Kolozsvári Papp László

Aliz Csodaországban

Tisztelt író-kézek, barátaim s lehetséges ismerőseim, talán sejtitek, ám amilyen buksik tudtok lenni, talán még csak nem is sejtitek, hogy azzal, hogy elmentek az írószövetség kongreszszusára, értelemszerűen fasisztákká váltok. Azok voltatok eddig is, csak most a vak is láthatja. Na de ti, akik nem mentek el, művelitek békésen kertjeiteket, s tán még a népszaporulathoz is konyítotok valamit, csak azt ne higgyétek, hogy ti nem váltok szemmel jól látható, ámbár bujkáló fasisztává, kódolt antiszemitává, esetleg rasszistává (már ahogy a szükség hozza). Így van ez megbütykölve, mint malomjátékban a csikicsuki.

Így éltek ti Pannóniában.

Balzaci tollra éhes események vezettek el ide, nem beszélve azokról a vezetőkről, akik nevezett eseményeket idáig vezérelték. Két őshiba tojásáig – mint A nyolcadik utas, a halálban a rém – kell visszaereszkednünk. Utálatos út lesz, nem fogjuk élvezni. Az egyik egy küldetéses hőbörgő kereszténygyalázása a Tilos Rádióban, ami mellett igazán el lehetne menni, hiszen példamutató gyorsasággal kitették a szűrét a nyilvánosságból, csakhogy mégsem lehetett elmenni mellette, mert ahogy nagy tanítómestereink, Marx, Engels, Lenin és Sztálin egy egész torzszülött világrendszer formájában hívták fel rá a figyelmünket, a mennyiségi felhalmozódásokat minőségi ugrások követik. Nosza, halmozódott egyet a Tilos Rádió ösztöne, ugorjunk minőségileg! Ezzel már kint is volt az első rém a tojásból, naná, hogy munkálkodni kellett: hátha felfakasztható a másik is. (Még hogy hátha…!)

Nem az a baj itt, mélyen hívő hölgyeim, hithű és -ápoló uraim, hogy önöket vérig sértették, s ezért jogos felháborodásuk nem ismert határt, hanem az, hogy előtte nem gondolkoztak. Akinek akár csak egy kis fonnyadtka politikai ösztöne van, és némelyes reáliákon alapuló társadalmi tapasztalata, az játszva megjósolhatja, hogy egy afféle tüntetésből a Tilos Rádió előtt minden kicsaphat, mint aszott testből a lánglélek, csak az nem, ami valójában ott van. Mert attól eltekintve, hogy repül a nehéz tüntetés, ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg, a nagylöttyös indulatok és retorikai alsó- és felsőfogások megfigyelői, gondos elemzői és eltérítői figyelnek! Mint a Nagy Testvér! És perceken belül másról lesz szó. Olyannyira, hogy azt már észre sem tetszenek venni, nagylöttyös uraim, hogy amiről eredetileg szó volt, arról már szó sincs. De nagyon elvont kezdek lenni.

Én igazán szeretem, ha embertársaim szerencsések, de hogy olyan szerencsések legyenek, hogy egy határon kívüli balfácán épp felszaladjon a lakására, ott épp találjon egy izraeli zászlót, azzal épp leszaladjon, épp az oszladozó tüntetők kezébe nyomja, akiknek égethetnékjük van, hadd égessék – a véletlenek ilyen modellezhetetlen sorát elutasítja a magas matematika. Én sem hiszem el. Túl tökéletes. És túl borzalmas. Ilyet – ejtőzzünk egy mondat erejéig – csak a Medgyessy-kormány produkált a Deák-ünnepségen (!), az árokbetemetésen, ahol a mágnáskertből (így, kisbetűvel) hozattak maguknak luxus árok- és bendőbetömőt. Az émely csak akkor fogta el igazán a szemlélőt, amikor jó-reggelt-hazudta-Kovács László kiült a tévébe, s megevett egy pár virslit sörrel, hogy megmutassa. Mit, te szerencsétlen…?

