Szeretettel vesznek engem körül a Kortársnál. Érdeklődő szeretettel! Hol van, kérdik, miért nem húzod elő, mint kéken villámló lézert (nem éppen így fejezik ki magukat, sőt inkább csak hallgatnak, és szomorúan bólogatnak, mint akik értik is a dolgot, meg nem is), szóval: miért nem villogtatod azt a bizonyos finom iróniát?! Vagy hová lett a tavalyi hó? No persze egy olyan eldurvult világban, melyből még egy orrszarvú is úgy hátrálna ki remegve, mint egy káposztalepke, a finom irónia egy cölöpverő tuskó erejével és robajával kell felérjen, hogy észrevétetni tudja magát. Ők azonban, ott, a Kortársnál, csak csóválják a fejüket: te sem vagy már a régi! (s itt végignéznek magukon), s mondhatok én erre bármit, s főleg azt mondom, hogy a világ, na, az nem a régi már!, ők csak hümmögnek, s gyűjtenek koszorúra – a legbiztosabb befektetés! Minekutána azonban azt mégsem akarom kivárni, hogy új tartalommal töltsék ki a régi formát (korunk pikáns jellemzője), mondván: Kortárs-ököl vasököl, oda sújt, ahova köll!, elhatároztam, hogy papírra vetem alulírott

Kolozsvári Papp László

Imádom Torkos Matildot

című iróniamentes, mélyen lebegő és fennen süllyedő dolgozatomat. Itt szögezem le, mint tetőfedő a keresztlécet, hogy nem ismerem a kiváló hölgyet, s ő sem ismer engem. Illetve hát ismerem őt írásból és tévéből, ahol olyan mód mondja, amit éppen mondandó, mint aki nagyságrendekkel többet tud, de hát Oszkárok vagyunk mind – tudjuk, de nem mondjuk – a valamiféle emberen kívüli ősvilágba visszazüllő kies korunkban. És tán jól is van ez így! Én már félek ismerkedni. Néha elábrándozom, tudományos-fantasztikusan: vajh nem lehetne ismerkedések helyett a már abszolvált megismerkedéseimet visszamenőlegesen semmissé tenni? Ó, zöldes ábránd, piros ég alatt! Rátérve a gyöngéd figyelemre – ami amúgy második természetem (az első az elefánt a porcelánboltban) –, talán nem is ajánlatos, hogy én megismerkedjem Torkos Matilddal. Véve a puszta külsőt – nem az övét –, vajon nem tántorodna-e hátra, a falig, ajkán elhaló sikoly, ha megpillantana? Nem tudhatjuk. Mivel azonban a véletlen találkozások gonosz réme nem alszik, csak azt kívánhatjuk neki, hogy ha a sorsot kihíva mégiscsak összefut alkalomhoz illő porhüvelyemmel, hátratántorodtában valóban fal legyen mögötte, s nem például egy mélybe vezető lépcső.

Amúgy elszórakoztat a kor, amiben élek. Sajtóperek, seprűnyéllel megvert főhivatalnokok, rágalmazó országgyűlési képviselők, zuschlagi freudi elszólás, kirekesztett ellenzéki sajtó, lépcsőn leguruló Fidel Castro – az ember a jót mindig későn kapja, egy brezsnyevi legurulás egy egész béketábornak szerzett volna egy jó napot!, kinek tűnik fel ez manapság, egy snassz Castróval?! De a gyönyör forrásai kiapadhatatlanok: puncskormány és puncsfagylalt – igaz, épp nem volt, úgyhogy a miniszterelnök mást nyalt, s ha ehhez hozzávesszük a fasizmus nélküli antifasizmus melletti elköteleződést, ott né, mindjárt előtte!, vajon nem nevezhetjük azt a napot a Nagy Nyalás Napjának?! Szórakoztató a kor, na! Nem is értem, mitől vagyok újabban búskomor. Pedig a nyaram derűsen telt, ahogy így visszagondolok rá, hát még a szeptember! Azon kevesek, akik tudják, mivel töltöttem a nyaramat és a szeptembert, méltányolni fogják jelen búskomorságom mélységeit és magasságait.

