Filep Tamás Gusztáv

Bocskai koronája

1

Báthory Zsigmondnak, „mikor a Bocskaiak nemes családjából származó anyjának hasából kijött”, vérrel volt tele két összefont keze; amikor pedig megfürösztötték, a vízben hallá változott. Somogyi Ambrus, a történetíró, aki följegyezte ezt, említi azokat a bölcs embereket, akik e titokról még az idő tájt értesültek, s akik már pusztán e jelekből megjósolták, hogy Zsigmond felnőttként vérengző és állhatatlan lesz; amit az idő aztán Somogyi tanúságtevése szerint igazolt is. A jelentés válik fontossá itt, nem a jel; a jóslat lesz a lényeges elem, nem a látvány, amelytől egyébként „minden jelenlévő megrémült”, mégpedig úgy, „ahogy ilyenkor történni szokott, s bámulva várták, mi lehet ennek a vége, de [a hal] fél óra múlva újra emberi alakot vett fel”. A történetíró mindezt az 1588-as év kapcsán jegyzi fel, amikor a reneszánsz és az új teológiai elméletek egyébként már Erdélyben is ellene szegültek a babonáknak. (Ez az év természetesen nem Báthory Zsigmond születésének, hanem trónfoglalásának éve, az egész történet tehát a retrospektív történetírás gyümölcse; a fejedelemségbe már kilencévesen beiktatták, de az apja halálát követő hét esztendőben mások regnáltak helyette, előbb a három kormányzó, Kendi Sándor, Kovacsóczy Farkas és Sombori László, majd – miután Báthory István lengyel király ráébred arra, hogy otthon már ez is sok a demokráciából, s anarchiába süllyed az ország – közmegelegedésre Géczy János, a korábbi váradi főkapitány.)

Hiába – a rejtélyes és baljós esetet a bátyja, István király akaratából Erdély vajdájává választott Báthory Kristóf környezetében sikerült titokban tartani. Talán soha nem is derül fény az esetre, ha a história nem igazolja a titokfejtő képzeletet.

Mert azelőtt sohasem engedték Erdélyben szabadjára a bosszú toportyánférgeit úgy, mint Báthory Zsigmond fejedelemsége idején. Bár a viszonylag önálló Erdély is vérből és könnyből emelkedik föl, mint jószerével minden önállósuló tartomány, összecsapó kardvasak zenéje kíséri az állammá alakulást, s álltak már szemben erdélyi magyar urak egymással fegyverrel a kézben, de mindig más uralkodók, a padisah és a Habsburg-családba tartozó királyok, illetve a velük többnyire azonos német-római császár szolgáiként vagy híveiként; polgárháborús hangulat azonban anélkül, hogy idegen seregek álltak volna kivont fegyverrel a terület határán, még nem harapódzott el olyan mértékben Transzszilvániában, mint Zsigmond korában.

Mohács, majd a két ellenkirály, Ferdinánd és „Zápolya” János szembenállása, végül a török ék behatolása nélkül nincsen önálló Erdély mint interregnum vagy mint elkülönülő politikai keret; ha az ottomán hold nem kerül föl Buda várának tornyaira, Szapolyai János, az árnyékkirály fia számára nem kellett volna megteremteni e kicsi birodalmát, hogy játszódjon benne. De a tartomány valódi feje, Fráter György, aki végül egyazon időben erdélyi vajda és esztergomi érsek – tehát a királyi Magyarország egyházfője –, mindvégig ideiglenesnek tekintette védence, János Zsigmond formális uralmát, sőt, amikor végleg döntött, hogy Ferdinándhoz fordul a pogányok kiverése érdekében, ő maga távolítja el a királyfit és zsörtölődő anyját, Izabellát. Még mindenki emlékezett rá, hogyan is festett az ország, amikor még egy volt, s újra ezt a hajdani egységet akarta látni; Fráter György többször tett kísérletet rá, hogy az ellenfél, Ferdinánd alatt egyesítse az országot, de ennek az lett volna a feltétele, hogy a király eléri: a Német-római Birodalom egész hadereje vonuljon föl a török ellen. Ez a szándék többször is Ferdinánd erélytelenségén hiúsult meg, illetve bátyja, a császár döntésén, s végül az utolsó szerződéssel, amellyel a barát átadja Erdélyt a királynak, a saját halálos ítéletét is aláírja. Maga is kardot fog a török ellen, s visszafoglalja a fontos határerődítményt, Lippa várát, de a tartományba érkezett császári zsoldosok – akiket a király is biztatott, hogy legyenek éberek, ha a barát dolgairól van szó – gyanúsnak találják.

„Már senki se bízott benne. A barát megcsal, mondta a török. A barát a töröké, mondta a császár. A barát a császáré, mondta Izabella. Erdély még a mienk, mondta a barát. A hősök fele fogságba esett, felkoncolták, másik fele elpártolt a hazától. A barát levelezett. Nem volt hős. Akaratán kívül vértanúnak készült.

Horvát volt a neve, némelyek az előkelőbb velencei anyja után emlegették. Ő Fráter Györgynek írta magát. A császár zsoldosai magyarnak nézték, a magyarok horvát jövevénynek, a szultán gyaur papnak, s a papok kámzsás rablólovagnak. De ő pontosan tudta, hogy miről van szó. Erdélynek hívták a titkát.”

Ez a megfigyelés a kései utókoré, jelesül Cs. Szabó Lászlóé. A kortárs ebből aligha láthatott meg valamit – pártérdekei, iskolái, eszményei mind ezzel ellentétes vélemény kialakítására sarkallták.

2

A három részre szakadt ország legsúlyosabb tapasztalata az, hogy ha a három részt sehogy sem lehet összeforrasztani, kézzel-lábbal, fegyverrel is meg kell akadályozni azt, hogy a két keresztény terület – amelyek közül az egyik, Erdély nem is olyan lassan egységes állammá szilárdul – egyesüljön. Az egyes eseménysorok analógiáit azonban mindig csak utólag ismerik föl, ezért minden, ami óvatosságra intene, utólagos figyelmeztetés csupán. Pedig elvben sejti ezt az igazságot a némely kortársak által Katalin vajdának csúfolt Szapolyai János is (bár az ő életében az ország még kisebb fokú tudathasadásban szenved, minthogy addig csak kétfelé darabolódott), olykor éreznie kellett fiának, a tudósi hajlandóságú János Zsigmondnak, de bizonyos volt benne az erős központi hatalom kiépítője, Báthory István is. Fráter György pedig a saját sorsán tanulhatta volna meg. Egyikük sem volt olyan szűk látókörű, hogy csak a maga tartományát kívánta volna megóvni mindenkitől; János király akkor kéri a török védelmét, amikor bizonyossá válik, hogy a Német-római Császárság nem tudja vagy nem akarja megszabadítani az országot, Fráter György akkor hívja be a császár katonáit Erdélybe, amikor – egy gyönge pillanatában – azt reméli, hogy a Nyugat kész erejét összpontosítani a szultán ellen. Azok a főurak és nemesek, akik évek múlva visszahívják Lengyelországból a királyfit és anyját, Izabellát, majd török segítséggel Erdély trónjára ültetik, s II. János királyként tisztelik az ifjút, többnyire szintén belátják, hogy a bécsi király – aki időnként lepaktál velük, a tiszántúli, erdélyi vezérférfiakkal, majd rögtön föl is jelenti őket Sztambulban – szeretné ugyan ingyen megkaparintani a hódoltságon kívül eső – még független, illetve meg nem szállt – országrészt, de a szultáni törzsterületre már nem merészkedik, sőt, maga is adót fizet a töröknek. Erdélyt nevezik vazallus tartománynak, de Bécs éppúgy pénzen vásárolja meg a nyugalmat a padisahtól. Amikor két és fél évtizeddel az 1566-os, viszonylagos, de „nemzetközi” okmánnyal garantált béke után a szultán újra elindítja hadait, a tizenöt éves háború oka – vagy ürügye – éppen az lesz, hogy a császár késik az adófizetéssel. Az új fejedelemséget pedig a laza függés csak elvétve akadályozza meg abban, hogy szabadon alakítsa külpolitikáját. Elsősorban a méltányosság az, amit nem kell keresnünk a Habsburg-párti történetírásban.

