Nyílt levél a
Szerkesztőséghez
Mint már a főszerkesztőnek, Kis
Pintér Imrének telefonon jeleztem, nagyon meglepett a lap
júniusi számának elején közölt interjú, melyet Kapiller
Ferenc készített az ismert festőművésszel, Somogyi
Győzővel. Sok rosszat megéltem és megértem már hosszú
életem során: Horthyék néprontó nacionalizmusát, a nyilasok
visszataszító ember- és nemzetellenességét, az oroszok és Rákosiék
totális diktatúráját, Kádárék törvénytelen
önkényuralmát, amely az 1956. októberi történelmi méretű
forradalom leverését követte – de azt az egy gyalázatot
még nem, hogy Petőfi, mindnyájunk szabadságának
„őrcsillaga” a vádlottak padjára kerüljön! Tudok
róla, hogy van egy szervezet (László András a vezetője),
amely Kossuthot és Petőfit a magyar történelem legnagyobb
gonosztevőjének hirdeti, mert ugye „felségárulást
követtek el”. Kis gyülekezet ez: programjában a középkori
apostoli magyar királyság visszaállítása szerepel az első
helyen. Eléggé hihetetlennek tűnik számomra, hogy a Kortárs,
melynek magam is szerkesztője voltam, és ahol barátaim,
pályatársaim dolgoznak és publikálnak, Petőfi királyellenes
verseit elutasító fejtegetésnek ad helyet. Nem gondolta a
Szerkesztőség, hogy amikor efféle „evidenciát” közöl:
„Tudjuk, hogy 1848-ban volt egy jakobinus–
republikánus–szélsőbal irányzat is a forradalmárok
között. Petőfinek néhány verse – az Akasszátok föl a
királyokat vagy az Itt a nyilam, mibe lőjjem? – is
erre az indulatra utal, és visszavezethető közvetlenül a
francia forradalomra és II. Józsefre mint előzményre”, nem
gondolta, hogy ezzel nemcsak Petőfi egész republikánus és
forradalmi emlékét, de tegnapi és mai nemzedékek és szellemi
elődök modernitáseszméit is megsérti és kétségbe vonja?
Mert nemcsak Petőfi akarta „belelőni nyilát” a
képzeletbeli királyokba, de Vajda, Tolnai Lajos, Ady, Móricz,
József Attila, Juhász Gyula, Illyés, Nagy László, Juhász
Ferenc és Veres Péter, Bibó István és Németh László is.
És volt itt kuruc fölkelés, parasztháború és Dózsa
György, reformáció. És Petőfinek nem „néhány” verse,
hanem egész költészete, lángelméje a respublicáért
lobogott. „Szabadság gyermekének s szabadság anyjának”
nevezte. Annak nevezem én is. És gondolom, a Kárpát-medence
magyarságának nagy része kapára-kaszára gondol, ha valaki a
királyok boldogságának kedvéért el akarja venni ezt a
szabadságot tőle.
Sajnálattal látom: a
Szerkesztőség nem figyelt föl arra, hogy a beszélgetésben,
jámbor vallásosság tekintélyére építve, egy magabiztos
történelemértelmező nyilatkozik meg, aki az egész újkort
végzetes kisiklásnak tartja.
Lehetséges, hogy ma, 2004-ben egy
modern, magyar nemzeti irányú irodalmi lap, mondhatjuk, az
ország legrangosabb folyóirata megjegyzés nélkül közöl
nyíltan fölvilágosodásellenes kiáltványt?
Azt, hogy festőművészünk vallásos katolikus, azt én
elfogadom, láthatólag mély hitét tiszteletben tartom.
Történelmi értékeinkre és folyamatainkra vonatkozó
tanaiból azonban nem kérek. Nem azért, mintha nem háborított
volna föl, hogy a kommunisták erőszakkal el akarták venni az
emberektől a vallást, azt a mélyen lelkünk redőiben rejlő
szomjúságot és reményt, a „pille sóvárgását csillagig,
éjszakáét reggelért, vágyat, mivel a lét szomorú itt,
valami messzi felé” – ahogy Shelley verse mondja. De azért,
mert az embert autonóm lénynek tartom – csak így lehet
szabad. Szerethet és gyilkolhat. És ez a szabadság nőtt,
kiterjedt, mióta démonainktól, barlangi kísérteteinktől részben
függetlenné vált a civilizációnk. Főleg az európai és a
két amerikai kontinensen. Kínában, Indiában, a
Közel-Keleten, Afrikában, Indonéziában és más távol-keleti
országokban – Észak-Koreáról már nem is beszélve –
olyan hiedelmeken, babonákon alapuló társadalmi szervezetek
léteznek mozdulatlanul, hogy helyzetük taglalására itt nem
térhetek ki.
