Alföldy Jenő

Rontás és bel canto

 

József Attila: Nagyon fáj

 

Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

 

amíg hevülsz,

az asszonyhoz úgy menekülsz,

hogy óvjon karja, öle, térde.

 

Nemcsak a lágy,

meleg öl csal, nemcsak a vágy,

de odataszit a muszáj is –

 

ezért ölel

minden, ami asszonyra lel,

mig el nem fehérül a száj is.

 

Kettős teher

s kettős kincs, hogy szeretni kell.

Ki szeret s párra nem találhat,

 

oly hontalan,

mint amilyen gyámoltalan

a szükségét végző vadállat.

 

Nincsen egyéb

menedékünk, a kés hegyét

bár anyádnak szegezd, te bátor!

 

És lásd, akadt

nő, ki érti e szavakat,

de mégis ellökött magától.

 

Nincsen helyem

így, élők közt. Zúg a fejem,

gondom s fájdalmam kicifrázva;

 

mint a gyerek

kezében a csörgő csereg,

ha magára hagyottan rázza.

 

Mit kellene

tenni érte és ellene?

Nem szégyenlem, ha kitalálom,

 

hisz kitaszít

a világ így is olyat, akit

kábít a nap, rettent az álom.

 

A kultura

úgy hull le rólam, mint ruha

másról a boldog szerelemben –

 

de az hol áll,

hogy nézze, mint dobál halál

s még egyedül kelljen szenvednem?

 

A csecsemő

is szenvedi, ha szül a nő.

Páros kínt enyhithet alázat.

 

De énnekem

pénzt hoz fájdalmas énekem

s hozzám szegődik a gyalázat.

 

Segítsetek!

Ti kisfiúk, a szemetek

pattanjon meg ott, ő ahol jár.

 

Ártatlanok,

csizmák alatt sikongjatok

és mondjátok neki: Nagyon fáj.

 

Ti hű ebek,

kerék alá kerüljetek

s ugassátok neki: Nagyon fáj.

 

Nők, terhetek

viselők, elvetéljetek

és sirjátok neki: Nagyon fáj.

 

Ép emberek,

bukjatok, összetörjetek

s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

 

Ti férfiak,

egymást megtépve nő miatt,

ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

 

Lovak, bikák,

kiket, hogy húzzatok igát,

herélnek, ríjjátok: Nagyon fáj.

 

Néma halak,

horgot kapjatok jég alatt

és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

 

Elevenek,

minden, mi kíntól megremeg,

égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

 

s ágya körül,

üszkösen, ha elszenderül,

vakogjatok velem: Nagyon fáj.

 

Hallja, mig él.

Azt tagadta meg, amit ér.

Elvonta puszta kénye végett

 

kivül-belől

menekülő élő elől

a legutolsó menedéket.

                                                                                            1936

 

 

Két ág a kései versekben

József Attila sokoldalú és gazdagon rétegezett kései korszakának két fő ága van. Az egyiken a társadalomtudományi, esztétikai, politikai és szociológiai tárgyú tanulmányokkal, kritikákkal, publicisztikai írásokkal megtámasztott, velük egybehangzó, forradalmi, szociális, humanista eszmékkel áthatott, a magyar néppel együtt érző, nemzetoltalmazó, etikai küldetéstudattól vezérelt, Európáért aggódó, antifasiszta versek sorjáznak. Olyan művek tartoznak ebbe a csoportba, mint a Levegőt!, A Dunánál, a Világosítsd föl, a Thomas Mann üdvözlése, az Ős patkány terjeszt kórt…, az Ars poetica, a Szállj, költemény, a Március, a Születésnapomra, a Hazám, az Íme, hát megleltem hazámat – és eszménykereső voltukban idesorolhatók a Flórához írt szerelmes versek is. A másik ágon a személyes válságot jelző, lélekelemző, egzisztenciális meghasonlással küszködő, bűntudattól és istenhiánytól gyötrődő, a semmivel szembesülő, halálfélelmet kifejező versek követik egymást. Hátterükben a pszichoanalitikai kezelés során feltárt gyerekkori sérülések sokasága, a szülők iránti ellentmondásos érzelmek gubanca, a szerelmi kudarcok és a társadalmi beilleszkedés sikertelenségétől kikezdett önbizalom s a tárgytalan szorongás állapota húzódik meg. Ezen az ágon kétségtelenül több vers terem, mint a másikon. De az is igaz, hogy a nagyobb szabású, világképet adó vállalkozások – a korábbi korszak társadalomjobbító szándékot és humanitást kifejező műveihez, A város peremén-hez, az Ódához vagy az Eszmélethez és az elégikus kompozíciókhoz (a Külvárosi éjhez, a Téli éjszakához és az Elégiához) hasonlítható művek – az előbbi ágon teremnek. Ezek a versek (melyeket fennebb soroltam) politikai szempontból is rendkívül konstruktív alkotások. Ám a költészet politikai kisajátítása volna, ha ezt tennénk meg az értékelés mindenek fölött álló, legfőbb szempontjának. A személyiség belső gondjairól valló versek – az olyanok, mint a Kései sirató, a Kiáltozás, a Ki-be ugrál…, a Nem emel föl, a Semmi, a Bukj föl az árból, a Tudod, hogy nincs bocsánat, a [Le vagyok győzve…], a [Karóval jöttél…], a [Talán eltűnök hirtelen…] s még sok más darab az önismeret, a létkritika és az elmagányosodott emberiség versei.

E kétféle verscsoport olyasféleképpen viszonyul egymáshoz, mint az 1840-es években Vörösmarty reformprogramot kifejező költeményei és az Emberek: egyfelől a reformszándék és a közösségi, nemzeti hivatás, másfelől a meztelen lélek megnyilatkozása. És ahogy Vörösmarty „hattyúdalaiban”, az Előszóban és A vén cigányban egyesül ez a két út, József Attila számos kései versében is összenő a két ág, és megtermi közös gyümölcseit. Ez az összeforradás azért jöhet létre, mert akár „közéleti” verset ír, akár a legszemélyesebb dolgait önti versbe, a mű nem pusztán társadalmi felszólamlás vagy érzelemkifejezés, hanem a személyeset és az általános emberit ugyanazon mozzanatban érvényesítő létköltészetté lesz.

