Tarján Tamás

Én voltam Út

A „-tól/-ig” értelmezési dilemmái Térey János válogatott verseiben
(Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig)

Nem egykönnyen eldönthető kérdés, szükségszerű és szerencsés lépés volt-e a szerző részéről, vagy inkább a helyzeti energiából fakadó, sietős tett, hogy kevéssel a Paulus (2001) című verses regény után válogatott (és új) verseinek gyűjteményét is közrebocsátotta a Palatinusnál. A Paulusról a szinkrón ítélőképesség azt gondoltatja: utólag, évtizedek távolából is ezrednyitó, korösszegző, forma- (főleg szóhasználat-) teremtő nagy költői műnek minősítik majd a szakemberek és az olvasók. „Posztmodern Gesamtkunstwerk”-nek, ahogyan – 2003-as, Hajóvonták találkozása című kötetébe is felvett – terjedelmes írásában Margócsy István nevezte, kijelentve: „Az irodalomtörténész pedig különösen is örvendhet, mert végre megismerheti vagy átélheti, milyen is lehetett (persze csak típusát illetően) az a százötven év előtti irodalmi, majd pedig irodalomtörténeti esemény, mikor az olvasók előtt feltűnt Arany János Toldija: íme, szólhattak az akkori irodalmárok, most ezzel a művel beteljesedett egy nemzedék hosszan táplált irodalmi várakozása és ígérete, s amiről eddig csak sejtettük, hogy törekvéseink és célkitűzéseink (vagyis titkos óhajtásaink) szerint lehetséges, most szemlélhető, kézzelfogható és élvezhető valósággá vált…” A Paulus valóban értékes elismeréseket és alapos elemzéseket hozott alkotójának, de hogy a jelen „Toldius”-a lenne, nem tapasztalom. Befogadása, úgy látom, viszonylag szűk körre korlátozódik, szenzáció volta indokolatlanul hamar elcsitult.

Erre a könyvre „futott rá” 2003-ban – a rokon külső megtervezettséggel kissé az „ikermű” látszatát is keltve – a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig. Nem kétséges, Térey János egy pillanatig sem tamáskodott abban, hogy az 1988 és 2001 közötti versmű válogatása méltó társa – részben értelmezője, továbbírója is – a Paulusnak (ezt a Sonja… később még említendő felütése is igazolja). S valószínűleg az a megfontolás is dolgozhatott benne, hogy A Nibelung-lakópark című, egyes tömbjeiben már ismert monumentális drámájának közelesen remélhető publikálását tanácsosabb megelőzni, mint követni az újrarendezett, ezernyi helyén újraírt verskorpusz kiadásával. Ezzel az 1970-ben született Térey harmincegy és harmincnégy esztendős kora között olyan hármas összegzésig jutott/jut el, amely nem csupán a saját – tágan értett – nemzedékén belül páratlan, de Tandori Dezső, Petri György és Oravecz Imre lassacskán negyven évvel ezelőtti lírai paradigmaváltása óta alighanem a legnagyobb szabású poétai, poétikai áttörés.

