1956 – Vae victis!
Párizsban, 1988. június 16-án, Nagy
Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulóján a Pčre
Lachaise temetőben ezrek emlékeztek a vérbe fojtott magyar
forradalom és szabadságharc legyilkolt áldozataira:
felavatták Nagy Imre és az 1956-os magyar forradalom minden
kivégzettjének emlékművét. Megjelent egy karcsú
dokumentumkötet – Tetemrehívás. Giromagny, 1988.
október –, amelyben olvasható az 1988. június 16-án már
ismert, a politikai megtorlás éveiben, 1956 és 1962 között
kivégzett 244 személy neve.
A 160. oldalon található még 28 név: a csak
sajtóutalásokból, emlékezésekből, irattörmelékekből
ismert áldozatok listája. Akad közöttük olyan, akinek a
keresztnevét sem sikerült megtudni, és csupán a miskolci
Soltész József kivégzésének pontos dátuma ismeretes: 1956.
december 16.
Talán azóta a történészek már
kiderítették, ki volt Soltész József, és a hivatalos
indoklás szerint miért kellett bitófán végeznie az életét.
A 272 meggyilkolt közül talán
egyedüliként már 1956 decemberében.
„A Budapesti Országos Börtönben
(Bp. X. ker. Kozma u. 13.) 1956 decembere és 1961 decembere
között kivégzett 56-os politikai elítéltek nem teljes
betűrendes névsora” – történészek feladata kideríteni,
valóban elítélték-e a halálra szántakat, vagy
csupán igazolópapírokat gyártottak a kivégzés után a
vérbírók, legyen mivel bizonygatniuk a világ előtt:
jogszerűen akasztgatnak futószalagon.
A névsor 1988-ban még nem teljes
– és talán soha nem lesz teljes.
A salgótarjáni Hadady Rudolfot és Hargitay
Lajost a kommunista vérbírák nem ítélték halálra.
Halálukról nem készültek hamis igazolópapírok. Nevük a
kivégzettek listáján nem szerepel.
1956. december 12-én,
Salgótarjánban néhány pufajkás betuszkolta őket –
szemtanúk állítják – egy Volgába, a pártbizottsági
autóba, és elindultak Balassagyarmat felé. Megálltak a határ
menti községben, Hugyagon, a párttitkár házának pincéjébe
zárták a két megbilincselt rabot. Vallatták, ütötték,
verték, kínozták őket, aztán másnap autóval az
Ipoly-partra mentek. A pufajkások kiszálltak az autóból, a
rabok kezéről levették a bilincset, látszólag szabadon
engedték a két meggyötört embert, aztán néhány méterről
mindkettejükbe beleeresztettek egy-egy géppuskasorozatot.
Csak gyilkolni voltak bátrak,
szembenézni áldozataikkal nem: a hátukba lőttek!
A foglyok megszöktek, nem tudni
róluk semmit – ez volt a hivatalos álláspont. 1957
áprilisában Hargitay Lajos feleségét a rendőrségre is
beidézték, mondaná meg, hol rejtőzködik a férje.
Az elvtársak gátlástalanul
gyilkoltak, és kínosan ügyeltek a törvényesség
látszatára.
1956. december 14-én az Ipoly
túloldalán a szlovák finánc vagy határőr (Ferinek
hívták, őt kellene megkeresni – mondja az egyik
visszaemlékező 1989-ben), látva a pribékek vérszomjas
kegyetlenkedését, átszólt a másik országból, a patak
túlpartjáról, hogy ha már mindenáron ki akarjátok
végezni, akkor ne üssétek, hanem végezzétek ki…
Aztán eldördült két
géppisztolysorozat.
Sokan hallották. Senki sem merte
hallani.
A patakba lökött holttestek a
magyar oldalon fönnakadtak a part menti faágakon.
Pufajkások. A környéket
lezárják. Ügyészség. Proszektúra Balassagyarmaton. Két,
név nélküli holttest a kórboncnok asztalán. Jegyzőkönyv.
1956. december 16-án hajnalban elföldelés ismeretlen helyen.