Az Edit-versek

A lélek önkörében kavargó versekhez tartoznak azok a szerelmi indíttatású, de nagyon ellentmondásos, nemcsak vágyakozást és szerelmet, hanem ellenérzéseket, sőt gyűlöletet és bosszúvágyat is kifejező művek, amelyeket Gyömrői Edithez írt a költő 1936 májusa és ugyanez év ősze között. Az Edit-szerelem legfontosabb darabjai: Gyermekké tettél, …Aki szeretni gyáva vagy, Nagyon fáj, Majd megöregszel, Ne bántsd, Magány, Semmi; a Ha nem volna még halálos szerelem… kezdetű töredék is ezek közé tartozik. A Jaj, majdnem…, a Mint a mezőn… és az Elmaradt ölelés miatt… szintén ebből az időszakból való szerelmes vers, de az utóbbit már Vágó Mártához írta a költő. Vágó Márta 1936 őszén elvált asszonyként mély barátság formájában elevenítette föl régi ismeretségét a költővel. Emlékiratában beszéli el, hogy József Attila frissiben megmutatta neki az Elmaradt ölelés miatt című verset, melyet az ő kettejük „elmaradt ölelése” ihletett.

Az Edit-szerelemből táplálkozó versek kiemelkedő darabja a Nagyon fáj.

Alanyiság vagy tárgyiasság?

Személyesebb hangú verset elképzelni sem lehet, mint ez. Már a címe jelzi, hogy segélykiáltás, a tragikus sorsa beteljesedését érző ember jajkiáltása. A zuhanó mindent magával sodor, ami útjába kerül. Kétségbeesett kapaszkodó ösztönével az útjába akadókat s a feléje nyújtott segítő kezeket is magával rántja. Érzéki is ez a költemény, erotikus képzetek színezik (4. és 13. szakasz). Költőnk művészi kontrollja hibátlanul működik. „A kultura / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben” – e sorok olyan költő tollából származnak, aki néhány évvel korábbi nagy versét, a Téli éjszakát (1933. január) így indította: „Légy fegyelmezett!” A Nagyon fáj „csak” a vers megformálásában tartja magát ehhez az önfelszólításhoz. Ösztöneit nem fékezi meg, sőt: elszabadítja őket. A költő kibillent lelki egyensúlyából, de alkotói fegyelme, verselési „kultúrája” egy pillanatra sem csorbult. A mű – Szabó Lőrinc Semmiért egészen-je mellett – bizonnyal a magyar szerelmi líra legizgalmasabb és legproblematikusabb remeke.

Az én és a többi ember viszonyában rianásszerű szakadás történt ebben a lírai pillanatban. A nagy morális igazságok költője most olyan önös, mint egy pánikba esett gyermek. Nem véletlen, hogy a József Attila-irodalom lényegesen kevesebbet foglalkozott ezzel, mint más nagy költeményekkel, a humanista hangolású Ódával, a Flórával és más szerelmes versekkel. Tartanak ettől a verstől, mint a nehezen kezelhető betegtől. Gyömrői Edit számára a költő az is: rendkívül nehezen kezelhető beteg. Valójában „csak” sérült és különlegesen érzékeny lélek, amellett szerelmes orvosnőjébe.

A mű veszedelmes mélységekbe enged bepillantani, amelyeket csak a nagymestereknek szabad feltárni, akik illetékesek szólni az emberi dolgok szélsőséges eseteiről, közel a kétségbeeséshez. A költeményben a kékszakállú herceg várának szörnyűségeket rejtő ajtaja tárul ki, vagy – a görög mitológiára fordítva a szót – Pandóra szelencéje nyílik fel, ahonnét rontás és kétségbeesés szabadul ki. A költemény – Nemes Nagy Ágnestől kölcsönözve a szót – félúton áll „erkölcs és rémület között”, ha ugyan nem túl az erkölcsön. Túl, igen, a „kultúrán”, ahogy már idéztem: „A kultura / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben”.1 Már nincs illem, jó modor, megfontolás. Fájdalom és őszinteség van, a vers szavával ezek is „kicifrázva”, ami több mint díszítés. Én így értem: ünnepel vagy tort ül a fájdalom. Mellesleg ez a „gondom s fájdalmam kicifrázva” sor a vers egyetlen „népies” fordulata, groteszk módon megcsavarva.

Nincs szebben, jobban artikulált, nagyobb formafegyelemmel megalkotott, szerkezetében összefogottabb lírai kompozíció, mint ez a költemény. József Attila ismert mondása, mely szerint „Még jó hogy vannak jambusok és van mibe beléfogóznom” (Szürkület, 1934 [?]), most érvényesebb, mint bármikor. Poétikai eszközeivel a tudattalan föltárt tartalmait a kollektív szférába tolja át a versben kifejezett fájdalom. Tudjuk, a költő nemcsak a kötött formákba kapaszkodott, hanem a magyar és a világirodalmi hagyományba, az ógörög és modern drámába, egymással nehezen egyeztethető eszmékbe, veretes filozófiákba, zenébe, képzőművészetbe, filmbe, és Istent is emlegette, nyilván nem ok és cél nélkül. Most csak kedvencére, Adyra utal egy szókapcsolata, igaz, exponált helyen: a „menekülő élő” Ady A menekülő élet című versét idézi; mintha a költői kétségbeesés jogához keresne igazolást elődjénél. Egyébként csak a formát tartja szilárdan, vagy inkább az tartja őt, mint a fegyver a sebesült harcost a háborús emlékművön, amelynek statikáját máshogy nem lehet megoldani.