Ahhoz, hogy a zavarosban lehessen halászni, zavar kell. Balassa Menyhárt árultatásának, vagy annak, hogy Bekes Gáspár előbb Sztambul, majd Bécs kegyét keresi, hogy segítségükkel országot szerezzen magának, olyan állapotokra van szükség, amikor az egész Magyar Királyság területén nincs náluk különb jogú aspiráns. Ők legalábbis így gondolják.

1556-ra dől el, hogy Ferdinánd nem tudja megvédeni a töröktől az új szerzeményt. Ekkor kezdenek mozgolódni a Szapolyai-párti urak, s kérik a török segítségét ahhoz, hogy János Zsigmondot trónra ültethessék; ez az akció hozza meg a fejedelemség két császár által is többnyire – papíron legalább – elismert határainak kijelölését. Hol várháborúk, hol tárgyalások zajlanak a két keresztyén fél között, míg elérkezik az 1566-os év, amikor János Zsigmond, miután Bécs őt is följelenti a Portán, hogy kész volna belépni a törökellenes egységbe, Nándorfehérváron a szultán elé járul, s ezzel szentesíti az új nemzedék vazallusi voltát. A „hivatalos” magyar király tehát többször is magához édesgeti Erdély és a Partium urait, de nincs rá példa, hogy ne hagyná őket cserben, és ne súgná be őket Sztambulban; ezzel ő maga szabja meg Erdély útját. Amíg az egyik magyar részország Szulejmán simogató tenyere alá hajtja fejét, a másiknak a jobbjai éppen esküre emelik kezüket, hogy váruk romjai alá temetkeznek: Szulejmán útja Nándorfehérvárról Szigetvár alá vezet. Ott hal meg aggkori elgyengülésben, néhány nappal azelőtt, hogy a várvédők maradéka a leeresztett felvonóhídon át kiront az ostromlókra. Így tehát a szultán nem nézhet már szembe Zrínyi gróf levágott fejével, amelyet Szokoli Mehemed, a mozlim nagyvezír majd a Győrben tétlenül várakozó keresztény seregek vezéreinek küld el.

A fejedelemség első negyven évében, ha talán csak ösztönösen is, de így tudja Erdély: a török az úr, aki ellene mozgolódik, hazája vesztére tör. A látszólagos pogánypártiság végül erkölcsi eszmévé magasztosul. Az állítólagosan első magyar – természetesen még latin nyelvű – államelméleti mű szerzője, Kovacsóczy Farkas például, amikor a história jeles gazembereit sorolja, ott említi közöttük a Fráter György nevét:

„Nagyon hasonló ehhez minálunk Fráter Györgynek, egy kárhozott és Magyarország romlására született embernek az élete. Ez szerény állású szülőktől született, és mint szerzetes hamarosan bekerült az udvarba. Itt, miután nem derekasságával és műveltségével, amely teljesen csekély volt, hanem titkos szolgálataival beférkőzött János király bizalmába, hamarosan nagy becsbe került. Először a kincstartóságot kapta meg, azután a király halála után, a haza árvaságában és az előkelők viszályai miatt a királyi gyermek gondozását és gyámságát. Így rövidesen nagy gazdagságra és hatalomra tett szert. Ebben az állapotban nem tudott sokáig mértéket tartani, mert nem rendelkezett igazi tehetséggel. A királynéval, aki nehezen tűrte parancsolgatását, állandóan civakodott. Mind származása alacsonyságával, mind természete komorságával és szigorúságával magára vonta az ország előkelőinek gyűlöletét és ellenséges érzését. Végül odáig jutott, hogy hitéről és tisztségéről megfeledkezve, hatóságával visszaélve arra törekedett, hogy a királynét fiával együtt kiűzze, és az országot felforgassa. Ebben először szerencséje volt, mert mindent, amit gonosz elmével megtervezett, gonosz tetteivel végre is hajtotta. A királynét csecsemő fiával együtt kiűzte az országból, a törökkel való szövetséget felbontotta, átállt Ferdinándhoz, az országot nagy háború veszélyeibe sodorta, és csapásokat hozott rá. Egyébként hogyan végezte ő maga is életét? azon a módon, ami a haza legrútabb apagyilkosainak jár. Itt látod véleményemet, mire törekszik az ember elvetemült, hatalommal rendelkező lelke, a hiú dicsőségvágy, a tisztesség túlzott hajhászása, a féktelen bírvágy, hogyan rendeli alá minden ösztönét ezeknek, milyen kegyetlenül tombol az emberek élete ellen. Amiből könnyen levonhatod a következtetést, milyen igaz a mondás, hogy az élt jól, aki jól rejtőzködött, és hogy ki-ki elégedjen meg szerencséjével.”

Őszinte volt Kovacsóczy, amikor ezeket írta? Nyilván a hétpróbás elméleti politikus szól hozzánk ezekről a lapokról – ő előbb István király Krakkóban székelő erdélyi kancelláriájának egyik vezetője volt, majd otthon a háromtagú kormányzói testület tagja, kancellár. De legalább ilyen fontos tényező, hogy egyike volt azoknak az Itáliában tanult uraknak, a „pádovásoknak”, akik egyrészt elméleti fölkészültségükre büszkék, és azt tekintik az államirányítás garanciájának, másrészt lent, délen azt tanulták meg – főképp Velence, illetve a Béccsel szemben álló kisállamok és Franciaország példáján –, hogy a töröknél is van rosszabb, tudniillik maga a keresztény császárság s főképpen a bizonytalan kimenetelű háború. Azt a döntő szerepet, amit majd 1594-ig, halálukig betöltenek Erdélyben, a pádovások elsősorban annak köszönhetik, hogy közülük származik Báthory István is, akit János Zsigmond halála után fejedelemmé választanak, immár nem a Porta utasítására, csak tudomásul véve, hogy Sztambul is áldását adja rá. A pádovás fejedelem azonban nem csak az elmélet embere. A török segédcsapatokat is fölhasználja az ellene Bécs segítségével hadba induló és a már többször letiport, lázongó székelységet maga mellé állító Bekes Gáspár leverésére, de ő már határozott politikai programot is alkot a pogányoknak bizonyos európai részegység révén történő kiűzésére. Ennek az egységnek a központja azonban már nem a nyugati birodalomban, hanem Krakkóban van. Ezért szerzi meg a lengyel trónt; idejéből azonban csak Rettegett Iván, a moszkvai cár seregeinek visszaszorítására futja.
A századforduló erdélyi hadvezéreinek és vitézeinek java itt, a muszkaországi fronton járja ki a katonaiskolát, azelőtt jóformán csak Kerelőszentpálnál szagoltak vért, ahol szétverték annak a Bekes Gáspárnak a seregeit, aki ekkor már ismét közéjük tartozik; előbb emigrációba megy, majd Báthory István mellé áll, és most ő az egyik tanácsadója és hadvezére. Ígéretes kezdet – a magyar urak, hajdúk két évtized múltán, a századforduló kataklizmájában is jóformán gyakrabban vágják egymást, mint a gyors egymásutánban cserélődő megszállókat. Azt pedig, hogy mennyi kíméletet gyakorolnak majd az itthoni harcokban, némileg előrevetíti az, amit az erdélyi és a lengyel hadak Velikie Lukinál tesznek: a vár elfoglalása után a védőket – Gyulai Pál szerint legfeljebb a gyermekeket és a nőket kímélve – lemészárolják. S különösen ennek indoklása: „A király [Báthory] fájlalta, amint megtudta az ellenség leölését, s azonnal odaküldött, hogy a katonák tartózkodjanak az öldökléstől. Már megtörtént, jelentették. Nem kevesen voltak, mégpedig komoly, tekintélyes férfiak, kik helyeselvén a katonák tettét, úgy nyilatkoztak, hogy az ellenség méltán gyilkoltatott le, mivel a királynak a legyőzöttek iránti túlságos kedvezése egyfelől, másfelől pedig az ellenség megtartásában való szíves készsége a barbárokat oly merészségre ragadta, hogy nincs oly jelentéktelen váracs, mely ne lenne bátor a győzhetetlen király seregének ostromát bevárni. [...] Káros a kegyelem, mely azután új küzdelemre ad alkalmat. El kell rémíteni őket a túlságos bátorságtól a leöléstől való félelem által, hogy mondhassák egykor: a legyőzött ne éljen vissza a győző könyörületével. Azt sem kell remélni, hogy az iszonyú vad népet mások emberies eljárása vitézi versenyre hívja fel. Ezen két év alatt a mi markotányosaink és poggyászos szolgáink közül akiket elfogtak, egy sem volt, akit elkínozva meg ne öltek volna, a meghódoltakat adott biztosítások ellenére egy helyre gyűjtötték s megölték, minden nem-, kor- és fajkülönbség nélkül iszonyú kegyetlenséget követtek el. Hogy példát lásson a barbár nép, hasonló büntetéssel kell sújtani.” Így vélekedtek tehát a lengyel és az erdélyi urak az ellenség hatástalanításáról (s az ettől eltérő álláspont számít e korban a szabályerősítő kivételnek), alátámasztván ezzel azt a megfigyelésünket, hogy a történelem tömeggyilkosságaira nem egyszerűen a győzők vérszomja ad magyarázatot. A legtöbb mészárszéket racionális megfontolásokból eredő preventív taktika következményeként rendezik meg: a potenciális ellenséget meg kell semmisíteni, mert ez a legbiztosabb lehetőség arra, hogy ne maradjon ott azon a területen, amelyre mi tartunk igényt. Ez a megfontolás érvényesül gyakran az „igazságos”, a „felszabadító” háborúkban is. Ettől eltér az, amit például a vallonok s a németek gyakoroltak a tizenöt éves háború alatt, miután a magyarok a hatvani palánkot rohammal bevették; nem elég, hogy kivétel nélkül lemészárolták a kegyelemre magukat megadó török harcosokat, asszonyaikat és gyermekeiket („néhány gyermeken, hajadonon és nőn kívül, ezeket a katonai düh vagy szolgaságra, vagy kéjvágyra rabolta el”), de meg is nyúzták őket, néhányukat pedig kibelezték, a hullák hasán ülve tépelődtek a halottgyalázás újabb meg újabb, alkalmazható formáin. Cserébe aztán a padisahnak a mezőkeresztesi csata előtt Eger várát elfoglaló, a négy évtizedes csorbát kiköszörülő katonái, a hatvani áldozatok hozzátartozói és a tatárok egy mérföldre a vártól fölkoncolják a helyőrséget, amely előtte szabad elvonulást kapott. A vallonok által lenyúzott hatvani koponyák miatt vették fejét azoknak az egri katonáknak, akiket pedig megtanultak tisztelni az ostrom alatt.

