Vasadi Péter – Végh Attila

Hagyomány

VA – Amikor úgy döntöttünk, hogy a hagyományról fogunk beszélgetni, akkor úgy éreztem, érdemes két irányból, a hit és a filozófia felől közelítenünk. Mert a hagyományt elgondolhatjuk örök és változatlan alapként, de felfoghatjuk olyan erőként is, amely a sodró, változó időben hívja elő reflexiónkat. A hit és a filozófia másként kezeli saját hagyományát, és ez nyilván összefügg azzal, hogy igazságfogalmuk is eltérő. Lee Congdom A történelem filozófiai használatai című kisesszéjében azt írja: „A kereszténység történetének kiváló kutatója, Jaroslav Pelikan a hagyományt ikonként jellemezte, amely nem együtt létezőként mutatkozik az általa tanított igazsággal, hanem inkább ablakként, amelyen át az általános igazság megpillantható. De persze a keresztény hit által felfedett és kinyilvánított általános igazságra gondol, nem pedig a filozófiai értelem által megragadható igazságra. Mivel ez az értelem csupán sajátos, változó hagyományok keretében működik, nem állíthatja, hogy pillanatnyi fölfedezései végleges és általános igazságot alkotnak.” A két eltérő hagyományfelfogás eltérő igazságfogalmakon alapul. Nietzsche azt mondja, hogy a hagyomány addig létezik, amíg mindig másképpen értik. A nietzschei perspektivizmus tehát mozgásba hozza a hagyományt. Gadamer is ehhez a felfogáshoz csatlakozik, amikor a hermeneutika játékterét épp ebben a mezőben, állandóság és változás feszültségterében jelöli ki. A filozófiának megvan a maga hagyománya, de nem szereti, ha a gondolkodást – Descartes-tal szólva – szokások és példák irányítják. Ezért mondja Heidegger, hogy a keresztény filozófia fából vaskarika. Itt vagyunk tehát, a mai kor egyik legérdekesebb útelágazásánál. Mindenütt azt látjuk, hogy a hagyományok pusztulnak, de láthatók az ezzel ellentétes tendenciák, a hagyományőrzés olykor heroikus, olykor komikus törekvésének jelei is. Talán soha nem merült föl még ilyen erővel a kérdés: miben kövessük a hagyományt, és miben engedjünk a fejlődésnek? A mai embernek, bármilyen szellemi síkon élje is az életét, egyik legfontosabb kérdése az, hogyan tudja összehangolni a hagyományt a változó idővel.