A barmok tehát zászlót égetnek, izraelit, s attól a pillanattól fogva másról szól az Aliz Csodaországban. Nekem különösen tetszik – A nyolcadik utast is imádom, megvan magyar és francia szöveggel is –, hogy egy kisebbségi magyar a zászlóvivő, illetve -hozó. Ha igaz, hogy csak úgy magától, benne van az egész kisebbségi, trianoni elátkozottság. Odakint meg van nyomorítva, akkor is, ha megy neki – nyelvében, nemzetében a magyar milliomost is megalázzák naponta román és szerb helóták (tudom, hogy ez a szó elsőre nem egészen illik ide, de tessék csak jobban belegondolni). Ha idelátogat vagy idetelepszik, itthon szeretne lenni. Sohasem fog szocializálódni (én pontosan harminchét éve – novemberben lesz –, hogy Budapesten élek, s nagyon bonyolult értelmekben nem vagyok itthon). Odacsapódik mindenhez, befogadásra, benyelődésre vágyik, a hosszú építkezésekhez nincs türelme, nem is nagyon tudja, mi fán terem, radikális körökhöz verődik tehát. És az első adandó alkalommal csinálja a hülyeséget. Sajnos, a zászlóégetés sokkal több, mint hülyeség – csak a zászlóhozó szempontjából az, tessenek emlékezni a kimerevített képre a tévében, csak úgy sugárzik az elégedettségtől, s az sem jellemző kevésbé, hogy amint átadja a zászlót égetésre, ő maga felszívódik; jellemző kisebbségi reflex: idézzük elő, a balhét aztán majd vigye el más. De elég ebből ennyi, ez is csak azért, mert ez az egyetlen valóságos ok, amiért ez a véletlensor megtörténhetett. Hogy előkészített ellenprovokáció? Ilyesmi álmomban sem jutna eszembe. Csak ébren.

A rémek tehát kint vannak. S nehogy vissza lehessen őket simogatni (pofozni) a tojásukba, vannak kísérővonaglások. Hogy hát tessék tudomásul venni, mondja a Tilos Rádió felkent munkatársa, hogy Krisztus egy fattyú! A kérdés inkább stiláris. Minden nyelven, amin értek, a fattyú szó szörnyű szitok, angol puboktól francia auberge-ekig kicsusszan a tőrkés ennek hallatán. Mondhatta volna szebben, kis lovag, például úgy, hogy Krisztus törvénytelen gyerek, házasságon kívül született gyerek, szerelemgyerek. De nem! A kis lovag nem az igazságot akarta tudomásul vétetni egyenes adásban, hanem sérteni, provokálni akart. És már megint a küldetésesség! Nevezett Tilos-munkatárs is kiállt tüntetni – kis tarajnak a második rémre –, s egy olyan értelmű táblát tartott a feje fölé (a kutya sem törődött vele), hogy ő a lángoló értelem, itt né, amott pedig a mérhetetlen hús! Adolf Hitler is így gondolta, csak ő másképpen fejezte ki magát. Ha eltekintünk attól, hogy rádiója a magyar államtól kapja részben az apanázst, bizonyos derűs megbocsátás is eláraszthatná szűnket, ha nem tudnánk, hogy Hitlertől Sztálinon át, vissza Napóleonig, s előre Reza Pahlaviig, mind ilyen kis, szerencsétlen küldetésesek verték szét átmenetileg a világtörténelmet. (S az ifjú Bush…? Elválik. Elvált.) Na persze ő aligha, csak hát nem véletlen, hogy az anyatermészet tízmilliószámra lövelli ki a spermiumokat, hogy egy közülük célba érjen. Igazuk van hát azoknak, akik azt mondják: vigyázz! A fasizmus ott lehet minden égő csipkebokorban.

Ennyit laza bemelegítésképpen, szeretett író-kéz barátaim és lehetséges ismerőseim! És most jön az ötvenes évek legjobb filmes poénja: a kanyarfúró! De mondhatnánk reszelőzsírt is.

Vajon kinek jutott eszébe, hogy ezt hatékonyan kapcsolatba lehet hozni az írótársadalommal? Sejtelmünk sincs róla. Csak a stílusból lehet következtetni rá (miként a kisebbségi zászlóhozó tőrőlmetszett balfácánságára). Persze a második rém kiszabadításában tojáshéjszaggató retorikával részt vevő Döbrentei Kornél: író. Csakhogy ez kevés, hogy egy ezres taglétszámú, tekintélytől roskadozó alkotókkal megtűzdelt szövetség ellen össztüzet iniciáljunk, Döbrentei mellett százakat vádoljunk meg a kódolt antiszemitizmussal vállalt cinkossággal, föltéve, hogy nem felelnek meg valamiféle feltételnek. A vállalkozás olyan képtelen, hogy egészen vállalhatónak látszik, mi több, sikerrel kecsegtet. Mi több, kombattáns chartás, ám lappangó csoportocskánk régi vágya is beteljesülhet általa. (Ne cifrázzuk: ha már nem sikerült megszerezni a Horn-vonaglás végén a Károlyi-palotát, nosza, szerezzük meg a Bajza utcait.)