Mindaz azonban, amit az ellenség nem puszta kegyetlenségből történő kiirtása kapcsán mondtunk, más szempontok mellett arra késztet, hogy óvakodjunk a végsőkig vitt racionalizmustól; vannak olyan szférák, ahol semmit sem lehet és szabad kezdeni vele.

3

Két, egymásnak ellentmondó képünk van a korabeli Erdélyről: az egyik szerint a hagyományos transzszilvanista elvek és gyakorlat megteremtették az etnikumok békéjét és a lelkiismereti szabadságot, amelyből aztán kibomlott az a függetlenségi – főként kálvinista – szellemiség, amely szabadságmozgalmainkat táplálta, s számolatlanul adta a nemzeti történelem hőseit és gondolkodó főit; a másik szerint az erdélyi rendiség nemcsak a török vazallusa, hanem fejedelmeinek reszkető, engedelmes szolgája is volt, ma ennek, holnap annak a notáztatását szavazta meg, minden gyilkosságot szentesített, amelyet a nagyúri kegy kívánt. A két kép persze általában nem letisztult formájában jelenik meg; az elemek folytonosan keverednek.

Alighanem mindkettőnek vannak alapjai, s egészében mindkettő hamis.

Református vallásról 1564 előtt Erdélyben nem beszélhetünk: addig csak egységes protestáns hit létezett ott, amelyen belül a Honterus által megtérített szászok egyértelműen a lutheri irányzat, a magyarok egyre inkább a kálvini mellé álltak. Az említett évben történt meg a „kolozsvári” és a „szebeni” vallás szétválása; ekkor lesz a magyarok – a reformátusok – püspöke Dávid Ferenc, aki néhány év múlva már a megerősödő antitrinitarizmus vezére. Voltak, akik a különválás mögött Blandrata Györgynek, János Zsigmondnak – jó? rossz? nézőpont dolga – szellemét gyanítják, aki már ekkor babonának tartja a szentháromsághitet, s az unitárius egyházat készül megalapítani; ehhez pedig le kell számolni az evangélikus hitvalláshoz ragaszkodó szászok hatalmával – ha másképpen nem megy, akkor a külön szervezetbe való tömörüléssel. Leegyszerűsödik Blandrata dolga, amikor az ifjú János királyt akarja áttéríteni. Az uralkodó fogékony az új eszmék iránt; de kísérlet történik a régiek irányában való befolyásoltatására is – a katolikus Báthoryak és olasz testőrkapitánya, Gromo részéről. Blandrata azonban résen van: a debreceni disputában, amikor Méliusz Juhász Péter, a kálvinhitű „debreceni pápa” és hitsorsosai – köztük Károli Gáspár – mérik össze erejüket a Dávid Ferenc vezette ariánusokkal, az utóbbiak győznek. Ebben pedig fontos szerep jut annak, hogy János Zsigmond nemigen tudja, vagy talán nem is akarja leplezni az unitáriusok melletti elfogultságát, s udvarának főembere, Bekes Gáspár szintén nyíltan a reformátusok ellen foglal állást.

Az 1568-as tordai dokumentumot, amely Európában először mondja ki a vallások jogegyenlőségét – a katolikus, a kálvinista, az evangélikus és az unitárius hitvallásra érvényesen –, az unitáriusok harcolják ki. Az utókor hajlamos volt ebben a lelkiismereti és vallásszabadság belátástól vezérelt elismertetésének győzelmét látni, noha ez a döntés a hatalmi harc eszköze volt: éppen az unitárius vallás megerősödését s majdani államvallássá válása legfontosabb feltételének teljesülését szolgálta. (Lehettek persze lelkiismereti előzményei: az erdélyi hitvitákon azelőtt sem folyt vér, pedig az előzetes feltételek biztosították az erőszakot a győztes számára.)
A két evangéliumi egyház lefedte az országrész egy-egy markáns politikai irányzatát, az antitrinitáriusok még kevesen voltak, így János Zsigmondnak aligha lett volna elég ereje maga mögé állítani a natiók erejét. A vallásszabadság ügye tehát annak a politikai kényszernek a fölismerésén múlt, hogy az erők egyensúlyát csak a hitbeli közbéke szavatolja; mellesleg így lehet majd gyarapítani az unitarizmus erejét, talán azért is, hogy előbb-utóbb államvallássá tegyék. A katolikusok itt külön kört és kisebbséget alkotnak; nem lehet véletlen, hogy János Zsigmond az egyes felekezetekhez tartozók közül egyedül a katolikus csíki székelyek ellen küld hadat, amit aztán a székelyek széjjelvernek. Talán szerepe van ennek abban is, hogy a székelység rögtön felül Bécs szavára, a „hivatalos” király mellett – a fejedelem ellenében.

A tordai határozatok európai rangú történelmi jelentőségén ez persze nem változtat; sőt, a vallási béke talán máshol, más időkben is a társadalompolitikai belátáson alapul majd, nem azon, hogy egyszerre mindenki tisztelni kezdi a természetjogot.

Sokszor hasonlóan leegyszerűsítve látjuk a natiók ügyét.

