Sulyok
Bernadett
A
mítosz vidékein
Kodolányi regényírói világképe
Kodolányi János egyike azon XX.
századi prózaíróinknak, akik kívül estek az
irodalomtudomány mindenkori hivatalos vagy egy-egy szakmai
divatnak hódoló fősodrának a szemhatárán. A szocializmus
uralkodó esztétikájával ellentétes volt nemcsak
művészetfelfogása, hanem egész élet- és világszemlélete
is; a posztmodern fordulattal jelölt korszakban pedig
„központkereső” elbeszélői attitűdje zárta ki a
preferált szerzők köréből. Mindehhez hozzáadódik kissé
különc, nehéz természete, olykor könyörtelenné váló
igazságérzete és gyakori összekülönbözései
írótársaival. Utóélete szempontjából talán
legproblematikusabb politikai, világnézeti
besorolhatatlansága, másfelől viszont ez szellemi
függetlenségét bizonyíthatja: a különféle eszmékből
kiválasztotta és egybeolvasztotta azokat az elemeket, amelyeket
magáévá tudott tenni.
Kodolányi Jánosról eddig mindössze
két monográfia látott napvilágot: Tüskés Tibor könyve,
amit 1974-ben (öt évvel az író halála után) adtak ki,
másodszor pedig 1999-ben, valamint Rajnai László 1956-ban írt
pályarajza, amely azonban csak a szerző elhunyta után,
2002-ben jelenhetett meg. Ezek mellett egy átfogó
tanulmánygyűjtemény készült, a Csűrös Miklós
szerkesztette Én vagyok című kötet, melyben
Kodolányi néhány publicisztikája szerepel, valamint a
műveit, személyiségét és a kortársakhoz fűződő
kapcsolatait elemző írások. Ezt a Nap Kiadó In memoriam
sorozatában 2001-ben adták ki.
Az író polgári családban
született, szülei kisgyermekkorában elváltak, az apja újra
megnősült, de második házassága is boldogtalan volt.
Zsarnokként bánt a kis Jánossal és húgával. A fiú
kezdettől fogva lázadt a polgári életforma ellen, amelynek
hazug, álszent, elfojtott érzésekkel teli változatát
tapasztalta meg. A baranyai parasztság életformája vonzotta,
innen kerültek ki első barátai, innen eredeztethető
rokonszenve a népi mozgalom iránt. Rajnai László esszéjében
rátapint személyiségének kardinális jegyeire: „szálka
volt minden hatalom szemében, mert sohasem tudott egyetérteni semmiféle
»rend«-del és »rendszer«-rel”,1 ugyanis nincs
előtte olyan tekintély, amit ne merne megfricskázni;
„tollát egyetlen cél vezeti: az igazság”;2
olykor a könyörtelenségig őszinte önmaga, mások és a
jelenségek elemzésében, megítélésében. Regényíróknál
ritkán, inkább csak költőknél tapasztalható az élménynek
ez a szenvedélyes, magát sem kímélő, magát gyötrő művé
alakítása. Az emberen úrrá lett szenvedélyben valami ősi,
elemi, emberfölötti hatalmat érez meg, tehetsége és
ábrázolásmódja ezért örök emberien shakespeare-i.3
Pápai Szabó György az érzelmi
ambivalencia fogalmát találja a legkifejezőbbnek művészete
jellemzésére. Ez mutatkozik meg radikális messianizmusában,
amely a látszólag ellentétes eszméket is összeegyezteti: a
szocializmust és a kereszténységet. Mindkettőtől teljes
szociális-etikai forradalmat vár, amely nemcsak a társadalmi
struktúra, hanem az individuum minőségi-gondolkozásbeli
megváltozását is jelentené.4
Ifjúkorában, az 1920-as években Kodolányi
különféle baloldali útkereső írói tömörülések tagja,
ez idő tájt szocialistának vallja magát, a dialektikus
materializmus híve, kapcsolatot tart a munkásmozgalommal, az
illegális kommunista párttal. A harmincas évek elején azonban
eltávolodik a baloldaltól, és szakít a kommunista párttal.