Különösen a jogállamiság szórakoztat el. Ah, ha, mondjuk, egy rejtvényújság modellezné egy képrejtvényben azt a szakadékot, ami az emberek természetes jogérzéke, illetve a nagy nehezen világra tolt ítéletek között mutatkozik! A Rubik-kocka fityfiritty ahhoz a világhírhez képest, amit a jogállamiságunkról modellezett rejtvénnyel elérnénk! Gondoljunk csak a labirintusokra. Van középen egy szafaládé, s a sarokban egy kiéhezett kutya. Ha az eb átmegy a labirintuson, jóllakik, ha nem, éhen döglik. Namármost, ha az emberek természetes jogérzéke a kutya, s a szafaládé a jogállam, akkor a szabadalmaztatott rejtvény nyereségéből kifizethetnénk a magyar államadósságot!

Mivel azonban az eb mégsem döglik éhen ebben a jogállammodellben, érdemes volna kidolgozni még egy világszabadalmat: Mivel lakik jól mégis a kutya? Primitívebb rejtvényfejtőknek Honnan lop a kutya csontot? címmel bocsáthatnánk közre az elmepallérozó rébuszt. A bevételből megvásárolnánk Florida államot, s Magyarországhoz csatolnánk. A mindenkori politikai ellenzék ingyen lombkunyhókban tarthatná tisztújító értekezleteit az új magyar megyében a szerencsére egyre gyakoribb hurrikánok idején.

Itt szeretném leszögezni, mint tetőfedő a sasfát, hogy rendíthetetlen híve vagyok a magyar bírói karnak. Ellentétben azzal, amit a kétségkívül szórakoztató Gazsika írt, szerintem a testület csupa nagyszerű férfiúból és hölgyből áll. Mint diadalmi zászló. Szegény Gazsika! Hogy legyalázta a bírókat. Vajon nem a futballbírókra értette? Tán igen, hiszen mi másért ült volna ki vele a tévébe az igazságügy-miniszter személyesen – nagy gombfocista! –, s a főbíró, ki méltóságteljes, mint a Lomnici-csúcs! És tisztára fagylaltozták a gyalázkodó Gazsikát, mint egy miniszterelnök, akiről akkor még nem is tudtak. (Sejthették volna éppen.) Nos, Gazsikával ellentétben én csupa nagyszerű, feddhetetlen, egészséges származású, meleget melegen megértő bírókat látok, jégen, vízen, levegőben. (Te irigy labirintuskutya!, szól a hang a tudattalanból. Te irigy vagy Gazsikára, mert Torkos Matild vele csinált kétlepedős interjút. Nem is igaz!, mondom erre én. Torkos Matild egy egész Nemzet-lepedőn át szenvedi el – ez volna az ő sorsa? – Gazsika személyiségzavaros hepciáit, hogy ki ő, ha nem ő, ami viszont ő volna, ha nem más volna. Na de amit Gazsika utána mond, a másik Nemzet-lepedőn?! Végül is igaz, csak szét van locsogva. Mert mit mond? Hogy szar a világ, tök a tromf!, ahogy régi kártyások mondták. Ezt mondja. Hogy el van ez az egész szúrva jóvátehetetlenül. Legfeljebb az benne az új, hogy nagy sokára Gazsika is rájött. Sokat tett ő azért, hogy legyen mire rájönnie.)

De hát álljon itt egy szép példája annak, hogy mennyire elkötelezett híve vagyok én a magyar bírói karnak (nem úgy, mint a miniszter és a főbíró védművei mögött lappangó Gazsika). Szegény Torkos Matild! Már megint ő! És az a másik hölgy, akit állítólag lazsnakoltak két szőlőtelepítés között! Szegény ők! Én hiszem és vallom, hogy a bíró úr – mindig elfelejtem a nevét,
a gyöngéd figyelemtől lehet, megvan: Cserni! –, hogy tehát a bíró úr csak azért nem engedélyezte a valóságbizonyítási eljárást, mert meg akarta menteni nevezett hölgyeket! Igen! Mindjárt megmagyarázom, csak új papírt kell fűzzek a gépbe.