A versforma

A költői forma most is tökéletes: a Nagyon fáj az életmű egyik legnagyszerűbb zenei remeklése. A három sorból álló szakaszok mind növekedő rendhez igazodnak. Az első sor két jambusból áll, ezt egy négyes és egy ötödfeles jambusi sor követi. Az első két sor mindenütt emelkedő, a harmadik mindenütt ereszkedő. Ennek és a gyakori sorátvetéseknek (enjambement-oknak) tulajdonítható a vers szaggatottsága, a lüktetésszerűen apadó-áradó, folyamatosságában meg-megszakadó melódia különössége.

A rímelés a a b   c c b képlettel, illetve ennek a két szakaszképletnek tizennégyszeres folytatásával írható le (a versszakok száma huszonnyolc). A szakasz végi sorok viszonylag messziről visszhangoznak egymásra: ölelkező rímeket alkotnak. A háromsoros szakaszokon átnyúló rímszerkezet némileg emlékeztet a dantei tercinákra. Talán nem véletlenül, hiszen ez is „pokoljáró” költemény. Kétszeresen is az, hiszen egyrészt kifejezi a beszélő fájdalmát, másrészt rontó mágiával, átokkal illeti a nőt, aki nem hajlandó őt viszontszeretni. És amikor erre a költeményre vonatkoztatom a „pokol” szót a Nagyon fáj kötet népdal-mottójából („Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni”), akkor nemcsak azt értem rajta, hogy a költő vállalta mélyvilági szenvedéseit. Saját „elkárhozását” is vállalta, vagy nem törődött vele.

Az ihlet nem pusztán érzelem

Mintha a legszélsőségesebb példával akarná illusztrálni korábban hangoztatott esztétikai meggyőződését, amelyet Diderot színészparadoxonából vezetett le. „Az ihlet nem érzelem kifejezése – hangoztatta »Költészet és nemzet« című esztétikai töredékében. – Legalább annyira különbözik tőle, mint a sírás meg az ásítás a színpadi sírástól, ásítástól. A sírás valóban érzelem kifejezése, de a színpadi sírás a színpadi érzelemé. A színpadi érzelem meg nem valóságos, azért színpadi. Ha meg nem valóságos, hát nem is érzelem. Ám összekotorhatnak olyasmit, hogy a sírás közvetlen érzelmi kifejezés, a színpadi sírás meg közvetett. Nos jó. Ebben az esetben ám, ha valaki sír a színpadon, nem azt jelenti, hogy a színésznek bánata van, mert hisz akkor közvetlen kifejezés volna. Sőt, a színésszel madarat lehetne fogatni, ha jól adja a bánatosat. Hát nem érzelem kifejezéséről forog ott a szó. Éppen megfordítva, a bánat, az érzelem a forma, azaz formai elem, amely valami másnak a kifejezése végett szerepel.”2 Ezután a költő megjegyzi, hogy „Az ihlet mindamellett érzelmes is. (…) Hiszen a művészetet ember csinálja.”

Nincs könnyű dolgunk, ha ennek alapján fogunk a Nagyon fáj értelmezéséhez. A verset olvasva, hallgatva úgy érezzük, a mű hangsúlyozottan érzelemkifejezés. Sokkal inkább, mint például az Eszmélet, amelyben ilyen tárgyilagosan írt fájdalmairól: „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat.” Csak azért nem spontán és közvetlen érzelemkifejezés, mert zeneileg szinte a túlfinomodottság határához közelien megformált, kidolgozott. Expresszív, mint Munch festményén a sikoly. Barbáran őszinte, mint a népi siratóénekek. Testvérműve Bartók számos kompozíciójának.

Bartókiság

Testvérműve például az Allegro barbarónak vagy A csodálatos mandarinnak. Ezek is paradox természetűek, mint például a népi siratók. A siratóének hagyományosan kialakult játékszabályokkal – szólásformákkal, felsorolásokkal, a halott dicséretével és elmarasztalásával, sőt szidalmazásával, amiért hűtlenül elhagyta szeretteit, özvegységbe taszította párját, és árván hagyta gyermekeit – segíti a gyászolót abban, hogy fájdalmát a legfelső fokon kifejezhesse, és mintegy kiénekelje magából. A népköltészeti elvet Bartók vitte diadalra a zenében. Művei az emberi szenvedélyek teljes felszabadítására rendeltettek, miközben a művészi artikuláció legmagasabb rendű példái. Az Allegro barbaro azért hordozza címében a „barbár” szót, mert – Kodály Zoltán följegyzése szerint – 1910-es, közös párizsi fellépésük alkalmával egy kritikus barbárnak nevezte kettejük zenéjét, s Bartók mintegy dacból adta egyik 1911-ben írt zongoradarabjának ezt a címet. Vállalta, hogy olyan, természettől adott, őseredeti szenvedélyeket szólaltat meg, amelyeket a civilizáció elfojtott. Bartók szellemi kortársa Freudnak csakúgy, mint az expresszionista képzőművészeknek: a lélek mélyéről hozta felszínre az ott rejtőző tartalmat. Itt említeném meg, hogy a Nagyon fáj ugyancsak „allegro” iramban szól. Igaz, a zenében az allegro nemcsak gyorsat, élénket, hanem vidámat is jelent. Van azonban a muzsikában allegro con brio is, amely heves iramot, szenvedélyességet és szilajságot jelent, amely lehet tragikus, és lehet agresszív is. Az operairodalomban például ilyenek a bosszúáriák (Verdi: Rigoletto), a vad, furiosóban szóló zenei betétek, például a walkürök lovaglása (Wagner: A walkür), a Walpurgis-éj balettzenéje (Gounod: Faust). S az instrumentális zenében ilyen az Allegro barbaro is. Nem kedvderítően nekiszilajodott, hanem igézően félelmetes.