Már diákkorában kezébe kerül Freud könyve, A
mindennapi élet pszichopatológiája, egy időben
pszichoanalitikushoz is jár. Pszichológiai műveltsége nagyban
hozzájárul mások behatóbb megismeréséhez, de önmaga jobb
megfigyeléséhez is. Visszatér a kereszténység
eszmeköréhez, a reformációban látja, főként a magyar
kálvinizmusban, a középkori szerzetesmozgalmak törekvéseinek
továbbvitelét. Később minden vallás istenképzetének
alapjait kutatja, eljut egy egyetemesnek értelmezett
szeretetvalláshoz. Ilyen a Vízözön és az Új ég,
új föld Utnapistim és Gilgames által tisztelt Anuja, Az
égő csipkebokorban ábrázolt egyiptomi Aton-vallás és
Mózes Istene, az Én vagyok Jézusa.
Számára az írás az önkifejezés,
az önismeret eszköze, válaszkeresés arra a kérdésre: „Ki
vagyok én?” Szerinte az író minél mélyebben hatol
önmagába, annál nagyobb művész. Tüskés Tibor azzal
egészíti ki ezt az ars poeticát, hogy szubjektivitása
művészi transzponálással párosul, az áttételes
ábrázolásnak szinte már bűvésze.5
Nagy hatással volt rá Vatai László
Dosztojevszkijről szóló könyve, A szubjektív
életérzés filozófiája, melyben a szerző így jellemzi
az orosz író módszerét: „szubjektív átélésében a
legapróbb részletekig analizálta az embert.”6
Elméletében szembeállítja az autonóm embert az archaikus
emberrel, a civilizációt a kultúra fogalmával. Az autonóm
ember felbukkanását a XIX. századra teszi, amikor az elszakadt
a természettől, és elvesztette kapcsolatát a transzcendens
szférával, kultúrájának szimbólumrendszere pedig
felbomlott, kiürült. Kodolányi Vatai nyomán szintén a
kultúra mellett teszi le a voksát, szembeállítva a
civilizációval, amit csak a külső formát érintő, technikai
fejlődésnek tart. Rajnai László közös vonásokat is
felfedez közte s Dosztojevszkij között: mindketten vonzódnak
a prófétákhoz, és központi helyet foglal el írásaikban a
megváltás kérdése.7
Szemléletének alakulásában talán a
legmeghatározóbb szerepet Várkonyi Nándor könyve, a Sziriat
oszlopai játszotta, amit még 1941-ben, kéziratban
olvasott. Ennek hatására érdeklődése az őstörténet, a
prehisztorikus idők, a csillagászat és az asztrológia felé
fordult, művészetének visszatérő motívumai a kozmikus
világkorszakok és az örök ember sorsának alakulása lettek.
Ami Kodolányi szerint az embert emberré teszi, az a mítosz.
Minden nagy csillagászati korszaknak megvan a maga mítosza s a
vezető „istene”, aki ezt a mítoszt hordozza, megtestesíti,
és az emberiséget korszakról korszakra vezeti.8
Mítoszregényeiben a kozmikus világkorszakok
„messiásainak”, vagyis szabadítóinak történetét
beszéli el: a Bika korszakának legtökéletesebb
megtestesítője Gilgames, a Kosnak Mózes, a Halaknak pedig
Jézus.
Ha Kodolányi szellemi közegét és
rokonait kívánjuk meghatározni, akkor Jókai Anna egy rövid
írása, valamint Kodolányi és Várkonyi terjedelmes
levelezésének idevágó részlete nyújthat támpontot. Az
írónő A töve és a gallya című esszéjében
úgy véli, hogy kevés az autentikus beszélő. E kevesek
között tiszteli a „nagy triászt”: Várkonyi Nándort,
Hamvas Bélát és Kodolányi Jánost. Vannak, akik
teljesítményüket lefitymálják, mondván, mások ezt már
megírták, nem új, csak ismétlés. Jókai Anna megcáfolja ezt
a felületes ítélkezést: „Ha egy gondolat végigvonul az
évezredeken, s fölbukkan, hol itt, hol ott… a továbbhordozóra
is jellemző sajátos szellemi zamattal, lelki illattal, a
fiziológiai meghatározottságoktól, az éppen konkrét
időtől és tértől sem függetlenül: az nem utánzás, hanem egybehangzás.”9
Amiről beszélnek, az a valaha birtokolt Éden, amit
elvesztegetett az ember. Ami Várkonyinál az elveszett
Paradicsom, az Hamvasnál az Aranykor, s a Vízözön világa
előtti világ Kodolányinál. „Nem röstellik: egy
kinyilatkoztatást ismételnek. Több más ismétlő nyomán.”10
Hamvas szavaival kifejezve valaha korlátlan lét volt, ahol a
látható világ természetes módon kiegészült a
láthatatlannal. Várkonyi szerint az ember akkor harmóniában
élt Istennel, a világgal és önmagával, halhatatlan lény
volt, tehát tökéletes. A hagyományt, a transzcendencia
gondolatkörét egyezményesen lenéző, kizárólagosan a
racionális tudományt elfogadó létszemlélet nem tud
kielégítő magyarázatot adni bizonyos jelenségekre.
