Dobozi Eszter
Szárnyatlan angyal
Illyés Kingának
Egyszer már ott matatott
az aszparáguszok között,
egyszer már volt hajdanok
sarába ontva itt, törött
szárnyakkal ingerkedett,
ahogy Mallarmé hattyúja
jégbe fúlva – s énekelt:
megfagyott angyalka – fújta
néma, meredt ajakkal,
emlékszem a sercegésre,
mint foglyoké barakkban,
olyan volt a repdesése;
egyszer már járt itt értem,
még meg sem születtem, hívott,
vitt volna át az éren,
mégis itt hagyott, és sírón,
szűkölve ő is itt maradt
e nézés előtti korból,
hiába volnék szabad,
bíborlik, miként a kosbor
álom fölötti réten;
egyszer már jött – szólítani,
megnevezett, de szégyen
nem fakadt helyén; mondta: mi
dolog várni, évszámra
virrasztani, s ahogyan jött,
lebegett tova, szárnya
sincsen nagy madár: kaszkadőr
végtelenre pörgetett
égi filmből, tudatlanul
tudottan föl-földereng,
ő lappang itt fölül s alul,
nem levőn is oly valón;
egyszer aki eljött értem,
s itt felejtett, elhalón,
halkulón is áldom érte:
le-lefutó dallamoknak,
egy rag tűntén borongva,
a nyelvükben bujdosókkal
így leltem otthonomraHegyek
Most már tudom, mi vitt fel a hegyekbe.
Elűz a tajtékozó város? a bűz?
gázok-gőzök fojtogatnak? legyekre
sandítsz, a falánk bűnbakokra? hajt zűr?
belül remegsz zajoktól? s elvihetnek
bármikor? hogy lelked fölélve csak tűrsz
ármányt, hajbókolást? ha megverekszel
– bár élsz –, rajtad toroz ezer hiéna?
emberfejű sakál orozva lep meg?
Nem ez siettet el, belül a vézna
kis hang nem ezért szólít helyedet hagy-
ni itt. De mert dévaj kacaj a dézsma.
Mint a vér, úgy kell a torz vigyor, elvan
vele a nyájas tömeg, s épp hadúr, ő
a gúnyon dőzsölő. Érti? Kinek baj,
ha nem! Bűn a halk ezeknek. A csúf jő
mindenekben, s a túlontúl az érdem.
Fegyver volt egykoron? Méreg ma úgy fő:
a komisszárt, most őt élteti éppen.Föl-le…
Nem tudunk a hegyekben fennmaradni,
és képtelenség ma lejönni is már.
Túl sok, amit hoztunk magunkkal. Annyi
nélkülözhetetlen most kacat. Itt áll
mennyi tégely, kapszula…! Könyveink is.
Rendre váltogatjuk őket, de így már
egy sem kötöz meg. Fölöslegeink mind.
Amint elolvasódnak, pléhdobozként
eldobhatóak. Belőlük nem ízlik
egy sem. Féltvén utánuk nyúlni olyképp,
mint vén kőtábláknak egykor, eszedbe
sem jut. Egy gondolat, a dőre, hogy még
– miként a szappan – a toll, a szeletke
papír se kell, játszik velünk. Szerep vár?
Ott lenn épp ez teher. Emitt a rest se
nyugodhat. Betelni lassún a nyervágy,
az emlék nem engedi, s áttelelni
halkan, hűen nyarat kihúzni fenn… Hát
oszcillálunk. Föl-le, föl-le… Csak ennyi?
Végtelen hullámzásban elenyészni?