A hagyományos erdélyi demokrácia a három rendi natio – a magyar, a székely és a szász – együttmunkálkodásán alapul, a transzszilvanista legendákban legalább. Azonban bármint vélekedett is erről Kós Károly, a korabeli  igazoló vagy cáfoló dokumentumok hiányából arra következtethetünk, hogy az erdélyi sajátosságok fölismeréséből, a Királyhágón túli részérdekeknek a Királyhágón inneniektől való eltéréséből Mohács előtt nem alakult ki szeparatizmus. A sajátos erdélyi demokrácia pedig mindaddig, amíg a későbbi fejedelemség a korona alá tartozik – hiszen Erdély vajdáját is a király nevezi ki –, fölöttébb viszonylagos. Az ott élők egy jelentős része persze rendelkezik bizonyos különjogokkal – a szászok még abból az időből eredően, amikor hospesként megjelentek itt, a Kárpátok alatt, a székelyek pedig katonai, határőrző szolgálataik fejében (a történész óva int attól, hogy ezeket a különjogokat kiváltságoknak tekintsük; egyszerűen a „szolgáltatás”, a feladat jellege más) –, de ezek a jogok nem lépnek frigyre az önállóság közös kivívásának zászlaja alatt. Ellenkezőleg. A rendi natiók gyűlésein is az érdekegyeztetés a viták legfőbb tárgya. A vajda akaratát az igazságszolgáltatási jogkörökkel egyébként fölruházott natiók megföllebbezhetik a királyhoz, de ezzel aztán vége is a szabadságnak. Így is sok példáját tudnánk fölkutatni az érdekegyeztetésnek, de a közös akarat érvényesítésére azért túlontúl szűk mezsgye ez.

A fejedelemség létrejöttével már ez a jog is elvétetik a natióktól. János Zsigmond kezdi el az abszolút uralkodói hatalom kiépítését, amit még Fráter György készített elő, s e munkát Báthory István csak befejezi; ez egyébként az akkori korszellem, s már csak azért sincs sok értelme az erdélyi rendi jogok mai túlértékelésének, mert a történelem iránya éppen ez volt: az erős központi hatalom épül ekkor mindenütt, egész Európában. A korabeli történetírókat lapozva meg éppen nem a „rendi demokrácia” győzelmét silabizáljuk ki Erdély históriájából. Ha egy-egy uralkodójelölt, mint például Báthory István ellenlábasa, Bekes Gáspár, sok támogatóra számítva indít is hadat a fejedelmi süvegért, maga az országgyűlés szolgaian teljesíti az éppen regnáló fejedelem akaratát, egyetlen szó nélkül szavazzák meg az adott esetben akár gyors egymásutánban születő s egymásnak ellentmondó fejedelmi előterjesztéseket. Még a sajátos nemesi köztársaság hívei, a pádovások is csak a fejedelmi akarat végrehajtására szorítkoznak, s legkiemelkedőbb alakjuk, a tudós Kovacsóczy Farkas is azt a kérdést pertraktálja híres dialógusában, hogy melyik a célravezetőbb: az egyszemélyi vezetés, avagy a triumvirátus.

Lelkiismereti szabadság és demokratikus közszellem, kálvinista kultúrprogram és a székelyek kitartása a szabadság mellett az utolsó golyóig – ezek a jelenségek nem tartoznak egészében a mesék birodalmába. Inkább csak olyan, részelemekből összeillesztett, utólagos konstrukció darabjai, amelynek létrejöttét az mozdította elő, hogy 1604-ben kibontották az első Habsburg-ellenes függetlenségi harc zászlaját. A keretet pedig ennek a szabadságharcnak a politikai és katonai vezetője adta meg, akire éppen az erdélyi rendek szabták ki azelőtt a jószágvesztés és száműzetés büntetését.

4

Bocskai István, Báthory Zsigmond fejedelem nagybátyja a határhelyzetek embere. Földrajzi értelemben is az; birtokai Erdély és a királyi Magyarország mezsgyéjén, a Partiumban vannak, ő maga Várad főkapitányaként lesz a fejedelemség második embere. Gondolkodásmódját a döntő évtizedben mindvégig meghatározza, hogy azon a szűk területen érzi otthon magát, amelynek sorsa háborúk, tárgyalások, békealkudozások tárgya: a Partiumban, mely a viszonylag csendes Erdélyhez képest tartós megszállásnak vagy megtorlásnak van kitéve, s amely tehát a magyar függetlenségi mozgalmak egyik fő fészke lesz. (Már Fráter György és János Zsigmond idején is a partiumiaknak köszönhető a terület politikai megszervezése, az erdélyi urak még csak a maguk ügyeit tárgyalják.) De az ő ifjúkorában még nem hat a függetlenségi szellem; annak ideológiáját majd ő teremti meg, utolsó éveiben. Erdély szerepét is ő jelöli ki majd – pontosabban: ő diktálja le halálos ágyán, saját személyes kívánságaként s az utókornak szóló üzeneteként –, hogy mit kell tenniük azoknak, akik a fejedelemséget kormányozni fogják, ha céljuk a magyar korona tagjainak egyesítése lesz. Ezzel nem állítjuk azt, hogy ennek a szemléletnek nem létezett semmilyen előzménye a Báthoryaknál vagy akár János Zsigmond gondolkodásában – de tény, hogy a majdnem egy évszázadra megszilárduló új helyzetben ő ad nyelvi-gondolati formát neki.

Mégsem szerette Erdélyt igazán. Pedig szülőföldje nem a Partium, nem is Kismarja, a bihari családi fészek, ahol mostanában kerültek napvilágra fölmenőinek csontjai; a kolozsvári óvárosban született, Eppel polgár portáján, a Mátyás király szülőházával szomszédos épületben, ahol apja, aki Ferdinánd parancsára érkezett Erdélybe Fráter György idején a hatalmat átvevő urakkal, tisztes fogságát töltötte akkoriban. Fogoly ekkor nagynevű sógora, a tartomány vezetésére küldött s a király által vajdává kinevezett Dobó István is. De arra, hogy a partiumi, felső-magyarországi urak nem bizonyosak abban, melyik uralkodó alatt szolgálhatják inkább hazájuk érdekeit és – ami ezzel összefügg – a saját előmenetelüket, abból is fény derül, hogy a király feltétlen híveként Erdélybe érkezett úr, miután kiengedték a rabságból, visszamegy ugyan Bécsbe, Prágába, a magyar kancellária titkárának, de 1569-ben mégis veszi a süvegét, s most már saját akaratából távozik Erdélybe, és a Báthoryaknak segít építeni az államot. Bocskai István tizenkét éves ekkor, s ott marad Prágában, a nemesi apródok körében, akik közül később a király testőrifjai közé kerül.

Több feltételezés van azzal kapcsolatban, hogy miért hagyta ott az udvart tizenkilenc éves korában. Lehet, hogy helytálló az a nézet, mely szerint Prágában lezárultak útjai a magasabb állások felé – bár az, hogy együtt nevelkedett a birodalom legnemesebb nemzetségeinek fiaival, aztán az, hogy apja korábban olyan magas beosztást kapott az udvarnál, nem arra vall, hogy viszonylag „alacsony” származása az előremenetel akadálya lett volna. Úgy gondolhatta viszont, Erdélyben semmilyen gátat nem emelhetnek reménybeli fényes pályája elé, közeli rokonságban lévén a fejedelemmel, illetve az István király helyett kormányzó vajdával, Báthory Kristóffal, nénje férjével. (Ha atyafiságát keressük, ott meg mintha egy egész nemesi köztársaságot látnánk. Benda Kálmán vette sorra, hogy az ekkor feltörő kisnemesi családokat képviselő Bocskaiak kikkel álltak rokonságban-sógorságban: a Rákócziakkal, a Lónyayakkal, a Berzeviczyekkel, Bocskai István anyja, lekcsei Sulyok Krisztina révén az enyingi Törökökkel, a Czoborokkal, a Gesztiekkel, a Héderváryakkal, a Balassákkal és a Dobókkal.) Már itt beleütközünk azokba a talán látszólagos ellentmondásokba, amelyek Bocskai István pályáján – legtöbb kutatója szerint – kimutathatók.