Racionalitás és spiritualitás, tradicionális és tudományos
világkép egymás komplementer megfelelői, nem tudjuk egyikkel
sem megmagyarázni a másik szférájába tartozó jelenségeket,
csupán elfogadhatjuk átjárhatóságukat.
Ehhez a triászhoz tehetjük
negyedikként Weöres Sándort és költészetét. Kodolányi
1949. október 17-én kelt levelében ezt írta Várkonyinak:
„Kedvem volna kijelenteni, hogy három erős oszlopot látok a
jövendő magyar szellemi életben, egyik a Te nagy műved,
másik az én néhány új regényem, harmadik Weöres Sándor
lírája. Sajnos, a negyedik oszlopot egyelőre nem látom, pedig
úgy illik, hogy négy oszlopa legyen a világnak.”11
Várkonyi kiegészítése válaszában: „Na befejezem, úgy is
mint oszlop. Szerénység nélkül kívánom, hogy igazad legyen,
annál inkább, mert suttyomban hasonlót gondolék, sőt
negyediknek is kibazsaltam már Hamvas Bélát.”12
(Kelt: 1949. október 20.) Weöres Tizenegy szimfónia
című kötete a filozofikus költészet egyik legkiemelkedőbb
alkotása, minden „tétele” egy-egy gyöngyszem. Gilgames
történetét ő már 1941-ben feldolgozta különféle
töredékek, így a sumer eposz cseréptábláinak
felhasználásával. Kodolányi ugyancsak kéziratban olvasta
Hamvas Béla hatalmas művét, a Scientia Sacrát
is, amelynek tárgya, ahogyan azt Kodolányi meghatározta 1951.
február 6-án keltezett, Várkonyinak írt levelében: „az
archaikus ember világszemlélete, gondolkodása, viszonya a
Kozmoszhoz, a Földhöz és az emberhez… az archaikus ember,
akinek kora Kr. e. kb. 600-ban zárult le, nem mágikusan
látott, mint mi mondjuk, hanem transzcendentálisan, azaz minden
jelenség és minden tény okát felülről eredeztette.”13
Kodolányi másik jelentős költő
barátjának, Szabó Lőrincnek életrajzi versciklusában, a Tücsökzenében
szintén megjelennek mitológiai elemek. Az 1947-ben napvilágot
látott kötet néhány darabjában ő is megidézi a Gilgames-eposz
szereplőit, korát. Ezzel a párhuzammal a személyes lét
mitologikus jellegét erősíti. Az eposz cselekményének
részletei, motívumai ott szerepelnek, ahol tizenhét-tizennyolc
éves korát idézi fel, például: 213. Gilgames és
barbárai, 215. Szentírások népköltészete, 216. Enkidu
üzenete. Kodolányi az eposzból az özönvízről szóló
betétet használta fel a Vízözön című regényében,
a többi elemét, szimbólumát pedig ennek folytatásában,
az Új ég, új földben. Forrásaival szemben Gilgames
gyermek- és ifjúkorát a vízözön előtti korba helyezi
(tehát mindkét regényben szerepelteti), ezáltal saját
művészi elképzeléseit érvényesíti. Az antedatálás
invenciózusságáról írja Csűrös Miklós: „Ezáltal
Gilgames az előző fejlődési fokozat, a letűnő nagy kultúra
beavatottjaként lép át az új világba, az ide is, oda is vagy
ide se, oda se tartozás, az átmenetiség gyötrelme és
többlete ezért válhat jellemének és sorsának…
kulcsává.”14
E helyütt csak megemlíthetjük a Vízözönnek
azt az olvasatát, amely Utnapistim baráti körét, a
beavatottakat a szerző kortársaival felelteti meg, mint azok
görbe tükreit, karikatúráit: Ur’bau, a süket könyvtáros Várkonyi,
Namzi, a zsoltárköltő Németh László, Gubbubu, a távoli Aztlánért
rajongó író Márai Sándor, Hétil, a szerelmi himnuszok költője
pedig Szabó Lőrinc. A valódi személyek azonban csak
hozzávetőleges modellként szolgáltak a sarkosan ábrázolt
karakterekhez.