A Paulus és A Nibelung-lakópark abszolút újdonsága és a Sonja… relatív újdonsága között azonban nagy különbségek mutatkoznak. A harmincas évek elején a vers-oeuvre esszenciájával jelentkezni nem ismeretlen, de nem is evidenciális irodalmi vállalkozás, főleg akkor nem, ha ez a tomusz magába szippant egy már-már kész, így viszont az új összeláncolódásokba sorakoztatott „régiek” függelékeként ható verseskötetet. (Ezért is írhatták kitűnő Térey-értők – alig egy-két sort szentelve a friss termésnek –, hogy a befejező Platina-ciklus mindössze amolyan „ráadás”, amely „viszonylagosítja” a nagyjából, noha nem teljesen a korábbi kötetek nyomvonalán haladó törzsanyag sugalmazásait.) Maguk a „régiek” pedig – néhány közszájon forgó, vad darabjukat, két-három tipikus és „dafke” Térey-költeményt vesztve, köreikből kitaszítva – homogénebb, fagyottabb képet rajzolnak szerzőjükről, mint amilyen mozgékony szellemnek, fékezhetetlen énnek bizonyult e szerző, könyvről könyvre mind komolyabb érdeklődést keltve munkássága iránt. A „segédmunkás a szöveggyárban”: az interpretátor (a kritikus) hiába keresi az Interpretátor című, káromló hazavágást – „Megeszlek, haver, éhgyomorra: / romlottabb vagy, mint egész Gomorra. / Büntetőrúgás a valagodba. / Rúgok egy büntetőt; kén- és tűzesőt / bocsátok íróasztalodra. // Szöszölő csávó, tevő-vevő! / Kinyír Termann, a kemény rímelő…” –, mely a Tulajdonosi szemlélet (1997) végén még ott volt: „…rágatlanul eszlek meg, Interpretátor!” Ezzel a Téreyvel jobb volt szót érteni vagy szót nem érteni. Tisztábbak és igazabbak voltak a lapok. Az elhagyások, átírások, sorrendi módosítások nem pusztán eddig alapvetően fontosnak vagy jellegzetesnek hitt műveket vesznek ki a matériából. A válogatott versekre általában nem alkalmazhatók az 1991-ben, a még elég gyérecske Szétszóratással indult kötetek bírálatainak tézisei, sőt a pályaszakasz-áttekintések (Margócsy István, Szilasi László és mások) egykor alapvető konklúziói sem. Ez persze egyben a Sonja… javára szól, szuverén, új szerkezetét, közlésszándékát bizonyítja. De amit például a kritikusok A természetes arrogancia (1993) általában legjobbnak vélt fejezetéről, a Hedvig hagyományai I-től IX-ig számozott verseiről vagy A valóságos Varsó (1995) az LIX. Anesztézia című költeménnyel lezáruló taktusairól, netán a Drezda februárban (2000) négy naptári nap – most csak a hónapot és a napot vegyük: II. 1., II. 2., II. 3., II. 13. – diktálta struktúrájáról mondtak, odaveszett. Ott maradt, csak a hajdani kötetekre érvényesen. A roppant szilárdnak tetsző esztétikai következtetések – már amennyire lehetségesek ilyenek – elillannak, mert (számos egyéb válogatás között az egyik leginkább szembetűnőként) a németes, poroszos precizitással eddig a sorszámozást, dátumozást kultiváló Térey a Sonjá…-ból lehetőség szerint kiirtotta a számok nyelvét (kivéve egyes belső szegmensek elengedhetetlenül szükséges és másként tán meg nem oldható elkülönítését). A poroszos jelzőt azért használhattuk, mert Térey a Ki kicsoda 2004 lapjain „K-Poroszo.”-t jelöli meg egyik hobbijaként (a továbbiakban: „Richard Wagner, villamos- és vasúttört.”). A szóválasztás tehát nem titkos szövetségkeresés Báthori Csaba Sonja…-kritikájával (A tétova konkvisztádor, Magyar Narancs, 2003. szeptember 11. [!]), mely – egy költő-bírálótól szokatlan módon – összetéveszteni látszik a költői képet, a lírai jelet, a magának egyedi értelmet kihatároló szót a Térey János nevű magánlény feltételezett nézetrendszerével, és a lehető legrosszabb „germán hagyományok” – szó szerint: az erőszakkultusz, a rendmánia és a germánrajongás – vétkében marasztalja el fiatalabb pályatársát (bár igaz, gyanúit időről időre visszazárja a költeményekre, s kerülni igyekszik a költői személy elítélését).

Természetesen Téreynek elemi művészi joga, hogy abban az új formában jelenítse meg – többé-kevésbé új medret szabva, szabályozva – eddigi versfolyamát, amelyben most teszi. Zabolázottabb, egyanyagúbban hömpölygő módon. Az olvasónak pedig az a teendője – ha szükségét látja –, hogy az egyes köteteket és ezt a kötetet egymásra olvassa (nem panaszkodhat: a művek keletkezésének évét a Tartalomban hiánytalanul megtalálja, mivel e számok – a beszédessé lett keletkezési évszámok – itt sokszor egymás történetét, viszonylatkezdeményeit beszélik el).