VP – Elhatároztam, hogy amikor beszélgetünk, helyben fogom kitalálni azt, amit mondok. A hagyomány szó olyasmit jelent, amit ha nem hagynak rám, nem élhetek. Szívesen megfogalmaznám azt, hogy mi nem hagyomány. Általában korokat szoktak a hagyomány hiányával jellemezni. Számomra az élettelen, stilisztikai, körülmények által meghatározott, külsőségekben élő korok ezek. A hagyomány tehát, ebben a pillanatban úgy tűnik föl nekem, nem más, mint maga az élet lényege. Nem szabad nem hagyni. Igen ám, csakhogy ennek azonnal ellentmond az, hogy akkor hogyan tudnám megfogalmazni? Hiszen akkor megfogalmazhatatlan. Most értem a filozófia és a hit kereszteződési pontjához. Mindaddig, amíg a filozófia megfogalmazási szándékkal közeledik a hagyományhoz, nem tudja életként megragadni. A hit a hagyományt – ha jól fogja föl – életnek, életmódnak tartja, sőt olyasminek, ami a modernitást provokálja. Azt hiszem, egyedül a hagyomány képes a korszerűséget provokálni, és arra késztetni engem, hogy tudván őt a hátam mögött, meghatározzam a korszerűséget. Vagyis azt hiszem, hogy csak az az igazán korszerű – gondolkodásra értem ezt, művészetre, formatervezésre, életmódra –, ami a hagyományt, mint a szivacs, fölszívja. Szerintem tehát a hagyományból következik a modernitás. De csak a hagyományból következik. Számomra stilisztikailag nincs modernitás. Fütyülök rá. Az igazi modernitás föl meri venni a hagyomány köntösét, és abban nyilatkoztatja ki magát mint életet. Az a hagyomány, amely a gőzeke helyett a faekét akarja használni, nem hagyomány, hanem butaság. De az, ahogy Nyisztor Ilonka énekelni tudja az ezer évvel ezelőtti énekeket, az a mód, a hangjának az a kifejezhetetlen modernsége, az a hagyomány maga. Vagy nézzük az emberi arcot! Az egyes korszakok rányomják az arcra a bélyegüket. Létezik biedermeier arc, romantikus arc, satöbbi. Bach azonban e tekintetben is kiemelkedő, hiszen neki megfoghatatlan arca van. Szép is, dagadt is, befont haja van, meg csigás, meg modern is, egyszóval időtlen. Az időtlenség itt nagyon fontos, mert aki a hagyományt keresi, az beleragad, az időt elveszíti, aki pedig szabad, és hagyja magán átfolyni a hagyományt, az elérkezik a jövőbe, mert olyasmit választ, ami nem fogható meg. Számomra Krisztus eljövetele ezeket a különbségeket nem megsemmisítette, hanem magában egyesítette. Nem zárja ki a filozófiát, és nem teszi fölöslegessé. Jézus Krisztusban nem hiszek, hanem ő maga a hit. Ő hisz bennem. A hagyomány egy személy. Ez a személy Isten. Ő minden belső lendület ura, aki megadja nekünk a győzelmes filozófiát. Mert vannak mocsárba döglött filozófiák, vannak kisiklottak. Isten tüzet gyújt a győzelmes filozófiákban, de nem filozófiai tüzet, hanem élettüzet, a gondolkodás lángját. Az a csodálatos, hogy ha a hagyományt úgy értem, mint valami belső indíttatásból előreömlő folyamot, akkor abba beáll egy személy, és nem kisiklatja a folyamot, hanem mintha erre a személyre várt volna a hagyomány. Nem szűnik meg a filozófia, egyre izgalmasabb fejezetei jönnek. Gadamert, Lévinast említhetném. A hagyomány így spriccel szét, és ahová lecsöppen, ott újabb és újabb források fakadnak.

VA – Nem kell visszamennünk Bachig. Ha századfordulós fényképeket nézegetünk, észrevehetjük, mennyire mások voltak ezek az emberek. Süt róluk, hogy tisztábbak, mint mi vagyunk. Valahogy egyenesebben néznek. Nem hiszem, hogy ennek a hosszú expozíciós idő, a régi viselet, a háttér vagy a fotópapír sárgulása volna az oka. Örülök, hogy Lévinast említetted, mert éppen ő beszél az arcról. Ő – Nietzsche nyomán, aki a filozófiát zsarnoki ösztönnek, a hatalom legszellemibb akarásának nevezte – azt mondja, hogy az egész európai metafizika beteg, zsarnoki, mert az énből indul ki. A kéz filozófiája. A kéz az, ami elvesz. Az európai ismeretelmélet hagyományosan arról szól, hogy a szubjektum valamiképpen kivergődik magából, elmászik az objektumig, és azt titokzatos módon önmagába becipeli. Ezt nevezzük megismerésnek. Így lesz a világ az Én zsákmánya. Lévinas azt javasolja, kezdjük inkább az egészet a Másikkal. Azt, ahogy a másik ember az én számomra megjelenik, arcnak nevezzük. Az arc nem vesz el, hanem ad. Tükrözi a másikat. A régi embereknek igazi arcuk van ezeken a fotókon. Adja őket. Mert az arc dolga, hogy adjon. Adhat persze a kéz is. Szép, ha a kéz ad. És rettenetes, ha az arc elvesz. Ha végigmégy egy pesti utcán, nemcsak azt látod, hogy minden kéz kér, hanem azt is, hogy minden arc elvesz. Elvevő, zárt, befelé gyömöszölő, rettenetes arcok járják az utcát. Sodródnak az időben, és valóban mintha öntudatlanul is időtlenségre sóvárognának. Egy másik mondatoddal azonban vitatkoznék. Ha abból indulunk ki, hogy a hagyomány maga az élet, ha tehát eleve rögzítjük ezt a szentenciát, akkor, attól félek, lebetonozunk valamit, amit keresnünk kéne. És már az elején, sőt az eleje előtt beragadnak a dolgok. Annak persze lehet értelme, hogy ennek a prekoncepciónak – hogy tudniillik a hagyomány az élet volna – utánamenjünk. Erről az jut eszembe, hogy amikor az ember megszületik, akkor nem egy üres világba születik bele; a külvilág, a jövő nem tabula rasa. Épp ellenkezőleg: az ember hagyományok tömkelegébe születik bele, családba, városba, országba, néplélekbe, korba: egy olyan világba, ahol minden kezdet folytatás, és minden véget valaki folytat. Első szavunkat másoktól tanuljuk, utolsó szavunkra pedig utódaink emlékeznek. Ady azt mondja: „Tanítóim nem voltak, nem volt tanítókra szükségem.” Én ezt a büszke mondatot mindig egy olyan szegény kisgyermek panaszaként hallom, aki a semmit kérné föl lélekvezetőnek. Az élet tehát föltétlenül a hagyományban áll, de persze nem azonos vele.