Kodolányi és a hasonlóan
gondolkodók tulajdonképpen minden kultúrában azt az ősi
magot keresték, amiben megegyeznek. Várkonyi a különféle
szent szövegek, történetek tanulmányozása során rájött,
hogy minden kultúrának eredendően van istenélménye, s minél
messzebb nyúlunk vissza a múltba, annál tisztább,
közvetlenebb ez az élmény. Bizonyos motívumok mindegyikben
megjelennek, mint például az ősi boldog állapot, az Éden,
illetve a bűnbeesés, vagyis az Éden elvesztése. Kodolányi a
következő motívumra figyelt fel: „Elgondolkoztam… a minden
népnél meglévő, vagy megvolt napimádatról, – ami aztán
naphősökbe fordult, mint ahogy naphős Jézus is… mindenfajta
asztrológiában, a legősibbekben is a világ minden táján s
kultúrájában a Nap mindig az Ént jelenti. Hasonlat-e ez? Nem
hasonlat. Hanem annyi, hogy Nap »valójában« nem is létezik,
hanem igenis létezik az Én s ez az Én »vág ki« a
világmindenség egyetemes sugárzásából Napnak nevezett
objektumot… az Én metsz ki a maga számára Napot, amiben
önmagát szemlélheti… az azonos Ének mindenütt ugyanazokat
a szelvényeket metszik ki minden más területen is. E
kimetszés eszközének, ollójának két szára pedig a tér és
az idő. Ez sem objektív valóság. Tér nincs, – ezért van
térgörbület… Miben áll az ember világteremtő működése?
… az Én metszeteket készít a »valóságban« nem is
létező világból, a Semmiből s a végtelenből, s ezeket
szimbólumokkal jelöli meg… Az Én teremt. Önmaga
szemléletének legmagasabb foka s végcélja az, amikor
egynek érzi és tudja magát a Kozmosszal, az Istennel. Halál
sincsen, mint jól tudod Te is, csupán a tér-idő
szimbólumainak megszűnése. De az én, mint egyetlen létező,
objektív »valóság«, megmarad s új világokat teremt
magának a végtelenségig, azaz a tér-idő határain kívül,
az Istenben”15 – írta 1950. február 14-én Várkonyinak.
Ebben a filozofikus eszmefuttatásban
felfedezhetjük a rokonságot a buddhizmus Nirvána-fogalmával,
ugyanakkor a keresztény misztikusok törekvését az Istennel
való eggyé olvadásra, de rokoníthatjuk a tér-idő
kategóriáinak kapcsán Einstein relativitásról szóló
elméletével is. Ehhez kapcsolható Szalai Éva
megállapítása, aki az Új ég, új földet elemző
tanulmányában fontosnak tartja a személyiség és az én
fogalmának megkülönböztetését. Személyiségünk (azaz a
testi megjelenés, a gondolatok, érzések, cselekedetek) nem
azonos az énnel, mert amíg a személyiség időben változó,
mulandó, addig az én maradandó és örök. Csak egy Énről
beszélhetünk, az egyetemes isteni Énről. Az emberi
személyiségek ennek a személytelen énnek a sokféle
megnyilatkozásai. Ez a felfogás Kennsbert Károly Misztika
mint világnézet című könyvéből eredeztethető, amit Kodolányinak
a felesége, Csöszi Matild adott a kezébe. Kennsbert így
definiálja a misztikus filozófia énfogalmát: „Számunkra a lét
annyi, mint öntudat, s ha lenni akarunk, öntudatunkat ki
kell emelnünk a halálra ítélt személyünkből, hogy részese
legyen a személytelen lét örökkévalóságának, az életnek.
A személytelen lét, az egyetemes Én tudata az az állapot,
amelynek tartalma mindaz, ami valóban van. Csak ez az Én
van, öröktől fogva és örökké.”16 Ez
az Én megismerhető, ha az öntudat képes elhagyni a
szubjektivitás forrását, a személyiséget, és egyesül a
határoltság nélküli, egyetemes öntudattal, amelynek a
tudatában nincs elkülönült személyiség, mindenki egy.17
A Kodolányi-regények hősei tudják ezt, képesek eljutni erre
a felismerésre. Ez a tudat volt ép a bűntelenség elvesztése
után: az eredeti állapot, az Éden – azaz az Istennel való
egység – visszasóvárgása. Képesek önmagukban kioltani
minden kapcsolatot a külvilággal, elmerülni a végtelenben.