Míg az 1991 és 2000 (a Paulusszal együtt: 2001) közötti Térey-verseskönyvek versalanya folytonosan – egy-egy köteten belül is – váltogatta megszólalásait, és az álomittas suttogástól, a fájdalmas emlékezéstől a sóvár helykeresésen és a kiskirályi honfoglaláson át a hetyke ordítozásig és fejedelmi kinyilatkoztatásig sokféle szituációhoz lelt meg sokféle hangot, a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig a „Bizony mondom” prófétáló, közhírré tevő – valamiképp és összességében felsőbbrendű – szólamát teszi uralkodóvá (175. oldal). Ez a „Bizony mondom”, s vele, előtte az „Én mondom”: az Istenházáról Istenhidegére című vers – 1996-ban íródott – megvolt már a Tulajdonosi szemléletnek az Appendix előtti utolsó, Hátrébb az agarakkal ciklusában is. (Immár a kiemelt, illetve a ciklusnak egykor címet adó vers egy oldalpáron össze is tapad.) Ám noha épp a Tulajdonosi szemlélet képezte azt a fordulópontot, melytől fogva a versek beszélője a literátus tulajdonlás – a teljes irodalmi térben-időben való barbár és magasztos otthonosság – adományát a magáénak tudta, az ellentmondást nem tűrően kijelentéses beszéd sem erre a könyvre, sem a következőkre nem telepedett még rá. A Sonja… költője -tól -ig tudni látszik (és, bizony mondom-mal, mondani látszik), amit a Szétszóratástól a Drezdá…-val zártan sorakozó kötetek Téreyje gyanított, fantáziált, felvetett, deklarált; s mondott, csak mondott, akár bizonytalanul is.

A Sonjá…-ban felülkerekedő attitűd Ady Endrét és költészetét mint előképeket az eddigieknél erősebben, hevesebben köti a Térey-lírához. E versvilág „adysságát” mostanáig is érzékelte valamennyi elemző, ám nem erőszakolta egyikük sem a párhuzam, a hatás kibontását, mivel a kósza összejátszásoknál tucatszor több a markáns elkülönbözés. (Károlyi Csaba A valóságos Varsóról írva – Az idegen, Népszabadság, 1995. augusztus 16. – úgy vélte, Térey versei „enerváltságról, arroganciáról, gőgről, akarnokságról beszélnek”. Ezeknek melyike nem „adys” tárgy, vonás?! Mégsem ebbe az irányba kormányozta gondolatmenetét a recenzens.) Ma viszont – akár rögvest az imént citált Hátrébb az agarakkal első sorából kiindulva – a „Remek agaraim, titeket hazahívlak” (174.) mintha az egyik nevezetes Ady-ars poetica, Az elbocsájtott légió („Katonáimat elbocsájtom…”) ellenversét exponálná, holott az el és a haza tartományai közt majdhogynem áthághatatlan a határ, s ha Ady-nyomokat ki merünk mutatni a Hátrébb…-ban, akkor Berzsenyiig vissza még nem egy magyar költő nyomait (s a francia szimbolisták varázsütését) is ki kellene mutatnunk a mindössze tizenkét sorban.

Nyilvánvaló, hogy Térey – aki amúgy is elképesztő intarziázó-intertextualizáló leleménnyel nyúl mélyen ismert és egyénien látott irodalmi, irodalomtörténeti előanyagaihoz, és ha sokat markolva sokat fog a régiektől, ezt egészen más spektákulumot teremtve teszi, mint például az ugyancsak „mindenütt” neki való (és tovább gyúrható) szövegekre, töredékekre bukkanó Parti Nagy Lajos –, Térey tehát a Sonjá…-val nem lett „adysabb” költővé. Beiktatta azonban a gyűjtemény élére – a szakrális stílhatású Introitus Nagypénteki beszéd című programverse utáni helyre – a Kétmalom utca 17. című ciklust. Varsónak és Drezdának – mint egyszerre valóságos és virtuális városoknak, a fenséges pusztulásban kitüntetett tereknek – eddig is volt kötetcímmel stigmatizált „saját” könyvük, epizált lírai megjelenítésük. A szülővárosnak, Debrecennek nem. A bizalmas információ, a szép utcanévvel (is) felidézett locus – a nagy tudatossággal szerkesztett Sonja… egyik alapvető újdonságaként – a Térey-költészet mindig hűvössé tett önvallomásából eddig hiányzó genezist képzett meg. A Kétmalom utca felelevenített és eltaszított városa, Debrecen a gyűjteményes kötet felhangosított, nyomatékosított, kiemelten történetszerű linearitása számára utólag „megszült” egy fiút – tékozlót…? eltékozoltat…? a Fiút…? –, akit ez, s éppen ez az eredet, ez a debreceniség szükségszerűen fordít más városterek (Varsó és Drezda mellett elsősorban Budapest) irányába, s akit Debrecen versbeli megéneklése, egyben versbeli leépítése feljogosít arra, hogy más települések hűlt helyét is sóval hintse be. A Sonja… legjellegzetesebb tartalmainak egyike, az apokaliptikusság ebből a ciklusból, e Debrecen-ellenes Debrecen-énekből nő ki. Igencsak hatalmas ív Térey János -tól -ig-jében, hogy a „lépcsőimát” követően a Kétmalom utca 17. az első helymegnevezés az összeállításban – s az ekként jelzett Debrecentől vezet az út a könyv legutolsó, szintén helynév szaváig: New Yorkig (352.), 2001. szeptember 11. New Yorkjáig (Az Ikrek gyászbeszéde). Nem szorul különösebb magyarázatra a két városnév – a már többször említett, egyéb városneveket is magával rántó – fesztávja (azt viszont nem árt elmondani, hogy a kötet logikája szerint a Saxonia mozi semmivel sincs közelebb a Pirnai térhez, mint Debrecen New Yorkhoz).