Azok is, akik tisztában vannak a Bocskai-szabadságharc történeti jelentőségével és a fejedelem érdemeivel, szigorú szavakkal minősítik az ő 1604-et megelőző politikai és általában emberi magatartását. A kritikának három fő eleme van. Az egyik szerint nem annyira az ország érdekét nézte, mint a magáét; jó szerző volt, s kíméletlenül elragadta, amiről úgy gondolta, neki jár. A másik: az erdélyi török párt erőszakos letörésével – fontos szerepet játszva az urak letartóztatásában, egy részük kivégeztetésében, többeknek a börtöncellában való meggyilkoltatásában – belekényszerítette az országot a törökellenes háborúba, amely aztán elindította a végromlás lavináját. A harmadik: ő rendezte a székelyek 1596-os véres farsangját, amikor a fejedelmi hadak különös kíméletlenséggel torolták meg a népnek elorzott jogai visszaszerzését célzó fölkelését.

Három komoly vádról van szó tehát. Ha ezek a cselekedetek egymástól függetlenül volnának értelmezhetők, ellenszenves jellemet gyaníthatna mögöttük az utókor. Az események és a rájuk adott válaszok azonban egymásból következtek, és a kissé didaktikus, mesterségen kiépített kontraszt az egyazon személyben jelentkező jogtipró és a későbbi jogvédő között a tényekkel sincs mindig összhangban. Más szóval szimplifikáció.

A birtokszerzésekről: csak a buta mítoszokban élnek azok a fizikai értelemben neutrális hősök, akik kizárólag hazaszeretettel táplálkoznak; szentek és megszállottak kivételével mindannyian anyagi és szellemi javakra törekszünk, s legtöbbünket az köt legerősebben a hazához, ami közvetlenül is a miénk belőle. Az egység alapja a közből való részesedés. Bocskai az államhoz kötötte sorsát, kettejük szerencsecsillaga csak együtt emelkedhetett. Nem csalt és nem gyilkolt azért, hogy gazdagabb legyen, mint ahogy például Zrínyi Miklós tette, a szigetvári hős.

Mondtuk, hogy Bécsben s főként Prágában nevelkedett, és sokan ezt a szálat emelik ki a legfontosabbként kötődései közül, de az is igaz, hogy érdekei összeforrottak a „törökpárti” Báthoryakéval. Neki nyilván még több oka volt arra, hogy a magyar egység visszaállítását tekintse célnak, hiszen sokáig élt azoknak a főnemeseknek a környezetében, Nyugaton, akik fogukat szíva is császárpártiak voltak, s onnan várták a megoldást. De talán nem véletlen az sem, hogy idő múltán otthagyja őket. Van, aki azt sem tartja lehetetlennek, hogy császári megbízatással érkezett Erdélybe, hogy segítsen összeboronálni az egységet, de erre egyrészt nincs forrás, másrészt nem valószínű, hogy az az ember, aki annyira ragaszkodott Báthory Zsigmondhoz, hogy egy országot foglalt el neki, ne tette volna föl mindenét erre a lapra, harmadrészt Prága ekkor még nem is szánja el magát a háborúra a török ellen, amely majd az egység kerete lehetne. Ha pedig Erdély bukik valamely elhamarkodott lépés miatt, vele bukik ő is – akár van programja, akár nincs. Bocskai pontosan látja a fejedelemség esélyeit.

A váradi várkapitányoknak, kinevezésük után, fölolvasták Gyulai Pál Tanácsi tükörét, melyet 1585-ben Sibrik Györgynek írt, amikor azt kinevezték a vár élére. Ebben a szövegben szerepelnek többek között a fejedelemség e legfontosabb posztját birtokló urak feladatai. Ezt az írást Bocskai is végighallgatta, méghozzá bizonyára latinul, hiszen magyar fordítása száz évvel későbbről származik (s ez némiképpen ellentmondásban van azzal az állítással, hogy egész életében nem tanulta meg a klasszikusok nyelvét; Benda Kálmánnak lehet igaza, aki szerint Bocskai értett, de nem fogalmazott deákul). A Tanácsi tükörben pedig efféle passzusok olvashatók:

„Ami a kapitányság dolgát őmagában nézi, abban az én ítéletem szerint első tekéntet a helynek állapotja, mely két szomszédság, török és német közt vagyon. Ennek egyike igen hatalmas, a másik igen praktikás nemzetség. Úgy viselni embernek magát ezekhez, hogy egyik miatt se valljon kárt, nem kicsiny okosság. A németnek nagy nyilván való kár tételétől mostani időben nem félő; az ő dolga főképpen hír, izengetés, szóhordozás, imerre-amarra tanácslás, a töröknél kétségbe hozás, és egyéb afféle szóbéli prakikák, melynek eleit venni, hír helyében hírt költeni, szóért szót adni, a kétségben való hozásnak héjába való voltát károkkal nékik megmutatni, igen szükség.

Török dolgában nagyobb tekéntet vagyon, mivel hogy ezzel vert Isten meg bennünket, hogy attól függ Erdély és annak adja adaját. A török felől mi azt bizonnyal higgyük, hogy ő mint egyéb keresztyént, azonképpen minket sem szeret természet szerint, és nem a mi jónkért, hanem az ő maga hasznáért kedvez nékünk. Azért akinek az ártalomra hatalma vagyon és hozzánk való barátságát maga hasznával tartja, szükség, hogy annak szántszándékkal ne vétsünk és az Istennek reánk bocsátott ostorával ne ingerkedjünk. De ezeket mondom a Portáról, mellyel kegyelmednek maga nevével vagy kevés, vagy semmi dolga nincs; kegyelmednek a végbéli szomszédokra kell főképpen nézni, kikhez úgy kell kegyelmednek magát viselni, hogy az őnékiek való vétéssel a Porta meg ne bántassék.

Mivel penig a Portáról parancsolatjok vagyon, a végbéli török látja azt, hogy te is vigyázsz, és résen a füled, és ha kártételen kapod, nem kedvezsz nékie, igen megtartozik igyekezetiben, úgyannyira, hogy ha afféle helyen kárt vall miattad, fedezi és tagadja inkább a Portán, hogy nem reád panaszlana. De minthogy a jövendő gonosznak eltávoztatásáért jobb ha lehet azt mívelni, hogy a rabló és kóborló ne jöjjön inkább a te földedre, hogy nem ott kapjad és kárt tégy nékie, szükség, hogy kémjeid hol titkon, hol nyilván, de valami szín alatt jöjjenek-menjenek, kiktől amennyire lehet minden magok tartásáról, szándékokról értekezzél; ha mozdulásra való akaratjokat érted, ne disputálj arról, ha az más pártra megyen-é, avagy tefeléd, hanem légy készen mindjárt, készületedről, menésedről, imitt-amott való lovagodnak, gyalogodnak feljebb való számáról egymás után híreket bocsáss; a német pártnak a török szándékát mindjárt érteni adjad, hogy ő is készen légyen, viszont a német párt készületinek hírét bocsátton bocsássad a török felé, hogy mind Tereád, mind a németre való tekintetben veszteg üljön.”

Ilyen messziről nézve talán érthetetlen, hogy Gyulai Pál lesz az erdélyi „török párt” egyik áldozata. Azok ugyanis, akik e csoportba tartoznak, nem Sztambul, hanem a béke hívei; nem akarják magukra haragítani a szultánt.

Alig hihető, hogy Bocskai másfél évtizeden át arra az egyetlen pillanatra várt, amikor átállíthatja Erdélyt a császár oldalára – legalábbis mai tudásunk szerint, amikor egyetlen sornyi ezt bizonyító forrás sincs a kezünkben. Azzal a feltételezéssel, hogy a fejedelemségben esetleg Bécs ügynöke volt, ugyanannyi joggal szegezhetnénk szembe, hogy Prágában is lehetett Erdély embere, cselekedhetett ott az akkor már a fejedelemségben élő apja utasításai szerint. A legvalószínűbb azonban az, hogy ő is, mint megannyi kortársa, többször latolgatta a szabadulás esélyeit. Utóbb, Báthory István temetésén, Lengyelországban ő is képviselte Erdélyt, s megtudta ott, hogy több Báthoryból már nem lehet lengyel király. István plánuma a Krakkóból megteremtett magyar egységről kútba esett. Ha nincs esély a török kiverésére, akkor is le lehet pergetni az életet – ha van esély, akkor az csak Nyugatról jöhet. Ott készülődnek a magyar urak is.