Amikor Kodolányi az Én vagyok
című regényét befejezte, Ignácz Rózsának írt egyik
levelében így vélekedett saját koráról: „Mióta Júdást
megírtam, még csüggedtebb és reménytelenebb vagyok. Mert
látom, hogy mindez kozmikus méretű, s az egész emberiség
sorsához tartozó jelenség, valójában szétbomló mítoszok
hullái között élünk, s az új mítosz még nem született
meg. És azt is látom, hogy az új mítosz megteremtéséhez mi
nem vagyunk elég erősek.”18 Pontos látleletet
ad a mostani világkorszak, a Vízöntő emberének kaotikus
világképéről, amelyben minden vonatkoztatási pont megszűnt,
ahol nincs mérce, amihez igazodni lehetne. Kodolányi és
szellemi társai mégis megpróbálták a régmúlt kultúrák
tradícióit saját korukra áthagyományozni, a jelen számára
felhasználható tanulságaikat megfogalmazni, a testi-szellemi-lelki
egységre épülő ember- és világképet (re)konstruálni.
Szerintük az emberi kultúra
történetét csak évezredekben lehet mérni, az ember
története valójában időtlen. Behatóan foglalkoztak a
csillagászattal, s az ember múltjában sajátos
Naphónap-időszámítást fogadtak el. Eszerint a világegyetem
történetében a hónapok neveinek megfelelően, de hátráló
sorrendben, kozmikus korszakok követik egymást. Ennek lényege
a következő: a Nap minden évben kört ír le az égbolton,
melynek során végighalad a 12 csillagképen. (Tulajdonképpen
nem a Nap, hanem a Föld mozgásáról van szó, de mivel az
asztrológiai világkép geocentrikus, ezért a Nap mozgásáról
beszél.) A Nap útjának négy sarkalatos pontja van, ezek:
tavaszpont (március 21.), őszpont (szeptember 23.), nyári
(június 22.) és téli (december 22.) napforduló. A
világhoroszkóp a csillagképeket veszi alapul, ezért a Nap a
sorrenddel ellenkező irányban halad végig rajtuk. A
csillagképek mindig ugyanott vannak az égbolton, de a négy
sarkalatos pont nem mindig ugyanoda esik. Ez azért van, mert az
ekliptika (a nappálya) ferdeségének szöge a Föld
forgástengelyének lassú elmozdulása miatt ezzel együtt
változik, így a négy sarkalatos pont is eltolódik. Ez a
precesszió, a tavaszpont tovahaladása. A Föld tengelyének
elmozdulása 25 920 év alatt ír le egy kört, így a
precesszió is ennyi idő alatt halad visszafelé az ekliptikán.
Egy ilyen közel 26 ezer éves periódus a nagy napév. 2160 év
esik egy jegyre, ezek a „világhónapok”, 72 esztendő pedig
egy „világnap”.
A hagyomány úgy tartja, hogy amikor a
precessziós mozgás következtében a Nap a delelőponton,
legfelül, az Oroszlán jegyében jár, akkor van az emberiség
úgynevezett paradicsomi állapota, a tökéletes egység, a
természettel való egybeolvadás. Az emberiség a
világmindenség életét éli, rítusaival, szertartásaival ezt
utánozza, ennek alapján állítja fel a maga hierarchikus
társadalmi rendjét. Az ezzel ellenkező pont az éjfélpont,
amikor a Nap a Vízöntő huszonkilencedik fokára érkezik.
Ilyenkor süllyed az emberiség minden tekintetben a
legmélyebbre. Ha ezt a két kardinális pontot összekötjük,
akkor egy függőleges tengelyt kapunk, amit azonban keresztez
egy vízszintes tengely. Ennek van egy leszálló pontja az
alsó, sötét féltekére. Ez a Bika jegyével kezdődik. A
Bikát a Skorpióval összekötő tengely választja el a nagy
napciklus világos félívét a Bikától a Skorpióig terjedő
másik, sötét félívtől. A hagyomány szerint amikor a négy
kardinális ponton (az Oroszlán, a Bika, a Vízöntő és a
Skorpió alatt) a Nap keresztülhalad, akkor kozmikus
katasztrófák pusztítják el a Földet, kultúrájának és
lakosságának java részét. Amikor „tüzes jegyben” jár a
Nap, akkor víz pusztítja el, amikor pedig „vizes jegyben”,
akkor tűz.
