Papp Ágnes Klára
Gion Nándor: Mit jelent a
tök alsó?
Noran Könyvkiadó, 2004
Vannak írók, akiknek rutinból
írott művei is jók. Az ilyenekre mondjuk: „vérbeli
író”. Gion Nándor is ilyen író volt. Pedig egy posztumusz
gyűjteményes kötet – a maga befejezetlenségével,
esetlegességével – sok veszélyt rejt magában, hiszen nincs
és nem is lehet más kritériuma az írások kiválasztásának
az „ami kimaradt” szempontján kívül. Ezeket a
különböző színvonalú és műfajú – itt tárca, novella,
napló – szövegeket kell valamilyen szempontból kötetbe
rendezni. Ez a szempont lehet jobb híján az időrend vagy az
írások műfaja – ez esetben viszont a tárcákat és egyéb
efemer írásokat tömörítő fejezet az érdektelenségbe
fúlással fenyeget –, és lehet, szerencsésebb esetben,
valami egyéb, az írásokból fakadó, ciklusszerű elrendezést
lehetővé tevő szempont. Ilyen szerencsés a Mit jelent a
tök alsó? esete is. A négy fejezetből három narrátorok
köré csoportosul: egy-egy elbeszélő történetei kerültek
egy részbe, és melléjük beillesztve az a néhány írás,
amelyik kilóg ebből a beosztásból.
A ciklusszerű elrendezés –
általában, az írások színvonalától eltekintve is –
sokkal szerencsésebb, mint bármely más szempont. Lehetővé
teszi, hogy a novellák valami nagyobb szerkezetté álljanak
össze. Közbevetve: a novelláskötet műfaja – még jó író
esetében is – magában rejti azt a veszélyt, hogy az olvasó
valahol félúton elveszti az érdeklődését. (Rossz író
esetén persze hamarabb.) Hiszen négyszáz oldalnyi, mindig új
hősökkel, új helyszíneken játszódó rövid írás, mit
mondjak: fárasztó. A novella műfaja áll ellen az
összegyűjtésnek, könnyen elveszíti egyéniségét,
savát-borsát, ha nem külön-külön ízlelgetjük. Ebben a
kötetben – éppen az elbeszélők köré szerveződő
ciklusoknak köszönhetően – nem ez a helyzet. Mint ezt Gion
Nándortól megszokhattuk, a narrátorok színes egyénisége,
világa erősen rányomja bélyegét az írásokra; így a
visszatérő szereplőgárdával, azonos közegben játszódó
történetek, még ha csak lazán kötődnek is egymáshoz,
kirajzolnak egy nagy elbeszélést, azt, ami lényegében minden
novella hátterében ott rejlik: a mesélés és a mesélő
történetét. Hiszen Gion a regényeiben is hasonlóképpen
építkezik: ott is hősei és mellékszereplői sok-sok
történetéből, az elbeszéltekből és az éppen velük
megesőkből, sőt sokszor a megálmodott, elképzelt vagy
hazudott történeteikből alakul ki a cselekmény egésze.
Egyéni hangulatú újragondolása ez a magyar, anekdotából
táplálkozó irodalmi hagyománynak.
Az itt összegyűjtött írások
azonban kétségtelenül novellák: az elbeszélés, ha jelen van
is, világot teremt is magának, a háttérben marad. (Ebből
fakad ezen írások egy boszszantó vonása is, amit magyaráz,
de nem ment az, hogy sorozatként, különböző helyeken
jelentek meg: mindegyik röviden összefoglalja az előző
írások eseményeit, újra bemutatja az elbeszélőt. Talán
maga az író, ha lett volna rá alkalma, jobban egymáshoz
csiszolja őket a kötetbe rendezésnél.)