Európa és Magyarország változik.
Változás, válság, változtatás, választás azok a
meghatározók, melyek nemcsak a XX., de a XXI. században is
veszélyekkel és lehetőségekkel ijesztenek mindnyájunkat.
Ebben a kiszámíthatatlan hullámzásban, jövőhitben és
katasztrófa-előérzetben nincs egyféle interpretáció, nincs
egyetlen igazság. Úgy vagyunk, mint versfordító az idegen
szöveggel: bele kell nyugodnia, hogy csak végtelen
megközelítésre nyílik módja. Véglegesre, tökéletesre nem.
Az interjú tehát, ha már a lap élére tették is,
megkövetelte volna, hogy lábjegyzetben hangsúlyozzák: Somogyi
Győző érvelése nem a lap véleménye, hiszen így-úgy
vitatható.
Csak a fontosabb (talán a
legfontosabb) értelmezési ellentéteket említem. Azt olvasom:
„A mítosz nem babonát jelent, hanem hiten alapuló közös
természetfölötti hagyományt, amelyre aztán a vallás, jog,
tudomány és erkölcs épül.” Azonkívül, hogy hosszú
mítoszmagyarázó kutakodások után kijelenthetem: eddig még
senki sem tudott teljes mítoszmeghatározást adni, az biztos: a
mítosz az emberi szellem-lélek-költészet rendkívül
értékes alkotása. Mindig szerepel benne egy felsőbbrendű
szellem, hérosz, isten, égi tanító, angyal, ördög, efféle.
Enélkül csak „úgynevezett” mítoszról beszélhetünk, azt
hiszem. Egészében véve a mítosz nem transzcendens, bárhogy
fogjuk is föl, mi a természetfölötti vagy metafizikai. Frommnak
és Jaspersnek igaza van, amikor a mítoszok siffréjellegét
vagy sokértelműségét ismerik föl. Csakugyan tény, hogy nagy
kultúrák aligha alakulhatnak ki nagy, központi mítosz híján
(a középkori Kelet- és Nyugat-Európa például
Krisztus-mítosz nélkül!), mint Spengler, Fraser, Toynbee és
mások ezt kiderítették. De az is tény, hogy mivel ember
alkotta, a mítosz idővel elfogy, kifárad (ezt mi, európaiak
is tapasztaltuk és tapasztaljuk a magunk bőrén). Így aztán
kerekre nyílik a szemem annak olvastán, hogy „ilyen a Szent
Korona-tan is, mely összefügg más mítoszainkkal, így a Nagyboldogasszony
és a szkíta–hun leszármazás hitével. Lényege az, hogy a
magyar Isten kiválasztott népe, meghatározott történelmi
hivatással, és ennek jele egy mitikus eredetű, szépséges
hatalmi jelvény, a Korona. Olyan ez nekünk, mint az
ószövetségi zsidóknak a Frigyláda, az
araboknak a Kába-kő.” Látom képzeletben, amint a remek
iróniájú Illyés incselkedve rám kacsint: „No, komám, most
már aztán húzd ki magad! Hozzánk képest a hinduk, kínaiak,
angolok, franciák, oroszok és még sokan csak szalmakutyák!”
Nem érzett a Tisztelt
Szerkesztőség ennél a misztifikációnál a Baudelaire-féle
„új borzongás” helyett valami réges-régi, dohos
borzongást? Hiszen ezzel a „meghatározott történelmi
hivatással” ölelte keblére a Horthy-hazafiság az európai
kereszténység egyik ellenségét, legelfajzottabb Sátánját,
Hitlert! Vagy ennél a nagy ívű summázásnál sem: „A
felvilágosodás óta uralkodó modern eszmék tagadják a népek
hivatását. A nacionalizmus a nemzetet öncélnak tartja, aminek
mindent alárendel. A liberalizmus és változatai azt mondják,
hogy a nemzet feladata a haladó eszmékhez csatlakozni és
azokat szolgálni.” És most jön az igazi csattanó:
„Csakhogy ezek a haladó eszmék téveszmék, élet- és
emberellenesek, egy-egy birodalom önző érdekét fejezik ki.”