VP – Igen, az élet sokkal több, mint a hagyomány. A kígyó kibújik a bőréből, és otthagyja azt a hüvelyt, ami tényleg halott, de őrzi az élet formáját, tehát mégsem halott. Ez a forma valamilyen módon spiritualizálódik, és továbbmegy a kígyóval. Aki azt hiszi, hogy a levetett kígyóbőr csak bőr, az nagyot téved. Mert akkor félre kellene dobnunk minden szillogizmust. Nem dobhatjuk félre. A módszerre szükség van. A logikára is. A logosz kibújt a logikából, de benne hagyta magát örökre. Az élet a kígyó. Az, hogy a hagyomány az élet maga, valóban előfeltevésnek látszik. Csakhogy naivitás volna azt hinni, hogy nagy semmi van, és abból mi kikövetkeztetjük a valamit. Amint valamire törekszünk, már előfeltevéssel élünk. Másképp nem lehet. Valamilyen hihetetlenül ravasz, isteni módon benne vagyunk a bizonyosságban, de csak akkor érezhetjük ezt a bizonyosságot, ha a teljes bizonytalanságot hajlandók vagyunk átélni. Nincs nagyszombat nagypéntek nélkül.

VA – És az élet, vagyis esetünkben a kígyó – bár eléggé lineáris állatnak tűnik – nem egyenes vonalban mozog. Mindig köröket tesz, mindig visszajut ugyanoda, de mindig magasabb szinten. Amit megértett, magában elhalványítja, amit korábban fontosnak tartott, elengedi. Spirál. Heidegger megcsinálja a század legnagyobb filozófiáját, majd felköltözik a hegyekbe. Pásztorok a barátai. Amikor táviratot kap Berlinből, amely hívná vissza a városba előadást tartani az egyetemen, felolvassa öreg pásztor barátjának. És az öreg alig észrevehetően nemet int a fejével. Heidegger ebből tudja, hogy nem kell megtartania az előadást. Mindig vissza az origóra: mindig minden lenni, utána mindig újra semmi, de már egy újabb mindennel gazdagabban. Ha ezt a spirált gondolatban kiegyenesítjük, akkor is hazudunk; és ha körré nyomjuk össze, akkor is. Az előbbi a totális szabadsághit, az utóbbi a totális hagyományhit tévútja.

VP – Lubicz-Mi©osznak van egy megragadó mondata: „Nem a haladás, hanem a mozgás.” Az ember, amikor hallja, berzenkedik ellene, mondván, hogy persze, érezzük a haladás kudarcát, de azért valamiféle haladás mégiscsak van. Menetel van. De hogy még menetel sincs, csak a mozgás, az csodálatos fölfedezés. Ez Isten mikronnyi szerénységét és abszolút totalitását egyszerre mutatja. Amikor valaki a mozgásnak ekkora jelentőséget tulajdonít. A hagyomány nem más, mint az élet felé vivő mozgás. Ebben a mozgásban valami szent is van. Ugyanakkor, amikor a teljes mozdulatlanság a legszentebb dolgok közül való, a mozgás is az. Valamilyen módon minden kívülünk van, ezért közelítgetjük őket, erre való a metafizika is, a teológia is, hogy ez bensővé legyen. A bensővé tétel a tulajdonképpeni élet célja. A hagyomány szétszórt őrállásai azt mutatják, hogy amott már sikerült valamit bensővé tenni, ott már égnek a tüzek. Ezért a hagyomány sohasem kerülhet válságba. Mint ahogy az érték sem. Szokták mondani, hogy értékválság van, de én azt hiszem, inkább az emberben van válság, az értéknélküliség miatt. Vagy az értékek félreismerése miatt.