Az első fejezetet (Mi
történhet?) a Naplórészletek határozzák meg. Ez
a kötet talán legérdekesebb része. Mondhatni: ez az a része,
amit az író nem rutinból írt meg (ami
legyen bár egy vérbeli író rutinja, mégiscsak rutin). Mert
noha itt is igaz, amit az előbbiekben Gion stílusáról
mondtam, hogy az elbeszélt eseményeken túl (ami itt saját
élete) maga az elbeszélő (ez esetben az író) személyisége
dominál, és hogy a szöveg stílusát az élőbeszéd magával
ragadó lendülete hatja át, azonban mindez a napló egyfelől
személyes, másfelől tárgyszerű műfaján átszűrve egészen
más hangulatú írást eredményez. Teremtés ez is, de
önteremtés, amit még érdekesebbé tesz az, hogy az író
élete végén, visszatekintve, összefoglalva írja meg élete
különféle eseményeit. Ez lehetővé teszi, hogy szabadon
bánjék az eseményekkel, némileg az emlékezés logikáját
követve, ugyanakkor a kanyargó, de mégiscsak egy irányba
tartó mesélés folyamán hömpölyögve. Ahogy a néha fél
oldalasra nyúló mondatai sem nehézkesek: egyszerre szerepel
bennük az elmesélt emlék, annak előzményei, későbbi
következményei és az élő elbeszélő viszonya mindehhez.
Ahogy más műveiben, itt is sokszor reagál saját írásaira,
az író helyzetére, csakhogy itt sokkal közvetlenebbül,
konkrétan utalva saját regényei és valós személyek,
események összefüggéseire – meg a megírásuk
nehézségeire, buktatóira is. Naplóforma ide, önéletrajz
oda, egy el nem készült regény részletei ezek:
lekerekítettek, ezer belső szállal összefűzött eseményből
felépülők. Egy olyan mű részletei, amely – épp a
naplóformának köszönhetően – újfajta, Gion Nándor más
regényeihez képest letisztultabb, tárgyilagosabb, kevesebb
jelképet alkalmazó elbeszélő hangot teremt. Kár, hogy
befejezetlen maradt.
A másik három fejezet világa,
hangneme – noha különböző narrátorokkal változatos
történeteket meséltet el az író – sokkal egyneműbb. A Borsszóró
(pepperbox) revolver és a címadó Mit jelent a tök
alsó? ciklusban egy-egy elbeszélő történetei
szerepelnek. Az előbbiben a viharedzett, a háborús Mostar-ból
Budapestre települt festő-testőr mesél, az utóbbinak a
szintén áttelepült író bonyolult, részben alvilági,
részben üzleti, részben írói, művészi kapcsolatai,
barátai és ismerősei adják a témáját. A nemzetiségükben,
foglalkozásukban színes figurák, a fordulatokban bővelkedő
cselekmény jellemzi ezeket a novellákat: ukrán bérgyilkos,
egykori katonatárs bosnyák kamionsofőr, délvidéki, falubeli
barátok és ismerősök, honi örömlány (és egyetemi
hallgató), rendőr százados, kínai „üzletember” és
magyar atomfizikusnő a szereplői. A közbeeső, Nem baleset
lesz fejezetbe kerültek a fennmaradó írások (bár
pontosan a címadó novellának inkább az utolsó ciklusban
lenne a helye).
Ez a fordulatosság, változatosság
teszi, hogy noha az elbeszélések színvonala nem egyenletes, a
kötet sehol sem válik érdektelenné. Arról nem is szólva,
hogy van a kötetben néhány remekbe szabott novella, amely
iskolapéldája lehetne annak, hogy Gion Nándornál a
cselekményes, szellemes, csattanós történet hogyan lényegül
át – anélkül, hogy megszüntetné, kétségbe vonná
önmagát, vagy allegóriává laposodna – (ön)ironikus,
áttételes, sokszínű művé. Ebben a kötetben ráadásul
háttérbe szorulnak, eltűnnek a jelképes, szinte zenei ritmust
adó, visszatérő motívumok, hogy teljes egészében a figura-
és világteremtő elbeszélésnek adják át a helyet. Maga az
előbb felsorolt szereplőgárda beszédes: a háborús Balkán,
a széteső Jugoszlávia, a rendszerváltás utáni Magyarország
kelet-közép-európai zűrzavarát, színes nyüzsgését,
értékválságát képezi le. Fontos szerephez jutnak ebben a Gion
által kedvelt alvilági, épp börtönből szabadult,
ügyeskedő alakok, a bureksütő rablógyilkos, a jólmenő
délvidéki aranyműves, a lakásmaffiás szektás, a
tehetségtelen, kétbalkezes szélhámos – a már felsoroltakon
kívül. A történeteik azt érzékeltetik, hogy itt minden,
szinte minden megtörténhet: maffiás leszámolás,
emberrablás, de még az is, hogy egy leszámolás során az
ukrán rablógyilkos kibékül a bosnyák teherautósofőrrel
(és csempésszel). Az ő nézőpontjukból, világukból látunk
rá arra a konszolidált(abb), polgári hétköznapi életre,
amit mi élünk, és aminek értékeit mindenestül vonja
kétségbe ez a csak az erő törvényét ismerő társadalom.
