Szilágyi Márton

Mindvégig

Barta János: Arany János és kortársai
(I. kötet: Arany-tanulmányok; II. kötet: Arany kortársai)

Barta János hatása nem látszik szűnni az idő múlásával sem: szellemi jelenléte ma is érezhető, s munkásságát nemcsak a műveire való, tisztelettudóan akkurátus, udvarias hivatkozások tartják életben, hanem – és ez a fontosabb – az általa megnyitott s ma is folytatásra érdemesnek látszó kérdésirányok felbukkanása a jelenlegi irodalomtörténeti szakirodalomban. Mi több, Barta János valamiféleképpen olyan közös szellemi őssé minősült át, aki (vagy amely) egymástól messze álló irodalmi felfogások között képes közvetíteni – másként fogalmazva: egymással aligha összeegyeztethető irodalomszemléleti pozíciókhoz tartozó kutatók képesek közös nevezőt találni Barta János elődként való vállalásában. Ez utóbbit jól példázza, hogy néhány éve Debrecenben alakult egy nevét viselő irodalomtörténeti társaság. Ennek az intézményesülésnek az eddigi legfontosabb eredménye pedig az volt, hogy az alakuló ülésen hangozhatott el Kulcsár Szabó Ernő nagyon fontos szempontokat megvilágító előadása (Az egyéniség – az olvasás horizontváltásában. Vonások Barta János szellemi „arcképéről”. In Kulcsár Szabó Ernő: A megértés alakzatai. Debrecen, 1998, Alföld Könyvek, 132–147.). Ennek a most megjelent, reprezentatív, kétkötetes tanulmánygyűjteménynek a létrejötte azonban egy másik, Barta emlékét ápoló csoportnak köszönhető: a könyv gondozója az egykori debreceni professzor két közeli tanítványa, a sajtó alá rendező Imre László és az előszót író Görömbei András. Nota bene, Imre László utószava kiindulásképpen pontosan az osztatlannak látszó tiszteletet emeli ki, mondván: „Néhány éve pedig olyan kiemelkedő (és nem »konzervatív«) tudósok (Szegedy-Maszák Mihály, Kulcsár Szabó Ernő) sorolták [Barta Jánost – Sz. M.] a szaktudomány leginkább eleven hagyományvonulatába, akik igen nagy befolyást gyakoroltak irodalomtudományunk fejlődésére.” (II. 327–328.) Nem meglepő, hogy Görömbei előszavában is találunk egy ilyen mondatot: Bartát „nyomasztotta irodalmunk kettészakítottsága” (I. 19.) – s bár ez a kijelentés ott pontos történeti indexszel is rendelkezik, aligha tévedünk, ha a kötet egészének ismeretében általánosabb jelentőséget tulajdonítunk neki. Barta személyében tehát azt a tudóst kell tisztelnünk – legalábbis ez a kötet intenciója –, aki úgy vált az irodalomtörténet emblematikus figurájává, hogy meg tudta haladni a „kettészakítottságokat” – bármit jelentett is egykoron, s bármit jelent is ma ez a metafora. Ez a beállítás óhatatlanul másféle aurát kölcsönöz ennek a reprezentatív, két kötetre rúgó kiadásnak, mint a sorozat egy korábbi, a debreceni egyetem másik nagy hatású professzorának, Bán Imrének emléket állító darabja: ez a Barta-kiadás ilyenformán nem egyszerűen a szaktudomány szűkebb közösségéhez szól, az emlékezet fönntartásának igénye éppúgy vezérli, mint az eszmény fölmutatásának szándéka.

