulja el.
Az enyémet sem kérdezi. Nem érzem udvariatlanságnak. Inkább
védekezés, mivel túl sokat faggatták, nyaggatták itt is az
embereket.
– Nem jelentette fel senki, hogy a
magyar címert rejtegetik a templomban?
– Az afféléknek nem szabadott
bejönniük a templomba. Elő volt írva nekik az istentagadás.
– S ha néha mégis betévedtek?
– Akkor hallgattak, mint a csuka. Ha
megtudják, ők kerülnek bajba. Kiderül, hogy mégsem
istentagadók…
Egyedül álldogálok az agyagfalvi
réten – inkább szántóföld ez most – két emlékmű
előtt. Mind a kettőt az 1989-es fordulat után avatták fel. A
szoborcsoport bronztábláján magyarul, románul és németül
idézet a székely nemzetgyűlés felhívásából: „Szász és
román testvérek! Békét óhajtunk e honban és szabadságot,
melynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük…” A
másik emlékeztető, fehér márványlap fölött három
kopjafa. A márványlapra felvésték: „Csak nem fajult el
még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.
Petőfi Sándor. – Az 1848. október 16–18-i székely
nemzetgyűlés és a szabadságharcban elesett székely hősök
emlékére állítottuk, a magyar forradalom 150.
évfordulóján, 1999. október 16-án.” Esztendőnként
kétszer tele a térség, ide vonul a falu népe. Március 15-én
a magyar forradalom kirobbanását ünneplik, mióta lehet,
október 16-án pedig a székelyek forradalmát, a nemzeti
gyűlés kezdetét. Egyébként nem nagyon akad látogatója az
emlékhelynek, a ritka turistákon kívül. A falu népe úgy
tiszteli ezt a helyet, mint a temető halottait: rájuk bízta a
történelmet.
Hűséges őrzők-e ? Ők tizenketten,
a szorosan egymásba kapaszkodó szoboralakok? Ismerős arcokat
keresek. Ennek itt, elöl, Gábor Áronnak kell lennie…
Katonák, papok, diákok, ezek nyilván névtelenek, hatvanezer
arcot kell egyesíteniük… Fő helyen a szónok, magyar
ünneplőben, jobbját a melléhez szorítja. Mikó Imre gróf
lenne, a nemzeti gyűlés elnöke? Vagy Berzenczey László,
Marosszék követe az erdélyi országgyűlésen, aki az
agyagfalvi székely gyűlést, Erdély kormánybiztosaként,
összehívta? Egyik sem, illetve mind a kettő. Sylvester Lajos
barátom egyik 1998-as riportjából ismerem Hunyadi László
szobrászművész műhelyvallomását, miszerint a
kompozíciónak eredetileg két főalakja volt, a legfontosabb
szónokok, Mikó és Berzenczey, de aztán, „egységben az
erő” alapon, egyetlen markáns alakká formálták őket.
Az agyagfalvi emlékmű terve még a
hatvanas évek végén felmerült, 1975-ben hirdetett
pályázatot Hargita megye művelődési hatósága. Kulcsár
Béla marosvásárhelyi szobrász nyerte meg a pályázatot, neki
akkor, negyvenhat éves korában, már több munkáját őrizték
a marosvásárhelyi, brassói, székelyudvarhelyi múzeumokban.
Ez a kompozíció huszonkét alakos lett volna. A halál
megakadályozta Kulcsár Bélát a kivitelezésben; az emlékmű
végleges formáját Hunyadi László és Kiss Levente adták
meg.
Soha ellentétesebb történelmi
szereplőket nem egyesített addig művészi vízió, mint Mikó
Imre és Berzenczey László alakjait. Egyikük, Berzenczey a
türelmetlenség, a szenvedélyes cselekvés megszállottja. A
kolozsvári országgyűlésen, májusban, ő javasolta Erdély
és Magyarország egyesülésének kimondását. Ő alapította
Erdélyben a Kossuth Lajos nevét viselő honvéd huszárezredet.
