1956 – Ki a gyilkos?
Most már minden rendben van.
Most már minden rendben lesz.
Gyurcsány elvtárs és Hiller
elvtárs 1956 után született, és bár a Kun Béla, Rákosi
Mátyás és Kádár János kommunista pártjának
összeharácsolt vagyonából és politikai tőkéjéből
szervezett utódpárt (Kommunisták Magyarországi Pártja,
Magyar Kommunista Párt, Magyar Dolgozók Pártja, Magyar
Szocialista Munkáspárt, Magyar Szocialista Párt) oszlopos
tagjai, büszkén vallják, hogy nekik semmi közük elődeik,
elvtársaik, szellemi atyáik tetteihez, aljasságához,
bűneihez. Horn Gyula nem köphette szembe pufajkás elvtársait,
Gyurcsány és Hiller elvtársak ezt már emelt fővel, büszkén
megteszik.
Ők már nem kommunisták. Ha
egyáltalán valaha azok voltak, azt már rég elárulták,
megtagadták, elfelejtették. Ők már szociáldemokraták.
Látványnak sem utolsó: egy magyar
szociáldemokrata milliárdos a szocialista pártkongresszuson
teli torokkal harsogja – Föl, föl, ti rabjai a földnek! –
a proletár nemzetköziség himnuszát, az Internacionálét.
(Mondják: Gyurcsány nem énekelte, mert a kongresszus végén,
amikor elvtársai dalolni kezdtek, kisomfordált a teremből.
Látványnak ez talán még szebb!)
Gyurcsány Ferenc nagyon kimódolt
bevonulásakor a Magyar Állami Operaházba, először kezet
fogott a Himnuszt éneklő fogyatékos férfival, majd
barátságosnak gondolt, kegyúri gesztussal többeket
megsimogatott, ezt követően emelkedett szellemű
emlékbeszéddel ünnepelte a forradalmat, a forradalom hőseit
és mártírjait. Nagy Imrét például. Azt a Nagy Imrét, aki
ezzel a mondattal búcsúzott az élettől: „Csak attól
félek, hogy azok fognak majd rehabilitálni, akik most
meggyilkolnak.”
Nagy Imre régi kommunista volt.
Kalapban, karján esernyővel ott állt magányosan 1956.
október 6-án a Kerepesi temetőben, amikor az elvtársai által
meggyilkolt Rajk László és társai újratemetésekor Apró
Antal elvtárs azt harsogta: Soha többé! Lehet, hogy
Nagy Imre már ott, a temetőben gyanította: egy kommunista
fogadkozása, bocsánatkérése, ígérete semmit sem ér. De azt
akkor még nem sejthette, hogy Kádár elvtárs másfél év
múlva „ellenforradalmi bűneiért” őt ítélteti el és
küldi bitófára.
1958 tavaszán már tudta: gyilkosai
fogják majd rehabilitálni őt.
Így is történt.
De hát Gyurcsány Ferenc még nem
élt, amikor hajdani elvtársai – gondolom, KISZ KB-titkár
korában még elvtársának tekintette Kádár elvtársat –
meggyilkolták elvtársukat, Nagy Imrét. A milliárdos úrrá
vedlett Gyurcsány elvtárs úgy gondolja: neki semmi köze nincs
ahhoz a hajdani gyilkossághoz. Ellenkezőleg! A megbékélés
jegyében mártírnak kijáró tisztelettel övezi Nagy Imre és
a forradalom emlékét, és – Horn Gyula ezt nem tehette meg
– szociáldemokrata úriemberként Gyurcsány elvtárs készül
a kommunisták összes gaztettéért Kádár Jánost megtenni
egyedüli bűnbaknak. Nincs új a nap alatt:
Kádár János szerint az ötvenes években nem a kommunista
diktatúra tette tönkre az országot, csupán a Rákosi–Gerő-klikk
szektás-
dogmatikus politizálása. Kádárból magányos gyilkost
kreálni, Nagy Imréből ballib prófétát faragni, a Magyar
Szocialista Pártot szociáldemokrata párttá átmázolni
tisztességtelen, de okos taktikai lépés, mert akkor Gyurcsány
Ferenc nyugodtan megkoszorúzhatja Nagy Imre sírját, hiszen
annak halálakor nem is élt, így könnyű szívvel elfelejtheti
hajdani elvtársát, Kádár Jánost, akiért KISZ-titkár
korában még lelkesedett.