Ami a válogatást illeti: gondosan szerkesztett s igen átgondolt módon összeállított kötetekről van szó – noha láthatólag két, külön-külön is életrevaló ötlet keveredésének tagadhatatlan nyomai is felfedezhetők. A nagy ötlet, amely egy ilyen formájában soha nem volt Barta-kötetet jelent, az első kötetben valósul meg, ahol Barta Arany-tanulmányai valóban az el nem készült nagy összefoglalás ívét rajzolják ki; ehhez képest a második kötet már inkább egy „best of” jellegű újraközlést jelent Barta egyéb, a XIX. század második felének magyar irodalmával foglalkozó tanulmányaiból. Míg ez előző szándék lehetővé teszi az Arannyal kapcsolatos, ilyen formában új felfogás megismerését, addig a másik inkább csak az újbóli közzététel szándékát mutatja – egyébként nem indokolatlanul, hiszen Barta János Keménnyel, Vajdával, Jókaival és Széchenyivel foglalkozó tanulmányai is méltóak egy újbóli publikálásra. Ha ez utóbbi szándékot kívánjuk mérlegre tenni, akkor azt mondhatjuk, Imre László jó érzékkel válogatott; a Madách-tanulmányok kimaradásának pedig kellőképpen okát adja az utószóban, hiszen ezeket az írásokat külön kötetben a közelmúltban publikálta a Mundus Egyetemi Kiadó. Ám talán tanulságosabb a két kötet gerincének tekinthető Arany-kép változásainak szentelni nagyobb figyelmet – s ezen a ponton már igencsak sajnálatos, hogy a sajtó alá rendezés, kimondatlanul, bár a tényt nem elkendőzve, túlságosan nagy mértékben igazodott Barta saját egykori mércéjéhez, azaz kizárólag Barta saját köteteiben már megjelent tanulmányaiból válogatott. Most ugyanis lehetőség – talán soha vissza nem térő lehetőség – kínálkozott volna arra, hogy egységben lássuk Arany körül kifejtett munkásságát, amely bizony szélesebb körű volt annál, amit ő annak idején komoly igényességgel kötetbe rendezett. Kár, hogy a kötetbe nem került be az Arany-adalékok című cikk (Irodalomtörténet, 1959. 65–67.), egy másik, kicsit későbbi komparatisztikai dolgozat (Magyar és német realizmus Arany János korában. Irodalomtörténeti Közlemények, 1967, 615–621.) vagy éppen A Petőfi-élmény Arany János irodalomszemléletében (in Petőfi-mozaik, szerk. Paál Rózsa, Wéber Antal. Bp., 1972, 44–70.) című nagy tanulmány meg akár néhány recenzió, mint például a Keresztury Dezső 1938-as könyvéről szóló (Protestáns Szemle, 1938, 87–90.) és a Hermann István monográfiájával számot vető (It., 1957, 493–504.). Az Arannyal kapcsolatos megnyilatkozások folyamatszerű olvasása igazán egy ilyen kiadói koncepció hiánytalanabb megvalósulása esetén lenne lehetséges – még ha ezáltal a tisztán minőségelvű válogatás csorbát szenvedne is (Imre László beszél arról ugyanis az utószóban, hogy az Arany-tanulmányok „legjavának” összegyűjtése volt a cél). A teljesebb merítés esetén nemcsak Barta irodalomértelmezői alkata állna jóval világosabb kontúrokkal előttünk, hanem el lehetne oszlatni egy Bartával kapcsolatban nem olyan régen megfogalmazódó félreértést is. A Barta teljesítményét eddig talán legigényesebben elemző Kulcsár Szabó Ernő fogalmazott úgy: „Minden bizonnyal ezért volt Barta János nemcsak kiváló irodalomtörténész, hanem igen jó olvasó is. Soha nem tagadta, hogy – ha nem kényszerül rá – nem szívesen vállalkozik a »tények« vakhitében fogant filológiai nyomozómunkára.” (Kulcsár Szabó Ernő: i. m. 144.) Ez a – Bartával egyébként messzemenően rokonszenvező – ítélet eltekint Barta tekintélyes filológusi munkásságának (például az Arany-kritikai első hat kötetén a sajtó alá rendező Voinovich Géza halála után végzett tevékenységnek, valamint a Vajda János kritikai kiadás sorozatszerkesztői teljesítményének) mérlegre tételétől, ráadásul megkonstruál egy – Barta esetében nem igazán