Konszolidáció. Kádár elvtárs, Biszku
elvtárs, Horn elvtárs mosolyog a pártközpontban, a
parlamentben, a birodalmi fővárosban, Moszkvában.
Négy nappal férje eltűnte után,
1956. december 16-án egy fiatalasszony Salgótarjánban
császármetszéssel megszüli második gyermekét. A kislány, Hargitay
Emese születése pillanatában lett örökre árva.
Az özvegy 1982-ben levelet ír a
balassagyarmati kórház igazgatójának: eltelt huszonöt év,
szeretné emberhez méltó módon eltemetni halott férjét.
Levelére nem kap választ.
A többi – néma csend.
1989-ben özvegy Hargitay Lajosné
két felnőtt lánya társaságában megpróbálja kideríteni,
mi történt 1956 decemberében: hogyan halt meg a férje, és
hol temették el. Filmesek kísérik a halott múltban
eltökélten kutatókat.
Az ügyészség sajnálkozik: sajnos,
nincsenek dokumentumok; rég volt, elmúlt, ez már történelem,
tessék beletörődni.
Az Ipoly túlpartján élő asszony
csak a lövésekre emlékszik, és a helyre, ahol a bestiális
gyilkosság történt. De elakad a szava, mert már
figyelmeztették, ne beszéljen, jobb lesz, ha hallgat.
Szabadkozik, fordul vissza a határról: reméli, nem lesz ebből
kellemetlensége.
Idős férfi, lassan buknak ki
belőle a szavak: hát, mondtak ezt, mondtak azt, a népek ugye
sokat beszélnek, de bizony az igaz, hogy kocsival hozták azt a
két embert Hugyagra, a párttitkár pincéjébe zárták
(akkurátus ember: megmutatja a helyet), megverték őket, aztán
másnap az Ipoly partján agyonlőtték mindkettőt… Látni nem
látta a holttesteket, a pufajkások senkit sem engedtek oda.
Beszélni meg ugye nem mert senki harminc évig… igen, a
párttitkár fia volt, pufajkás, így mondták akkoriban,
szóval olyan kommunista karhatalmista…
A kórboncnoknő – kulturált,
finom hölgy – óvja az özvegyet s a két lányt: ne akarják
elolvasni a jegyzőkönyvet! A másolatot megőrizte, de –
szinte könyörög a szeme – fájó sebeket tép fel, ha nagyon
részletesen akarják… nem ajánlja… a lövések mindegyike
halálos volt, de amikor a férfi arcát és bal vállát
elölről érte a golyó, akkor már halott volt, akkor már nem
szenvedett… előtte… akkor… igen… 1982-ben a kórház
igazgatója utasította őt a régi jegyzőkönyv
előkeresésére, de azon név nem szerepelt. Az igazgató
jelentette az ügyészségnek, hogy a jegyzőkönyvben nincs neve
a két halottnak. Bűnözők, nem kell foglalkozni velük
– így az ügyészségi verdikt.
Népi demokráciának nevezett,
puhának maszkírozott proletárdiktatúrában éltünk: mindenki
értett a szóból. Megtanultunk hallgatni.
Az özvegy és két lánya arcán
tenger a szomorúság: de könnyen kimondják ezt a szót,
hogy bűnöző…
Kálvária: út a keresztig.
Az özvegy a másik meggyilkolt
özvegyétől, Hadady Rudolfnétól megkapja az 1957-ben a
temetés helyszínéről készült hevenyészett rajzot.
Elvadult, gazos temető: nem találják a sír nyomát. Aztán
mégis? Exhumálás. Mégsem. Hargitay Lajos huszonnyolc éves
gépészmérnök földi maradványait nem adja vissza az
anyaföld.
Síremlék a gyilkosság
színhelyén: kőkereszt az Ipoly partján.
Egy ártatlan férfi, akit
meggyilkoltak.
Egy ártatlan asszony, akinek
meggyilkolták az életét.
1989-ben készült a film.