Jómagam örömmel elhiszem – s tényleges esetekben osztoznék is benne –, hogy Parti Nagy Lajos immár nem bírta tovább, neki fel kellett állnia, mint egy Marosánnak. Biztos így van, elsők közt olvastam kilépőlevelét, mely csak úgy izzott a jogos, kódolt antiszemitizmussal szembeni felháborodástól. Így érzett Parti Nagy egészen biztosan. De hát jön az első aggodalom: vajh hová vezet az a parttalan és parti összetétel: kódolt antiszemitizmus? Mely hosszabb-rövidebb szövegrészre nem süthető ez rá? Ki nem nyírható ki ezzel tetszés szerint? Ha hallgat: még ügyesebben kódol! Ha szól: elárulta magát! Mesés! Aliz Csodaországban.

Sajnos, a kiváló jellembajnok Parti Nagy ellen szól minden egyéb. Az írószövetség elnökségi ülésén az elnök által felolvasott Döbrentei-beszédet senki sem találja antiszemitának. Hogy mindenkiben rezeg valami ősi félsz, mint ősemberben vihar előtt, ha messze van a barlang, az csak természetes. A párt zászlaja alatt nőttünk fel mind – ha másképp is, mint érteni szokás. Mi több! Az ősóvatos és őshelyezkedő (repedt haranggal vízizene) szólal meg merészen: Kornél mindig is ilyen volt, hülyeség!, még hogy antiszemitizmus, nevetnem kell, ha, ha, ha! Az ember csak ül, csodálkozik; de csak az egyik választmányig, amikor ugyanő izzó szavakkal (megtüzesített repedt harang) ítéli el Döbrentei antiszemitizmusát. Szólhattak neki, mondván: kedves uram, akarsz te még ott pöcögtetni, ahol pöcögtetsz, vagy nem akarsz? Hiszen se műved, se terved, csak nyüzsgésed. Márpedig a nyüzsgésed mi vagyunk!

Parti Nagyra visszatérve, régi aradi emlékem rémlett föl. A rozsdás betonvas Ceaułescu-időkben, május elsejei felvonulások, felszabadulási kivonulások alkalmából kijelölték a kivonuló csoport spontán lelkesedésének magvát (nucleul entuziasmului spontan), aki is elnyihorintotta magát, hogy Ceaułescu, pecsenye! (PCR – romkompárt), már ahogy a székely mondta volt, s a tömeg utánanyöszörögte. Hogyan lehet valami spontán, ha egyszer tudatosan keltik, kérdeztük magunkban, de ez csak rövid jókedvnek képezte magvát (nucleu). Ez jutott eszembe Parti Nagyról, nem mintha hinnék felháborodása jogosságában. Őt jelölték ki, mint a spontán gyűlölet magját (nucleul urii spontane), hiszen különben hogyan követhette volna ezt az önmagában jogos, csak a helyzetre nem klappoló megnyilatkozást erdőtűzszerű hazai sajtóháború, nemzetközi cikkvízözön, rágalmak, mocskolódások, csúsztatások, aljaskodások árja? Hogyan, kedves Parti Nagy?

De már maga a konstrukció! Jóllehet Parti Nagy már önmagában is hérosz, hozzácsaptak még egy nevet a Dunántúlról, ahol nyilván minden madár Döbrentei-szövegeket és Pandóra-szelencefedél-feszegetést csiripel. Hívják őt Nádas Péternek.

Hát végül is ilyen kedélyesnek is mondható háttérrel indul majd kétszáz író kiléptetése az írószövetségből. A recept: lépj ki, különben pártolod a kódolt antiszemitizmust, mi több, te is kódolsz. És mivel a mozgalom – na jó: akció! – nem lehet meg birkák nélkül, kell a tömegbázis!, jönnek a birkák meleg bégetéssel, testmelegre vágyó testmeleggel. Érdekes volna tudni, vajon miért.