szerencsés – filológus kontra olvasó szembenállást is. Ez az értelmezői gesztus saját koordináta-rendszerén belül teljesen logikus, hiszen Kulcsár Szabó Ernő – ahogyan ez tanulmányából egyértelműen kiolvasható – Barta munkásságát kizárólag a tanulmánykötetekbe foglalt dolgozatokkal tekintette azonosnak. Csakhogy Barta nem az a tudós volt, aki a tanulmánykötetek összeállítását és kiadását az öndokumentálás kissé narcisztikus műveletének tekintette volna: amit kötetbe válogatott, az mindig nagyon erős szelekciónak volt alárendelve. Köteteiben mindig a kiérlelt, a leginkább véglegesre fogalmazott eredmények közzétételére törekedett – ennek egyik, nem éppen elhanyagolandó formai jegye volt egyébként az is, hogy bennük sokkal inkább esszéírói erényeit csillantotta meg, minimálisra szűkítvén nemcsak a lábjegyzetek, de a hivatkozások számát is. Ám ez nem azt jelenti, mintha nem írt volna valódi filológiai tanulmányokat: Arany-adalékok című cikke például nagyon fontos filológiai azonosításokat végez el, nem csoda, ha a kritikai kiadás későbbi kötetei rendre hivatkoznak is rá. Csakhogy amikor Bartának lehetősége nyílott tanulmánykötet összeállítására – azért nem túl gyakran –, akkor inkább a szinte szépírói erényeket megcsillogtató, Görömbei András szavával „létérdekű” elemzéseit választotta ki. Ilyenformán persze valóban kialakulhatott egy olyan benyomás Bartáról, amelynek végső summázatát jól tükrözi Kulcsár Szabó Ernő idézett mondata. Jelen kötet ezen a benyomáson komoly módosítást hajthatott volna végre, ha Barta egész munkásságát tekinti át; már az is sokat segített volna, ha a kötet végére függelékként odaillesztik Barta teljes szerzői bibliográfiáját (megjegyzem, ezt eddig, érthetetlen módon, egyetlen posztumusz kötet sem tette meg). A szűkre vont szemhatár azonban azt is jelentette, hogy a kötet alatta maradt önnön lehetőségeinek; az sem kevés ugyan, amit érzékeltetni képes, de az átfogóbb tudománytörténeti tanulságok egy részéről önként – s talán az is megkockáztatható: öntudatlanul – lemond.

Mindazonáltal érdemes figyelmet szentelni annak, ami ezen új edíciónak valóban legnagyobb újdonsága: ez pedig Barta Arany-tanulmányainak sorozata. Barta szervesen egymásból kinövő tanulmánysorozatban fogalmazta meg Arany-képét. Az alapozás feladatát kétségkívül az Arany János és az epikus perspektíva című dolgozatra bízta, amely jogosan szerepel ilyenformán a kötet élén. Az itt kifejtett elméleti alapvetés (a szféra, dimenzió és perspektíva fogalmának meghatározása) következetesen visszatér a későbbi tanulmányokban, anélkül, hogy a szerző máshol részletesebben újra akarná definiálni ezeket az elemzési kategóriákat; mindez arra mutat, hogy Barta valóban itt találta meg azt a szempontot, amellyel termékenyen meg tudta közelíteni Arany műveinek világát: bizonyos értelemben egy látens monografikus látásmódot valósított meg. Ráadásul, ha úgy vesszük, rigorózusabban, mint számos valódi monográfia, hiszen itt csakugyan egyetlen szempont – persze egyre árnyalódó s gazdagodó – érvényesítését figyelhetjük meg. Ez azért is tanulságos, mert segíthet választ keresni arra a Barta kapcsán rendre fölmerülő kérdésre (ezt Imre László utószava éppúgy megfogalmazza, mint ahogy reflektál rá Kulcsár Szabó Ernő is), hogy tudniillik miért nem alkotott egy ilyen formátumú tudós soha monográfiát. Erre a kérdésre természetesen végleges válasz aligha adható – sőt, magának a kérdésnek a felmerülése is azt jelzi inkább, hogy mi a normálisnak tekinthető irodalomtudósi életpályáról kialakított standard elképzelés, s nem azt, milyen fogyatkozása lehet Barta pályájának. Mindenesetre a kötetet végigolvasván úgy tűnik, Barta János olyannyira