Na tehát! Képzeljük el azt a feltűnően valószínű esetet, hogy a hölgyek képtelenek bizonyítani. Mit tehetett volna akkor Cserni bíró, a tényállás foglya? Úgy van: a jogállami normák szerint a legtörvényesebb büntetést szabja ki, amit ezeréves jogtörténetünk csak lehetővé tesz. És akkor… ah, borzalom!, ah, sötét való! A bizonyítani nem tudó, rágalmazó és a többi hölgyek… ah, vészes óra!, ah, szörnyű beteljesülés! Hát ettől óvta meg a hölgyeket a jó bíró úr! Áldozatosan. Hiszen, mint mondják, még alkotmányt is sértett. (Ebben ugyan nem vagyok biztos, nem vagyok én Kolláth… vagy hogy is hívják?, aki hol Jászladányban, hol a Heti Hetesben bukkan fel. Egy igazi alkotmányjogász egyszersmind gumiember. Nyúlik, de nem szakad! Még megérjük – dejsze már meg is értük –, hogy ő énekli a szegedi dóm előtt azt, hogy Figaro itt, Figaro ott, Figaro lent, Figaro fent! A hangja megvan hozzá.)

Na de hogy – egy virtuális elmeficam erejéig – visszatérjek mindahhoz a jóhoz, amit Cserni bíró úr Torkos Matilddal és tettestársával tett, idézzük fel mindazt a rosszat, ami bekövetkezik, ha a bíró úr nem azt teszi, amit tett. Mit látunk a virtuális térben? Például egy pincebörtönt!
A mennyezetről víz csöpög, a tenyérnyi vasrácsos ablakon alig szűrődik be valamicske fény. Megfagy a vér! S mint romantikus nyomatokon látni, a cella közepén, durva kőpárnán (mint a beteg, megzsibbadt gondolat Vörösmartynál), ott kuporog szegény újságírónő. Tagjait rozsdás láncok, mázsás vasgolyók nyűgözik helyhez. Mint egy nőnemű Fabrizio del Dongo! Ruhája – csak mint a romantikus nyomatokon – érdekesen foszladozóban. S ahol mégis takarja nemes valóját a textília, ott a boltívekről csepegő víz tapasztja rá szorosan, mondhatni, megmutatja, amit eltakar! Hát nem gyönyörű, hogy a bíró úr lehetetlenné tette önmaga számára, hogy egy ilyen, esetleg súlyosabb büntetést legyen kénytelen kiszabni a rágalmazóra?!

De hallom bírálóimat! Elment neked teljesen az eszed…? (El, de ez nem tartozik ide.) Pincebörtön, vasgolyó, Vörösmarty, Szabad sajtó? Meg vagy buggyanva?! Még jó, hogy azt nem vizionálod, hogy időnként elviszik, hogy meztelenül megvesszőzzék. (Ah, de izgi!) Nem mintha kifogásolnánk, csak hát hol van Magyarországon olyan törvény, ami ezt kimondja?

Ne mosolyogjon az ember elnézőn bírálóin? Magyarországon pontosan olyan törvény van, amilyenre a legnagyobb szükség mutatkozik. (És ennek semmi köze ahhoz a sztálini mondáshoz, hogy az embernek ott a helye, ahol a legnagyobb szükség van rá.) Visszavonta-e, teszem azt, valaki is Werbőczy Hármaskönyvét? Na ugye! Mondja a vőm, hogy az főleg jogelmélet – s mivel nekem csak római jogból van vizsgám, származásom miatt úgy tettek ki a jogról, mint a szűrt, nagyjából az eszdéeszes képviselők szülei és nagyszülei –, elhiszem neki. Na de hogy ne következnék a Hármaskönyvből egy jó kis várbörtön, béklyó és kőpárna a beteg, megzsibbadt gondolatnak, azt nem tudom elhinni! Hogy egy nem egészen a tárgyhoz tartozó példát mondjak: a nagy dereguláció során, ami mostani jogállamunk alapjait úgy vetette meg, mint vadló a csirkepaprikást, vajon kiiktatta-e valaki a jus primae noctist? Szokásjog, szokásjog – szeretem a hajnalt!

