Kalász Márton

Summa

Csavlek Andrásnak

Nem csak e csupaszság; az, hogy kitárt
karunk mögül nem hiányzik a támasz. Ha gyötrelemé, hiányzik,
vélnénk – a kín summája. E test-lebegés
töviskorona, véresre tört talp; legalján végleg egy finom árnyék
– mit jelez? Az alkonyi fény-vakításhoz, nap-vakuláshoz
idejáró lépcsejét? Mert le lehetne onnan jönni épp,
a szögek csak jelképesen húzódnának ki a véres tenyérből,
ma, akkor is. Lehetne, hisz ez lett volna a Corpus küldetése.
Lehetne, tudjuk, ha kereszt, se szög már. Törvény – de majd értenénk:
a nekünk szánt levétetést. Valószínű jelen, valószerű jövő –
helyünk hol a megroppant, harmadnap lepléből újraöltöző
test lábánál? üres? Ha Emmaus határában az ösvény még lábnyomot mutat,
hangzott köszönés, kint az estében. Formáz a csöndben ellépő Alak.

A lepke

Gerzson Pálnak

Fakó kis lepke, még odatapadt
a vonat ablakára. Mosta a hideg eső lefelé,
csúszkált, visszavergődött; szárnya verdesett, vizesedett –
aztán egy sűrű, horhós rész elvitte. Két óra múlva anyám
előtt álltunk meg az internáltak iskolaudvarán. „Te is
utaztál?” Csak föl tudtam pillantani nem-rejtett könnyeire.
„Pille”, szóltam, anyám már elmosolyodott. „Szóval röpültél –
hozzám.” Ránk zúdult mindhármunkra majdnem az a zokogás,
amin ott az udvaron nem csodálkozott volna senki. Talán csak az őr,
megkerülte óvatosan a batyut anyám lába előtt: a hozott,
engedélyezett ételt, szappant, a tisztát – amit én raktam össze
hajnalban, adogattam nagyapámnak. „Aztán odafönt benne leltem ám”,
mondta egy évre rá, nevetve, otthon. „Emlékszel, a pille –
tudtam, megbújva ki marad itt egész vasárnap velem.”