A Nagyon fáj is „agresszív” költemény. Kétségbeesetten az, már az első, érvelő-lamentáló részében is, még inkább a ráolvasásszerű második részben. „Agresszív” – a szónak abban a fölséges és idézőjeles értelmében, ahogy Illyés Gyula nevezi Bartók című ódájában „szigorú, szilaj, »agresszív« nagy zenésznek” a muzsikust. Az évszázad korszellemét kifejező Bartók-zene rangját adta meg Illyés ezzel a verssel. (A Bartók-zene a szóismétlés elkerülésére nevezhető olykor „muzsikának”, de lényege szerint nem muzsika, hanem zene.) Illyés szavai minden kibékülésnél, utólagos főhajtásnál jobban kifejezik József Attila géniusza iránti megbecsülését, amikor ilyen sorokat mond a Bartók-zenéről a tilalmak és fenntartások idején: „…így adatik csak vallania / a létnek a maga zord igazát, / mert épp e »hangzavar«, / e pokolzajt zavaró harci jaj / kiált / harmóniát!”

Igen, föltételezem, hogy József Attila segített Illyésnek megérteni a Bartók-zenét. Hiszen ő írta Egy Bartók-tanulmány vázlata című prózai töredéke 4. pontjában, hogy „Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konsz. [konszonancia – A. J.] nem egyéb megértett disszonanciánál.”3 Az Illyés-versből idézett harmóniának ez az értelme a modern művészetekben – a költészetben is. A „hangzavar” disszonancia, s így út a harmóniához.

József Attila két ütemben volt méltó követője Bartóknak. A húszas évek második felében a zeneszerző népdalkutatóként és a népdal adaptálójaként bátorította költői munkájában. A Nagyon fájban nincsenek közvetlenül felhasznált népdalmotívumok, a hatás mélyebb rétegekben érvényesül. A népköltészetből ekkor már nem a külsőségek érdeklik, hanem a benne megnyilvánuló emberi lényeg ejti rabul a költőt.4 Az emberi lélek mélyére hatoló Bartók példáját követi, akkor is, ha a vers írásakor eszébe sem jutott a zeneszerző. A lángelme képes arra, hogy kiérezze a levegőből a kor szellemét. A Nagyon fáj alig hasonlít a népköltészethez, mégis lényegesen több köze van hozzá, mint Erdélyi József petőfies-népies dalainak. József Attilának – nem mellékesen – saját hagyományai is voltak hozzá: az ösztönöket szabadon kiéneklő dalok – a Tiszta szívvel például. S nem csak az. A Nagyon fáj állatszimbolikájának – lukba menekülő egérke, szükségét végző vadállat, hű ebek, lovak, bikák, néma halak – szerteágazó rokonsága van az életműben. Csupán három példát említek: Bánat (Futtam, mint a szarvasok, 1930); Ordas (1932); a „tigris és a szelid őz” szembeállítás a [Csak az olvassa…] című kései versben (1937. június).

Megkerülhetetlen életrajz – és az életrajz meghaladása

A műelemző nem kerülheti meg az életrajzi tényeket, de jaj neki, ha nem tudja az életrajzot a költővel együtt meghaladni. Mert az a legcsodálatosabb, hogy miközben a magánember zuhan, műve fölfelé, a felsőbb szférákba tör.

Beney Zsuzsa találóan jellemzi ezt az életszakaszt és benne a szűkebb költői korszakot, amelynek jellemző darabja a Nagyon fáj. „Az az érzelmi háló, mely József Attilát élete utolsó éveiben egyre sűrűbben fonta körül, és végül áthatolhatatlan szövedékével elválasztotta a külvilágtól, mely egyedül a saját magába süppedést, magába hullást tette lehetővé – talán önmaga utolsó bizonyságát, legutolsó énérzékelését is keresve a halálban –, ez az érzelmi háló maga is következmény, a normálisnál sokkalta intenzívebb létérzékelés következménye. Ellenállhatatlan érzelmi hatása, az azonosulás kényszere, éppen abból táplálkozik, hogy József Attila lírája elsődlegesen nem érzelmi, hanem létköltészet. Ezért terheli mint sokszorosan felfokozott gravitációs erő minden érzelmi viszonyulását, helyzetét, tragikus kapcsolatait a végzetesség metafizikai súlya; ezért érezzük minden kései léthelyzetében és kapcsolatában a halál potenciális jelenlétét.”5

Nem a közvetlen érzelemkifejezés verse a Nagyon fáj. Több is és más is. Messzire mutató esztétikai elvek alapján áll szilárdan és kikezdhetetlenül, noha megrendíthetetlennek hitt esztétikák inognak meg általa.

Közbevetőleg még egy életrajzi tényt érdemes fölidézni. Az egyik az a jelenet, amelyet Németh Andor könyvéből és a jelenetben szereplő Fejtő Ferenc emlékezéseiből is tudunk. A frissiben elkészült verset József Attila – akit mindenki szuggesztív versmondónak ismert – telefonon elmondta barátjának, Fejtőnek. „Nagyon, nagyon szép” – mondta Fejtő megrendülten. „Nagyon, nagyon fáj” – válaszolta József Attila, és mint utolsó éveiben oly sokszor, elsírta magát. A jelenet nemcsak megkapó, hanem tanulságos is. Arra irányítja figyelmünket, hogy a költő jóval közelebb került a közvetlen érzelemkifejezéshez, mint ahogy többször is kifejtett esztétikájában vallott a versírásról. Hihetetlen költői érzékenységének köszönhetően a határt mégsem lépte át: a megformálás ideális szépsége, alkotói fegyelme jottányit sem sérült attól, hogy – hadd utaljak Petőfi A XIX. század költői című versére – a XX. század költőjeként „saját fájdalmát” is eldalolta a „szent fán”, a líra hangszerén. Fájdalmát eksztatikusan kifejezte, egyszersmind tárgyiasította azáltal, hogy a viszonzatlan szerelem kínját a maga általánosságában is megragadta.