konzekvensen érvényesítette az általa kidolgozott szemléleti alapokat – már persze ott, ahol erre egyáltalán lehetősége volt (a Hebbel-bírálat kapcsán például erre kevesebb tere nyílhatott) –, hogy ez a következetesség óhatatlanul megmutatja saját korlátait is: a dimenziók váltogatására mint vezérelvre építeni egy egész pályaképet csak jelentős leegyszerűsítések árán lehetett volna. Bartának a monográfiaépítés kényszere híján módja volt arra, hogy arról beszéljen, amihez éppen – a maga számára – megtalálta a kulcsot; amihez pedig ilyenformán nem, arról nem kellett nyilatkoznia. Ez módszertanilag is felszabadító hatású, Barta ötvenes évekbeli Arany-monográfiájának (Barta János: Arany János. Művelt Nép, Bp., 1953) annyi tanulsága feltétlenül van – még ha ezt a kötetet Barta maga sem nagyon emlegette később, s életművének értelmezői is nagy jóindulattal és tapintattal ma is igyekeznek elkerülni az ezen kötet Arany-képével való komolyabb számvetést –, hogy megmutatja, milyen jellegű monográfiaeszményt törekedett a szerző megvalósítani. Igaz, a vállalt és magára húzott ideológiai korlátozások miatt nem túl sikeresen vagy maradandóan. Barta ugyanis itt és ekkor biografikus alapú életmű-értelmezésre tett kísérletet. Ez eredendően aligha állt távol tőle, hiszen szellemtörténeti kiindulásában jelentős szerep jutott a jellemtani megközelítések tradíciójának, ahogyan ezt egyébként pontosan értelmezte is Kulcsár Szabó Ernő már többször idézett Barta-tanulmánya. A módszertanilag meglehetősen eklektikus – itt is, mint Barta oly sok későbbi tanulmányában – esszészerű kifejtés máskülönben nem egyedülálló az Arany-szakirodalomban: Keresztury Dezső későbbi monográfiái is hasonló kiindulásúak (vö. erre például Németh G. Béla recenzióját Keresztury első Arany-monográfiájáról: Németh G. Béla: Küllő és kerék. Tanulmányok. Magvető, Bp., 1981, 509–514.). Nem feltétlenül a monográfia menthetetlenül elhibázott, vulgarizáló Arany-képe felől érdemes tehát ennek a könyvnek a szerzőre tett hatását megkeresni, hanem inkább ennek a módszertani alapelvnek a nyilvánvaló kudarcából: Barta mélyreható analizálóképessége aligha elégedhetett meg életrajzi adatok és műértelmezés ilyen felszínes vegyítésével (ennek kudarcát a könyv jól demonstrálja), viszont alkata és érdeklődése a szerzőt továbbra is ilyen közelítésre sarkallta volna. A kötetbe foglalt Arany-tanulmányok ugyanis továbbra is a „sorsélménynek” és az alkotói folyamat rejtett dimenzióinak feltárására törekednek: ennek példája az is, hogy a szerző Arany Széchenyi-ódájának értelmezését is az „alkotáslélektan” számára adódó tanulságokkal zárja: „Tanulságos példa az alkotáslélektan számára is: a költői erő és az emberi nagyság diadala csüggedésen és gátlásokon, a költészet és történelem géniuszának páratlan, magas szintű találkozása.” (I. 310.) Nem utolsósorban ennek az érdeklődésnek a metodológiai következménye az is, hogy Barta sokat és szívesen idézett Arany leveleiből az alkotás mélyrétegeinek feltárása végett, s az idézetek szövegbe szövésének retorikájával számos esetben Arany önértelmezését avatta végső igazsággá (lásd pl.
I. 248.). Nem hiszem tehát, hogy Barta János – még ha rá is szánja magát – tudott vagy akart volna alapvetően más módszertani elvekre épülő Arany-monográfiáját írni (ezúttal természetesen nem 1953-as könyve osztályharcos jellegére gondolok, hanem az előbb kifejtett metodológiára), csakhogy nyilván pontosan érezte ennek korlátozottságát. Jóval nagyobb szabadságot nyújthatott tehát az általa választott megoldás: különálló, de szemléletileg és terminológiailag összehangolt tanulmányok sorozatában vetni számot a szerinte lényeges problémákkal. Ennek