Ha Gyurcsány Ferenc becsületes
kommunista volt, akkor most erkölcstelen politikus. Ha csak
színlelte hajdan, hogy kommunista, akkor most erkölcstelen
milliárdos.
Ahogy jó másfél száz éve a
bölcs dán filozófus, Sřren Kierkegaard mondta: Vagy-vagy.
Öreg tollforgatóként üzenem 2004
őszén Gyurcsány Ferencnek, Magyarország miniszterelnökének:
okos ember csatát nyer, becsületes ember háborút. A
becsületes ember gyakran csatát veszít, a becstelen soha nem
nyer háborút. És ha akad a miniszterelnök úrnak bokros
teendői közepette egy szabad félórája, ajánlom figyelmébe
Lukács evangéliumát. Különösen a 11. rész 47.
versét:„Jaj néktek! mert ti építitek a próféták
sírjait; a ti atyáitok pedig megölték őket.”
(Keserű utóirat: Véletlenül
került kezembe egy közel negyvenéves meghívókártya. 1966.
október 23-án a budavári Fortuna étterembe fogadásra
invitálta az amerikai Time című hetilap kiadója a magyar
értelmiség és művészvilág néhány kiválóságát,
közöttük Latinovits Zoltánt. Véletlenül éppen 1966. október
23-ra, a forradalom tízéves évfordulóján. Ma már nem tudni,
mi történt aznap este a Fortuna étteremben. Nem tudom, miről
beszélgettek a meghívott magyar művészek és értelmiségiek
az amerikai üzletemberekkel, szerkesztőkkel, újságírókkal.
Mertek őszintén beszélni? Politizáltak? Vagy mindenki tudta:
tíz évvel ezelőtt ezen a napon robbant ki a magyar forradalom,
s ők most azért beszélgetnek és poharazgatnak itt, mert
szavak nélkül, de együtt akarnak emlékezni a letiport,
meggyilkolt forradalomra, szabadságharcra és az elesett,
kivégzett áldozatokra.
Jó lenne tudni, mi történt a
Fortuna étteremben 1966. október 23-án. Egy biztos: akik ott
voltak, emelkedett lélekkel emlékeztek a forradalomra, a
szabadságharcra, a halottakra.
Rég volt.
A Pesti Műsorban megjelent
hirdetést böngészem: „Nosztalgiavonattal a Csabai
kolbászfesztiválra 2004. október 23-án.”
Hát itt tartunk, miniszterelnök
úr! Kolbászfesztivál október 23-án, nosztalgiavonattal.
Főzőcskézünk, eszegetünk, iszogatunk, jól élünk a
megbékélés jegyében.
Nem tudom, ki szervezte a
kolbászfesztivált. Nem tudom, melyik pártnak a tagja vagy
híve az az ostoba ember, akinek agyából kipattant ez az
idióta ötlet. De az biztos, hogy – jobb- vagy baloldali
politikai meggyőződésétől függetlenül – nem tudja, mit
jelent magyarnak lenni, nincs köze történelmünkhöz,
erkölcsi érzéke egyenlő a semmivel. Ráadásul még emberi
mértékkel mérhető ízlése sincs.
Rettegve gondolok arra, mit fognak
kiötleni lelkes hazámfiai 2006. október 23-án, hogy nemzeti
ünnepünkön felhőtlenül s boldogan mulasson a nép, kacagva
és zabálva felejtse el történelmét, múltját, nemzeti
értékeit, erkölcsi értékrendjét.)
Szigethy Gábor