VA – Van valami benső, ami külsővé válik, külsővé válva hagyományozódik tovább, és ha valaki sokkal később ezt a külsőt jól interiorizálja, akkor képes eljutni abba a titkos belső magba, ami a lényeg. A megértés tehát egy új bensővé tétel, amikor ezek a szellemek, akik képesek a bensővé tételre, ennek mozgásában lesznek egyek. A lélek elhagyja individuális síkját, és bekapcsolódik a szellem áramába.

VP – Ezért nem szeretem a „konzervatív” szót, pláne a „konzervativizmust”. Aki konzervatív, az beteg. Az nem tudja, hogy ő micsoda. A bensővé tétel az egyetlen, ami van. Ami bensővé lett, azt már nem kell őrizni, azt élni kell; halódik az, aki, miután valami bensővé lett, külsővé teszi. Pontosan az a lényeg, hogy a világ bent legyen.

VA – Igen, és ott belül már nincs mozgás, nincs nyugalom. A két nagy preszókratikus filozófust, Hérakleitoszt és Parmenidészt szokás olyan alapon elkülöníteni, hogy míg Hérakleitosz a pantha rheit, az örök mozgást tanította, addig Parmenidész a nyugalom, az érzékeléssel nem, csak gondolkodással megismerhető, moccanatlan lét filozófusa. Ez ellentétnek látszik, holott ha elolvassuk e filozófusok töredékeit, ugyanazt a mély áramlást érezzük, a gondolatnak azt a remegését, ami már rég túl van mozgáson és mozdulatlanságon. A logosz remegése ez, azé a belső ölelésé, amely – ahogy Heidegger mondja – maga a lét. Hérakleitosz és Parmenidész mondatait ugyanaz a logosz fogja át. Aki képes ezt bensővé tenni, az lát. A hagyomány mindig külsőként: képként, mondott vagy írott szóként adódik át. És az, aki képes beleállni a lét gyűjtésének áramába, végül eljuthat a legmesszebb: önmagába. És a legizgalmasabb az, hogy a logosz bármikor, bárhol megjelenhet. Egy unalmasnak, kényszeredettnek indult beszélgetés egyszer csak súlyt fog, egy mondat hirtelen létbe fordul. És a beszélgetőkre – akik általában ketten vannak, mert a logosz nem szereti a sokaságot – valami leszáll, aláereszkedik. És ekkor derül ki, hogy mi nem akarunk semmit. Csak médiumok vagyunk.