Siralom a fájdalomról

Versszimfóniának – a szónak abban az értelmében, ahogy az Eszmélet elemzésében éltem a kifejezéssel – csak erős fenntartással nevezhetném a művet: egyetemessége „csak” a fájdalom – tehát egy indulat – egyetemessége, nem a teljes létezésé, nem a teljes emberi lényé. Utal viszont a mű arra, hogy szerelem nélkül a lét merő szenvedéssé válik. A versszimfónia olyan kompozíció, amely összetettségével a teljesség érzetét kelti bennünk. Totalitása nem csupán szerkezeti természetű: magának az embernek a teljességét is érezteti. Ez nem valósul meg a Nagyon fájban. Költője „általános emberi” tartalmat kutat fel az ösztönvilágban, s azt rendkívül magas művészi fokon fejezi ki, de a meglelt lelki tartalom csonkaságot jelez: mellőzi a kölcsönös felelősséget. Azt, amelyet a Ringató oly felejthetetlenül kifejezett. Ez az eltérés az érzelmi alaphelyzettel magyarázható. A Nagyon fáj lényegében a dal ditirambikus változata, s a dal, a szokásos meghatározás szerint, egyetlen érzés vagy indulat énekelhető kifejezése – ezúttal a fájdalomé. A Ringató is dal, de ott a lélek megbékél, a fiatal férfi szomorúsága nem érzékeltet végzetszerűséget, tudomásul veszi, hogy ő a vesztes, és ez a belátás már önmagában vigasztalón hat rá, mert a boldogság eszméje nem sérült: a lány szerelme majd beteljesedik másvalakivel. A Nagyon fájban az érzelem egzisztenciálisan végzetes – az egész létezés értelmetlenné válik a szerelem be nem teljesedésével. Az ember a fájdalomra redukáltan áll szemben a világgal, mindent a kínra vonatkoztat, a gyötrelem teljesen kisajátította magának. Óhatatlanul felvillan a hatvanas évek beatnik-költészetének egy jellegzetes darabja, Ginsberg Üvöltése. Annak naturalizmusához képest azonban ez úgy „üvöltés”, ahogy az operában a hősnő gyönyörű koloratúr szoprán áriája sírás vagy nevetés: artikulált beszéd, ének, a szavak zenéje.

A pontosabb műfaji meghatározás csak körülírásszerű lehet: a Nagyon fáj afféle ének; bonyolultabb, összetettebb érzésről szól, mint amilyet a dal elbír. A népi siratók mellett a görög kardalokra, dithüramboszokra emlékeztet zaklatott előadásmódja s az érzelem körüljárása, sokoldalú kifejezése és szenvedélyes hangú, mégis kommentárszerű értelmezése. A sirató kardalokban (a közös „élethelyzet” révén) eleve van rokonság a magyar (és persze nem csak a magyar) népköltészet siratóénekeivel.

Indokoltnak érzem, hogy kölcsönvegyem a zeneművészet egy-két fogalmát, ha nem is zenei szakemberként, de zeneélvezőként. A concerto grosso a barokk muzsikából eredő elnevezés, amelyben zenekari és szólóhangszer-szólamok váltakoznak. Metaforikusan értve annyiban illik ez a műre, hogy a versben személyes és általánosított részek felelgetnek egymásnak. Kölcsönösségük nyilvánvaló: amit a költő általában tud az emberi és állati (!) kínról, testiről és lelkiről egyaránt, azt most személyesen éli át, ami pedig konkrétan gyötri őt, azt kiterjeszti a világ lényeire, emberekre és állatokra. Mégpedig abból a mágikus célból, hogy minél többen vesznek részt az ő szenvedéseiben, minél inkább osztoznak fájdalmában, annál többet vesznek le a válláról. Ez idézi elő a kollektív katarzist. Fájjon mindenestül az egész világ, akkor feloldódhat benne az ő személyes fájdalma. Ha ez „primitív” elképzelés”, akkor annál inkább igaz: a gyerek is így viselkedik, amikor erős fájdalom gyötri. Szenvedjen más is – fájjon minden érző lény, a halaktól, kutyáktól, bikáktól és lovaktól a vajúdó anyáig, a világra kínlódott csecsemőig és a csizmák alatt sikongó, terrorizált ártatlanokig, az elbukó erősekig és a haláltól rettegőkig. A létezésből, az élet természetéből következik, hogy a bajban az élő és érző lények megélik fizikai és lelki végzetüket. A fájdalom életjelenség, az idegrendszer vészcsengője. Az idegek jelzést adnak, riadóztatják a testet, a lelket, az egész érző lényt, legyen bár állat vagy ember: arra figyelmeztetik, hogy veszélybe került az élet, a testi-lelki épség, végzetes baj történik, esélye támad a halálnak.

Nem véletlen, hogy az embert és az állatit együtt említem. A költő gyakran emlegeti az állatokat. (Némely értékelők szerint az orientalista Hatvany Bertalan hatására rokonszenvezett a minden életet egyaránt megbecsülő buddhizmussal.) A tragikum legfelső fokán kiáltja, hogy „Ki szeret s párra nem találhat, // oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat”. Nála jobban senki sem tudja, mi teszi emberré az embert, ezért lehet ez a hasonlat a kiszolgáltatottság és a megaláztatás alapképlete. De azt is tudja, hogy minden élőlény szenved a fájdalomtól. Ezért hívja segítségül, szinte panteista mágiával, az állatokat is, hogy hozzák a szeretetlen nő tudomására: mekkora szenvedést okozott.