Kossuth-huszár volt a szabadságharcban Koós Ferenc is, a
marosvásárhelyi református kollégium diákja, későbbi
bukaresti pap és emlékíró, aki az Életem és emlékeim
lapjain megörökítette ennek az önkéntesekből álló
legendás csapatnak a haditetteit… Berzenczey kormánybiztos a
bukás után követte Kossuth kormányzó-elnököt a
száműzetésbe, vele volt amerikai útján is. Nagy kerülővel
tért haza, „útba ejtette” Kínát, mivel Tibetbe akart
eljutni, Körösi Csoma Sándor utazását megismételve.
Később hazulról indult útnak újra keletnek, orosz
támogatással, de ez a kísérlete is kudarcot vallott… Mikó
Imre történetíró, a királyi főkormányszék
főtisztviselője, erdélyi kincstárnok. Közéleti rangja emeli
a székely nemzeti gyűlés elnöki felelősségébe. Ő a bukás
után tíz évig visszavonultságban élt, 1860 után rövid
ideig az erdélyi főkormányszék elnöke, majd a kiegyezés
első kormányában közlekedési miniszter… Hivatali ideje
alatt épült meg az Erdélyt Magyarországgal összekötő
vasútvonal. Alapítója Kolozsvárott az Erdélyi
Múzeum-Egyesületnek, ennek a „kicsi erdélyi
akadémiának”. Létrehozza a Magyar Történelmi Társulatot,
amelynek 1876-ig, haláláig elnöke volt. Nagyenyed,
Sepsiszentgyörgy és Szászváros református kollégiumai
nagylelkű mecénásukat tisztelték benne.
Két eltérő életút, két
különböző felfogás, amelyeket 1848 októberében itt,
Agyagfalván egybeforrasztott a történelem. Berzenczey a fiatal
radikálisok vezéregyénisége, Mikó gróf a mérsékelteké,
fontolgatóké. A súlyos katonai helyzetre tekintettel – az
osztrákok a székely székeket fenyegették – a kormánybiztos
azonnali harcbaszállást kívánt, gróf Mikó Imréék azonban,
főleg a székelyek hadi felkészületlenségére hivatkozva,
halogató taktikát követtek. Az összegyűlt székelyek
Berzenczey László pártjára álltak; ő a közszékelyek
körében nagyon népszerű volt. Heves vérmérséklete szerint
Berzenczey minden halogatást gyávaságnak és árulásnak
tartott. Végül az ő álláspontja győzött, Mikó Imre gróf
is beleegyezett abba, hogy a 35 ezer fős székely sereg felvegye
a harcot Puchner tábornok osztrák és román lándzsásaival.
Az események látszólag Mikó Imrét
igazolták. A gyengén felszerelt székely sereg, amelynek
Habsburg-párti főtisztjei egymás után követték el
árulásaikat, vereséget szenvedett. Marosszék, Udvarhelyszék
elesett.
De Háromszék nem alkudott meg a
sorssal. Elkezdődött csodálatos önvédelmi háborúja
Erdélyben, ahol 1848 őszén mindenütt az osztrákok voltak az
urak, kivéve ezt a székely megyét!
Egyed Ákos, a történész felteszi a
kérdést:
„Ismerve az eseményeket, hogyan
értékelhetjük Berzenczey és társai tevékenységét és
szerepét? Kalandor volt-e – miként annyian jellemezték –,
vagy csak vakmerő, aki a forradalmi hevületben leértékelte az
ellenfél erejét, s túlértékelte a lelkesültség szerepét?
Meg kell vallanunk: nem tartjuk eldöntöttnek ezt a történelmi
kérdést. Tény azonban, hogy az események nem igazolták
Berzenczeyt, aki a felelősség súlya alól nem is bújhatott
ki, annál kevésbé, mivel a haderő felbomlása zavart okozott,
és lehangoltságot váltott ki a székelységben. Viszont
Berzenczey tetteit mentette a már említett körülmény: a
General Commando csapatainak harci felvonulása a székely
székek ellen. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy később
igyekezett jóvátenni tévedéseit. A forradalmi demokrata
Berzenczey legnagyobb egyéni tévedése talán az volt, hogy
erejét és tudását meghaladó feladatra vállalkozott, amikor
hadügyekben magának döntő befolyást biztosított.”
A kövek is hallgatnak. Elhallgattak.