VP – A francia forradalom időszakának egyik jelentős gondolkodója Joseph Joubert volt, aki kiváló jelleme miatt a forradalmi időkben is meg tudott állni a maga lábán. Az új Franciaországban pedagógiai főemberré tették. Ekkor – mint minden igazi jellem – hatalmas meglepetéssel szolgált, ugyanis katolizált. Gondolatait Réz Pál fordításában olvashatjuk. Egyik mondata így hangzik: A metafizika a transzcendencia paródiája. Mi minden kellett ahhoz, hogy ő eljusson annak megértéséhez, hogy mi a metafizika, és annak megsejtéséhez, hogy mi a transzcendencia? És ezt döntően befolyásolta a keresztvíz! Ezek azok a pontok, ahol számomra hirtelen minden megoldódik, de ugyanakkor abszolút bonyolulttá lesz. Ezt úgy nevezik: misztérium. Joubert mondata fantasztikus, még akkor is, ha nem igaz. Én a metafizikát nagyon szerettem, egyrészt Heidegger, másrészt Pascal miatt, aki ugyan nem volt metafizikus, de nemhiába ütközött a korabeli katolicizmussal. Mindenfajtának elnevezték, szélsőségesnek, janzenistának, pedig a metafizika ismérveit nem említve, de azokat bírva lett abszolút istenhívő. Ő azt mondja: a transzcendencia tengere felé evezünk. Amikor aztán a tengerre érünk, bajban vagyunk, mert bár mindent igaznak érzünk, megszólal bennünk a jogos kételkedő is. És ez így van. Az igazság megértésének a mértékében képes komolyan kételkedni az ember. Minél igazabb egy hit, annál mélyebb kétségei vannak. Itt fog súlyt. Meg kell küzdenie a sötét éjszakával. A legmélyebb kétséggel, azzal, hogy fogalma sincs, kiben hisz. Minél inkább hisz, annál kevésbé tudja, kiben. Én eddig a pontig jutottam el: lehet, hogy semmiben sem hiszek, de te vagy. Érzem ennek a gondolatnak az egzisztenciális súlyát meg az abszurditását is. De ehhez az abszurditáshoz csak a transzcendens hit által lehet eljutni. Mert az, hogy „te vagy”, azt jelenti, hogy akkor már mindegy, hogy én vagyok-e vagy sem. Vagy amitől csak leborulni lehet: hogy én te vagyok. Vagy hogy csak benned lehetek én. Azt mondja Simone Weil, hogy Uram, ha te akarod, hogy pokolra menjek, elmegyek. Ezzel egy egészen másfajta filozófiát indít útnak. Aki idáig jut, azt a hit belöki a szakadék mélyére, és ott kell számot adnia arról, hogy mit ér a filozófia, hogy mit ér az ő hite, és hogy mit ér ő maga. S akkor végső kétségbeesésében kijelenti, mint Keresztelő Szent János, hogy „Láttadon, Oltáriszentség, amikor már örvendeznék, gyötrelem, ami elragad”. Ez az igazi súlyfogás. Bölcs volt az a paraszt, aki Heideggert nem engedte vissza a városba. Az a kérdés, hogy az ember hajlandó-e, képes-e, és veszi-e a bátorságot ahhoz, hogy ezt a súlyt a magányban fogja. A szenvedés mindig fájni fog, de kívánatos is – ami abszurdum, hiszen azok számára kívánatos, akik a legjobban tudnak örülni.

VA – Az, hogy a metafizika a transzcendencia paródiája, nekem nem tetszik. Nem szeretem az ilyen idézeteket. Mert előbb tisztázni kellene, hogy mit nevezünk metafizikának, transzcendenciának. Ez a francia gondolkodó metafizikának nyilván a karteziánus alapokon nyugvó „első filozófiát” nevezte. Csakhogy sokféle metafizika van. Épp Heidegger az, aki megmutatja, hogy Descartes miért nem tehette fel a létre irányuló kérdést. Descartes a szubsztancia fő attribútumává az extensiót, a kiterjedést tette. Ezzel – mondja Heidegger – valamit, ami ontologikus, ontikussá fokozott le. Ezért a karteziánus szubsztancia-fogalom olykor ontikus, olykor ontologikus jelentést vesz fel, de általában a kettő között ingadozik, maszatos. A felvilágosodás metafizika-fogalmára tehát igaz lehet ez a mondás, bár én még ezt sem merném kijelenteni. A transzcendenciáról meg nem tudunk semmit. Ez a lényege. Bár ha innen nézzük, a mondatnak lehet az az értelme, hogy amit tudhatunk, az mindig csak a paródiája marad annak, amit nem. És itt már a magányról is szó van. Rilke, aki szerintem minden idők legnagyobb költője volt, azt írja egyik levelében fiatal költőbarátjának, hogy szeresse magányosságát, azt a teret, ahová senkit nem vihet magával. Szeretteivel pedig építsen ki egy hű és egyszerű közösséget, és ne rémítse őket bizalmával. A levél valahogy így folytatódik: „Ön azt írja, hogy távolinak érzi azokat, akik közel állnak Önhöz. Örüljön ennek, mert ez azt jelenti, hogy ha közelsége ilyen távoli, akkor távolsága már a csillagok alatt jár.” Ez az a zuhanás, amiről beszélünk. Minél inkább nő a világosság az ember körül, egy sötét aura is terjeszkedik közben. Az ember, ha költő, úgy érzi, mentében nő a fény a látóterében, de ha a földre néz, látja, hogy amerre megy, sötét árny terjed körülötte, mint valami tintatócsa. Ha az ember ehhez hozzászokik, ha ezt megérti, ha elmélyíti magában a fény és sötétség kettősségének megérzését, akkor hirtelen olyan világban találja magát, ami egyre üresebb, egyre érdektelenebb, és egyre bonyolultabb, szebb. Egyszer írtam egy verset A következetes megőrülés útja címmel, mert úgy éreztem: a megőrülés néha nem más, mint egy gondolat, egy életérzés szigorú követése, bármilyen áron. Ahogy élünk, mindenütt határokba botlunk. Állandóan meg kell fontolnunk, mibe menjünk bele, mitől riadjunk vissza. Minden beszélgetésben mérlegelem, mennyi tudást, mennyi érzést bízzak rá partneremre. És ahogy élünk, előbb-utóbb elérkezünk egy nagy határhoz, ami mögött szakadék tátong. Ezt a határt úgy képzelem, hogy ha átlépem, akkor megőrülök, ha pedig visszariadok, és építem tovább egyszerű és hű közösségemet a többiekkel, akkor élek tovább, mint a többiek. Nietzsche jut most eszembe, akinek a megőrülését általában attól a pillanattól számítják, amikor az utcán zokogva a megvert ló nyakába borult.

