Magyar költő,
jakobinussipkában
A hetvenhét éves Tornai József
plebejus indulattal megfogalmazott nyílt levelében (Kortárs,
2004/9.) ifjonti vehemeciával utasítja el Somogyi Győző
gondolatait egy általa (Somogyi által) szépnek tartott
(alternatív) világrendről.
Ez önmagában nem lenne baj, sőt,
életemet adnám Voltaire-ral azért, hogy Tornai szabadon
elmondhassa, amit akar (persze Somogyi Győző is!), a baj az,
hogy a Kortárs felelős szerkesztőjét, Kis Pintér Imrét is
tetemre hívja, hogy ha már közölte a Somogyi-interjút,
miért nem határolta el magát az írástól. („Lábjegyzetben
hangsúlyozzák: Somogyi Győző érvelése nem a lap
véleménye!”)
Erre bizony felszisszen az elme, mert
én mindig azt hittem, hogy egy szignált írás a szerző
gondolatait fejezi ki, nem a szerkesztőségét. Illetve nem
hittem azt, hogy minden leközölt írással egyetértenek a
szerkesztők. Mert ugyebár ez a jó értelemben vett
liberalizmus. No de nem kell nekem Kis Pintér Imrét fogadatlan
prókátorként megvédenem, megvédte ő magát tapintatos
eleganciával. Tanújelét adta liberalizmusának, szemben
Tornaival, aki viszont nem. Mert szíve joga Tornainak, hogy
felháborodjék Somogyi egyes kitételein, s ezt közölje is
velünk, de az már nincs rendben, hogy szankciókat kér ellene.
Tornai argumentációs eszköztára
ugyanis az államosított irodalom korából örökölt pavlovi
reflex szerint működik. Tipikus példája az olvasói
levélnek, melyben az öntudatos vájárok, sztahanovisták,
csepeli szakik két műszak közt írtak a Szabad Népnek, hogy
elítéljék a letűnt, reakciós világ urainak és eszméinek a
dicsőítését. Elégedetten somolyogtak Révaiék annak
idején, hogy lám, dolgozó népünk is velük tart, és ők is
elítélik a reakciósokat.
Ezek persze csak amolyan formai
kifogások, tartalmi kifogásaim (1) a haladáseszmére, (2) a
„felvilágosodásellenességre” és (3) a francia
forradalomra szorítkoznak. Vegyük sorra:
(1) A szakadatlan haladás eszméje
az emberiség legvonzóbb mézesmadzagai közé tartozik. Ez az
eszme vezet bennünket a földi paradicsomba, ahová
természetesen mindannyian igyekszünk. Egy optimista korban a
politikai gondolkodónak is kiváló elméjű Kölcsey még
együtt emlegette a hazával: „Jelszavaink valának: haza és
haladás” (1835). Később ez nem fért meg így, békésen
egymás mellett a kozmopolita-liberális fejekben.
Kizárólagossá tették a haladást, egyébként rád
sütötték a „reakciósság” bélyegét. A konzervatív, de
igenis liberális magyar nemesség ámulva hallgatta a
lekicsinylő jelzőt, hogy ők csak „fontolva” haladnak. Egy
Petőfi Sándor nevű, igen kedves és igen tehetséges, de
kissé szeleburdi fiatalember lángoszlopként robogott
előttünk a bőség kosarát megcélozva, zászlaján a
„világszabadság” magasztos eszméjével. (Mégsem kellett
képviselőnek Szabadszálláson. A királyokat fel akarta
akasztatni ugyan, ám mézeshetek céljára elfogadta gróf
Teleki Sándor koltói kastélyát.)
Világos után aztán megtanultuk,
hol lakik a magyarok istene.
De már Madách is élt a
gyanúperrel a Tragédia végén, hogy a XIX. század
minden vívmánya ellenére is szkepszisre van szükségünk.
(„Megy-é előbbre majdan fajzatom?”– kérdi kétségek
által gyötörve Ádám az Úrtól.)
A ferencjózsefi boldog békeidőkben
kezdődött, hogy vagy ide állsz, vagy oda. „A liberális
illúziókba burkolódzó magyarság” Szekfű szerint
megehette, amit főzött. Még csak a modernizáció sem
következik a haladásból egyértelműen.
Csak akkor következne, ha a világot
egyértelműen feketének és fehérnek lehetne leírni. Ezt csak
az egyház hitte és tette (a Jó harca a Gonosszal), illetve a
modern szekuláris üdvtan, ahol is a Jó harcát a Gonosszal
felváltotta a Haladás harca a Reakcióval. A lényeg mindkét
esetben az volt, hogy a Gonoszt, illetve a Reakciót üldözni
kell. Jaj volt annak, akire rásütötték az eretnekség,
illetve a reakciósság bélyegét.