„Ez az a »világszemléleti
térkép«, amire Kodolányinál rá van rajzolva az epikus
történet”19 – fejezi be az asztrológiai
alapismeretek taglalását Szalai Éva. Az író e témájú
regényének, a Vízözönnek eredeti címe Vízöntő
volt. Azért változtatta meg a későbbi kiadásokban, mert
félreérthető volt. A regényben ábrázolt vízözön ugyanis
nem a Vízöntő jegyében zajlott le, hanem annál mintegy
hatezer évvel korábban, amikor a Nap a leszálló pontra, a
Bika csillagképébe került. Ez Platón Timaiosza szerint
Atlantisz elsüllyedésének ideje, ami a regényben
megfeleltethető a távoli Aztlán eltűnésével. Az új, a
vízözön utáni világ a Bika-korszaké (hérosza Gilgames – Új
ég, új föld), ezt váltja fel a Kos-korszak (meghirdetője
Mózes – Az égő csipkebokor), majd a Halak-korszak
(melyben megtestesül Jézus – Én vagyok).
„A Vízöntőben ez volt az
alaptétel: az ember a Kozmoszban. A második rész tétele ez: a
Kozmosz az emberben. A külső világ ismeretére nézvést jól
tudom, hol, merre s miként csavarogtak az embercsordák, ámde
Gilgames tevékenységei, kalandjai tulajdonképpen a saját
lelkivilágában zajlanak majd le, s engem ez a művészi feladat
izgat”20 – írta Kodolányi 1949. április 21-i
levelében Várkonyinak. „Mondjuk így: I. tétel, avagy
tézis: a mikrokozmosz a makrokozmoszban, II. tétel, illetve
antitézis: a makrokozmosz a mikrokozmoszban”21
– értelmezi a szerzői invenciót Tüskés Tibor.
Ennél a megállapításnál
elérkezünk Kodolányi világképének két fontos
kérdéséhez: hol az ember helye a világegyetemben, és ebben
milyen szerepet játszik a mítosz? Az ember eredetéről egy sem
saját korában, sem napjainkban el nem fogadott elméletet tesz
magáévá: „A fejlődéselmélet alkonyának tanúi vagyunk.
Egyre több érv és bizonyíték szól amellett, hogy az ember önálló
fajta, hogy bár az állati alakok típusára teremtődött,
lényegesen elüt tőlük abban, hogy vallásos lény, s az
Isten-élményt eredetével hozta magával, mint minden más
fajtól megkülönböztető tulajdonságot.”22
Vagyis a darwini evolúcióval szemben Edgar Dacqué
típustan-elméletét fogadja el, melyről Várkonyi Sziriat
oszlopai című művében olvasott először. Eszerint az ember
mint törzs nem egy fejlődési folyamat végső eredménye,
hanem őstípus, s mint ilyen, több földkorszakot élt át.
Mítoszértelmezését Horányi Károly
mutatja be az írónak egyik, Veres Péterhez címzett levelét
elemezve. Ebből kiderül, hogy más-más nézőpontból
közelítik meg a mítosz fogalmát. Kodolányi szerint Veres
Péter azonosítja a mítoszt a romantikával s az
idealizálással, sőt a rajongással, a lelkesedéssel is.23
Tehát olyan kontextusban használja, hogy az leginkább a legenda
szóval rokonítható. Úgy véli, a Hármasság (amit
filozófiai alapkategóriának tekint) eredeti mítoszi magja a
teremtő, nemző folyamat hármassága: férfi princípium, női
princípium és gyermek; ez köszön vissza a dialektika
hármasságában is: tézis – antitézis – szintézis (Hegel
vezette be őket). „Amikor tehát dialektikáról beszélünk,
ugyanazt a teremtő elvet s annak hármasságát valljuk, amit a
mítosz nyelve más-más korban más-más jelképekkel
fogalmazott meg… A jelképrendszerek ugyanis koronként
megürülnek s az a priori igazságok új jelképrendszerben
jelennek meg… Nem mondhatjuk mármost, hogy a dialektikában hiszünk
vagy nem hiszünk, csak azt mondhatjuk: tudjuk-e vagy
sem.”24
Rámutat, hogy népmeséink is tele
vannak mítoszi elemekkel: ilyen az égig érő fa, a világfa,
amely a kozmoszt szimbolizálja. Mindegyik levele egy-egy
galaktika, azaz einsteini rendszer. Szerinte a mesékben hajdan
nem hittek, hanem tudták és értették őket. „A
mítosz tehát nem egyéb, mint az emberi faj őstudásából
származó a priori igazságoknak a kor nyelvén való
kifejezése. Tökéletes joggal beszélhetnénk manapság a
matematika mítosznyelvéről.”25 Koncepciójában
összekapcsolja a vallást és a tudományt, mondván, hogy a
vallások kezdetben a mítoszi igazságokat és értelmeket mint
tudományt tartották fönn. De ez nincs szükségképpen így,
mert e mítoszokkal elvegyülnek, sőt velük szemben túlsúlyra
jutnak, azokra ráburjánzanak mágikus elemek. Felfogása
szerint nem igaz, hogy az ember mítoszon kívül is élhetne. Az
sem igaz, hogy a dialektikus materializmusnak – Veres Péter
ebből a világnézeti szemszögből bírálja – nincs
mítosza, metafizikája és eszkatológiája.26
Hiszen – tegyük hozzá – ez az ideológia is visszavezeti
egy végső okra a világegyetemet, mégpedig az anyag
elsőségére, szintén van célképzete, az eszményi
társadalom megvalósítása, vagyis a Paradicsom létrehozása
még itt, a Földön.