Az elhagyott Ady-szálat felvéve: Térey transzponáltan kölcsönzi mindazt, amit a Debrecenről általában kevéssé hízelgően verselő Ady város- és szellemiségkritikájából kölcsönözhet. Bírálói, igehirdetői kiválasztottsága fölébe is kerekedik Adyénak, lévén Térey valóban Debrecen szülötte. Sőt, a modor szerint: egyszülötte. A város fia, akit nem érdemel meg a város, ezért elhagyja: költeményekben megépíti, költeményekben lebontja, s a terek egyikeként (de immár a terek között legelsőként) besorozza a tereknek azon múzeumába – archívumába –, ahol a többi tér is helyet kap.

Térey adysan, mégsem Ady felől rajzolja Debrecent. Mint más kardinális színterek esetében is, sokoldalú és alapos tárgyismerettel feltérképezett – „valóságos” – városból vonja el a jelképes várost, melynek neve egyszerre jelöli földrajzi, történelmi önmagát; s valami radikálisan mást. A most ciklusba szervezett Debrecen-versek modellül szolgálhatnak a Varsó-, a Drezda- és a Budapest-versek sorozataihoz. Ebben az elképzelt, de joggal feltételezhető modellben az adott város históriája, topográfiája, vallástörténete, kultúrtörténete, kitüntetett eseménytörténete is precízen működik, s a Térey-vers által elvégzett szimbolizációs aktusok kamatoztatják mindazon tényeket és jelképeket, amelyeket a város (a tér, a hely) neve asszociációs lendületbe hozhat.

A város mint képződmény modell voltáról és jelentéseiről kifejtett, rengeteg filozófiai és lélektani elmélet egyike-másika nyilván hathatott Téreyre. Talán Freud gondolatai – ezeknek részleges interpretációját Tóth Ákos A Fiú háza című Sonja…-értelmezése el is végzi (Sághy Miklós – Tóth Ákos: Az újmagyar dal, Szövegek között VIII., 2004).Talán Wittgensteinnek a városként tételezhető nyelvről szóló eszmefuttatásai vagy ezek gyakorlati „megfordítása” a nyelvként tételezhető városról (például: Ottlik Géza: Buda, 1993). Talán azok a – több filozófiai forrásból táplálkozó – inspiratív teóriák, melyeket Thomka Beáta a Tolnai Ottó írta Áruháznovellákhoz (s így Újvidékhez) fűz. Ezen (vagy egyéb) lehetséges indíttatások egyike sem uralja el Térey sok tekintetben téralapú és -alakú líráját. Költészete sokkal eklektikusabb, pregnánsabb és játékosabb annál, hogysem közvetlen késztetésnek engedne. Ám valószínűleg nincs olvasó, aki a Térerő (1998) költőjénél ne érzékelné saját vezetéknevének előjeles, névmágiás szemlélését, misztifikáló megjátszását. Termann nevezetű, sokszor felléptetett egyik alakmása is „lefordítható” tér-emberként (nem feledve a Terminátor Termann Hermannságát és egyebeket). A Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig című gyűjteményes kötet – mely címadó versét Drezdába helyezi – a terek lírikusát (átvitt értelemben) térközi lírikussá avatja. Míg korábbi verseskönyvei jobbára egy-egy konkrét, ugyanakkor szimbolikussá alkotott térrel végeztek (a Paulus is), vagy magát a teret s annak erejét faggatták, gyűjteménye a monumentális állóképekről a mozgások terére, a terek mozgásaira teszi át a nyomatékot. A cím út szava e mozgást – haladást, fejlődést, irányulást, tartást, végzetet – a legtömöttebb jelentésű archetoposzok egyikével toldja meg.