Elsőre tán azért, mert tényleg nem antiszemiták, a hátuk is borsódzik minden efféle rémtől, a szenny egy csöppje se hulljon rájuk. Jogos és szép! Csakhogy ha itt nem evidens a helyzet, csakhogy ha olyan akciók kísérik az inkvizitorikus ítélkezést, ami kétségbe von minden emelkedett demokrataságot, akkor mi van…? Hisz a lóláb lassacskán már Pomázig ér! A mérhetetlen példaanyagból csupán egyet-kettőt: nem rendült meg, kedves birkáim, a hit bennetek, az idegszál, ami finoman jelzi a távoli becstelenséget, amikor azt olvastátok: Az irodalom visszavág? Ki vág itt vissza Szilágyi Istvánnak, Bella Istvánnak, Lászlóffy Aladárnak, Lázár Ervinnek, Határ Győzőnek? De szóljak valakiről, akit szeretek. Dezső! Tandori! A Favoritban, jó fehérbor mellett, te mindent értesz. Vannak persze a verebeid. Álca és mégsem az. Olyan világos a térkép, amit futó mondatokkal rajzolsz, hogy Cortez megnyalta volna a szája szélét, ha ilyet kap egy inkától az Eldorado felé vezető úton! S akkor azt írod, hogy te csak úgy eltűnsz, elszellensz? Te nem lépsz ki, te csak… Olyan nincs, Dezső! Mind benne vagyunk. És a maradék morálunkat esszük így föl, mint egymás hulláit a hajótöröttek. Életben maradhat néhányunk, de hullazsírral kipreparálva, ugyan minek? Hogy amikor a karodra nézel, az jusson eszedbe: ez barátom mája volt egykoron?

Más példa. Nem rendült meg menekülő horgasinatok, kedves kilépőim, amikor olyan cikket íratnak az írószövetség elnökéről, Kalász Mártonról, hogy fondorlatosan bujkáló, ótvaros náci?! S íratják ezt egy szerencsétlen, alkalmasint létét mentő hölggyel, műfordítóval, Németországban (akarsz te még pöcögtetni ott, ahol pöcögtetsz, Lorelei, vagy mész az Abendsonnenscheinbe, ahol a semmi van, amibe bele fogsz fulladni, mert mienk a hatalom és a pénz, s ezért a dicstelen erő, és slussz?!). A lelki elnyomorítástól, a sztálini világhoz méltó módszertől – csak egy lépés a szülőfeljelentés! – nem émelyegtetek, kedves kilépőim?

De hát higgadjunk le. Sokfélék vagytok, s én mindeteknek elhiszem, hogy gyűlölitek az antiszemitizmust (hogy a délvidéki magyarverésekről is ilyen kemény az álláspontotok, abban nem vagyok olyan biztos; hallottatok róla egyáltalán?). Eddig egyek vagyunk. Én mégis kíváncsi volnék, mi járta meg lelketeket, már azokét, akiknek nem volt mit veszteniük, akiknek nem lehet feltenni a kérdést: akarsz te még pöcögtetni ott, ahol pöcögtetsz…? Antiszemita – ti ezt elhiszitek a Hollóidő és a Kő hull… írójáról? Összefér a rém a jelen magyar irodalom legnagyobb teljesítményeivel? Hogy kódolt Jókai Anna? Hogy a gyermekeink (nekem unokáim) képzeletét szeretettel és mesével benépesítő Lázár Ervin egy ótvaros náci? Hogy Lászlóffy Aladár, lenyűgöző költői életműve mellett, azért szellemes, hogy náciságát leplezze? Nem teszi túl ügyesen, hogy sehogyan sem akar ez már (hány éves is vagy, Ali?) felszínre buggyanni? Hogy Határ Győző, abban az Angliában, amelyben, Hitler életében, egy páncélkocsi ajtajába állították a rendőrök az angol fasiszta párt vezérét (fénykép van róla), hogy mondja már el lánglelkű beszédét, s aztán menjen haza, várja az asszony és a barna sör – hogy ebben az országban Határ Győzőben kódolt fasizmus fejlődött ki? Azon az alapon, hogy aki nincs kint, az bent van a nácik, antiszemiták, rasszisták, esetleg xenofóbok halmazában? Nem roggyantatok meg hitetekben kifelé özönölve, amikor ez eszetekbe jutott? Vagy eszetekbe sem jutott? Az irodalom visszavág?! A pofátlanságnak tényleg nincs határa.