Tehát az úgynevezett mitikus és az
úgynevezett tudományos világmagyarázatot azonos szintre
helyezi, egyenértékűvé teszi mint jelképrendszereket,
amelyek az adott kultúra alapját képezik. Feltevése szerint
az emberiség őstudásában a vallás és a tudomány még nem
vált szét, a mítoszban egyesítve voltak jelen. A mítosz nem
más, mint az ember szimbólumteremtő képességének a
megnyilatkozása. Kodolányi kizárólagossá tette szerepét a
kultúrában. Ami nélkül az ember nem lehet meg, ami normális,
teljes értékű állapotának, a társadalommal, a
természettel, a kozmosszal, a transzcendenciával való ideális
kapcsolatának az emlékét őrzi. Mint ahogy a Zárt
tárgyalás című, a kor uralkodó eszméit (a sztálini
kommunizmust, a kapitalizmust és a fasiszta ideológiát)
élesen kritizáló dialógusában is kijelentette: az ember
antropológiai lényege a transzcendenciával való kapcsolat.27
Művészi koncepcióját tekintve e
négy regény a modern világirodalomnak ahhoz a jelentékeny
rétegéhez tartozik, amely a pszichoanalízis, az etnológia, az
őstörténet, a vallástörténet mély és tartós hatását
tükrözi. Időszemlélete az egykor és most rétegeit
egybemosó, ahistorikus felfogáshoz közelít. A személyiség
határait tágítani és lazítani igyekszik, hőseinek éntudata
az elődökkel, sőt utódokkal való azonosság gondolatát is
tartalmazza. Ily módon a mítoszi világképet belülről
újjáteremti. Egy új regénymodell jelenik meg nála, amely a
világirodalomban Thomas Mann törekvéseivel rokonítható,
műfaját tekintve pedig mítoszregénynek nevezhető. E
műveknek több, egymásra épülő rétegük van, több
„olvasatuk” lehetséges. A Vízözön és az Új
ég, új föld felfogható a megírás idejének aktuális
történelmi-politikai mondanivalója szerint: Erech és Szurippak
harca a második világháború véres szatírája, a
Világtornyot építő király a szocializmus építésének
eltorzult gyakorlatára utal. Lehet rejtett-burkolt
társadalombírálatot felfedezni, a túlhajtott ideológiák, a
politikai rendszerek túlkapásai elleni vádiratot is találni
bennük.
Különböző mitológiák
történeteinek parafrázisaként is értelmezhetők. A Vízözönben
összevonja a sumer eposzt az ószövetségi Noé
megmenekülésével, a Lugal építette Világtoronyban a
szintén bibliai Bábel tornyára ismerhetünk. A Föld felé
közelítő, majd rázuhanó kisbolygó, a Nannar azonosítódik
a Jelenések könyve Vörös Sárkányával. Az Új
ég, új földben Gilgames történetéhez más vallások
motívumait is felhasználja: megérkezése Urukba valóságos
diadalmenet, mint Jézus bevonulása Jeruzsálembe, a róla
készült gúnyrajzon mint emberhalász jelenik meg; Jézus
tanítványai is halászok, akiknek a Mester azt ígéri,
ezentúl embereket fognak halászni.