József Attila esetében a fájdalom oka egyszerű, egyszersmind korjellemzően bonyolult is: egyrészt a viszonzatlan nemi vágyakozás – a szerelem „ősoka” –, másrészt a világméretűvé növekedett hiány. A szerelemhiány itt az általános „világhiány” jelképe is. Kimondatlanul benne rejlik az árvaság, a szegénység, az igazságtalanságok fölötti felháborodás, a tehetséggel való bánásmód elfogadhatatlansága, az a sokféle elárultatás és méltánytalanság, amely valaha érte. A helyzet sajátos, véletlen-, mégis okszerű: a költő beleszeretett terapeutájába, Gyömrői Editbe, akinek segítségével felszínre kerültek elfojtott gyermekkori kínjai – mindenekelőtt az, hogy édesanyjától nem kapta meg azt a szeretetet, amelyre vágyott. Ő az, aki megérti s aki betölthetné a hiányolt anyai szeretetet.6 A helyzet abszurd és megalázó: az analitikusnőnek vőlegénye volt, és különben is távol tartotta saját érzelmi világától páciensét. A költő a kezelések során egyre közelebb került hozzá érzelmileg, de a terapeuta magánemberként, nőként közömbös maradt iránta. József Attila elvesztette önuralmát, erőszakos jelenetekre ragadtatta magát, és csak a puszta szerencsének köszönhető, hogy a történet nem végződött véres tragédiával.

Személyesség és egyetemesség

Egyfelől az egyén önmagába zuhanása és veresége, másfelől a diadalmas művészet: ez a különös, ellentmondásos képlet írható fel a költemény jellemzéséül. A hagyományos esztétika – főképp az, amelynek a klasszicizmushoz van köze – elutasítja a partikularitást (magyarán: a puszta magánügyeket), akkor is, ha tetszetősen, kellemesen vagy hátborzongatóan, horrorisztikusan tálalják őket. A 20. század nagy művészi újításai nem vetették el mindenestül ezt a törvényt, de lazítottak rajta, éppen azért, hogy még jobban megközelítsék az emberi lényeget. A formabontás olyankor volt sikeres, ha új formateremtéshez készítette elő a talajt. Sokan a népművészethez fordultak példákért, jól sejtve, hogy nemcsak az evidensebb formákhoz, hanem az emberi lényeghez is közelebb kerülhetnek. A művészek az ember belső világának megismerésében is elöl jártak. A társadalomtudományok nem hoztak kielégítő tudást az emberi lélekről. A forradalmi elképzelések szivárványos káprázatnak bizonyultak. Az emberi természet csupán korlátozott mértékben alkalmas arra, hogy meg lehessen tervezni a közösségi életet – persze a szabadságelv sérelme nélkül. Az önismeretben legalább olyan elhatározott módszertani újításokra támadt szükség, mint a társadalmi küzdelmekben.

József Attila a Nagyon fájban jut el a végső határig az ösztönösség, az önelemzés terén, itt hatol legmélyebbre a lélek alvilágában, és itt a „legbartókibb” abban a tekintetben, hogy a népköltészetben már nem a ritmus, nem a motívumok, nem a népnyelvi fordulatok érdeklik, hanem maga a meztelen lélek, amely a varázsénekekben gáttalanul feltárul, mégis a nemzedékről nemzedékre hagyományozott artikuláció szabályaihoz igazodik. A Nagyon fáj – a maximális önkifejezés ellenére – nem rekedt üvöltés, hanem bel canto a javából.

A szerkezet

Két, jól elkülöníthető részre bontható a költemény. Az egyik az alaphelyzet bemutatása, jellemzése. A pár nélkül maradt férfi keserve ez, jóbi siralom, amely az utolsó két versszakban tetőződik be. A „Kivül-belől / leselkedő halál elől” sorok ugyanis variánsként visszatérnek a vers végén: „Kivül-belől / menekülő élő elől”. A másik a „Segítsetek!” kiáltással kezdődő közbülső rész, amelyben nyolcszor hangzik föl a „Nagyon fáj” refrénje vagy – zenei kifejezéssel élve – ostinatója,7 mely a Bartók-darabokban – például az Allegro barbaróban – oly fontos. Nézzük ezt a két fő részt külön-külön.

A verskezdés arra utal, hogy a fájdalomnak nem a viszonzatlan szerelem az oka, hanem a halál. Ennek gondolata, szorongató előérzete, vágya és rettenete kínozta a költőt. A halálhoz való viszonya ellentmondásos. Egyszerre sürgetné és szeretné legyőzni, vagy legalább haladékot kicsikarni tőle. Kellene még idő, alkotásra, szerelemre, harcra. Jó lenne megtudni, mit hoz a holnap a nácizmustól, bolsevizmustól fenyegetett világra. Van-e remény egy szocialisztikusabb, szabadabb és humánusabb világra, mint amely a harmincas évek második felében körülveszi.

A halál, illetve a halált hozó, feltarthatatlan romlás elől menekülve is vágyott az óvó asszonyi ölbe a férfi. Már itt, a vers elején eldől, hogy nem csupán szerelmi verset olvasunk, hanem létkölteményt is. A harmadik szakaszban említett „muszáj” a puszta nemi késztetés emberi többlete, ráadása: párkeresés, a magányos lét kiegészülésére való ösztönzés. Ennek híján megalázó az egyedüliség. (Gyönyörű ennek az előkészítése: a „Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell” joggal vált szállóigévé.) S itt következik a magyar szerelmi líra egyik legmerészebben kimondott aforizmája: „Ki szeret s párra nem találhat, // oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat.”

Értelmezésre szorul a „Nincsen egyéb / menedékünk, a kés hegyét / bár anyádnak szegezd, te bátor!” szakasz. Felkiáltójel csak itt és a második nagy versegység kezdetén, a „Segítsetek!” szó után áll. Az egész vers teljes egészében kiáltás, ennek az írásjelnek mégsem csupán grammatikai szerepe van („felkiáltó mondat”). A szenvedélyes műben külön hangsúlyt ad e két mondatnak. Szerkezeti-tagoló és érzelmi-logikai okból. Az, hogy a férfi az anyát is keresi a nőben, itt lepleződik le teljes nyíltsággal, noha már a második versszakban sejthető volt. A „kés” nem pusztán jelkép, hanem konkrét gyilkolószerszám, az agresszivitás eszköze. Vad indulatok jutnak szóhoz a versben.