köszönhetően aztán valóban képes volt egy rendkívül párbeszédképes diszkurzust megnyitni az Arany-értelmezésekben: a perspektívaváltások poétikai következményeinek vizsgálata megnyitotta az utat az alkat és jellem vizsgálatától a nyelviség feltételrendszerének dinamikus leírása felé. Barta nem tette meg ugyan a döntő lépést, de minden addigi Arany-értelmezőnél közelebb jutott hozzá – ezért is lehet a legelevenebb hagyományok egyike az utóbbi évtizedek szakirodalmából. A most megjelent kötet ezt kétségtelenül érzékelteti. Ugyanakkor viszont azt sem szabad letagadni, hogy bizonyos pontokon Barta saját, új utakat nyitó felismeréseit is igyekezett korlátozni, hogy fönntarthassa azt az egységesként tükrözni kívánt Arany-portrét, amelyet örökül kapott, s amelyet csorbítatlanul akart továbbadni. Számára ugyanis az Arannyal való irodalomtörténészi foglalatosság eszményállítás is volt: a költőben olyan teljességet látott megtestesülni, amelynek esztétikai és poétikai implikációi éppúgy vannak, mint morálisak. Ennek a képzetnek a megóvása tanulmányai több pontján kiütközik. Magisztrális kötetnyitó tanulmányában ugyanis Arany költői alkatának párhuzamait keresve Csokonai és Babits nevét minden korlátozás nélkül említhetőnek vélte, majd pedig Arany utódaként Weöres Sándort is megemlítette – mindazonáltal Weöres esetében fontosnak tartott rögtön némi megszorítást is tenni. Már az is figyelemre méltó, hogy ebben az összefüggésben Arany alkatát „próteuszinak” nevezte: „Befejezésül hadd tegyünk egy futó utalást ennek a ritka, próteuszi költőtípusnak egy korunkbeli megtestesítőjére.” (I. 57.). Barta az Arany és Weöres közti rokonságot rögtön egy tényezőre kívánta leszűkíteni: „A nyilatkozatot Weöres Sándor tette, akit ugyan Arany bajosan vallana a maga utódjának – de ebben az egyben mégis az ő rokona.” (I. 58.) Barta persze látens módon – mint oly sokszor egyébként – itt is egy aktuális vitában foglalt állást: hiszen a tanulmány készülte táján vita folyt Weöres „próteuszi” alkatának ideológiai megítéléséről is (éppen 1972-ben, s éppen Debrecenben Király István minősítette ezt „nihilisztikus relativizmusnak”), s Barta azzal, hogy Weöres elődeként, ráadásul „próteuszi” költőként éppen Aranyt mutatta fel, hitet tett ennek a költői szemléletmódnak a létjogosultságáról és szerves tradíciójáról (a „próteuszi” fogalmának felbukkanásáról a Weöres-recepcióban lásd Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Weöres Sándorról. Szépirodalmi, Bp., 1983, 252–257.). Ezt a gesztust aligha lehet túlértékelni, különösen azért, mert Barta nem poentírozta és aktualizálta ezt a megjegyzését, s ezzel a természetességgel irodalomtörténeti súlyt kölcsönözhetett neki. Másfelől azonban aligha egyszerűen a vita retorikájához való igazodás magyarázza az állítás részleges visszavonását: a Barta tanulmányában megképződő szemlélet hiába jutott rendkívül közel egy ideologikumtól megfosztott, a nyelvet történésében felfogó irodalmiság tételezéséhez, mégsem kívánt lemondani egy emögött feltételezett, egységes személyiségkép fönntartásáról, s ehhez mérten valóban csak különbségeket érzékelhetett Arany és Weöres alkata között. Sokatmondó, hogy nagyjából húsz évvel később egy jóval fiatalabb nemzedékhez tartozó irodalomtörténész, Szajbély Mihály milyen termékenyen tudta működtetni az Arany- és a Weöres-művek egymás mellett olvasásának hermeneutikai tapasztalatait (Aranyt idéző Weöres Sándor. In Szajbély Mihály: Álmok álmodói. Irodalomtörténeti tanulmányok. Magvető, Bp., 1997, 67–82.). Igaz, ehhez arra is szükség volt, hogy számára föl se merüljön az alkat rétegzett élményszerkezetének Bartánál oly hangsúlyos szellemtörténeti koncepciója.