Magamban folytatom a vitát Agyagfalván. Vajon
türelmetlenséggel nem veszélyeztetem-e (ez többes számban
értendő) az autonómia lassú, fokozatos, tervszerű
kiépítését? Eljutottak hozzám a nyugtató nyilatkozatok,
hogy az autonómia, amire egyébként vagy tíz esztendővel
ezelőtt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség képviselői a
kolozsvári Szent Mihály-templomban ünnepélyesen felesküdtek,
napról napra alakul, előretekintő és engedékeny
kormányintézkedésekkel. Jól értem, hogy ez a mai,
„sajátos” demokrácia már az önrendelkezés alkotóeleme
lenne?
És ekkor belém hasít egy
székelyudvarhelyi városrész, egy épület, egy közéleti
csata: Cserehát ostroma.
Csak a székely történelem utolsó
évszázadának az ismeretében érthetők meg a világ talán
legfurább „iskolaalapításának” titkai. Ez a történelem
azt mutatja, hogy Trianon óta a bukaresti hatalom minden
eszközzel a Székelyföld minél gyorsabb elrománosítására
törekedett. A központi irányításra valló hadjárat –
bátran nevezhetjük etnikai tisztogatásnak – egyik fő
célpontja Székelyudvarhely volt. A legmagyarabb város, 50 ezer
főnyi népességének 97 százaléka most is magyar
nemzetiségűnek vallja magát. A két háború között a magyar
oktatás gáncsolásával, román iskolák telepítésével
akartak „eredményeket” elérni. Ne feledjük: itt jelent meg
az egyetlen olyan lap, amelyik nyíltan hirdette az
„elszékelyesített románok” visszatérítését a román
nemzet kebelébe… A diktatúra idején az iparosítás lett a
román tömegek betelepítésének eszköze egész Erdélyben,
így a Székelyföldön is. Ezt a törekvést már a kezdet
kezdetén, 1946-ban felismerte Szabédi László költő,
professzor, aki majd a Bolyai Tudományegyetem drasztikus
felszámolásakor öngyilkossággal tiltakozik. Szabédi azt
javasolta belefoglalni a Magyar Népi Szövetség programjába,
hogy „az államnak ne legyen joga telepítéssel vagy más
intézkedéssel a nemzetiségi területeken az etnikai
arányszámot a nemzetiség hátrányára mesterségesen
csökkenteni”. A veszélyt, sajnos, az MNSZ vezetői nem
vették komolyan.
Székelyudvarhelyet az iparosodás
„sajátos” útja mentette meg attól, hogy Csíkszeredához
vagy Sepsiszentgyörgyhöz hasonló arányokban változzanak
etnikai arányai. Itt az országos fontosságú ipari üzemek
kisipari szövetkezetek egyesítésével jöttek létre.
Például fémipari gyár, a „Gábor Áron”. Ezek az iparosok
pedig mind egy szálig magyarok voltak.
Ceaułescu bukása után a
„szocialista” iparosításhoz, vagyis a nagyarányú állami
befektetésekhez nem volt többé pénz. Veszélybe került a
nagy cél, a Székelyföld további románosítása. Bukarestben
azonban ilyen téren nagy a leleményesség! Harcba küldték a
katonai alakulatokat, elsősorban az ismét felállított
csendőrséget és – az ortodox vallást. Illetve, bizonyos
esetekben, az ismét színre lépő görög katolikusokat; ezt
ugyan „idegen” felekezetnek, sőt egyenesen „magyar
vallásnak” nevezik, de alkalomadtán felhasználható román
nacionalista célokra is. (Például Székelyudvarhelyen ez
történt.)