A sokáig török-, illetve békességpárti Báthory Gábort nem ő állította a császár kardja alatt megvalósítandó egység oldalára, hanem Carillo Alfonz, a jezsuita. De a kirobbanó tizenöt éves háború propagandája – a pápától érkező felszólítás, a spanyol király ígérete – oly nagy volt, akkora a királyságbeli magyar rendek lelkesedése, s olyannyira szorult a szultáni állam állapota, hogy ő is a sosem volt lehetőségek megérkezését látta. Így lett végül unokaöccse, Zsigmond legbiztosabb támasza. Azt, ha máshonnan nem, Gyulai Pál Tanácsi tüköréből tudhatta, hogy az urak nem fognak egyformán gondolkozni ebben a kérdésben sem: „Három ember egy dolgot nem akar, azon embernek ha ma egy, holnap más tetszik; ha mit mívelsz, ki jónak, ki gonosznak mondja; ha mit egyiknek adsz, más úgy tartja, mintha őtőle vennéd el, ha őnékie nem adhatsz; ha eggyel vagy kettővel szeretettel beszélgetsz és tanácskozol, a többi azt véli, hogy őket csak semminek tartod, nem szereted, nem becsülöd. Így szálldogál lassan-lassan az emberek szereteti, nevekedik az irigység és gyűlölség, soha nincs oly emberséges és elég ember semmiféle tisztben, kinél az emberek mást nem kévánnak, melyet ha kaphatnak, azzal sem elégesznek meg, mást kévánnak.”

Bocskai tudja, hogy ez az a háború, amit nem lehet megúszni; talán nem is érdemes. Az pedig, hogy Erdély ki mellé áll a háborúban, nem úgy tétetik fel, mint a szerencsejátékban: piros? fekete? A bölcs öregek, a pádovások azzal szavazzák le az országgyűlésben a fejedelmet, hogy ő akarja fölrúgni a három és fél évtizedes békét, ezzel országára fordítva a padisah haragját, s Erdélyre szabadítva a tatárokat. Kendi Sándor, Kovacsóczy s a fejedelem unokabátyja, Boldizsár azt hiszik talán, hogy a kényelmes semlegesség még megóvható. Tudják pedig, hogy már a háború kezdetén mit követelt az országtól és urától a nagyvezír, Szinán: „gondoskodjék ötvenezer igen hosszú lándzsának a táborba való szállításáról, közöttük húszezer egy darab fából álló, a többi harmincezer pedig kivájt s kenderrosttal betekert legyen. Nagyszámú munkást tartson készenlétben kapákkal, szekercékkel, lapátokkal s más efféle szerszámokkal. Ami hadieszközökkel néhai János király, ezen a néven a második, Tokajt elfoglalta, azt mind magával hozza. Puskaporból és golyókból olyan tömeg legyen készen, hogy elég legyen. A folyókon keresztül hidak verésére szerelje fel úgy minden kellékükkel azokat a hajókat, melyeket ugyanaz a János [Zsigmond] használt Tokaj alatt, hogy semmi se hiányozzék róluk. Az asztagban levő gabonát az egész országban csépeljék ki, s ebben a dologban ne merjenek szemet hunyni; senki az országból el ne menjen, hogy német zsoldba szegődjék, [ha ki megteszi,] jószágait kobozzák el, ha vagyontalan, fejvesztéssel bűnhődjék. Azzal a készültséggel, amivel János [Zsigmond] királyfi azelőtt a magyar háborúban Szolimán szultánnak segítségére vonult, menjen Zsigmond fejedelem Szinánhoz Belgrádba. Ha valaki nem akarja őt követni országa lakói közül, azt fosszák meg életétől és javaitól.” Amit tehát Szinán kíván, csak az egész évi termés, a teljes erdélyi haderő és végül: statárium.

Akkor, amikor az országgyűlés ellene fordul, dobja oda először a fejedelmi süveget Zsigmond, s indul haza, a Partiumba, ahonnan majd Bocskai hozza vissza őt. Közben Kolozsvárt a pádovások veszik kézbe a gyeplőt, Báthory Boldizsár a fejedelem palotájába költözik – és semmilyen döntést nem hoznak az ország sorsáról. Amikor viszont Bocskai hadai megjelennek a város kapujában, a rendek ismét a fejedelem mellé állnak, Kendiékkel pedig csak a bandériumaik maradnak. A következő lépés a leszámolás.

Ocsmány dolog volt, de nem logikátlan. Az a kérdés eldőlt, hogy a háborúban melyik oldalon sorakozik föl az erdélyi sereg. Báthory Zsigmond úgy gondolkodott, ilyen erős ellenséget nem hagyhat a háta mögött. Amikor vádak érik a királyi Magyarországról, akkor viszont mindent tanácsadóira, főleg Bocskaira fog.

Minden brutalitás mellett annyi bizonyos, hogy a törökellenes párt az erdélyi ellenzéket nem öncélúan töri le, hanem azért, mert a remélt európai szövetség eleven akadályát látja benne. Ezért válnak áldozattá Erdély humanistái, Kovacsóczy kancellár és Kendi is. A török párt vezetői azonban nem mindannyian ártatlan bárányok. Olcsó megoldás volna azt mondani, hogy ha ők maradnak hatalmon, ők is ezt teszik a másik párt embereivel. De akkor is igaz, hogy Báthory Boldizsár, a fejedelemnek most gyilkosok kezébe kerülő unokabátyja nemrég szintén kegyetlenül irtotta azokat, akiket ellenségeinek gondolt; szemrebbenés nélkül mészároltatta le a szintén tudós történetírót, akiről Kemény Zsigmond regényt írt, Gyulai Pált. Gyulai halála ráadásul az öncélú bosszú műve: meggyilkolására akkor kerül sor, amikor Báthory Zsigmond megerősíti Boldizsár pozícióját, amikor a történetíró már nem ellenfél; amikor Gyulai végképp megundorodva a politikától visszavonul könyvei közé, abafáji birtokára. Zsigmond pedig még nevelőjét és leghívebb hívét, Gállfi Jánost is kiszolgáltatja Boldizsárnak – aztán elsiratja a kivégzés után. A leszámolások csak részben azonos logika alapján, de hasonló eszközökkel követik egymást a korabeli Erdélyben, változó célok érdekében. A fölismerésig, hogy a császár-király még most sem akarja vagy bírja fölszabadítani a magyar földet a töröktől, s hogy a vallásszabadságot és az alkotmányt csak fegyverrel lehet megvédeni Bécs ellenében, a vérpadon s a halálkamrává vált cellákon, Báthory Boldizsárék fején át vezet az út.