VP – Azt hiszem, hogy ez az a pont, ahol ki kell jelentenem, mi az, amiben egyetértek veled, és mi az, amiben nem. Az ember a megismerésre van teremtve, de nevetséges volna, ha csak a megismerhető megismerésére volna teremtve. Bár az sem kevés. A megismerhető megismerése a megismerhetetlen fölismeréséig vezeti el az embert. Az ember közben nem okvetlenül keveredik őrületbe. Sőt. A megismerhetetlen megismerteti magát. Pontosan tudja a megismerhetetlen létező – vagy inkább vanó, a legfőbb Vanó –, hogy mekkora kísértésnek teszi ki teremtményeit. Ezért nem akarja a megőrülésemet. Az üdvösségemet akarja, ami azt jelenti, hogy az általam megtapasztalt és megkívánt szenttel egy közösségben legyek. Ha nem ezt tenné, akkor a világ legkegyetlenebb valakije volna, egy olyan gyalázatos rabtartó, akinek az írmagját is ki kellene irtani. De ő nem ilyen. János evangélista mondja, hogy az, aki van, a szeretet. Nem tette ezzel könnyebbé a megismerését, de élhetővé tette számomra a kutató életet. Maga a keresés lesz a te boldogságod, mondta. Ami megfogható itt marad, azt csak a hittel lehet megfogni. A legfőbb létező az útról levezet egy mezsgyére, ahol vadak ordítanak, de közben azt mondja: „én veled leszek.” Az, hogy ő velem van, minden megőrüléstől megvéd. Az isteni színjáték bugyrait az is megkóstolja, aki nem bele való. De egyedül ezekben a bugyrokban lehet megérteni, hogy nincs más mód, csak a szeretet. Ez a mód, a cél, az eszköz. A szeretet nemcsak mindenre megtanít, de mindenné tesz. A legmélyebb jellemzőimet senkivel nem tudom megértetni. Ez azt jelenti, hogy már nem is próbálom. Mert nem ez a lényeg. Csak a megóvott magányomban tudok élni, de ezt megtehetem úgy is, hogy titokban tartott énnel nagy közösségi életet élek. Ez az önmagamról való lemondás, aminek árán kiemelkedem a mélységből, hogy levegőt kapjak. És ez a levegő fény is. Nemhiába akart Goethe több fényt a halálos ágyán. Több levegőre vágyott. A megőrülésnek szinte a határáig ér az ember. De ott mindig vár valaki. Ez Isten. Egy időben úgy közeledett felém a megőrülés, mint Bob Dylan lassú vonata. És akkor sűrű könyörgésbe fogtam, hogy hagyd meg a képességeimet, ne vigasztalj azzal, amivel nem vigasztalhatsz, és segíts elkerülni az őrületet, mert ez azzá lehet. Fölismertem a sötét, bélcsavarodásszerű közeledését. Lelkileg és fizikailag megrokkantam, és mély álomba estem. Egy aranyozott rácsot láttam hangos vaszajjal lezúdulni, mögötte látszott az iszonyatos fekete bélcsavarodás. Aztán jobbról belépett egy római katonaféle, szembefordult velem, lábához tette a lándzsáját, és csak nézett. Akkor fölébredtem, és megértettem, hogy ez a gyógyulás.