A városnevekkel keményen dolgozó, a maga specifikus városait/tereit szövegeiben megalkotó Térey verseinek változatos arcú, de egységes karakterű beszélőjét nem „önmagában”, hanem ezekhez a városokhoz, terekhez hozzárendelten beszélteti. Beszélőjének beszédét meghatározza a hely, ahol beszél, illetve a hely, mely beszédjének kizárólagos tárgyává válik. Ez a beszélő, ez a versalany tehát egy pillanatig el nem hallgatott, keserűen-kérkedően kimondott, okosan belátott és dölyfösen  dagasztott autonómiája ellenére állandóan függő viszonyban létezik, mert mindenkori városától, terétől függ. A városok, terek futólag már vázolt, egyszerre valóságos és fiktív jellege a Sonja… beszélőjét – aki paradox módon egy lírai nagytörténetet él meg, jár végig – folytonos kettős pozícióban tartja. Személyében nagy súly lebeg.

Amennyiben Sonját, a világban (a világégésben) tájékozódni képtelen bakfislányt Térey „lírai alteregójának” fogjuk fel, akkor a lebegést fokozza a – kortárs irodalomban ugyan egyáltalán nem szokatlan – férfi/nő szerepcsere, szerepátadás. (A „lírai alteregó” e közelítését Bodor Béla a címadó verset megkülönböztetett figyelemmel elemző kritikája ajánlja: Egy újabb Térey. Holmi, 2004. május.) De legalább ennyit nyom a latban, hogy Sonja kétszeresen is fogoly. Egy város foglya; és – a vulgaritás is közbeszól majd – a nyelv foglya. Drezdában, 1945. február 13-án este és éjszaka enged a tapasztalt hadiözvegy, Veronika Möhring leszbikus csábításának. Veronikának a Pirnai térre néző ablakai mögött, az épp bombázott városban maradnak magukra, átizzítva az ágyat. Innen nincs menekülés (Drezda elpusztítását számos Térey-mű tárgyazza). „A leszboszi rovar” (282.) azzal bénítja meg a tizenhat éves Sonja Lesslert, hogy „A nyelvével rajzolja Sonja / csiklójára az ábécé betűit, / akkurátusan, egymás után”. Az M betűnél megszakad a szerelmi betűvetés, holott az idősebb nő, s bizonyára a fiatalabbik is, a betűrend végigírására, a sajátságos írásaktus kiteljesítésére vágyik: „…a puskaporos / hordó gyomrában, ott van / ez a Pirnai téri vaságy, / szeretném iderajzolni a betűrendet, / rajzolnék a végén egy ipszilont meg egy zét”.

A szokatlan szituáció, a megkapóan szép nyers mondatindázás, a nyelvezet kort felidézni képes enyhe ódonsága, a teatralizálás és a filmszerűség keverése (Veronika és Sonja megismerkedése is egy moziban történik) egyként jellemző Térey versvilágára. S az írás – a be nem fejezhető írás – főmotívummá emelése is. A voltaképp mindig városhoz, városokhoz, terekhez kötött beszélő dilemmája az, hogy mennyiben és meddig képes önmagát és városát (s főleg kettejüket mint egyet: együtt) elbeszélni. A Debrecen-ciklus azt a látszatot kelti, hogy a debreceni gyermek- és ifjúkort a narrátor a zé betűig, a távozásig végigírta, végigmondta. A következő fejezetekben ez az érzület hanyatlik, az ingerült aggodalom a beszélőben növekszik. Variatív témafeldolgozásai és bipoláris – csupán egymás ellenében jelentéses – közelítései informálnak a megírhatóság kétségeiről. Az utolsó oldalon, Az Ikrek gyászbeszéde – a ledöntött New York-i felhőkarcolók „vallomásverse” – végén a beszélőnek az olvasóval együtt kell rádöbbennie: „Hol jártam egykor: emberraj kutatja / A holtak első elitcsapatát. / Credo quia absurdum. Bárki voltam / A látott, meg sem énekelt New Yorkban.”