Aztán, ahogyan a görög tragédiában a krízis után jön a váratlan sorsfordulat, a peripeteia (lesz-e katasztrófa?, azért az egész írószövetség, a maradék, mégsem egy Aiasz vagy Oresztész), úgy billen át a mérleg. A kivándorlás után újabb választmány (utána is lesz elhagyó, de már csak elvétve). Na, ki jelenik meg itt teljes szellemi fegyverzetben és manipuláltságban: a két csodaszarvas! Jönnek tehát, s az élszarvas, később a másik is, magához ragadja a szót. Látni, hogy küldetésben vannak, ez az első szótagtól a bokájukig fityeg. Hogy ez itt egy szörnyű, hogy ez itt egy feloldhatatlan, hogy ez egy rettenetes! De van kiút! Most tessék idefigyelni! A kiút az, hogy az írószövetség választmánya tesz egy gesztust. Érteni tetszik. Lefasisztáznak, lekódolt-antiszemitáznak, s te tegyél – te tegyél! – egy kiengesztelő gesztust! Piszkosfredi! Mert van ebben az egészben valami piszkosfredi! A vén kalandor nem mosdik, büdös, s azzal áztatja el a másikat, hogy pártfogolni kezdi. A regényben ez csak azért működik, mert a szerző ezt írja, de az életben, hajaj! Szóval tegyen a választmány egy gesztust a támadói felé. Azoknak, akik ki akarják húzni alóla a székházat, akik lesztalinistázták, hogy el ne felejtsem! És a gesztus… de ehhez nyissunk új bekezdést.

Azt kell tenni, hogy a választmány kinevez egy ügyvezető elnökséget, önmagát pedig feloszlatja. Az így nyert elnökség aztán elvezeti a szövetséget a kongresszusig, ahol aztán jön a megújulás, az új választás s főleg az új emberek. Ne vesztegessük az időt azzal, hogy a jelenlevők, akiknek a többsége nem is érti a dolgot, a néhány értő segítségével eljut oda, hogy ez az alapszabály értelmében nem lehetséges, vesztegessük a szót inkább rám, aki csak ül ott, és gondolkozik: fura egy békülés – ők taposnak, s te tégy gesztust, ezt nem lehet elégszer lejegyezni –, milyen fáról pottyant ez ide görbén, meghazudtolva Newtont? És miközben Gyurkovics Tibor – kezében pallos, másik kezében tőr, szájában véres jatagán – harcol, mint egy igazi szaracén, feldereng! A fiúk elszámították magukat! Addig mind terelték kifelé a birkáikat az akolból, amíg nem maradt szavazógépük a kongresszusra. Ott sem lehetnek! Nem tagok! (Erre a nemtagságra a legpitypangosabb példa, hogy az egyik kilépő beállít valami igazolásért a szövetségbe, hogy hát az kell neki újabb külföldi kalandozásához, s indignálódva veszi tudomásul, hogy nem kap. De miért? S felháborodása leégeti a kinti platán leveleit. Hát mert nem vagy tag. Aljasság!, üvölti, s távozik az antiszemita fészekből.)

Mert hát mire számítottak? Hogy az írószövetség összehullik. Volt benne valami. Amikor számomra épp a kapituláció, a piszkosfredi ajánlat elhangzik, s megkönnyebbülnék, belső fülemmel hallom a morális recsegést a hátam mögött. Legyen úgy, ahogy akarjátok, csak legyen már vége! És szinte, és majdnem… Hogyan mutatkozhatott volna ez meg? Például úgy, hogy belefáradnak, elmennek kocsmázni, mint rendesen. Egy harsányabb felüvölt: szavazzuk meg, s menjünk már haza! És megszavazzák a gyalázatukat. Nem így lett. S azóta csend van, és hó és halál. Mag hó alatt? Na és a szkepszisemet hová tegyem? gyűrjem vissza magamba?