Ugyanakkor a japán társadalom
kitűnően modernizálódott egy 2500 éves császárság
kereteiben. (A császárság intézményét a győztes
amerikaiaknak sem volt merszük megszüntetni 1945-ben.) Az orosz
társadalom modernizációja félresikerült minden „haladó”
törekvés ellenére, csak most kezd rátérni a modernitás
útjára.
(2) Egy helyen pontatlan Tornai a
felvilágosodás példaképeivel kapcsolatban. Nem volt angol
felvilágosodás (a skótoknál igen!), az angoloknak nem volt
szükségük rá, az évszázados vallásháborúk után a modern
értelemben vett államot ugyanis megvalósította a Dicsőséges
Forradalom (Glorious Revolution, 1688–89), mely John Locke
politikai filozófiájára alapult, ami egy megegyezéses
politikai gyakorlat alapja lett, és sikeresen feloldotta a
katolizáló Stuart-dinasztia és a nonkonformista Cromwell-követők
közti ellentétet. E politikai bölcsesség lényege, hogy
semmilyen rendszert nem szabad erőszakkal megváltoztatni. Nem
is volt azóta se forradalom Angliában.
Nem lehet tehát csodálni, hogy a
mérvadó angol szótárban (The Shorter Oxford English Dictionary
on Historical Principles. 3. kiadás, Oxford, 1964) ezt a
meghatározást találjuk a felvilágosodásra: „ENLIGHTENMENT [2.
jelentés] (after Ger[man] Aufklärung) Shallow and pretentious intellectualism,
unreasonable contempt for authority and tradition, etc, applied esp[ecially]
to the spirit and a ims of the French philosophers of the 18th
c.[entury].” Magyarul: Sekélyes és hivalkodó szellemi
áramlat: a tekintély- és a hagyománytisztelet indokolatlan
elvetése, különös tekintettel a XVIII. századi francia
filozófusok eszméire és céljaira.
Ezek szerint nemcsak Somogyinak van
baja a felvilágosodással, az angoloknál sem volt jó sajtója
az intézmények mindenáron való lerombolásának. Pragmatikus
bölcsességgel nem hitték, hogy minden rendben lesz, ha az
emberek az ész szavára hallgatnak. Érdekes módon Voltaire,
aki 1723 és 1729 között Angliában élt száműzetésben, nagy
tisztelője volt az angol politikai intézményeknek (Lettres sur
les Anglais,1733).
Itt kitérőt kell tennem a saját
magántörténelmem irányába. Hogy az angolok hűvös
idegenkedéssel tekintenek a felvilágosodásra, sokáig előttem
sem volt világos. Sőt, egyáltalán nem, mikor 1957 elején
felvételiztem Oxfordban filozófia–pszichológia–politológia
szakon.
Szorongva érkeztem a felvételire.
Már az meglepett, hogy a tanári szobában csupán egy tanár
várt, aki megkínált tejes teával (nem kellett tételt
húzni), és azt kérdezte, hogy miről szeretnék beszélni a
filozófiával kapcsolatban. Őszintén feltártam előtte, hogy
nem filozófia szakos voltam, igaz, tömték a fejem
„dialektikus materializmussal”, de engem mindig is az
„igazi” filozófia érdekelt. Megértően bólogatott, s
megint megkérdezte, miről tudnék beszélni egypár percig
összefüggően. Azt feleltem, hogy a francia
felvilágosodásról. (Ez ugye, gondoltam, mégis olyan
„nyugati” téma.) Hát jó, mondta, kezdheti. Nem tudnám
visszaidézni, hogy miről makogtam gyarló angoltudással.
Kétségtelenül tudtam valamit az enciklopédistákról meg hát
az Emberi Jogok Deklarációjáról is. Olyan marxista
közhelyeket, mint amilyeneket Tornai is tud. Erről beszéltem,
persze Tornai fölényes iróniája nélkül.
Nem vettek fel. Kiderült tehát,
hogy a felvilágosodás eszméi nélkül is meglehettünk az
Egyesült Királyságban. Ez nekünk, szakszóval, culture
shock volt. Gondterhelten üldögéltünk nap mint nap Oxford
egyetlen kávézójában, ahol eszpresszót ihattunk. A
kéttucatnyi magyar diák mindegyike befelé figyelt, a saját
problémáira. Egyikünk, ma a londoni egyetem emeritus
professzora, ki nem mondott gondolatainkra válaszolva kimondta a
szentenciát: „Hát igen, itt másképpen kell okosnak
lenni.”