Hargitay Lajos két árva lánya
szeretné szóra bírni a hajdani pufajkást, Fehér Gyulát. Az
öreg gyilkos résnyire nyitja a kertajtót, csak a hátát
látjuk, barátságosan tessékeli befelé a lányokat, de a
filmeseknek jelzi: eddig, ne tovább! Hangja kimért,
tárgyilagos: Az egész politika nem úgy alakul, hogy én
ebbe a filmbe bekerülhessek…
Utóbb kiderül Márta és Emese
beszámolójából: a hajdani pufajkás, Fehér Gyula nem
emlékszik semmire. Ott sem volt, nem látott semmit, nem csinált
semmit…
2004. augusztus utolsó napjaiban
újra és újra visszapergetem a filmet, hallgatom a tompa
hangot: Az egész politika nem úgy alakul…
Ezek ma sem tudják, mit csináltak,
ezeknek nincs lelkiismeretük – Emese szemében csillogó
gyöngyök a könnyek.
Negyven éve úgy alakult a politika,
hogy megdicsérték, talán ki is tüntették Fehér Gyulát,
mert gátlástalanul gyilkolt védtelen embereket a
munkás-paraszt hatalom érdekében, s ha kapott egy
érdemérmet, olyan ostoba nem lehetett a gyereke, hogy föl ne
vegyék az egyetemre; és ha most, 1989-ben az egész politika
nem úgy alakul, akkor boldogan élhetett volna, amíg meg
nem hal.
Még szerencse, hogy az
ügyészségen az elvtársak védik az elvtársakat!
Itt olyan érdek-összefonódások
vannak, hogy ebbe jobb bele nem menni! – fakad ki Hargitay
Márta az ügyészség előtt, ahol arra figyelmeztették,
legokosabb, ha nem kutakodnak a gyilkosok után.
Ha Fehér Gyula elvtárs él még,
vajon ma, 2004-ben szerinte hogyan alakul a politika?
1994-ben boldog volt, amikor pufajkás harcostársa, Horn Gyula
lett a demokratikus Magyarország exkommunista miniszterelnöke?
1989-ben nem emlékezett arra, mi történt az Ipoly partján
1956. december 14-én. 2004 augusztusában vajon hogyan
emlékszik vissza Hargitay Lajos és Hadady Rudolf halálára?
Büszkén? Keserűen? Szeretne szégyenében a föld alá
süllyedni? Vagy ingerült és rosszkedvű, mert a szocialista
kormány, az ő kedves régi elvtársai megfeledkeztek róla, és
Nagy Imre sírjára hordják a virágot, annak az áruló Nagy
Imrének a sírjára, akit neki harminc éven keresztül –
igaz, Horn Gyula elvtárssal együtt – szidnia, gyaláznia,
pocskondiáznia kellett, illett, lehetett?
1989-ben Fehér Gyula elvtárs
alighanem bízott Gyurcsány Ferenc KISZ-titkár elvtársban.
2004 augusztusában Fehér Gyula talán még elvtárs, de
a milliárdos Gyurcsány Ferenc, a demokratikus Magyarország exkommunista
miniszterelnök-jelöltje már biztos nem elvtárs. Fehér Gyula
talán ma is ragaszkodik kommunista elveihez,
meggyőződéséhez, és keserű indulattal visszaköveteli a
boldog proletárdiktatúrás időket, amikor következmények
nélkül lövöldözhetett az Ipoly-parton védtelen emberekre. Gyurcsány
Ferenc viszont aligha szeretne újra fix fizetésből élő
KISZ-titkár lenni.
És vajon él-e még Horváth
Károly, a hugyagi párttitkár fia, aki a pufajkások sofőrje
volt 1956. december 14-én? 1989-ben is azt a mesét adta elő Hargitay
Lajos két árvájának, amit még 1956 decemberében vertek a
fejébe az elvtársak: Balassagyarmat felé haladtak az
országúton, amikor támadás érte őket. Ők négyen
kiugráltak a kocsiból, viszonozták a tüzet, az autójuk is
megrongálódott, és amikor a tűzharc véget ért, kiderült: a
két fogoly megszökött. Visszatértek Salgótarjánba, és
jelentették a történteket. Akkor sem tudott többet, ma sem
mond mást.
Itt olyan összefonódások
vannak…
Rég volt? Elmúlt? Ez már
történelem? Tessék beletörődni?
Szigethy Gábor