Lackfi János

Turizmus otthon

Halmai Róbert versei elé

Halmai Róbert arról beszél, milyen komoly egzisztenciális súlya van annak, amilyen súlytalanul élünk. Versei a hétköznapok mikrotörténéseit avatják ünneppé. Nála egy lecsúszott tréningnadrág, egy jó pofa sör vagy egy sáros cipő bátran lehet verskiindulás, sőt akár egy szöveg központi metaforája is. Költői eljárása általában mégsem az efféle apróságok mitizálása, átlényegítése, hanem sokkal inkább azok egymás mellé helyezése, egymásutániságban láttatása. Haladás van verseiben, akár olyan, mint egy séta, akár olyan, mint amikor egy kamera végigpásztáz valamely díszleten, feltérképez egy jól ismert szegletet. „Vasárnapi ebéd. Szeretkezés. / Szépen sorban” – olvassuk, és nem állja meg az ember, hogy ne tegyen egyenlőségjelet „szépen” és „sorban” közé, mintha valami esztétikai nyilatkozatot olvasna. A pillanatok sorbafűzöttsége, juxtapozíciója szervezi e szövegek esztétikáját.

A versek egyenletes menetűek, rikító elemek nem tarkítják őket, Halmai időnként mégsem fukarkodik a szertelen megszemélyesítésekkel, metaforákkal, melyek váratlan petárdákként durrannak. „Fejünkre koppintanak a gesztenyefák”, a versből szóló „a sörhabot sálként / nyaka köré tekeri”, vagy „sültkrumpli-illatot tűz gomblyukába”. Nem üvegházi szegfűt tehát, sem piros rózsát vagy valami még elegánsabbat, hanem egyszerű szalmakrumpliszagot. Hol van itt, kérem szépen, a snájdigság, a polgári illem, az emelt fővel elszenvedett sérelmek adta méltóság öntudata, melyen legfeljebb egy-egy titkolt zaciba surranás ejthet láthatatlan foltot? Sehol, van viszont rosszkedv, jókedv, mikor hogy, van totyakosság, álmosság, mindennaposság, a „táskát balra le, a kabátot jobbra fel” kopogós ritmusa, melyre a süllyedő-emelkedő női mellkas „tumbadorája” kígyózik, épp csak annyira trópusiasan, mint egy radiátorra tett délszaki szobanövény vagy egy egyenlítői esőerdő panelfalra ragasztott posztere.

Halmai kirándulása azonban valóban egzotikus, amennyiben megszokott létezésünk eléggé fel nem fedezett (talán soha fel nem fedezhető) riviéráira kalauzol: csobbanunk klórszagú szobaóceánban, a piacon a bennszülöttek által kedvelt krumplit, karfiolt, savanyúságot veszünk, „répa nem kell, / van otthon – mert van otthonunk”. Tényleg akad itt minden, mi szem-szájnak ingere: Dalí módra térfogatát változtató tej, kenyér, szalámi, banális elixírré keverendő kávépor, tejszínhab. Meg persze versek, könyvek, megannyi „megerőszakolt fruska”, s nők, nők: könyvből kiolvasottak, utcán látottak, parázna Máriák és a szelídítetlen mellű kedvesben sokszorozódó egy, két, három vagy még annál is több ismeretlen hölgyemény.

Halmai turizmusa otthonosságában is eredendően otthontalan. Mondhatnánk fordítva is, de persze az előidejűség éppoly kevéssé tudható, mint a nevezetes tojás és tyúk esetében. Két egymásba nyíló szoba ez a két alapérzet ebben a költészetben, s valamiért sosincs csukva közöttük az ajtó. A boldogság mélyén, mint kávé alján a zacc, mindig ott lappang némi csodálkozás, furcsálkodás, hitetlenkedés az én jóllétét illetőleg, mintha az ilyesmi igazán nem lenne lehetséges. És mindig adódik is valami, levesbe hajszál, hordó mézbe egyetlen kenyérmorzsa, zárójelbe tétetik (mint abszolút értékre vonásnál) az érzelmi telítettség. Az egy ritmusban eltöltött nap végén „testünkből szökik a vágy”, máshol a szokványos hazaérkezés után az alvás fulladásos halála következik, s még egy ráncnyi nyom sem marad elmerült testünk után a felszínen, megint máshol az olvasás már-már erotikus élvezete pedofíliává silányul, a kevéssé idilli folyóparti együttlét végén pedig beteljesületlen marad a feltámadó vágy, a szomjúság egy sör után, egy nő után, akiben egy pillanatra hirtelen áttűnéssel Éva ősanyára ismerünk.

Jóval több, mint tréfa Halmai Mars poeticája, mely az évődő címválasztással nem annyira harcias költői alapállást sejtet, mint inkább útilaput köt a komoly verselmélet talpa alá, hiszen nem a létezés, hanem a „csinálás”, a „keverés” felől, technikai oldalról közelíti meg művét, akár egy jó DJ vagy egy jó séf. „Mert mire való az ilyenféle vagyon, / ha nem arra, hogy elverjük, / ahogy szokás, elkeverjük / ímmel-ámmal-ezzel-azzal”. Elverjük tehát a verset, pontosabban feléljük, éppúgy, mint napjainkat. Időközben futja egy-egy szikrára, holmi költői eszközökre is, de a lényeg nem ez, hanem a világban való otthontalan otthonosság. Ez a líra elnyűtt, de elnyűhetetlen pulóver, amelybe szívesen bújik bele az olvasó.