VA – Azt hiszem, most az alázatról beszélünk. Előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor össze kell töpörödni, és szabad akaratból meg kell semmisülni. Amikor Nietzsche a megvert ló nyakába borul, az az alázat, a szeretet pillanata. Az emberi élet egyik legszebb mozdulata. Nem hiszem, hogy bármiféle megőrülés jele volna. Talán épp annak a jele, hogy a veszély egyelőre elmúlt.

VP – A kétségbeesett szeretet pillanata. Csak szent pillanatként tudom elgondolni. Ez egy emberi passió. Ezzel az egyetlen mozdulatával Nietzsche kihúzta belőlem minden méregfogát. Aki az igazi passión átment, az minden passiót fölismer. Az ember rájöhet, hogy alázatosnak kell lennie, de attól még nem alázatos. Nem is biztos, hogy rá kell erre jönnie. Az alázat az, amikor az ember egyetlennek érzi a gesztust, a léthelyzetet és a szót, amit kimond, amikor az alázat szavai valóban könyörgésként jönnek ki belőle. Az alázat pillanatában az ember önmaga megmentéséért könyörög. Csacsi beszéd, hogy komoly ember nem imádkozik önmagáért. Az igazi, kétségbeesett ima pillanatában az ember megérzi, hogy mindenkiért kell imádkoznia. Ezek a pillanatok teszik testvérivé az embert. Az alázat vége az, amikor a széttépett Krisztus azt mondja, Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ő tudta, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Talán még azt is tudta, hogy nem tudhatják. Innen már nincs sehova út. És ebben a pillanatban Jézus Krisztus alakja örökre megőrződik az emberiség emlékezetében. Amikor már senkiben nem bízhat, az Atya is elhagyni látszott őt, zuhanni kell, zuhanni kezd. Hogy milyen molekuláris erővé válhat az alázatosság, azt olyan embereken látom, akiknek a léte szinte megpendül. Csodálatos találkozásaim voltak fiatal szerzetesekkel. A szentségnek olyan fokaival találkozik az ember, hogy kétségbeesik tőle. Nem ujjong. Balassa Péter egyszer azt mondta: nem az alázatosságról van szó, hanem az alázatról. Különbséget tett.

VA – Mert az alázatosság már viselkedés. Én néha úgy érzem, hogy az ember egy öntudatlan állat, aki soha semmit nem fog megtudni a világról, soha a végső kérdésekre választ nem kap. Ezek a kérdések, mint például a világ vagy az élet keletkezése, amúgy sem arra valók, hogy válaszokat találjunk rájuk, hanem inkább arra, hogy némán, titokzatosan őrizzék világunk határait. Ezek a lények leélik szépen a halálba mártott életüket, és a legtöbb, ami történhet velük, hogy összekapaszkodnak, ha nagyon fáznak. Ezt hívjuk szeretetnek, és úgy tetszik, az életben valóban ez a legfontosabb. Pálnak igaza volt. És amikor idáig jutok, amikor ennyire kívülről látom a Földet, akkor valahogy mindig visszájára fordul bennem a gondolat, mert ugye én is egy vagyok e lények közül, és ebben a visszájára fordulásban is megvan a legnagyobb világosság és a legnagyobb sötétség. És akkor úgy tetszik teljesen értelmetlennek az élet, hogy a reménytelenség, amiben az élet úszik, az is úszik valamiben, ami pedig bennem legbelül van. Nem tudom megmagyarázni.