A Debrecen-ciklus tömörödésével, bekerülésével a megéneklés, az új költeményeket sorakoztató Platina című ciklus révén a meg nem éneklés, a köztes – részben előzménykövető, kötet-újragondoló – ciklusok folytán az újraéneklés hangzik fel a Sonjá…-ból. Az állandó tusakodásban levő, személyének fontosságát rendre deklaráló vershős időnként meglehetősen fárasztó társ az olvasó számára. Több irónia, kevesebb érzelgősség sokszor jól jönne. Persze nem épp elegendő irónia-e – akadhat, aki cinizmusnak fogja fel –, hogy Az Ikrek gyászbeszéde előtt kettővel a Felhőkarcolót Budapestre című áll (346–347.)? Nem éppen elég színvonalas paródia, újramotiválás-e a Földnélküli János (333.) és különösen A városi hadviselés gyakorlata („A jobb-híján-vitéz / Sereg kitörni kész; / Jó Budavár magas / Tornyán se érckakas, / Se csillámló födél”, 348.)? S valóban érzelgős-e helyenként az Intrika (327–328.)? (S ha hiányoltuk az Interpretátor című régi ledorongolást, nem rohamoz-e helyette a 326. oldalról a Nulla a köbön?)

Összességében az új versek fejezete, a Platina potenciális önálló kötetnek egy kicsit kevés, ide a Sonja… végére egy kicsit sok. Verseinek gondolati ereje és világossága nem mindig éri el a Téreytől főként a Térerő és a Drezda februárban tömbjeiben megszokottat. A Mikor nem vagyok magyar (319–320.), a Zsidó dalocska (337.), a Galícia (338–339.) súlyos értelmezési problémákat is felvet a versalany változóban levő magyarságképét (önképét) illetően.

A Platina egésze – s tán a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig egésze is – arról tanúskodik: Térey még nem tért magához a Paulus megírásának, elkészültének és fogadtatásának sokkszerű, nagy élményéből. A bevezető vers, a Nagypénteki beszéd elején írja: „Honfoglaláson innen, túl páli fordulókon / A tudás is teher; tavaszi paradoxon: / Dicsőségünk dele jottányi nyugtot ád, / Viselni kell utána üres lap undorát. / Nos, élünk! egyre élünk, még-magunknak-valóbban…” (7.). „Az üres lap undora” ugyan hosszan nem tarthatott, ha a Nibelung…-ra (vagy Térey Borisz Godunov-fordítására, a Paulusszal Anyegin-szakértővé is lett költő e másik Puskin-beleélésére) gondolunk, a három Pál könyvének monumentalitása még a Nagypénteki beszéd ablaknégyszögben szemlélődőjének nem engedi – ezt mutatják a sebesen villódzó látványok és képek –, hogy az „elkészült a nagy mű” nyugalmát erőltesse magára. A Sonja… a már szóba hozott, a Paulus utáni helyzetében (és talán csakis ebben a helyzetében, a 2003-as, közeles megjelenés miatt) a szerző és az olvasó számára is előnytelenebbül szituált mű, mint az, amelyikhez maga az alkotó is folyton hozzáméri. Ki kell várni a többé-kevésbé Paulustalan, független Sonja…-olvasás alkalmas idejét. Hiszen – például – ha most Térey majdnem mindent (nőügyet, utazást, Wagnert, verset, Debrecent – kicsinyt is, óriásit is) apokaliptikusan ajzó világfelfogását, szemléletmódját tettük szóvá – tudva mögötte a durvaságig kifinomult morális igényességet, s látva az apokaliptikusság kifejezésére mozgósított, kivételes költői arzenált –, vajon nem arra következtethettünk-e félig-meddig akaratlanul, hogy a Paulus hármas osztatában a totális csőd, a valamiféle lélekszabályozó értékrendre való remény kilátástalansága összefonódó, egymást kiegészítő argumentálásokat kapott – míg a Sonjá…-ban a Debrecen és New York közötti tér(ség) önmaga vélt vagy valós egy-ségéhez ragaszkodó beszélője (a tizennégy évből begyűjtött versanyagot szükségképp csak részlegesen összesimítva) átlátszóbban, támadhatóbban, szerepszerűbben mutat rá a végre?

De hát „Minek a tanács, jóslat, aggodalmak”? A Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig „történetességét” és linearitását nem abszolutizlva, a kötetben pillanatnyi összegzést és stádiumot egyszerre látva Ady Hunn, új legenda című híres versének egy híres sorát írjuk még ide, egyetlen betűnyi változtatásban gondolva át a Térey-lírát: „Én voltam Út, a Vers csak cifra szolga…” (Palatinus, 2003)