Ami a román csendőrséget illeti, egy
2003. májusi híradás szerint Serb Aurel ezredes, a Kovászna
megyei csendőrség parancsnoka kijelentette, hogy „a
háromszéki csendőrök alig hat százaléka magyar”. Nevezett
ezredes „nem érti, hogy a magyar fiatalok miért nem akarnak
ilyen típusú karriert vállalni, és a sajtó útján
próbálja meggyőzni őket, hogy felvételizzenek a
csendőrakadémiára” (Magyar Jelen, 2003. május 23.). Vajon
csakugyan olyan nehéz érteni, hogy a magyar fiatalok miért
vonakodnak román csendőrruhába öltözni? A Székelyföldön a
karhatalmat ugyanaz a tegnapi „milícia” jelenti a nép
szemében, amely 1989 előtt, más egyenruhában, élet és
halál ura volt. A román csendőrség nem a helyi választott
szerveknek van alárendelve, mint általában a demokráciában
szokásos, utasításait „felülről” kapja, és nem a
városok vagy községek önkormányzati hatóságaitól. (A
Felvidéken, noha ott sem tökéletes a magyar kisebbség
jogbiztonsága, már a kilencvenes évek elején személyesen
tapasztaltam, hogy a városok és falvak rendőrei magyar
helységekben kizárólag magyarok, és a polgármesterek
rendelkezése alá tartoznak. Így például 1994-ben,
Révkomáromban helyi magyar nemzetiségű szlovák rendőrök
őrködtek annak a tanácskozásnak a biztonságán, amelyen a
magyar polgármesterek a kisebbségi magyarság helyi
autonómiájának a megteremtését vitatták. Bizton állítom:
beszéltem ezekkel a rendőrökkel.)
Noha magyar nemzetiségű román
csendőr alig akad, Sepsiszentgyörgyön hatalmas csendőrtiszti
laktanyát emeltek, aligha majdani székely tisztiiskolások
számára. A román tisztjelöltek nyilván hozzák majd a
családjaikat, folytatódhat a Székelyföld etnikai ostroma.
Ennyi nem elegendő a mohó román
hódítóknak. Segédcsapatként „szólították” újra az
ortodox egyházat. Ez pedig heves tiltakozást keltett a
székelyekben, mert a vallásos mezben folyó románosítás
szomorú emlékei még élnek az emberekben. A harmincas években
törvénybe hozták, hogy minden székely településen – még
ha ott egyetlen román sem élt – egyszerre két „román
templomot” kell építeni, egy ortodoxot és egy görög
katolikust. Méghozzá a lakosságra kivetett adókból és
kötelező közmunkákkal.
Ez az idő térne vissza, riadtak meg a
székelyek, mikor 1989 után megérkeztek az újabb ortodox
rohamcsapatok. Kolostorokat építettek, püspökséget
alapítottak Csíkszeredában (!), kijavították az elhagyott
román templomokat. Egyelőre nincs hatalmuk arra, hogy
erőszakkal híveket toborozzanak maguknak, de ez a kép lebeg
előttük, másként miért építenének templomokat székely
városokban és falvakban? Épül a keret a székelyek holnapi
lelki kalodájához. Mikor majd egy akol lesz és egy pásztor,
természetesen ortodox román. Pomogáts Béla tette volt
szóvá, még a diktatúra idején, hogy Párizsban egy
kiállításon különös térképet látott Románia vallási
„megoszlásáról”, illetve vallási egyszínűségéről. Az
egész ország és benne a Székelyföld ortodox vallásúként
mutatkozott be a francia látogatóknak. Egyetlen kézmozdulattal
letörölték a térképről – egyértelműen bukaresti
tájékoztatás alapján – a római katolikus, református,
unitárius, evangélikus, zsidó, mohamedán, baptista hívek
tömegeit, köztük több millió nem ortodox román
állampolgárt!
Nem egy székely községben alkalmam
nyílt beletekinteni az egyházi anyakönyvekbe. Hosszú
névsorokat készíthettem volna olyan székely családokról,
amelyek a harmincas években „kiléptek” a katolikus,
református, unitárius gyülekezetekből, és „átmentek” az
ortodoxokhoz. Közelről ismertem jó néhány „áttérés”
történetét. Kedvezőbb adózással, segélyekkel csalták át
őket, vagy állásvesztéssel, nyugdíjmegvonással
kényszerítették. Mi sem bizonyítja jobban a lelki terrort,
mint hogy 1940 őszén, a bécsi döntés másnapján
valamennyien visszatértek eredeti felekezetükbe, és az
„újabb román világban” – 1944 után egy ideig az ateista
hatalom nem vette igénybe a románosításnak ezt az eszközét
– egyetlenegy sem vált újra ortodoxszá. Pedig
pártmunkásbrigádok próbálták kényszeríteni őket,
például Mikóújfaluban, Háromszéken!
Ha megbízható statisztika állna
rendelkezésünkre a török hódoltság koráról, kiderülne
– amit feljegyzésekből tudhatunk –, hogy százötven év
alatt nem tettek annyi magyart mohamedánná a sztambuli
hatóságok, mint két évtized alatt ortodox románná a
bukarestiek!