VP – Az első mondatod az isteni magasságban pöffeszkedő ember mondata, de az utolsó Isten szeme. Mert ha a reménytelenség is benne úszik, akkor már színtiszta remény. Ha igaz, amit Pál apostol mond, hogy benne élünk, mozgunk és vagyunk, akkor ez egy végső fölemelés. Mindazzal élünk benne, ami élhetetlen bennünk, mindazzal a világossággal, ami nem Krisztus, élünk benne, és ő ezt eltűri. Isten minden tulajdonsága beláthatatlan. De az belátható, hogy bennem történik minden, amit csinál. Mindent tud rólunk. Sokféle módon lehet gondolkodni, de ha a gondolkodásmódunk nem az igaz gondolkodásmód, akkor elvesztünk. Tudom, ez persze bántó lehet egy gondolkodó ember fülének, és pontosan érzek minden antipátiát, ami a keresztény gondolkodás paneljeivel szemben az emberben föltámadhat, de erre azt mondom, hogy nem a héj, hanem a kígyó. Mögé kell menni. A gondolkodás szent dolog, de ha az ember igazán gondolkodik, el kell jutnia az örök értelem adta útra. Azt nem hiheti az ember, hogy az értelmet ő adta magának. Azt azonban hinnie kell, hogy ezt az értelmet teljes szuverenitással, akár Istennel szemben is, fölhasználhatja. Meg akarhatja gyilkolni Istent. Mindent cáfolhat. De ezekbe a tettekbe belebetegszik és beleőrül. Akkor is megőrül persze, ha az isteni jóságot próbálja elgondolni végtelennek. Mert nekem nem az a dolgom, hogy ellenőrizzem, Isten végig jó-e. Nem vagyok rá képes. A határainkon nem léphetünk túl, de kötelességünk odáig elmenni. Ott vár bennünket valami, ami átbillent. Odáig gyalogoltunk, onnantól úszunk a levegőben. A szentek ezt a pillanatot megélték, és utána elnémultak. Ebben a pillanatban akár meg is halhat az ember. De ha tovább él, akkor is a megkísértett halállal fog együtt élni. Vagyis a voltaképpeni szabadsággal. Ez a megkísértett halál bebizonyítja a végességet, de meghozza a végtelent.

VA – A magyar nyelvben a gondolkodás a gonddal áll etimológiai kapcsolatban. Amikor Heidegger ezt megtudta, állítólag teljesen megdöbbent, hiszen a Sorge és a Denken még köszönő viszonyban sincs egymással. Egy hideg szónak egy forró, egzisztenciális szó a gyöke. A gondolkodás a gondban gyökerezik, vékony szálon tartva vele a kapcsolatot. Amikor ez a szál elszakad, és a gondolkodás elkezd perisztaltikusan tekeregni, mászni, akkor baj van. Manapság minden ember minden második szava a gond. Hogy ez volt a gond, meg az volt a gond. Ez fölhígítja a szó jelentését, kimossa a szó egzisztenciális értelmét. Mellesleg az „egzisztencia” szó eredeti értelmét is kiégette a köznyelv. A pénzt, a megélhetést érti rajta. A gondolkodás köznyelvi értelme tehát kifordult magából, kihűlt. A gondolkodás eredendően azt a tevékenységet jelöli, amely elvezeti az embert addig a pontig, ahol felfénylik előtte a szabadság értelme. Gondoljunk Kantra. A hagyományról beszélve mi most megpróbáltunk arról gondolkodni, hogyan egyeztethető össze a ránk hagyományozott renddel a gondolkodás, az élet szabadsága. Mi lenne, ha legközelebb a szabadságról beszélgetnénk?

VP – Minden, amit mondtunk, ennek ágyazott meg. Amikor a kudarcokról, az emberi léthelyzetekről beszéltünk, mindig ott lebegett a kérdés, hogy az az ember, aki szabadságra törekszik történelmileg is meg személyesen is, és folyton tévutakra jut, hogyan tudja elérni. Magjaiban szórtuk szét a következő fejezet elérkeztét, mert a szabadság az a fajta emberi állapot, amihez nem szükséges sem a függetlenség, sem annak a hiánya. Nem szükséges hozzá más, mint a belsővé tett élet tényei.

(Részlet a Közelítések című beszélgetéskötetből.)