Mennyire igaza van Somogyi Győzőnek! Hiszen mit hozott a modernitás
háromszáz éve? A vallásháborúk, a rabszolgaság, a
jobbágyság, a kiváltságok megszüntetését. A parlamenti
kormányzást, a törvény előtti egyenlőséget, az általános
választójogot, a nők fölszabadulását, a gyarmatosítás, a
fajgyűlölet elleni harcot. A művészet, a tudomány, a
teóriák szabadságát. Az emberi jogokra hivatkozó ellenzéki
mozgalmakat. Bizony, e „téveszmék”, vagyis a XIX–XX.
század nélkül, a modern magyar líra, irodalom, festészet,
szobrászat, szociológia híján talán még mindig a magyar
királyság vitézkötéses, darutollas őfőméltóságainak „vivátjaitól”
harsogna az orosz csapatoktól megszabadult ország. Festőnk nem
tétovázik, mikor erről a régi „szép vagy, gyönyörű
vagy, Magyarország”-ról képet ad: „Az egyetlen jó
államforma a magyarság számára az alkotmányos királyság.
Természetesen az ősi magyar alkotmány korhoz igazított
formájára gondolok, nem pedig egy újonnan kitalált vagy
külföldről átvett alaptörvényre.” (Az utóbbi hetekben
valaki az Aranybulla időszerűségéről tartott nekem
előadást!) „Királyt választani a jelen határok, külső
és belső állapotok miatt ma bűn volna. Nem véletlen, hogy
annak idején Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi viszszautasították
a királyi címet. De a Szent Koronára alapuló alkotmányosság
visszaállítható lenne, és vissza is kell állítani, mert
1944 óta törvénytelen állapotok vannak.” (Tudjuk,
hányféle más és más oka volt fejedelmeink döntésének.)
A nagyjából másfél évtizede
szabadon tevékenykedő népképviselet tehát maffiózók night
clubja, a négyévenkénti országgyűlési választás
nyilvánosan elkövetett bűncselekmény, a történelmünkben
többszörösen kihirdetett köztársasági államforma
idegenmajmolás. Így természetes, hogy a Történelmi lecke,
fiúknak, A Hadak útja, A délibáb üzenete, a Dózsa
György unokája, A márciusi naphoz, a Hunn, új
legenda és még számtalan, igen, jakobinus vers
Adyját is valahova lejjebb kell lökni a magas lóról: „Adyra
utalni, Adyt idézni csak úri nagyot akarásával, nemzeti hős
gesztusaival szabad. Mi nem tévesztettünk utat [érted, Ady?]:
ismét csak levert a csel és a túlerő, és ezt próbáljuk
túlélni, mint Mohács óta egyfolytában.” A kicsit zavaros,
óvatos Ady-kiigazítás nem téveszt meg: Adyban is a forradalom
költőjét kárhoztatja.
Úgy látszik, a forradalom eleve
csúf, elítélendő esemény. Elsősorban a francia forradalom
az: minden rossznak a forrása. Milyen szép, békés, gondtalan
volna a világ, ha az a gonosz Rousseau, Danton, Robespierre meg
a „nadrágtalanok” milliói belenyugszanak, hogy az udvar, a
király, Capet Lajos, az előkelők az erdei pásztorjátékokon
szórakoznak! És alighanem még ma sem vitatkozhatnánk
effélékről, ha a csodálatos Osztrák–Magyar Monarchia, a
bécsi császárság besúgói, fogdmegjei és kufsteini
börtönőrei ügyelhetnének ránk. Emlékezzék csak a
Szerkesztőség Bibó átfogó tanulmányára,
Az európai társadalomfejlődés történetére!
1796-ban és azután nem az volt a baj, hogy a királyságot, az
arisztokráciát fölváltotta a demokratikus nacionalizmus
többségi uralma, hanem az, hogy a hatalomváltás után a
hivatásos forradalmárok (Marat, Saint-Just és
a többiek) korszerűtlenül és szükségtelenül a vallás
ellen fordultak, és ezt már a hívő franciák nem fogadhatták
el.
Az interjú alanya természetesen nem
így gondolkodik, és így érthető, hogy szerinte 1956-ban sem
forradalom volt Magyarországon: „Ma is erős bennem az a
csodálatos, fölemelő érzés, ami akkor az egész lakosságot
áthatotta: hogy minden előkészítés és szervezés nélkül
egy egész nemzet egyet gondol, egyet akar, és az csupa jó…
Egy harmadik útban, egy sajnos, azóta sem megvalósult szabad
és igazságos, önkormányzó társadalomban gondolkodott az
egész nép, amit a munkástanácsok próbáltak megtartani, és
részben – még fél éven keresztül – meg is tartottak…
Mindezek együtt mutatják, hogy ez a forradalom egy csoda volt
– nem is szívesen használom rá a forradalom szót,
mert nagyon meg van terhelve szörnyűségekkel –, egyszeri
csoda, amely méltó a magyar nemzet hivatásához…
Istentisztelet volt, mert a természet és emberség örök
isteni rendje emelkedett föl egy kiválasztott nép és
üdvtörténeti pillanat egybeforrásában – a sátán uralma
ellen.”