Csereháton újra ez a kísértet
jelent meg: lélekrablás, hatalmi erővel, furfanggal,
szuronyokkal. Vallási köntösben, de egyáltalán nem vallási
célokkal. Pogány hódítás a javából!
Most, hogy a csata végképp eldőlt,
Székelyudvarhely igazsága porba hullott, és nagyon sok
udvarhelyi polgár végképp elveszítette hitét, bizalmát az
önkormányzatiságban, valójában a demokratikus jogrendben,
csak a fondorlatos fordulatokat érdemes felidézni. Itt,
Agyagfalván, a székely törvénykezés évszázados színterén
az egyik legjelentősebb európai politikus, Wilfried Martens
könyvével a kezemben, amelyben – szerzőnk ezt sugallja –
az Európai Unió boldog jövőjét körvonalazza olyan védtelen
kisebbségek számára is, mint a jogaikból kitudott erdélyi
székelyek.
Egymagamban állok az agyagfalvi
réten. (Nevezzem így, noha már szántóföld.) Ha sokan
lennénk, óriási taps kísérné eme derék Martens úr
szavait, amelyek az önkormányzati képviselőjelöltek madridi
kongresszusán hangzottak el, 1991-ben:
„A helyi közösségek jogainak
megerősítésével és garantálásával őrizhetjük és
fejleszthetjük leginkább Európa kulturális sokszínűségét
és gazdagságát. A helyi önkormányzat pedig az
állampolgárok jogát jelenti ahhoz, hogy a legteljesebb
mértékben maguk intézzék a maguk helyi ügyeit. Egyedül ez
képes ténylegesen megfelelni a változatos helyi és
regionális igényeknek és érdekeknek.”
Megismétlem: a legteljesebb
mértékben maguk intézzék a maguk helyi ügyeit. Hiszen az
autonómia nem egyéb, csak másként hívják. Csakhogy a
szavakat „meg lehet kerülni”, ki lehet csavarni eredeti
értelmükből, visszájukra lehet fordítani őket.
Egy svájci állampolgár, Cyrill
Bürgel az 1989-es romániai változásokat követően, a Basel
Hilft nevet viselő egyesület ügyvezető elnökeként azzal a
nemes céllal érkezett Erdélybe, hogy segítséget nyújtson a
hátrányos helyzetű gyermekeknek. Abban az időben egymást
követték a drámai tévériportok a romániai árvák,
félárvák, csavargó gyermekek kétségbeesett állapotáról.
Az akkori rendelkezések értelmében az ilyen karitatív
vállalkozáshoz is romániai partnert kellett találni, és
Bürgel urat a gyergyószentmiklósi Szent Miklós Egyesülethez
irányították. Magát a kisegítő iskolát Székelyudvarhelyre
tervezték. Az anyaváros akkori vezetői – mit sem sejtve a
cselről, aminek áldozataivá válnak – örültek, hogy
ilyképpen súlyos gondjuk oldódik meg. A Csereháton 16 700
négyzetméternyi területet 1993-ban 99 évre bérbe adták a
„székelyudvarhelyi fogyatékos gyermekek kisegítő
iskolájának”. Csakhogy a koncessziós szerződést már egy
egészen más cég, az Aris Industrie Rt. román–francia vegyes
vállalat képviselői írták alá. Az építési engedélyt a
Szent Miklós Egyesület kérelmezte, de az okiratokat már az
Aris Industrie Rt. számára állították ki. Majd újabb
meglepő fordulat: 1996. június 7-én a félkész épület
gazdája a Szeplőtelen Szív Kongregációja; egy 1994-ben
Bukarestben bejegyzett, román görög katolikus egyesület. Hol
van már a Basel Hilft, hol van a csupa jó szándék Cyrill
Bürgel? Az akkori zavaros jogi helyzetben az udvarhelyiek nem
tudták nyomon követni a titokzatos változásokat, csak arra
ébredtek, hogy a Csereháton nem az eredeti szerződésben
pontosan megnevezettek, a székelyudvarhelyi fogyatékos
gyermekek számára épül árvaház, hanem az egész
Romániából ideirányítandó román fiataloknak, akiket a
román görög katolikus apácák gondoznak. Sőt, egy
kormányhatározat a Cserehátat egyenesen a balázsfalvi görög