Rajnai László esszéje az utókorra
ruházza a kötelességet, hogy Kodolányit méltó helyéhez
juttassa: „Igazi írónak nemcsak rangja van, hanem helye is;
méltó helyét előbb-utóbb el kell foglalnia nemzete s »a
népek hazája, a nagyvilág«-nak irodalmi tudatában.” Ezt ő
meg is teszi: „A magyar regényirodalom nem tekinthet ugyan
vissza hosszú múltra, mégis olyan világirodalmi nevekkel
dicsekedhetik, mint Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula
és Móricz Zsigmond. Mi ötödiknek bátran leírjuk Kodolányi
nevét, időrendben ötödiknek, értékben azonban
legelsőnek. Kodolányi nemcsak többet fejezett ki a
magyarságból, többet és művészibben, mint elődei, hanem a
regényirodalomban először hozott létre olyan alkotásokat,
melyeknek maradandóságához akkor sem férhetne kétség, ha
népünk és nyelvünk már a múlté lenne.”28
Szerinte ezek az alkotások, amelyek a regényirodalomban
világviszonylatban is első helyen állnak, A vas fiai, a
Julianus barát és az általa Örök
Testamentumnak nevezett mitikus tetralógia (végleges
címeik: Vízözön, Új ég, új föld, Az égő csipkebokor,
Én vagyok).29
Ezt az állítást lehet vitatni, az
viszont hitelességét támasztja alá, hogy Rajnai az esszé
folyamán előzőleg szigorú kritikai vizsgálatnak vetette alá
Kodolányi valamennyi művét, keményen bírálva a gyengébbnek
ítélt darabokat. Kifogásolja például a Boldog Margit
lélekrajzát, nem tartja elég spontánnak és átéltnek,
bírálja az Emese álma regényciklus két elkészült
kötetének (Istenek, Holdvilág völgye) szerkezeti
hibáit, a felhalmozott anyag túlduzzasztását: mintha nem
tudta volna szerves egységgé forrasztani történetszálait.
Megállapításához vegyük figyelembe interpretációjának
elméleti előfeltevéseit, elvárásait az alkotóval szemben,
melyekről ő maga tájékoztat: „a test és a lélek, isten
és az ember, az örök törvények és az alkotó szellem
csodájának egységét valljuk és keressük az íróban,
művében.”30
Jegyzetek
1Rajnai László: Kodolányi
János. Székesfehérvár, Árgus Alapítvány –
Székesfehérvár M. J. V. Levéltára – Kodolányi János
Főiskola, 2002. 17. l.
2Uo. 9. l.
3Uo. 40. l.
4Pápai Szabó György: Az
önmegváltás reménytelenségétől a megváltás
reménységéig. Confessio, 1994. 2. sz. 38–46. l.
5Tüskés Tibor: Kodolányi
János. Pécs, Pro Pannonia, 1999. 162. l.
6Vatai László: Dosztojevszkij,
A szubjektív életérzés filozófiája. Bp., Turul Kiadás,
1944. 9. l.
7Rajnai László: i. m. 13. l.
8Tüskés Tibor: i. m. 206.
l.
9Jókai Anna: A töve és a
gallya. Jelenkor, 1989. 7–8. sz. 701–709. l.
10Uo.
11Levélről levélre,
Fejezetek Kodolányi János és Várkonyi Nándor
levelezéséből. Válogatta, szerkesztette és az előszót
írta ifj. Kodolányi János, Bp., Mundus Magyar Egyetemi Kiadó,
2000.
12Uo.
13Uo.
14Csűrös Miklós: Regény a
mítoszok határán, Kodolányi János pályája 1945 után. Literatura,
1975. 2. sz. 61–87. l.
15Levélről levélre,
Fejezetek Kodolányi János és Várkonyi Nándor
levelezéséből. I. m.
16Szalai Éva: Új ég, új
föld, Kodolányi mitikus témájú, ókori tárgyú regényének
keletkezéstörténete. Irodalomtörténet, 1993. 4. sz.
916–949. l.
17Uo.
18Pápai Szabó György: i. m.
19Szalai Éva: i. m.
20Levélről levélre,
Fejezetek Kodolányi János és Várkonyi Nándor
levelezéséből. I. m.
21Tüskés Tibor: i. m. 197. l.
22Uo. 191. l.
23Horányi Károly: Kodolányi
János levele Veres Péternek, In Én vagyok, In memoriam Kodolányi
János. Válogatta, szerkesztette, összeállította Csűrös
Miklós. Bp., 2001. 165–171. l.
24Uo.
25Uo.
26Uo.
27Horányi Károly: Párhuzamos
mitológiák. In Kodolányi János helye és
szerepe a magyar irodalomban. Szerkesztette Biernaczky
Szilárd. Bp., Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2002. 159–168. l.
28 Rajnai László: i. m. 141. l.
29Uo.
30Uo. 32. l.