„Az emberi történelmet az ehhez
hasonló események viszik előre, az ilyen csodák.” Somogyi
szerint „imával döntötték meg a kommunizmust a lengyel
munkások”. A legnagyobb csoda persze „a kereszténység
születése a tizenkét halász műveként, s ahogy megdöntötte
a Római Birodalmat”. A Jézus adja a koronát (!)
című képéről elmondja, hogy az Apokalipszisban
fölütötte a plébánosa által javasolt részt, és ott ezt
olvasta: „Egy fehér lovat pillantottam meg. A rajta ülőnek kézíjja
volt [mellesleg: mi az a kézíj?]. Koronát nyújtottak
neki, és ő diadalmasan kivonult, hogy győzelmet arasson.” A
leíráshoz hozzáteszi: „Ezt az idézetrészt régebben is a
magyarságra vonatkoztatták.”
És még száz vagy ezer más népre,
gondolom én.
Mert éppúgy nem szerepelünk a
Bibliában, ahogy választott nép sem vagyunk. Maga a fogalom
képtelenség. A Kortárs interjúkészítőjének ezt észre
kellett volna vennie (persze ha történetesen nem ért egyet
vele), és a lap szellemének megfelelően közölni, hogy az
efféle választottságban mindig a nemzeti fensőbbség hübrisze
rejtőzik. A népek nem abban térnek el egymástól, hogy különbek,
hogy följebb állnak a rangsorban, hogy úgynevezett hivatásuk
van, hanem abban, hogy mások: más az eredetmítoszuk,
természetük, történelmi sorsuk. Az például, ahogy a Toynbee-féle
képlet szerint jól vagy rosszul válaszolnak az ismétlődő
kihívásokra, és így maradnak fönn, vagy sem. Persze a
történelem még annyira sem racionális folyamat, amennyire a
nagy angol történelemfilozófus szeretné. Hozzám inkább Nikolai
Hartmann fölfogása áll közel. Szerinte a történelem
részben az ember, részben a természet műve. Tervezünk
valamit, aztán a „dolgok hatalma” is megteszi a magáét. De
semmiképpen sem mellékes, hogy egy nemzet, egy kultúra
legjobbjai mit gondolnak, mi a fölfogásuk.
Azt hiszem, a mi hagyományunk is,
mint sok más szomszéd népé, a fölvilágosodásból indul ki.
A franciák, az angolok, a németalföldiek demokratikus
vívmányai mutattak utat. Batsányi Jánosnak A
franciaországi változásokra című versétől Illyés Egy
mondatáig ilyen volt a magyar elszántság, hogy szabadok
és modernek lehessünk. Nem tudok olyan nagy költőnkről,
írónkról, gondolkodónkról, aki a dicső múltba akarta volna
visszavezetni népét. „Ez az a tett, amit a modern
fejlődéseszme legjobban tilt, mondván: »a fejlődés
egyirányú«; »az idő kerekét nem lehet visszaforgatni« stb.
Ezzel a csőlátással szemben a visszafordulás a hagyományos
kultúrák mozdulata, s ezt a magyar nemzetnek és Európa többi
népének is előbb-utóbb meg kell tennie.” Igaza van Somogyi
Győzőnek: vissza lehet forgatni az idő kerekét. Egyre
gyakrabban tapasztalom, hogy vannak, akik ugyanígy vélekednek.
De ők is gondoljanak arra, hogy
ennek a „visszaforgatásnak” meg kell fizetni a
fölmérhetetlen árát! Hiszen végül is a modernség korszakot
nyitó változtatásáról, a szekularizált államról van szó.
Csak ez szolgálhatja a polgári jogokat, a lelkiismereti és
vallásszabadságot. A szakrális kormányzás nyomorúságát,
megkövesedett intézményrendszerét az egész földgolyó
ismeri, tapasztalja és tapasztalta, nem csak mi itt,
Európában. És még valamit: aki a modern, népfölségen
alapuló, tehát a fölvilágosodás harcai révén létrejött
társadalmi rendet elutasítja, az nemet mond azokra a
nagyjainkra is, akikre egyébként büszkén hivatkozik:
Balassira, Csokonaira, Berzsenyire, Aranyra, Petőfire, Adyra,
József Attilára, egészen Babitsig (akit királygyalázásért
ítéltek el a Játszottam a kezével című verse miatt).
És akkor kije-mije marad a „megváltó”
hagyományújítónak?
Budapest,
2004. július 7-én
Üdvözlettel:
Tornai József