katolikus érsekség rendelkezésére bocsátotta…
Székelyudvarhelyen végiggondolták,
hogy milyen változásokat hoznak ezek az ideküldött román
fiatalok a város életébe, főleg a holnapjába. A román
törvények értelmében minden nagykorúvá váló árvát az a
település köteles ellátni, munkahelyet és lakást
biztosítani számára, ahol az őt kibocsátó intézmény
működik. Zseniálisan egyszerű! Aki szót merne emelni eme
nemes intézkedés ellen, az ezzel az embertelenség bélyegét
vonná magára. Ha pedig mégis ellenkezne valaki, és
felemlegetné a székelyudvarhelyi és környékbeli székely
fiatalságot érő igazságtalanságot, az egyenesen „magyar
nacionalista” lenne azonnal. Ki merné feltenni a nyilvánvaló
kérdést, hogy milyen életlehetőség marad a fiatal székely
nemzedékeknek, amelyeknek ősei ezt földet hosszú
évszázadokon át lakták és védelmezték mindenféle
ellenségtől, tatártól, töröktől, labanctól? Hiszen most
is kevesebb itt a munkaalkalom, mint más vidékeken. Egyetlen
út marad: elvándorlás a szülőföldről? Miközben a politika
– amelyik nem volt képes meggátolni a kisemmizést – a
helyben maradás szent kötelességét szajkózza a fiataloknak!
Agyagfalva csendjében megkísért a
kétely, ami a „bukaresti görög katolikus apácák”
szerepét illeti ebben a szomorú történetben. Ha ugyan
valóban azok! Hiszen a történelem folyamán Havasalföldön
és Moldvában soha nem élek „unitusok”, vagyis Rómával
egyesült ortodoxok. Ez a hatalmas Habsburg Birodalom egyik
ismert felekezete volt Erdélyben, Kárpátalján, Galíciában.
Csak 1920 után építettek Bukarestben egy kicsiny görög
katolikus templomot, és Trianon után nyilvánították –
hosszú küzdelmek árán – „román nemzeti egyháznak”.
Honnan, hogy egyszerre görög katolikus apácák jelentek meg
Bukarestben, olyan számban, hogy lám, Székelyudvarhelyre is
jutott belőlük?
Ha csakugyan görög katolikusok, akkor
nem felejthették el 1948-as betiltásukat, a diktatúrát,
amelyik felekezetüket mártír egyházzá tette! Nem emlékeznek
többé Márton Áron gyulafehérvári római katolikus
püspökre, erre a mártír főpapra, aki messzehangzóan
tiltakozott a görög katolikus testvéregyház 1948-as
szétzúzásakor, püspökeik bebörtönzésekor, papjaik
kényszerű áttérítésekor az ortodoxiára? Márton Áron
akkor arra utasította „római” papjait, hogy fogadják be
templomaikba hajlék nélkül maradt „görög”
hittestvéreiket. Ezt a testvéri gesztust nyilvánosan
megköszönte, még a Ceaułescu-diktatúra idejében, a görög
katolikusok kényszerlakhelyen élő érseke, Alexandru Todea és
a legbátrabb kolozsvári ellenálló, Doina Cornea tanárnő.
Ide torzult a köszönet? Önmagukkal fordultak szembe?
Hiszen olyan rendszert támogatnak ezek
a „görög katolikus” apácák, amelyik a felekezetüket most
is mostoha sorban tartja. Az elkobzott görög katolikus
templomok többségét az ortodoxok máig sem adták vissza.
Emiatt Kolozsvárott és más erdélyi városokban a görög
katolikus papok kénytelenek a szabad ég alatt misézni…
Vajon tudták-e a jámbor bukaresti
apácák, hogy egy ötvenezer lakosú székely város egész
népességével, történelmével és hagyományaival kerülnek
szembe? Hogy amit tesznek, annak semmi köze az
emberbarátsághoz, az elesettek felpártolásához, a
keresztény szeretethez? Ők már a kezdetektől egyszerű bábuk
– roppant erők kezében. Ezek az erők léptek harcba az
első, még gyámoltalan ellenállás idején. Aztán a
bíróságok, politikai hatalmak, maga a kormány, a hadsereg, a
rendőrség.