Hogy mégis remekmű születik belőle, annak két oka van. Az egyik egyszerű: azon alapszik, hogy a rút érzelem is kifejezhető szépen. Mefisztó Aranyborjú-áriája vagy Rondója éppoly szép, mint Valentin imája vagy mint a megtisztult Margaréta magasztos éneke Gounod Faustjában. Mivel azonban lírai művel állunk szemben, fontosabb a morális szempont: az, hogy a menedékkeresés megelőzi a gondolatban a támadó élt. Ha van ebben a szerelmes versben gyűlölet, úgy az csupán másodlagos érzelem: az eredendően meglevő vonzalom és elismerés („És lásd, akadt / nő, ki érti e szavakat”) viszonzatlanságából ered („de mégis ellökött magától”). De térjünk még vissza az előző szakaszra. Ott az anya említése („a kés hegyét / bár anyádnak szegezd”) az „anyaként szeretett” nőre utal. S ennek súlyát megnöveli, hogy ez nemcsak a szeretet mértékét jelzi („szeretlek, mint anyját a gyermek”, olvastuk az Ódában a locus communisnak minősíthető, ősi eredetű vallomást), hanem a Gyömrői Editben meglelt „pótanya” iránti összetett érzést, az anyakomplexust is.

Eddig általánosságban beszélt a költő a nőre kétszeresen rászoruló s az elutasítástól kétszeresen boldogtalan férfi helyzetéről. Az imént idézett nyolcadik szakasz – és majd az utolsó három versszak – árulja el, hogy ki okozta ezt a fájdalmat: „És lásd, akadt / nő…” A beszédhelyzet szerint egy vagy több elképzelt hallgatóhoz beszél a vers alanya. Végig egyes szám második személyben szól valakihez, föltehetően egy férfihoz, aki lehet önmaga is – az ilyen megszólítás gyakori a költészetben is, a közbeszédben is –, de ezen a ponton többes szám első személyre vált: „Nincsen egyéb menedékünk”. Vagyis a férfinemhez beszél, vélt sorstársak sokaságához. Tudatja, hogy olyan nőről van szó, akinek nemcsak a testét kívánta meg, hanem a lehetséges szellemi társat, a „lelki partnert” is meglátta benne. Enélkül lefokozná a szerelemről alkotott elképzelésünket, amely az Ódának, az Áldalak búval, vigalommal című versnek és hasonlóknak köszönhetően alakult ki bennünk.

Társadalmon kívülre szorult, akárcsak a Tiszta szívvel írásakor – de már korántsem olyan hetyke, mint ott; megverten kóvályog a világban: „Nincsen helyem / így, élők közt.” Valamivel alább: „hisz kitaszít / a világ így is olyat, akit / kábít a nap, rettent az álom”. Ismét régi kedvencét, Villont idézi, akárcsak a Tiszta szívvel korszakában: „Befogad a világ és kitaszít”, panaszolta bölcs paradoxonában a számkivetettek költője (Ellentétek). (József Attila előbb idézett két sora tényszerűségen nyugszik: éjjel nem tudott és nem is akart aludni, s képtelen volt a rendszeres nappali tevékenységre. Ugyanerről vall az Eszmélet e két sora: „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent”.)

A vers négy középső szakasza majdnem összefüggéstelen kiáltozás, bár – mint Hamlet szavaiban Polonius szerint – „van benne rendszer”. Nincs valódi összefüggés a közt, hogy a kultúra lehull róla, mint ruha másról a boldog szerelemben, és a közt, hogy „de az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál / s még egyedül kelljen szenvednem?”. Eredetileg talán a lélekelemzési gyakorlatokra érti, hogy a kultúrát ledobja magáról, hiszen kezelője éppen az ösztönvilágára kíváncsi. Ezen az alapon sincs más logikai kapocs, mint az, hogy közömbös diagnózis helyett részvétnél is többet: szerelmet akar. A sokat emlegetett intim szféráról van szó, amelyet feltárva kiszolgáltatottá válhatunk, mint néhány szakasszal följebb a „szükségét végző vadállat”, de ugyanebben a szférában teljesedhetnek be a párkapcsolatban legnagyobb vágyaink. A haláltól szeresse el a nő – nem kevesebbet áhít. Másutt már utaltam Pilinszky aforizmájára, mely szerint a vers minősége, költészet volta attól függ, hogy milyen a „meztelenségi foka”. Nos, József Attila ebben a versében jut el a legfelső fokra, melyet még soha senki nem szárnyalt túl, és talán még meg sem közelített, legfeljebb a fiatal Pilinszky. Folytatva e nagyon különös logikájú középső négy szakasz elemzését, a csecsemő és az anyja közti kapcsolat zseniális megragadására vajon miért következik az a méltán szállóigévé lett rész, hogy „De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat”? Mi köze az egyiknek a másikhoz? Edit pénzt kért a kezelésekért, ezzel is jelezve, hogy szabályos orvos–páciens viszonyt tart fenn a költővel. (A kezelést a költő mecénása, Hatvany Bertalan fizette.) József Attila az egyoldalú lelki feltárulkozás megalázó voltát tekintette „gyalázat”-nak. Az énnekem–énekem rímpár majdnem kínrím: ez is érezteti a helyzet groteszkségét. Az olvasó nem a pénz körüli huzakodást érzékeli, hanem azt az általánosabb létproblémát, amely a modern ember egész létét áthatja a pénz rémuralmával, s amelyről Ady, Kosztolányi, Somlyó Zoltán vagy Szabó Lőrinc már oly fontos dolgokat kimondott, s amelyhez József Attilának még jócskán volt hozzátennivalója. Azt a majdnem összefüggéstelen kiáltozást érzékeljük, amelyben az illető szinte magánkívül és különösebb összefüggés nélkül hallatja egyik halhatatlan aforizmáját a másik után, amelyek mindegyike nyomán – mint József Attilát olvasva, hallva oly gyakran – „megáll a kés a levegőben”. A kés, amelyről konkrét értelemben is volt már szó a versben, méghozzá anyai mellnek szegezve.