Tárgyunkhoz térve, a nagyszerű Cserni bíró úr nemcsak hogy meleg emberségről tanúskodó ítéletet hozott (állítólag sértve az alkotmányt – az is milyen sértődős!), amikor nem engedélyezte Torkos Matildnak a valóságbizonyítást, miszerint lazsnakolás van két szőlőtelepítési támogatás között, hanem lovagias is volt! Igen, igen! Megértem őt mint a jog éber, csak merő humanizmusból félrenéző őrét. Derék dolog volt, gratula! Rajongó elismerésem dús kalászokkal hullámos rónaságára csak egy icurka-picurka felleg vet futó árnyékot. Jöhet?

De már jön is. A szél hozza.

Nem kéne valahogy az emberek természetes jog- és igazságérzetét az írott joghoz és az ítélethozatalhoz közelíteni? Hogy a kutya, el nem érendő a szafaládét, ne máshol elégítse ki természetes szükségletét? Jobbik esetben Agatha Christie-nél, akinél minden esetben kiderül a végén, hogy ki a gyilkos; rosszabbik esetben a talio formájában, melyet napjainkban nemhogy követne holmi compositio, sőt, inkább csak most van igazán kifejlődőben a jogállami Magyarországon! Bizony, a talio, magyarul: a vérbosszú. Honnét várjon legalább csontot a szafaládétól elzárt kutya, ha nem ebből, látván, hogy alig hat-hét évvel az elkövetés után már meg is kezdődik az időközben tévészemélyiség-karriert is megpedző Princz Gábor pere? Ők eljátszadoznak jogállamice egypár évig most Princzcel, mondja az átlagmagyar kutya, miként eljátszogattak Tocsikkal is. És mi lett belőle? Sze’ még azt se tudjuk, kié lett a lenyúlt dohány! Na, amíg ők eljogállamoznak, addig én megvérbosszulom a szomszédomat, mert átnyúlt a fülemüléje a kertembe!

Mondok egyszerűbbet. Minden hülye tisztában van vele, hogy egyetlen ember, még ha az egy Demszky is, képtelen egyszerre ellátni a főpolgármesterséget és az európai képviselőséget. Ezt minden bunkó tudja. Megsúgja a kisujja, hogy Agatha Christie-t idézzük. Képzeljük el, mit érez a szegény magyar, amikor az eszdéesz elindítja Demszkyt arra a feladatra, amit úgysem tud ellátni, mert nem lehetséges! Hogy ez magas politika? Igen, s épp ez a baj! Mert mi van itt? A magyarok országának az érdeke van itt, vagy egy párt bulija, a havi egy magánzsebi millióról nem is szólva?

Na de tárgyunkhoz térve, ezért vetem fel félve a kérdést, vajon nem lett volna-e jobb, ha hagyjuk Torkos Matildot, hadd ne tudja bizonyítani az igazságot? Nem kell olyan jónak lenni, olyan lovagiasnak, bíró úr. Ha ön sajnálta az újságírónőt, tisztelt és igazságos bíró úr, akkor mit mondjak én? Virtuális vérkönnyeket hullattam volna érte! És mégis, mégis, mi lesz itt a jogállamiság és az emberek természetes igazságérzete közti viszonnyal, ha nem engedjük a bűnöst hullni a pokol mélységes fenekére?

Az igazságérzettel különben is szőr van. Égünk, mint a Világkereskedelmi Központ, Kovács László miatt. Ugyan utaljanak már ki neki négy és fél milliót havonta valami elfekvői különkeretből, s ne bőgessék le vele a magyarok országát! De ez még csak a szerény kezdet. A probléma a gyalogmagyar szempontjából ott van, hogy ő, a gyalogmagyar munkanélküli, a hátrányos helyzetű pedagógus (halmozottan!, hátha még esti önfeledtségében összekéjeleg magának három gyereket), kicikizett határonkívüli össznemzeti (verik odakint, ejtik idebent), ráadásul, hogy a szellem adományaiból is jusson neki, két nyomorgás között eszdéesz fogalmazta fasiszta – nos, ilyen a gyalogmagyar, s akkor egyszer csak azt olvassa az újságban, hogy valaki havi négy és fél milliót kap, s még csak nem is ért ahhoz, amiért kapja. Mit mond ilyenkor a kipiacsemmizett gyalogmagyar? Miért kellene itt bármihez is érteni, mondja, ha egy hozzánemértőhöz négy és fél milliót vágnak hozzá omlósan?