Cserehát ostromának egyik
fordulatánál, 1997. május 28-án a nacionalizmus képviselői
megtették az első erőszakos lépést. Leverték az ajtókról
a bírósági zárpecséteket, és behatoltak az épületbe.
Elfoglalták, törvénytelenül, csupán a hatalom erejére
támaszkodva.
Megmozdult a város. Hiszen a másik
fél semmibe vette a lakosság véleményét, a város érdekeit,
a bírósági ítéletet. Még azon a napon mintegy
kétezerötszáz ember gyűlt össze a Csereháton, és az
erőszakra maga is erőszakkal válaszolt: eltávolították a
törvénytelenül beköltözött román apácákat. Az
elkeseredett emberek védekezését egy választott megyei
tanácstag, Bardóczy Csaba vezette.
Nyílt támadásba lendült erre
Székelyudvarhely ellen a román sajtó, a bukaresti kormány,
hadsereg. Legjobban érzékelteti a hangulatot a bukaresti
Adevárul tudósítása. (A legjelentősebb román napilap, a
volt kommunista központi pártlap, a Scânteia utódja.)
Cím: Székelyudvarhely – az első
erdélyi helység, amely többé nem tartozik Romániához.
Nem különbek az alcímek sem: A
magyar szélsőségesek megakadályozzák az Árvaházat
támogató tíz görög katolikus apáca belépését az
épületbe – A helyi hatóságok megalázták Remus Opriłt, a
Kormány főtitkárát – Eckstein RMDSZ-szenátor támogatja az
etnikai tisztogatásra uszítókat – A helyi rádió és
televízió az ostromállapot hangulatában tudósít az
eseményekről, hisztériát keltve a lakosság körében.
Fordítsuk le a vádakat a valóság
nyelvére.
Magyar szélsőségesek azok, akik az
egész város lakosságának véleményét képviselve
megpróbáltak fellépni a hatalom törvénytelen túlkapásai
ellen.
Remus Oprił kormányfőtitkár – a
mi megnevezésünk szerint miniszterelnökségi államtitkár –
„megaláztatása” abból állott, hogy a város
polgármestere és önkormányzati képviselői a legnagyobb
tisztelettel próbálták meggyőzni a kormány tagját
Székelyudvarhely népének egyöntetű akaratáról. Nem
sikerült meggyőzniük. Eközben ötszáz főnyi román katona,
csendőr szállta meg a Cserehátot, kikergette az épületből
az ott tartózkodó udvarhelyieket. Attól kezdve rohamrendőrök
tartották ellenőrzésük alatt az árvaházat.
Eckstein-Kovács Péter ügyvéd, a
Romániai Magyar Demokrata Szövetség szenátora a bukaresti
parlamentben – hivatásának megfelelően – jogi védelmet
nyújtott a bíróság elé állított udvarhelyi vádlottaknak.
Miként lett Bardóczy Csabából és társaiból „etnikai
tisztogató”, ez csak balkáni álnoksággal magyarázható.
Sehol a világon nem úgy értik ezt a fogalmat, hogy egy
elnyomott, jogilag, katonailag szorongatott közösség fellép a
jogtiprás, erőszakos betelepítés ellen. Hanem éppen
fordítva: az Adevárul – ha neve szerint: igazság, akkor –
„etnikai tisztogatásnak” saját eljárását minősíthette
volna, és ezzel együtt azt a bukaresti asszimilációs
politikát, amely Trianon óta felismerhetetlenül átalakította
Erdély néprajzi arculatát!
Végül: a helyi magyar sajtó
híradásairól. Vajon azzal keltettek „hisztériát” az
udvarhelyi újságírók, hogy tényszerűen, szigorú
tárgyilagossággal közvetítették olvasóiknak az ellenük
feltüzelt országos gyűlöletet? Nem ez lenne a dolguk –
demokráciában?
Maga Eckstein-Kovács Péter „azon
melegében” így nyilatkozott, 1998 decemberében, az Erdélyi
Naplónak:
„Elvárom, hogy legalább a
közszolgálati tévében hallgattassék meg a másik fél is.