Hát vesztettek. És ha győznek? Fussunk erről is egy bekezdést. Az akciócsoport beveszi magát a Házba, jobban működteti a verklit, teljesen önös érdekből. Édes kilépőim, hát azt hiszitek – mert hittétek, valljátok be –, hogy ebből nektek lecsöppent volna valami? Már azon a hideg vízen kívül, hogy a győztes oldalon álltok? Ha ez nektek elélvezés! Nem vesznek be ezek senkit, nézzétek a németországi bulijukat, ösztön- és egyéb díjaikat: csak nekik, csak az övék! De a Házban lett volna káefté, ami szalmatárgyakat forgalmaz, éjszakai kocsma, deviánsajnározó könyvek árusítása. És alkalom a politikai akciókra. Az urak pukkadásig teli terem előtt lépnének fel új könyveikkel (most is felléphetnének, de ők csak úgy akarnak, hogy mindenki másnak coki), téged sem tiltanának ki, szellőlábú kilépőm, de annyi volna a jelentőséged, mint leváló festékdarabnak a falon, csillogtathatnád aztán a szemedet, hogy hű, micsoda nagyszerűben veszel te részt. Pénz is leesne, az amerikai nagybácsitól, az államhatalomtól, amely irodalmi analfabéta, akárki van is kormányon, s elhiszi, hogy az irodalom vágott itt vissza Bellának, Ághnak, Lászlóffynak, Határnak, Kalásznak, Gyurkovicsnak, Karátsonnak, Szilágyinak – hol vagytok ti mint irodalom ehhez a hevenyészett névsorhoz képest, bájkókadt feleim?

De hát vesztettek, csatát, nem háborút – ezt ne felejtsétek el, szeretett író-kéz kollégáim, akik bent maradtatok, s kódoltak vagytok, akár elmentek a kongresszusra, akár otthon kapáltok. Nem lehet kimaradni. Mert a kártyát, az antiszemita kártyát bármikor előhúzhatják. Hogy mit fognak most kitalálni, nem tudható. Egyelőre kimanőverezték magukat a lehetőségekből, túlságosan biztosak voltak a piszkosfredi szeretetükben, ami öl. Most ülnek egymás közt, kicsit tán meg is vannak szeppenve, amióta eléggé nyilvánvaló, hogy kormányuk bukik – nem kell megszeppenni, egyrészt a Fidesz éppolyan teszetosza lesz művészeti ügyekben, mint volt négy éven át, másrészt nem bántanak ők senkit, demokraták. Ami nem helyeselhető eléggé. A baj csak az, hogy híveiket sem védik meg, életidegenek ebben még mindig, túl korán kerültek a politikába. Rockenbauerek ezek még mindig. Lesznek majd látványépítkezések, s hogy a mélyben fuldoklik minden, mit számít az, amikor felavatunk egy múzeumházat. Pár milliárdot egy szalagátvágásért, pár milliárdot egy tévéprofilért. Országunkat egy hintalóért. Aliz Csodaországban.

Sistergő gyűlölet? Ugyan már! Bevallom, kedves olvasó, hogy van bennem bizonyos elnéző szeretet és megértés mindkét oldal iránt. És a humorérzékem úgy pattog bennem, mint dobozából kikívánkozó krampusz. Mert olyan kicsi ez az egész. Csak hát világméretűen aljas. A módszer, ahogy embert ember ellen fordítanak, a gyermeket szülei feljelentésére nevelő sztálini szocializmust derengteti fel. Most még demokrácia van, kedves író-kézeim, és addig lesz az, amíg ezt nem engeditek meg. Gyomor kell hozzá és ideg. És tudatosság. Egyetlen vigaszotok, hogy a dolog a lebonyolítókat és megbízóikat minősíti. Talán nagyon kis történelmi távon belül is. Mert morálisan azonnal.

S hogy mit kezdjetek velem, besült akcióhőseim? Bajban vagytok. Nem pöcögtetek én sehol, ahonnan kipöccinthetnétek, nem kapok ösztöndíjakat, amik elmaradhatnának. Olvassatok Balzacot, én épp az Elveszett illúziókat olvasom, semmi célzás a címmel – bár céloz az magától is –, valami könnyű olvasmányt kerestem, s rátévedt a kezem a polcon. Akkor is szerettem, amikor először olvastam, felét sem értve. Olvassátok, megtudhatjátok belőle, ti, visszavágó irodalom, hogy hol válik el a látszat a lényegtől. A többi? Aliz Csodaországban.

Kismaros, 2004. augusztus 5–8.