A többi neveltetés és temperamentum kérdése. Van, aki kirabolja a bankot, megöl vagy nyolc lábatlankodót, s azt mondja: én többet dolgoztam – a kockázatról nem is beszélve – ezért a rongy kis pénzért. A jobbik esetben begubózik, köp a politikára, el sem megy szavazni – minek?, hogy négy és fél milliókat tegyen lehetővé ezeknek? Persze nincs igaza egyiknek sem. Valami a metafizikai térben van itt elromlóban. Beszélik, hogy a demokráciának, na, annak lőttek. Nem kéne közelíteni, uraim, a látszatot a valósághoz, a természetes igazságérzetet a kovácsi érzethez? Miniszteri és főbírói fagylaltozás keretében nyalni tisztára a gazsikai ostyát, s megóvni Torkos Matildot attól, hogy ne sikerüljön neki a bizonyítási fondorlat? Hadd hulljon a jogállam, amerre hull! Nem?

Van a helyzetnek persze más olvasata is. Olvasatban gazdag ország vagyunk! Például, hogy az európai uniós biztosok mind-mind annyit értenek a dolgukhoz, mint Kovács László. Mert akkor stimmel! Kovács úr bemenetelhet a többi hozzánemértő közé, lehet akár első is az egyenlők között. S az élet fülemülecsattogás! A gyalogmagyar pedig így nyugtatható meg: az az olasz vagy az a finn is pont olyan alkalmatlan, mint a mi jelöltünk; de már az a portugál is az. Lehet megnyugodni. Olyan ez, mint a lottó ötös. Nem jöhet be mindenkinek, de indulhat érte bárki.

És akkor a privatizált Szerencsejáték Rt. új játékot indít. Pályázhat minden magyar az
EU-biztosságra, s az lesz az első, aki a legnagyobb fa… most mi van, szerkesztő úr?, most mi nem tetszik?… Természetesen a legnagyobb fajankó lesz a befutó! S az élet fülemülecsattogás! Az már igazán csak elvont értelmiségi heregolyó-fallabda, miszerint ha az Unió vezérkara középszerű vagy az alatti fajankók bábszínháza, akkor mi lesz itt…? Merthogy véve a mindig tökös magyar példát: ha Kovács, a fantasztikus diplomata – ezt mondta róla maga a miniszterelnök – szakértői cérnaszálakon rángatott marionettbábu, akkor miért nem rángatóznak maguk a rángatók? Sokat lehetne spórolni vele. Kovács pedig teniszezzen – ezt mondta egy EU-hivatalnok kolléga: hogy jól tud teniszezni, s hogy ez milyen nagy öröm, és nyilván haszon az EU-nak! Teniszezzen! De itthon.

Van végül aztán a mindig szőröző és lila értelmiségnek egy nagyon szűk csoportja. Ez azt mondja: Kovácsokkal jutunk el rövid történelmi időn belül oda, hogy Európa a világgazdasági földrajzi atlaszban afféle jelentéktelen és félreeső félsziget legyen. S ha az lesz, akkor lesz, mondjuk, egy bevándorlási biztos Kovácsa a kajla és mellékes félszigetnek, s mivel az sem fog érteni hozzá, fantasztikus diplomáciai érzékkel azt mondja majd: nosza, nyissuk meg a félszigetet – hogy is hívták régebben?, Európa? – a harmadik és a negyedik világ előtt. És akkor lesz tatárjárás újból. A chartres-i dóm kék ablakainak szilánkjaival laoszi és busman gyermekek fognak piculázni. Rembrandt vásznaiból jó sátrakat lehet verni, nem áznak be. És minek cifrázni az anyagcsere végkimenetelét: nem elég, ha kijön az ember a sátorból, és lekuporodik? Csak mint Indiában a nagyon szent Gangesz partján. És mennyivel hatékonyabb a rossz szomszéd lefejezése a svédacél jatagánnal! Ó, azok a barbár idők a huszonegyedik század elején, amikor rossz bicskával nyiszálták a fehér emberi nyakakat!

