Lepkék
Kutyám vizébe darázs
csókol.
Szomjazol, ugye, darázs sógor?
Lepkék kerengik nyugágyamat.
Kering köröttem a pillanat.
Szállj le hát, szállj le, én is leszálltam.
Kimúlok véled, ki csak múlni vágytam.
Múlni, elmúlni kegyelemben,
ha már az örökké lehetetlen.
Zúzódva csörtetni magasságokba?
Nyilakkal lődözni csillagokra?
Múlni, elmúlni, mint a lepkék.
Te pillézz fölöttem, zefír öröklét!
Szárnyaim ernyedten leengedem.
Te pillézz fölöttem már, Istenem!
Tiszafák nagy békessége
Terebélyesek, mint a magyar
szótövek.
Mit nekik erdő – ők maguk azok.
Ti maradtok meg, vesznek a tölgyesek,
mint szerelmes pávák, csak sátorozzatok!
Krumplivirágos betört földeken,
hol a szolgaság bokrokba bújva kinő,
s az Isten se bírja rá, hogy jobb sorsáért
tegyen,
feszült izmokkal pörögtök égig, mint őrült
diszkoszvető.
Ez maradt hát meg, mint ős-Kelet pompája,
egy-két gömbölyded tűlevél-sziget?
De hajaz a hajdani tengerárra,
mely tűlevél-nyilakkal árasztott földeket.
Veletek immár minden megesett –
kőkorszak, vaskorszak, atomkorszak.
Egy-két nagyfejű atyafi tűlevél-sziget,
kik úgy sátoroznak, mint pávák sátoroznak.
Nagy békét éltek ti, komoly tiszafák,
kiket a balsors is nagy békére rendelt.
Ám fölindultok, ha a szél-csákányos világ
törzsetek alá vájkál új krumplivermet.
Gyászemberkéknek férgei lettünk
A tücskök: a régiek –
az égen: mű-csillagok.
Szakadok el már én is a földtől –
műember lelke vagyok?
Szakadok el magam is a rögtől,
ahol bús pária-lét tenyész?
Van ennem, innom, van kit szeretnem,
pedig itt már gyűlölni is kevés.
Itt már olyan ocsmány az ember,
hogy csak szánni szabad.
Adj, Istenem, érettünk számba
megváltó, szent szavakat.
Gyászemberkéknek férgei lettünk?
Lódögre sem szállhat annyi nyű,
ahogy mi gyászemberkéken tenyészünk,
pedig napolajuk rém keserű.