Vegyünk föl még itt egy számunkra fontos mellékszálat: tudhatunk-e valamit arról, hogy milyen szerepe volt Bocskainak a gyilkosságokról való döntésben? Szamosközy István, a kor legnagyobb történetírója erről nem ír. Sinkovics István utal arra, hogy nagy feszültséget kelthetett Szamosközyben az a tény, hogy később, a szabadságharc idején Bocskai udvari történetírójának tekintette, s ő emiatt elhallgatta a fejedelem korábbi szerepét az erdélyi török párt 1594-es elnémításában – ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy ez a csalás sokkal enyhébb, mint amit e korszakban a nyugat-európai történetírók munkáiban megfigyelhetünk. Ám ugyanő tárja fel – ha jól olvastuk, Szekfűre is hivatkozva –, hogy Szamosközy az 1594-es eseményekről szóló fejezeteket a századfordulón, illetve az új évszázad első éveiben írta meg, azaz jóval Bocskai harca és fejedelemsége előtt. Ő tehát már akkoriban is Jósika Istvánt, Zsigmond fejedelem kegyencét tekintette a gyilkosságok értelmi szerzőjének – ezért is lehetett később Bocskai szinte feltétlen híve. Nem árt figyelnünk arra a lényeges különbségre, hogy Szamosközy nem a törökpárti csoport híve, csak a Kovacsóczyé. Sőt, a pádovások sem mind törökbarátok – Szamosközy például nem az. Ha ezen az úton indulunk el, hamar megtudjuk, hogy Kovacsóczy sem feltétlen híve a török szövetségnek, illetve nem kezdettől fogva képviseli a hintapolitikát. Fönnmaradtak levelei a tizenöt éves háború győzelmes nyugat-magyarországi hadvezéreihez, amelyekben ujjong a török veszedelmén. 1593-ban még ő terjeszti elő az országgyűlésben a fejedelem tervét az ottománok elleni harcról, s kancellárként még Zsigmond lemondása idején is az ő akaratát közvetíti a rendek felé. Igaz ugyan, hogy közben Kendihez és Báthory Boldizsárhoz hajlik, az ő igazságukat fogadja el, de az, hogy már korábban is ők alkotnák a Zsigmond elleni triumvirátust, vád inkább, mint tény. Így tehát a halála sem szükségszerű ahhoz, hogy Zsigmond politikája győzedelmeskedjék. S ha így van, valóban valamiféle ármányt kell gyanítanunk emögött. Szamosközy tehát Jósika rossz szellemét okolta. Bocskai az egész eseménysornak csak egyetlen, kitüntetett pontján volt jelen. Báthory Kolozsvárra való bevonulásánál, illetve a városban tartózkodott katonái élén Kendiék kivégeztetéséig. Nem volt ott, amikor a fejedelem lemondott, és Szamosújváron a Kovacsóczyék meggyilkoltatásánál sem; azt Ravaszdi György hajtatta végre, ugyanaz, aki majd a székely farsang egyik ítélet-végrehajtója lesz, s a székelyek koncolják föl, amikor Mihály vajda kiadja nekik a sellemberki csata után.

Azt szintén Cs. Szabó foglalja össze a legtömörebben, amit Báthory Zsigmondról a kortársi emlékirat-irodalom oldalainak százaiból tudunk:

„Zsigmond okos, művelt, ravasz, érzékeny és tehetséges volt. Félennyi adománnyal is kiváló uralkodó lehetett volna belőle. De még a közepes uralkodáshoz is hiányzott a jelleme. A rosszban sem volt következetes, sohasem tudta, mit akar. Észt, tudást, ékesszólást, körültekintést, ravaszságot állított egy-egy hisztérikus hangulat szolgálatába. Sokkal vitézebb volt a csatatéren, mint az ágyban, s ez sztoikusabb férfit is megháborgatott volna. A család kimerülése azonban egy sokkal végzetesebb tünetben is jelentkezett. Zsigmondot fárasztotta az uralkodás.”

Prágával Bocskai köti meg Zsigmond nevében a szerződést, amelyben a király vele egyenjogú uralkodónak ismeri el az erdélyi fejedelmet; feleséget, Habsburg hercegkisasszonyt – amilyet még sohasem kapott erdélyi fejedelem – is ő hoz neki. Részben ő vezeti az erdélyi seregeket a havasalföldi hadjáratban; a szultáni parancsot megtagadó Transzszilvánia az egyik fronton támad, a másikon védekezik. A magyarok visszafoglalják a Maros-völgyi, határvidéki várakat, a fejedelmi hadak zöme pedig Zsigmond hűbérese, Vitéz Mihály havasalföldi vajda segítségére indul, azért is, mert tudják, ha Szinán legyőzi Mihályt, utána Erdély következik. Gyurgyevónál érik utol és szórják szét a visszavonuló nagyvezír utóhadát. Fél Európa ünnepli Zsigmondot, a győzőt, mert tán fél évszázada nem aratott ekkora diadalt keresztény sereg a pogányok fölött (bár a szultán a vereséget nem tartja tragikusnak, és nem küldet Szinánnak selyemzsinórt). De a szövetségesek összehangolt támadása nem indul meg a hódoltság felé. Amikor Zsigmond a Habsburg-udvarba siet, sürgetni a segítséget meg farsangolni is, helytartóul hagyva Bocskait, akkor tör ki az egyik legnagyobb székely lázadás.

Az elméletileg egyenlő jogokkal bíró és azonos feladatokra kötelezett, az uralkodónak s az országnak adóval nem, csak katonai szolgálattal tartozó székelyek társadalmi tagolódása már a XIV. században elkezdődött, s Mátyás óta egymást követték a fölkeléseik a körükből kinövő s egykori sorstársaikat maguk alá törő előkelők és a hatalmukkal visszaélő erdélyi vajdák: Báthory István, majd Szapolyai János ellen. Ezután kezdik elveszíteni eredeti feladatkörüket, és ekkor rakják rájuk a jobbágyinak minősülő terheket is, egyre többen kényszerülnek jobbágysorba, és fizetnek adót. Az erdélyi állam kiépítésével ez a folyamat válik visszafordíthatatlanná. Az új hatalomnak nemcsak katona, de pénz is kell; fokozott megterheltetésük részben az állam érdeke is, de ez, társadalmuk belső feszültségeivel együtt, végül elviselhetetlenné válik. Amikor 1562-ben bekövetkezik „Balassa Menyhárt árultatása”, és császári hadak indulnak János Zsigmond ellen, a székelyek is fegyverre kapnak. Eltérnek a vélemények arról, hogy Ferdinánd szavára indulnak-e az udvarházak ellen, vagy saját indíttatásra és elhatározásukból; az bizonyos, hogy 1556-ban, Castaldo idején a császár által kinevezett két erdélyi vajda elismeri sérelmeiket, s ennek emléke Bécshez köti őket. A császár emberei és a moldvai vajda biztatják őket a felkelésre – de Balassa seregei sohasem jutnak el hozzájuk, a vajda pedig utóbb cserbenhagyja őket, sőt megbüntetésüket követeli. A kétfelé osztott székely fölkelőhadból a kisebbiket a fejedelem csapatai csatában ugrasztják szét, a második végül maga szolgáltatja ki vezéreit, Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust a támadóknak; a két székely hadnagy majd egy-egy karó hegyéből szemlélheti büntetésből levágott orrú-fülű katonáinak gyászmenetét.

Az 1562-es fölkelés leverése után János Zsigmond igazságot akar szolgáltatni a közrendű székelyek számára is, de mert a társadalom átalakulásának folyamata még nem zárult le, csak az alávetettséget tudja véglegesíteni – ezután már hivatalosan is van jobbágy a székelyek között, s földesúri terheket muszáj fizetniük, katonáskodniuk a főrendűeknek és a lófőknek kell ezután, azoknak, akik úgyis birtokolják a hatalmat Székelyföldön. A közrendűeket János Zsigmond fejedelmi jobbágyoknak nyilvánítja, s ez a döntés védelmet is nyújthatna nekik a hatalmasok ellen. De aztán a fejedelem maga adományozza el őket az uraknak, mert szolgálataikért nyújtania kell valamit.