Vannak persze a végképp romlott értelmiségiek – itt vagyok mindjárt én –, akik még egy Kovácsból is képesek nemzeti dicsfényt fejni. S ha már fejni, hadd fogalmazzuk így: ő nem mérföldkő, hanem mérföldtőgy! S mivel fölfelé áll, nem is dicsfény, hanem dicsszivárvány lövell belőle.

Semmik vagyunk, s minden lettünk!

Úgy lettünk minden, hogy megmaradtunk semminek.

Szobrunk nem marad el.

S a költőn némiképp igazítva elmondhatjuk: mögöttünk egy nemzetnek sírja áll, s ha azt benyomjuk a mély süllyedésbe… Dejsze mintha már benne volna, elég volt hozzá két év Medgyessy–Kovács. Egy utazó nagykövet és egy energetikai szakértő, kiből is úgy hajt ki az adóügyi specialista, mint magyar hanton a sírvirág. Nem bottal ver az Isten.

Hát vannak ilyen romlott értelmiségiek is.

Célegyenesbe érvén, a cikk ettől kezdve nem szólna másról, mint hogy miért imádjuk Torkos Matildot. De jaj! Jön a kérdés, mint az esti gyors: vajon miért érez már-már lebírhatatlan kényszert a jobboldal, hogy szétüssön magán (nem elírás)? Nem a csini Dávid Ibolya következik – most inkább örvendjünk neki egy félmondatnyit: hogy telik évi legkevesebb háromszázhatvanöt ruhára. Ez negyvenezerrel szorozva, 14 600 000 – s akkor még ott vannak azok az átkozott szökőévek! Nem, nem róla lesz szó. S az a tenger ruhapróba! Heroikus egy teljesítmény! És magyar! Mély.

Hanem ami a Péntek 8 és sajnos főleg Csontos János szétütését illeti! S ahogy viszontszétüt Ágoston Balázs! És a tét, a dolog magva vagy veleje? Talán arról volna szó, hogy a Demokrata, kihasználva a digitális mozgóképtechnikát, felkelti álmából, mint özvegy Pókainét, Adolf Hitlert?, s holnaptól minden szombat este ő lendít a Hősök terén? Vagy tán Orbán Viktor azért ment ki október 23-a környékén Amerikába, hogy induljon suttyomban az elnökválasztáson? S ha netán megnyeri, az egyesített amerikai hadak élén térjen vissza honába? Nagy dolognak kellett itt történnie, hogy a jobboldal testi és elmebeli épségét kockáztatva tíz körömmel essék önmagának. Vagy már nem önmaga? Kiderül, ha belemártjuk az elegybe a lakmuszpólót. Ha kék lesz, önmaga. Ha piros, akkor szocialista. De lila, kedves, nagyra becsült Jánosom, lila!

Már az a puszta gondolat is lila, miszerint egy bánatos póló – ezeregyszáz példányban és két éve kereskedelmi forgalomban – kriptofasiszta tartalmak hordozója lehet egy olyan szó miatt, ami egészen más értelemben van rányomtatva. Hát megfertőzhet épeszű embereket is, kedves Csontos János, ez a fasizmus nélküli antifasizmus, ami itt tobzul? Sze’ már François Furet is megmondta: a huszadik századi létező szocializmusok nagy előképének, a Szovjetuniónak egyetlenegy tisztességes cselekedete volt (egy Molotov–Ribbentrop-paktum árnyékában), hogy iszonyú véráldozattal (és angol–amerikai imperialista segítséggel, mert anélkül nem ment volna) legyőzte a hitleri fasizmust. S azóta fasizmus nincs! És ez iszonyú! Mi ellen küzdjön akkor itt az ember? Szegény Hiller is csak Ságvárikat lel eszményképül! Ez az egyetlen harc, a Hitler elleni, ez legitimálhatja a posztkommunista baloldalakat. Csak hát nincs ki ellen vívni! Ezért kell Bácsfi és felvonulás a semmi ellen. Hátha valaminek nézik.

Ehhez járul hozzá az a kis póló? Te jó isten!