Ugyanennek a jelenségnek egy másik oldala ott válik láthatóvá, ahol is Barta az Arany verseiben található toposzok jelenlétét értékelte. Barta itt „holt” és „eleven” költői képek között tett különbséget, mondván: „Az eddigi kutatás Aranynál is kimutatott ilyeneket [ti. toposzokat – Sz. M.]: az ő olvasottsága és iskolázottsága mellett ez nem is csoda. De ha – mint itt – az érzelmi polifóniát az érzékletesség elemeivel gazdagítja, ötletesen alkot friss, élő, el nem koptatott képeket.” (I. 277.) A szembeállítás azért meghökkentő némileg, mert Barta ezen a ponton feltételezni sem látszik azt, hogy a toposzok fölhasználása, új kontextusba kerülése önmagában is lehet komoly esztétikai hatástényező, s ilyenformán a toposzok eredeti szövegkörnyezetének, valamint új funkciójának feszültsége szintén lehet „el nem koptatott” jelentések hordozója. Mintha Barta itt is visszalépne valamitől, aminek érzékeléséig eljutott: nem kívánta saját értelmezését kitenni a szövegek egymás közti kapcsolatrendszerének és viszonylatainak, vagyis – egy tőle soha le nem írt, későbbi terminussal – az intertextuális kapcsolatok jelentésképző potenciáljának. Ez pedig azért is feltűnő, mert nem olyasmiről van szó, ami Barta számára még nem volt belátható: az imént idézett tanulmány ugyanis 1985-ös, ám például már Szörényi László egyik 1970-es tanulmánya is a régi magyar irodalomban oly gyümölcsözően alkalmazott toposzkutatás felől jutott meggyőző poétikai következtetésekhez (Arany János Visszatekintés c. versének képanyaga. ItK, 322–345.), de Tarnai Andor elméleti szempontból fontos tanulmánya is 1975-ben látott napvilágot (A toposz-kutatás kérdéseihez. Literatura, 1975, 66–73.). Sejthetőleg tehát tudatos, a szemléletből következő módszertani elhatárolódásról van itt szó: Barta elment addig a határig, amelyet alapvető irodalomszemlélete megengedett, de továbbhaladni nem kívánt. Nem azért egyébként, mert szemléleti zártság jellemezte volna: a strukturalizmus beszüremkedése jól látszik például 1970-es Vajda-elemzésén (II. 322–335.), ahol is a Nádas tavon című vers értelmezésében a magánhangzó-statisztika „számszerű” adatait is figyelembe vette (II. 324–325.), de itt megelégedett egy konkrét műalkotás tüzetes és valóban mintaszerű interpretálásával. Arany-tanulmányainak azonban mindig nagyobb volt a tétjük: az egyes művek vagy műcsoportok mindig valamiképpen Arany személyiségképének egyes faktoraira kellett hogy fényt vessenek – s többnyire úgy, hogy minden irányból ugyanaz a teljesnek és hihetetlenül gazdagnak, voltaképpen fogyatkozás nélkülinek érzékelt költői alkat legyen felismerhető. Ebből egyébként az is következik, hogy Barta – mint máskülönben oly sokan az őt megelőző s az őt követő irodalomtörténeti szakirodalomban – mindenhol posztulátumnak tekintette Arany kivételes irodalomtörténeti rangját; tanulmányai tehát azzal a beavatottsággal olvasandók, hogy tudjuk, Arany milyen nagy költő. Ilyenformán sehol nem kívánta saját irodalomértését ütköztetni egy olyan, külső szemponttal, amely nem tekinti evidenciának ezt a kijelentést – ezzel pedig lemondott egy olyan, induktív érvelés lehetőségéről is, amely konrét műelemzések sorozatán keresztül jut el Arany költői jelentőségének kimondásához. Barta ebben is egy hagyomány örökösének bizonyult – s talán azt is mondhatjuk, ezen hagyomány legjobb, legmagasabb szintű továbbadójának is. Irodalomtörténeti dolgozatai – s ezen belül különösen Arany-tanulmányai – ma is elevennek tekinthető gondolati potenciáljukat annak a feszültségnek köszönhetik, amely e tradíció fönntartásából és az onnan kivezető interpretációs lehetőségek észrevételezéséből fakad. Eltanulható módszertani támaszt aligha jelentenek a jelenlegi vagy jövőbeni irodalomtörténeti kutatás számára; utolsó, töredékben maradt Arany-tanulmányának zárószavai szinte önértelmezésként is applikálhatók: „minden klasszikus beteljesedés folytathatatlan, csak epigonjai lehetnek” (I. 385.). Barta János két kötetbe foglalt munkássága azonban többet kínál, mint eltanulható mintát: egy önmagán belül rendkívül következetes, saját fogalmaival mindig pontosan számot vető, állandó önkorrekcióra képes irodalomszemléletet, amelyben kódolva vannak önnön meghaladásának lehetőségei is. Ha van tehát olyan irodalomtörténeti életmű, amelyre alkalmazható a „dialógusképes” jelző, akkor Bartáé feltétlenül ilyen: teljesítménye őrzi értékét a múló időben. (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2003)