Csontos János

Dűne

Összezuhant bennem a lélek,
bár a váz, látod, összetart.
Szélfútta dűnéken henyélek,
borostyánlik a locska part.

Sirályok húznak odaátról;
nyelvüket, sajna, nem tudom.
Époszt rakok a vijjogásból:
minden ének homokhalom.

Erőltetném a trendi rendet,
fugáiban a szívszerelmet,
de metronómom félrever.

Vérem az idő mind felissza –
áll a papírmasé-kulissza,
s a lélek romokban hever.

Szoborpark

Galériánkban sódersétány,
bukott szentek a pázsiton.
Ráncos mellű, megvénült széplány
romlott Szűz Mária-ikon.

Férfiak voltak és erősek,
uralva emberbarmokat,
nem volt hős náluk senki hősebb –
s világukból skanzen maradt.

Aki gyilkol, az föl nem éled,
ideiglenes az örökélet
számára, purgatóriom.

Itt szobroznak, de hű tanítvány
más zászlóval sok áll a vártán:
félalvilág-forradalom.