Ha jól meggondoljuk, onnan nézve a döntés logikusnak is nevezhető, hiszen egyrészt a török kardjának védelmébe húzódó fejedelemségnek a „béke” évtizedei alatt már nincs szüksége katonatömegekre, másrészt a székely közrendű, ha fegyvert fog, ezt uralkodója ellen teszi, mint Bekes Gáspár idején. Amikor azonban Báthory Zsigmond elszánja magát a keresztes háborúra, a véres nyársat meghordoztatja köztük is, s szavára tízezrével omolnak a feketehalmi táborba; a fejedelem szabadságlevélben ígéri meg nekik, hogy a törökön aratott győzelem fejében egytől egyig visszakapják a jogaikat. (Bár e döntésben ott a kényszer is; kicsit sok már a székely a táborban, de leszerelésük kísérlete csődöt mond. A fejedelemnek amúgy tudnia illenék, hogy a birtokos nemesség a kiváltságlevelet nem hagyja majd annyiban.) Ott is harcolnak vele a székelyek Havasalföldön, ők másszák meg Tergovistye és Gyurgyevó falait, részt vesznek a Szinán utóhadát elsöprő rohamban, amely után csak a megfulladt tevék és katonák hullájára lépve lehet a folyóból vizet meríteni. A diadal után azonban a székely előkelők sarokba szorítják a fejedelmet: nem volt joga az ő rovásukra fölszabadítani a jobbágyaikat. Demény Lajos így írja le az elkövetkezőket:

 „Báthori Zsigmond az országgyűlésre bízta a dolgot. Ez a maga rendjén törvénytudókat küldött ki, akik Alárd Ferenc házában gyűltek össze. Itt Radovánczy Márton és Borsoló János ítélőmesterek, valamint a táblabírák a székelyföldi nemesek pártját fogták, és a cirkalmas jogi csűrés-csavarással megfogalmazott javaslatukban a földvári szabadságlevél visszavonását javasolták az országgyűlésnek. A kérdésre vonatkozó ránk maradt iratcsomó a sok áthúzással, a maga kuszáltságával is jelzi, hogy sok fejtörést okozott a törvénytudóknak, hogy a közszékelyek jogos követelését elutasítva a döntés »törvényes« jellegét kimagyarázzák.” Ami ezután következik, azt gyakran tárgyalta a szak-, és dolgozta fel a szépirodalom. A háborúból visszatért székelyek faluról falura hirdetik, hogy eljött a szabadság, s hogy aki ezután is teljesíti a jobbágyi kötelezettségeket, azt ők vonják karóba. Amikor aztán a törvénytudók döntését elküldik a székekbe kihirdetés végett, elszabadul a pokol. Bocskai kénytelen kiküldeni a büntetőexpedíciókat, hogy csírájában fojtsák el a felkelést, mielőtt a székely csapatok, amelyektől a harcok után nem vették vissza a Feketehalomnál kiosztott fegyvereket, egyesülnek. Nem is tehet mást: ha akarná, sem tudná megváltoztatni a törvényt – az ország pedig egy nemzetközi szövetség tagjaként éppen háborúban áll.

Különösen a Marosszékre vonatkozó forrásokból tör elő a megtorlóegységek szadizmusa. Akasztás, nyársba vonás, lóhoz köttetés a kedvelt eszközeik, az éjszaka összefogdosott lázadók egy részét nyomorékká verik, másoknak úgy vágják le az orrát, hogy a szájuk is vele szakad, s örökre vicsorít a fogsoruk.

Bocskai aztán jelenti a fejedelemnek:

„Az itt való dolgok felől, kegyelmes uram, fölségödnek azt adhatom értésére, hogy az fölségöd birodalmának mostani állapatja mindönfelől csendes és békességös. Az székölyöknek mód nekől való insurrectiójok is mindenött és mindön végébe lecsendesödött, és mostan mind fölségödnek s mind az földesuroknak engödelmesön szolgálnak az elébbi állapatba. Úgy vagyon, kegyelmes uram, hogy ennyi zűrzavarnak leszállítása halál nekől nem lehetött, hanem az támadásnak autoriba és azokba, az kik az fölségöd méltósága ellen temerárie opponálták magokat [= vakmerően szembeszegültek], alkolmason megbüntettettem, s fogva is sokat tartatok bennök most is; de az mi az derék székölységnek, az községnek lecsendesítését illeti, ugyan nem hallattatik mostan engedetlenség és szófogadatlanság közöttök.”

Jegyzetek

Nem szaktanulmányt írok, s ez fölment forrásaim fölsorolása alól. Igyekeztem elolvasni a teljes Bocskai-irodalmat; ebből csak a két legfontosabb monográfia adatait adom meg: Benda Kálmán: Bocskai István 1557–1606. Franklin, [Budapest, 1942] (Magyar Életrajzok), második kiadása: Századvég, Budapest, 1993 (Századvég Biográfiák); Nagy László: Bocskai István a hadak élén. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1981. Mindkét könyv jegyzeteiben ott szerepel a szakirodalom java.

A továbbiakban csak az idézetek forrásait jelölöm, illetve egy-két fontosabb és kevésbé ismert dokumentumra hívom föl a figyelmet:

A Báthory Zsigmond születésével kapcsolatos legendát lejegyezte Somogyi Ambrus Historia de rebus Transsylvanicis című művében, részleteinek magyar fordítása Szilágyi János átültetésében olvasható: Erdély öröksége. Erdélyi magyar emlékírók Erdélyről. Cs. Szabó László közreműködésével szerkesztette Makkai László, II. köt., Sárkányfogak, 1572–1602. Bevezette Cs. Szabó László. Franklin, Budapest, [1942], 62–78. p., a történetet lásd 67. p. A Fráter Györgyre vonatkozó idézet: Cs. Szabó László: Erdélyi metszetek. Alvinc. In uő: A kígyó. Franklin, Budapest, é. n., 163–164. p. Kovacsóczy Farkas álláspontja Fráter Györgyről: Kovacsóczy Farkas: Dialógus Erdély igazgatásáról 1584. Ford: Bónis György. In Janus Pannonius – Magyarországi humanisták. A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Klaniczay Tibor munkája. Szépirodalmi, Budapest, 1982 (Magyar Remekírók), 1249–1250. Velikie Luki védőinek leöletése és annak indoklása: Gyulai Pál: Emlékirat [Báthori] István királynak az oroszok nagyfejedelme ellen 1580-ban viselt háborújáról, in Erdély öröksége II. köt., 54–55. p. A vallonok és németek hatvani kegyetlenségét Szamosközy István írta le, az idézetet Lénárt Sándor József „Őszi ködben múló remények.” Mezőkeresztes 1596 – a szerző kiadása a Mezőkeresztes Nagyközségi Önkormányzat támogatásával, 2000 – című monográfiájából vettem át (53. p.).

Ahhoz, hogy a vallások egyenlőségének a tordai országgyűlésen való garantálását hatalompolitikai érdekek diktálták, lásd: Harsányi András: János Zsigmond. Protestáns Szemle, 1940, 304–309. p. Az 1594-ben kivégzett Kovacsóczy kancellárról: Szádeczky[-Kardoss] Lajos: Kovacsóczy Farkas 1576–1594. [Kovacsóczy születési évét nem ismerjük; a címben szereplő első évszám karrierjének kezdetét jelöli – F. T. G.] Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1891. A Gyulai Pál Tanácsi tükör Sibrik Györgynek, váradi főkapitánynak, tisztiben híven és dicséretesen való eljárására című, 1585-ös szövegéből vett idézeteket Csepregi Turkovics Mihály fordításában lásd: Janus Pannonius – Magyarországi humanisták, i. m., 1259–1260., 1257. p. Szinán követelése Erdélytől: Baranyai Decsi János: Báhori Zsigmond harcai a török ellen (fordította Novák József), in A Báthoriak kora. Válogatta, sajtó alá rendezte és az utószót írta Sebes Katalin. Szépirodalmi, 1982 (Olcsó Könyvtár), 82–83. p. Cs. Szabó Báthory Zsigmond-portréját lásd az Erdély öröksége hivatkozott második kötetében, XXVII. p.

Demény utalása a székelyek 1596-os megcsalattatásáról: Demény Lajos: Székely szabadság, katonáskodás és fejedelmi politika (1562–1648). In A székelység története a 17–19. században. Tanulmányok. Válogatta és összeállította Egyed Ákos és Magyari András. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001, 218. p. Az egész kérdésről lásd például uő: Székely felkelések a XVI. század második felében. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1976. Bocskai levelét Báthory Zsigmondnak a véres farsangról, 1596. február 17-ről: Bocskai István: Levelek. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította Benda Kálmán. Európa–Kriterion, 1992 (Téka), 20. p.

(Egy készülő monográfia első része.)