Halmai Róbert

Két nővel

Két nővel sétálok az utcán.

Hárman egyszerre lépünk.

Egyik nevet, másiknak sírásra görbül.

Kart karba öltve átvágunk utcákon,

a Barbakánnál balra el.

Egy parkban ülünk órákon át.

Fejünkre koppintanak a gesztenyefák.

A szipogóssal étterembe járok.

Szerelmének titkos zálogát,

sültkrumpli-illatot tűzök gomblyukamba.

Induláskor a sörhabot sálként

nyakam köré tekerem.

A másikkal néha moziba.

Lopva figyelem szájszegletében

az anyajegyet,

hűsége egyetlen bizonyítékát.

Tudja ezt. De rám se ránt.

Gurgulázó nevetésétől

nem hallom a szinkront.

Este mellém fekszenek.

Szívük egy ütemben veri

mellkasukat, a tumbadorát.

Tüdejük tágul, ernyed,

ahogy testükből szökik a vágy.

Kisimul az

Belépek az ajtón,
a táskát balra le, a kabátot jobbra fel.
Egy mozdulattal fejest ugrok a sötétbe,
a szobákat betöltő klórízű csendbe.
Mint egy medence, elnyel a lakás.
Felszínre a mosogató mellett bukkanok.
Megszokom ezt is, az egykedvű csobogást,
hogy nincs már a nevetés, igaz, a szipogás se.
Tizenegy körül elmerülök az ágyban
a feszített tükrű paplan alatt,
körökben fodrozódik felettem a ránc.
Majd kisimul az is.

Az igehirdető

Távolsági buszpályaudvar, Pécs

A járdán egy nő áll.

Szoknyáját

félreveri a szél.

Kezében szatyor,

dagad a tej, a kenyér,

összehúzza magát a szalámi.

Egyik kezében

a hétköznapok kellékei.

Másikban, nyitott tenyerén

szemérmetlenül széttárt könyv.

Mint buja próféták,

kikandikálnak belőle a sorok.

A nő félrevert szoknyával

áll a tömegben.

Parázna Mária

a hazaigyekvők

esküdtszéke előtt.

Olvasmányélmény

Még szótlanok a könyv első lapján a betűk,

a másodikon már meglendülnek az M lábszárai,

hivalkodva illegeti magát előttem az S,

a negyediken paráznán széttárja combjait az A,

oldalakkal arrébb a D panaszkodva felnyüszít,

a közepén hátamba mélyeszti körmeit az E ,

végül úgy hullanak a padlószőnyegre

a bekezdések, mint megerőszakolt fruskák

egy kanapé felhasított kárpitjára.

A vadászható állatok

száma megfogyatkozott.

Inkább piacra megyünk.

Kerül krumpli és karfiol.

Nem, répa nem kell,

van otthon – mert otthonunk

is van. Egy üveg savanyúság még.

És ha már itt vagyunk:

kannás bor, cigaretta.

Később levest főzöl – a gőzben

gyöngyöző homlokod bámulom.

Egy csepp szédülve lezuhan.

Vasárnapi ebéd. Szeretkezés.

Szépen sorban. Végül melleidet

figyelem. Ezeket a kiismerhetetlen,

szemérmetlen, furcsa állatokat.

Homokszemcsék

Abban a városban nem ittam meg

egy korty sört sem

nem mintha érdekelt volna

kendőzetlen undorod

a csehók dohos áporodott

penészes leheletétől

de a folyóparton a nádas mellett

algaszaggal hínárral takaróztunk

az éjszaka reggelre nyálkával

lepte be ruháinkat

ahol feküdtünk ott hevertek körben

eldobált gönceink béklyók

és míg te homokszemcsés

ragacsos nadrágodat

fél lábon ugrálva anyázva

erőltetted magadra

éva combjai jutottak eszembe

már megint – sziszegted

és az járt a fejemben hogy jólesne

most egy korsó sör

de nem volt már időnk.

Szóra fakasztott kövek

Szóra fakasztottam a köveket,

a folyosók némaságát,

vörös és fehér lapjait.

Válaszuk rám terül,

túl nehéz paplan.

Szűk az idő körülöttem,

minden falról sercegve

pereg a vakolat: fehér emlék.

Kinyújtott kéz minden kő,

sóhaj a mozdulat.

Már gyűlik

Tépd le a virágokat,

a rétek ákombákomjait.

Sáros félcipődet

töröld a fűbe,

hadd gyűrődjön össze

a pázsit szálanként.

Törd le a fák ágait,

amiken az elfagyott rügyek,

a néma madarak

gubbasztanak.

Szádban már gyűlik a nyár.

Mars poetica!

Kis-Bocz Erikának

Hogy ez nem csak játék lenne,

mint a tente-baba-tente?

A léphető variánsok mikéntje,

a megkezdett játszma lényege, tétje

csak annyit ér, amennyit én akarom.

Mert mire való az ilyenféle vagyon,

ha nem arra, hogy elverjük,

ahogy szokás, elkeverjük

ímmel-ámmal-ezzel-azzal,

kávéporral, tejszínhabbal,

majd összeálljon verssé, szépen.

Csak ennyi volna, kérem szépen.