Mivel Ágoston Balázs cikke, miszerint megfúrtátok a Fideszt, tényleg marhaság, lebbenjünk is tovább innen, szeretve tisztelt Csontos Jánosom. Lebbenjünk tán a nagy Freud bácsi díványára! Tanszékvezető barátom mondja, kvázi kérdi: te, ezeknek állandó szükségük van rá, hogy a ballib megsimogassa a fejüket? Hogy jól van! Hogy helyes! S mazochisták is, hallván, amint röhögnek rajtuk? Mármint hogy kiknek simogassák?, kérdem én. Hát Debreczeninek és Eleknek például. Hiszen Debreczeninek már nincs olyan sajtóklubja, hogy külön kis monológban, név szerint oldalba ne rúgja Orbán Viktort. És ki ne emlékeznék (itt megjegyeztem: nem emlékszik itt már a kutya sem; de barátom folytatta), ki nem emlékeznék, hogy amikor Elek összeültette a tévében Kerényit György Péterrel, hogy hát ugyebár a médiaegyensúly, György Péter laposra hengerelte Kerényit? Kinek kellett az? A médiaegyensúlynak? Nem elég a 92 per 8 százalék? A vélemények szabad áramlásának kellett? Vagy Elek tudattalan buksijának az eszdéeszes simogatás?

Hát így beszélgettem barátommal, a tanszékvezetővel, gyanútlanul.

Aztán magamra maradtam, s elgondolkoztam. Tényleg nem tudja a kiváló önfejtörő és költő Csontos János, hogy melyik világon él? Ő most itt pólózik? S még csak nem is vízi? Ez most neki a legfontosabb? Megengedem, hogy tán a nagy Bácsfi-dübörgésben megérdemelne egy futó említést az a póló, ha Csontosnak a levezetésben igaza volna. Csak hát engem – leépülőben vagyok, tudom – óhatatlanul arra emlékeztetett ez a levezetés, miszerint Karthágót azért hívják Karthágónak, mert karddal hágták meg, miként azt Horváth Árpád, az özvegyi fátyolt szegre akasztó Szendrey Júlia férje mondotta volt. Vigyázni, nagyon, de nagyon kell vigyázni!, nagyra becsült költőm. Szálasi például minden mondatában használt határozott névelőket, s talán azért mégsem volna igazságos és célszerű kiiktatni  ezeket a magyar nyelvből.

Aztán eszembe jutottak a Csontos-cikkekben sorra megénekelt nagy magyar írók, élükön a legnagyobbal, a Nobel-díjassal és hasonfekvésűekkel, s magam is megnyugodva hajtottam a buksisimogatásra tudat alatt vágyó csontosi buksi mellé elhasznált fejemet – persze hogy a freudi bőrdíványra. Az attitűdöt ismerem Az irodalom visszavág jelszó alatt, az Írószövetség ellen lezavart hadműveletből. Páciensünk, hullámzott fel Freud bácsi hangja az éterből, betegünk helyzete nem reménytelen, ámbár miközben veszettül szedi le a keresztvizet a ballibről, tudat alatt – ahol a költő fészkel – maga is a megcsinált zsenik közé szeretne tartozni. S ehhez nem érzi elégnek a költészetet, jól jönne egy kis evilági simogatás is. Pedig hát ahogy az igazán nagy költők tartják: ügyeskedhet a macska, nem fog egyszerre kint s bent egeret.

Aztán felébredtem, s úgy meredt rám ennek a cikknek a hiányzó vége, mint egy fekete lyuk. Nos, azért szerettem meg ismeretlenül Torkos Matildot, mert az utolsó szó jogán azt mondta Cserni Jánosnak (láttam nemrég a televízióban, nemcsak igazságos, de szép is!), hogy ne vegye el tőle az írás jogát, neki még nagyon sok, rengeteg elmondandója van erről a világról. Ezt mondta, egyszerű fekete ruhában, a túlcsorduló mondanivalótól egy kicsit mindig görcsösnek tetsző Torkos Matild. A bírájának! Akinek nyilván pontosan az az érdeke, hogy újságírónk elmondhassa azt a sok mindent. Van ebben valami olyan szörnyen megkapó – ki kell használnom az épp adott történelmi borzalmat –, mint annak a negyven éve Irakban élő, az irakiakért élő, de most lefejezéssel fenyegetett  asszonynak a sorsa és szózata, amivel van oly gyalázatos a huszonegyedik század, hogy megterhelje lelkiismeretünket.

Budapest, 2004. október 22–25.