(3) A francia forradalom
jelszóhármasának (szabadság, egyenlőség, testvériség)
több eszmetörténész nekifutott. Többek között a politikai
gondolkodóként zseniális Eötvös József is. Vizsgálódásai
közben arra az eredményre jutott, hogy a XIX. század uralkodó
eszméi valóban a francia forradalom jelszavaiban gyökereznek,
csak hát a szabadság és az egyenlőség egymásnak ellenmondó
képzetek: a szabadságjogokat az egyenlőség eszméje
korlátozza, illetve megnyirbálja. Eötvös úgy látta, hogy
nem a testvériség, hanem a nemzetiség a harmadik
tagja a korunkat mozgató eszméknek. (A XIX. század
uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra, 1851–54.) Ez
pedig sem a szabadságnak, sem az egyenlőségnek nem biztosít
(mindenki számára) elégséges mozgásteret.
Eötvös a negyvennyolcas forradalmak
hatására felismerte a nemzetiség robbanó töltetét, s hogy
ez bizony a francia forradalom öröksége a nemzeti nagylétre
törekvő kisállamokban. Azt fejtegette e méltatlanul
mellőzött művében, hogy a nemzetiség társadalomformáló
erejével számolni kell minden államban és minden korban, az
emberi együttélés problémáira nem találhatunk érvényes
megoldást, ha a nemzetiség eszméjét a szőnyeg alá
söpörjük, nem létezőnek nyilvánítjuk, mint tették ezt a
XIX. század liberális széplelkei, azzal, hogy majd elmúlik
magától, és az emberiség a „testvériség” magasztos
üdvtana szerint egymás nyakába borul. Ebbe tört bele Wilson
elnök bicskája a Párizs környéki békeszerződések idején
1919–20-ban. Ennek isszák a levét a Balkánon ma is.
Eötvös nem érte meg, hogy a
testvériség eszméiből táplálkozó osztályszolidaritás,
hogy ne mondjam, „a munkásosztály nemzetközi
szolidaritása” már az első világháborúban elvérzett,
amikor a német és francia munkások halomra lőtték egymást a
csatatereken, hiába ágált a szocialista Jean Jaurčs
Párizsban, hogy a munkásosztályban erősebb a szolidaritás
eszméje, mint a nemzeti hovátartozás érzete, mivel érdekeik
szerint a német és a francia munkásoknak több közük van
egymáshoz, mint azonos nemzetiségű elnyomóikhoz.
Bebizonyosodott, hogy a német szociáldemokratákban a nemzeti
érzés erősebb volt. Bebizonyosodott továbbá, hogy Marxnak
nem volt igaza, amikor úgy akarta „talpára állítani” a
történelemszemléletet, hogy a nemzeti (tehát: törzsi)
ellentétekről az osztályellentétekre helyezte a hangsúlyt.
Mert erről szólt és szól a történelem: Jordanes szerint a
gótok Kr. u. a VI. században legelőkért harcoltak, mostanság
az amerikaiak inkább olajmezőkért. Nemzeti egyenlőtlenségük
miatt robbantanak az ír és a baszk terroristák, de ezért
harcolnak a tamil tigrisek is.
Megint csak személyes kitérő. A
francia forradalommal akkor szembesültem emberközelből, amikor
először jártam a clunyi apátság lélegzetelállító
romjainál, melyet a Szent Benedek-rend alapított 910-ben, ahol
a középkori kultúra felvirágzott, s amit a francia forradalom
alatt a földdel egyenlővé tett az értelmetlen forradalmi
téboly. Akkor döbbentem rá, hogy mégiscsak az első modern
konzervatív gondolkodónak, az ír Edmund Burke-nek
(1729–1797) volt igaza. Burke a francia forradalmat
túlkapásai miatt ellenezte egész életében, nem pedig a Fragonard
vagy Lancret festményeiről közismert „erdei
pásztorjátékokon” szórakozó arisztokrácia bukásán
sajnálkozott, ahogy Tornai szeretné vélni.
Viszont ha éppen kiélezni akarom,
igen, az angol arisztokrácia éppúgy sajnálkozott a francia
főurak sorsán a terror idején, mint az orosz
arisztokráciáén a bolsevik rémuralom korában. Éppen ezért
nem meglepő, hogy kevés olyan sikeres angol regény (és
számtalan filmváltozata) van, mint a Vörös Pimpernel
(1905), amit a tarnaőrsi Orczy Lőrinc leszármazottja, Orczy Emmuska
(igen, angolul Emmuska néven publikált!) írt a gáláns angol
arisztokratáról, aki sportot űzött abból, hogy a guillotine
elől francia főurakat mentett át a Csatorna túloldalára, a
fel nem bolydult Angliába. Igen, tudom, tudom, a reakciósok
pusztítása nem bűn, hanem erény, rájuk nem vonatkozik a
humanitárius méltányosság. Ha Hitler éget könyveket, az
kulturális barbárság, de ha a sans-culotte-ok fűtenek
kódexekkel, akkor csak a haladó erők harcolnak a klerikális
reakció ellen. Szerintem egyformán minősíthetetlen
barbárság mind a kettő. A táliboknak soha nem bocsátom meg,
hogy célba lőttek évezredes Buddha-szobrokra.