Tiltakozásom nyomán lehetővé vált, hogy az udvarhelyi
önkormányzat is a nyilvánosság elé tárhassa
álláspontját. Az újságokkal nehezebb a helyzet, a fő
csapás a bukaresti Adevárul részéről jön, ez
többszörösen visszautasította a helyreigazítást, noha
durván manipulál, hamisít ebben az ügyben. Jelenleg is az a
szlogen, hogy itt a tél, a gyermekek meg be akarnak költözni,
de az udvarhelyiek ezt nem engedik. Szó sincs ilyesmiről.
Egyelőre létezik egy svájci pénzből készült épület egy
olyan telken, amelynek a koncesszióját a profitorientált Aris
Rt. szerezte meg. Jogellenesen, mert csak versenytárgyalással
lehetett volna koncesszióba adni. Pillanatnyilag ennek az
épületnek (nevezzük akár fogyatékos gyermekek iskolájának,
akár árvaháznak) nincs rendeltetése, jogi helyzete
tisztázatlan. A gyermekek beköltözését nem az udvarhelyi
önkormányzat gátolja, egyszerűen nincsenek meg ennek a
legális feltételei. Ugyanakkor az építkezési engedély rég
lejárt, az épület nincs befejezve, a vízellátást és a
csatornázást nem lehet az eredeti tervek szerint megoldani, nem
létezik életképes és törvényes alternatíva a ház
működtetésére. Amíg az épület rendeltetésének kérdése
nem lesz hatóságilag tisztázva, addig a román törvények
szerint az intézmény nem nyithatja meg kapuit.”
– Olyan volt, mint Eger városának
ostroma – mondja székelyudvarhelyi barátom, aki ott volt a
kétezerötszáz védő között. – Csakhogy itt az ostromlók
győztek.
Az árvaházban az „apácák” az
urak. Elhozták a háromszáz gondozott gyermeket, mindenünnen
Romániából, csak éppen a környező székely vidékekről
nem… Bardóczy Csaba bujkálni kényszerül, messze a
szülőföldjétől, mert itthon érvényes börtönbüntetés
várná… Székelyudvarhely megvert város lett, ahol a félelem
üli meg a lelkeket.
– Nem olyan volt ez, mint Eger
ostroma – cáfolom a barátomat. – Ott egyenlő fegyverekkel
vívtak, ha nem is egyforma létszámú hadak. Itt pedig…
Győzhetett volna-e Székelyudvarhely
igazsága egy egész ország hatalmi gépezetével szemben?
Kezembe került egy tudósítás 2001
elejéről. Eszerint Iliescu államelnök „zártkörű
megbeszélést folytatott a város polgármesterével, Szász
Jenővel, majd ingerült hangon nyilatkozott a helyi sajtónak,
elmondva, hogy a probléma már rég nem regionális jellegű, az
épületet nem a helyi fogyatékosoknak, hanem a román
gyermekeknek szánták”.
Ezt talán mindjárt az elején el
kellett volna mondani, hogy az udvarhelyiek ne kezdjenek harcba a
felmérhetetlen túlerővel szemben… Ne kísértse lelküket a
reménység, hogy az igazukat a demokráciában érvényesíteni
tudják… Ne érje halálos seb hitüket a demokráciában, az
önkormányzatiságban…
Megértenék-e a székely panaszt
Dél-Tirolban, Katalóniában, Vallonföldön, a flamandok
tartományában, a finnországi svéd Äland-szigeteken és a
többi – Bukarest szerint nem létező – nyugati területi
autonómiákban? Ahol meg sem fordulna a hatalom fejében, hogy
bármiképpen csorbítsa a népakaratot, semmibe vegye egy
ötvenezres közösség véleményét? Ahol az önrendelkezés
joga olyan, mint az életet adó levegő: csak akkor jut
mindenkinek, ha senkit nem lehet kitagadni belőle.
Agyagfalva rétjén milyen más
értelmet kap a jog és a jogtalanság, a történelem és a
jelen! Összehúzom magamon a kabátot, mert felkelt a szél, a
keleti szél, itt mindig keletről fúj. Szerencsére egymagamban
állok a márvány emlékmű előtt, így senki nem veheti
észre, hogy a komisz széltől könnyezik a szemem.
Félreértenék. Pedig itt nem szabad sírni sohasem!