Ezek az alvilági figurák nagyon is emberiek, valódiak: ilyen a
világ – sugallják az elbeszélések –, kár is volna
tagadni. Nehéz kiválasztani egyet, ami néhány szóban
összefoglalható: a Műfogsor az égből címűben – a
kötet egyik legjobb írásában – például olyan sok és
változatos szereplővel, olyan sok szálból szövődik össze
az elbeszélés, hogy röviden elemezni szinte reménytelen
vállalkozás lenne: váratlan, szellemes fordulatokban
bővelkedő, izgalmas történet, töprengés a teremtett hős
és a valóság viszonyáról (persze fikcióba ágyazva),
ironikus reflexió az írói létre, értelmére ebben a
világban – hogy csak a fontosabb motívumokat említsem. De
nincs híján az ironikus távolságtartásnak a sokkal kevésbé
kanyargózó és rövidebb Fényjelek nélkül sem,
amelyben az elbeszélő író segít egykori macedón költő
ismerősének – aki azóta Bécsben jól menő pékséget
üzemeltet – kétszer is kiszabadítani az őt meglátogatni
utazó apját a szerb emberrablók karmaiból, miközben maga is
ügyesen megalkuszik a fent említett úriemberekkel.
Mert a novellák kettéválása
elbeszélt történetekre és elbeszélőre megteremti az ezt
csak szemlélő narrátor világát is. Fontos szereplője
ezeknek az írásoknak az író figurája: az utolsó ciklusnak
ő a mesélője is, a másodiknak pedig a megszólított
hallgatója. Átmeneti alak a gyanútlan vagy önáltató (csak a
háttérben jelen lévő), a rendszerváltás valóságáról
tudomást venni nem akaró magyar társadalmat képviselő
figurák és a sokkal valóságosabb és színesebb alvilági
szereplők közt: mindkét világot látja, ismeri. Ez az
átmeneti helyzet, a nagyon különböző világok egymás mellé
helyezése pedig már önmagában ironikus hatású. Ahogy az
írói lét lehetőségei is az író-narrátor alakjában
testesülnek meg, amikor alvilági és üzletember barátai
szemszögéből önironikusan láttatja a maga életét:
„Végeredményben mindannyian jól jártunk. Két lepusztult
szerb nyikhaj napok alatt megkeresett kétezer márkát, én, a
Délvidékről átköltözött magyar író egyetlen
késpengével szereztem háromezer márkát, durván
átszámítva több mint háromszázezer forintot, sőt az egész
eseményt megírtam egy rövid novellában, amit leközölt
valamelyik országos napilapunk, és ezért kifizetett bruttó
tizenkétezer forintot. Akkor ugyan elméláztam egy kicsit,
belegondoltam pályaválasztásom gazdasági célszerűségébe,
szerencsére nem vagyok melankolikus alkat, összekaptam magam,
írtam egy novellát Margitkáról, az érmeket és egyéb
bigyókat árusító boltosról, akinek gázpisztollyal az
arcába lőttek, meg Juszufról, a zseniális ékszerészről,
akit felrobbantottak Budapest belvárosában.”
Nem állítom, hogy ezek a csattanós
novellák nem egyfajta sémát követnek, de – és ezen
érdemes elgondolkodni – ez a séma életképes, alkalmas arra,
hogy belőle szellemes, fordulatos novellák szülessenek. És
azon is érdemes elgondolkodni, hogy a nem olvasmányos
elbeszélések nem alkalmasak arra, hogy séma, rutin
szülessék belőlük. Ha ez utóbbi szövegeket próbálja
valaki rutinból írni, akkor abból üres, érdektelen
szócséplés lesz. Viszont olyan sablont teremteni, ami egy
kötetnyi élvezetes novellát kiszolgál: vérbeli írói
teljesítmény. Különösen akkor, amikor a történetet, a
hagyományos jellemépítést lenézni szokás. Vagy éppen újra
felfedezni? A kötetet olvasva én az utóbbira szavazok.