Kicsit nagyvonalú Tornai, mikor
arról beszél, hogy „a mi hagyományunk is, mint sok más
szomszéd népé, a felvilágosodásból indult ki”. II.
József felvilágosult uralkodó volt, és közismert rendeletét
tényleg racionalista meggondolások alapján tette közzé.
Mivel a német nyelv a legpallérozottabb, ésszerű, hogy
a német nyelv legyen birodalmában a hivatalos nyelv, mert
tizenhét különféle nyelvet beszéltek az alattvalói. Ez
sértette a tekintetes karok és rendek önérzetét, akik
hirtelen ráébredtek, milyen fontos kincs a nemzeti nyelv. „Ha
Németország számunkra idegen és ismeretlen nyelvét
bevezetik… lehetetlen megjósolni, hogy milyen felfordulás
következik ebből magára az államra nézve is” –
vélekedtek vészjóslóan az egyik megye tiltakozó feliratának
megszövegezői.
De nem akadt olyan aufklärista
széles e hazában, még Szacsvay Sándor, a Magyar Kurír
szerkesztője sem, aki ezt a békát lenyelte volna a
racionalizmus nevében. Pedig Szacsvayt a jozefinizmus
föltétlen hívének tartották, mert azt hitte, hogy a sajtó-
és szólásszabadság és a nemzet „csinosodásának” a
programja a jozefinizmus keretein belül megvalósítható. Nagy
dilemmája származott a marxista irodalomtörténet-írásnak a
XVIII. század végi nemesi ellenállásból. Mert ugyebár a
felvilágosodás a haladás, az ezzel való szembeszegülés
pedig retrográd, amit ugyebár el kell ítélnünk. Igen ám, de
a helyzet mégsem ilyen egyszerű. Mert a nemzeti identitás
megőrzésének vágyát még a marxisták sem merték nyíltan
támadni. Élvezettel olvastam annak idején Waldapfel
könyvében (A magyar irodalom a felvilágosodás korában),
ahogy kiadásról kiadásra (1954, 1957, majd 1963) izzadva
nekifut a magyar nemesség „ellentmondásos” szerepe
taglalásának.
Ez az „ellentmondásosság” volt
a legnagyobb eredménye a felvilágosodás eszméinek hazánkban;
a nemzeti öntudatra ébredést neki köszönhetjük. Mert meg
kell mondani, hogy a felvilágosodás eszméi csak egy egész
szűk réteget érintettek nálunk. Kérdezheti erre Tornai, hogy
vajon mennyire ismerte a korabeli francia polgár Voltaire
műveit, vagy egy vidéki angol földesúr Locke vagy Hume
könyveit. Mindegy. Nálunk a legjobb írók fizettek rá. Erről
a rossz emlékű agent provocateur, Martinovics
tehet. Ennyiben szent nekünk a felvilágosodás, mert magyar
írók vére és kínkeserve tapad hozzá.
Mégsem vitatnám el ezeket a
hagyományokat Tornaitól. Csak szerényen megköszönöm neki,
hogy nekem is hagyott valamicske hagyományt, ami neki nem kell.
A régi magyarokat.
Elsősorban a fondorkodásra is
képes Bocskayt, aki Illésházy Istvánnak Kassáról 1606.
február 6-án írt levelében megalkotta az autochton magyar
politikai gondolkodás sarkalatos tételét: „…mihozzánk
valami bőbeszédű persuasort csak heában fárasztanak, mért
hogy sem dialektikához, sem rhetorikához nem tudunk, az dolgot
őt magát nézzük, csak azt, mi nemzetünk javát és magunk
megmaradását concernálja [ = illeti], azonkívül az szók és
persuásisok [ = rábeszélések] minállunk semmit sem
fognak.”
Másrészt az egy szál inggel
kódorgó Szepsi Csombor Mártont, aki rácsodálkozik a
változatos Európára, és a catalaunumi csatamezőn „igen
keserves kobzolást” hall.
Vagy a régi magyar próza legnagyobb
alakját, aki úgy szerette Rodostót, hogy soha Zágont el nem
felejtette.
Esetleg a testőríró Bessenyei
Györgyöt, aki szerint: „Minden nemzet a maga nyelvén lett
tudós, de idegenén sohasem.”
Ezek a mondatok mit sem veszítettek
érvényességükből globalizált világunkban sem. És ha
megengedi a jakobinussipkás Tornai, én inkább ezekkel a régi
magyarokkal menetelek.
Czigány Lóránt