Következik a folklorisztikus soroló, a „sorstársak” szólongatása, tíz versszakban, fortéra váltva az eddig is erős, szenvedélyesen „gyors” beszédsodrást. A megszólítottak, legyenek bár gyöngék, mint a „kisfiúk”, vagy erősek, mint az összeverekedő férfiak, mind egy célért szólíttatnak meg: kiáltsák az elutasító nő fülébe, hogy „Nagyon fáj”. Mintha remete Szent Antal megkísértetését élné át a költő, s akarná átruházni az iránta közömbösnek tartott nőre. A látomások persze csak őt gyötrik, ő maga az áldozatuk – de mivel Hieronymus Bosch módján komponálja meg szertelen kavalkádjukat, az összkép művészi ereje kikezdhetetlen. Magával ragadó a mű zenéje. Az esztétikai rút valósul meg a fantáziaképekben. Szürrealizmusról nem beszélek: azzal csupán közös gyökere van a régi mester személyében.

Nem túl feltűnően, de elhangzik a versben egy átokszó is, a legcudarabb népi mondások és shakespeare-i jelenetek tónusában. Olyasféle, mint a „Bogár lépjen nyitott szemedre” az ugyanazon nőhöz írt Magányban: „s ágya körül, / üszkösen, ha elszenderül, / vakogjatok velem: Nagyon fáj” [kiemelés tőlem – A. J.]. Nem könnyű ebben szétszálazni a szerelmi vallomást és az átokszót, de biztosan benne van mind a kettő. Az „üszkösen” szó rút halált jelez, akárcsak a nyitott szemre lépő bogár a másik versben. De ott gyászol a halálos ágy lábánál a költő is a képzeletnek ugyanazzal a megelevenítőerejével, mint amellyel a gyűlölve szeretett nő üszkösödő testét fölidézte: ő maga is ott „vakog” a megidézettek sokaságával együtt a gyász paroxizmusában a csecsemők, kutyák, herélt igavonók és egyebek között. Nemcsak rémisztgeti, nemcsak bünteti, hanem siratja is. (A „vakog” ige nemcsak animálisan lefokozó, hanem nyomorultságot is éreztet.) Az érzelem itt a legösszetettebb. A vád is itt a legerősebb, noha már felhangzott néhány változatban, de ez az átokkal és megítéléssel előkészített összefoglalás élesebb mindegyiknél: „Hallja, míg él. / Azt tagadta meg, amit ér. / Elvonta puszta kénye végett // kivül-belől / menekülő élő elől / a legutolsó menedéket”.

Persze hogy a saját halálát érzékeli a költő. A Nagyon fáj nemcsak szerelmi költészet, hanem halálköltészet is. A versnek nem a szerelem hiánya áll a központjában: a „menekülő élő” már a halál fiának tudta magát, amikor vigaszt remélt volna, de nem kapott, a szerelemtől. A „szakma” úgy kerülgeti ezt a verset, mint az irodalmi lepkegyűjtők az erdőtüzet. Az egzisztencialista morálfilozófia, mellyel Németh G. Béla hetvenes évekbeli tanulmányai óta oly sokszor hozzák rokonságba – többnyire megalapozottan – a kései József Attilát, ezen a művön kicsorbulna: a versnek nem a „halálerkölcshöz”, hanem a nyers léthez van köze, de ahhoz a lehető legtöbb.

A vád (igazságtalanul) Gyömrői Editre hull. Ha hibázott, akkor csupán egy még kialakulatlan gyógyászati ág, a lélekelemzés nem eléggé fölkészült szakembereként marasztalható el. A versbeli átkot mi a rosszul berendezett világra értjük, amely szenvedni hagyja az ártatlanokat és kiválasztott költőjüket.

 Jegyzetek:

1Fontolgattam, szó szerint vegyem-e a „kultúra” szót, s ne inkább civilizáltságot értsek-e rajta. Egyrészt arra jutottam, hogy a mindennapi szóhasználatban a kultúra nemcsak a szellemi javak összességét jelenti, hanem mindközönségesen a társas viselkedést is. Másrészt itt nem csupán viselkedésről van szó, civilizált önfegyelemről, hanem a kultúra általánosabb és mélyebb fogalmáról is, amely nemcsak az illemet, hanem az erkölcsöt is magában foglalja; nemcsak az etikettet, hanem az etikát is. Akárcsak József Attila korábbi nagy versei közül a Tiszta szívvel, ez a mű is olyan léthelyzethez kapcsolódik, amelyben az alkotó nem lehet tekintettel a hagyományosan elvárt etikai keretekre – tágít rajtuk, feszegeti őket. Mint a Tiszta szívvel, véleményem szerint ez is ilyen mű. József Attila, a minden ízében etikus költő nem sérti az etikát, hanem arra eszméltet rá, hogy az etikába ütköző létproblémák súlyosabbá váltak a 20. századi ember életében, mint korábban bármikor.

2József Attila: Esztétikai töredékek. „Ihlet és nemzet”. In József Attila művei II. Tanulmányok, cikkek, levelek. 1977.

3Egy Bartók-tanulmány vázlata. In József Attila művei II. Tanulmányok, cikkek, levelek. 1977.

4Hogy József Attila mennyire komolyan vette Bartók művészetét, azt jól szemlélteti az 1934 végén megjelent válogatott verseihez választott kötetcím, a Bartóktól kölcsönzött Medvetánc. Tamás Attila figyelemre méltó tanulmánya szerint a cím „minden valószínűség szerint Bartók Béla azonos című zenei alkotásának az inspirációjára született”. Az irodalomtörténész azt a megjegyzését fűzi ehhez, hogy „József Attila ekkor már »fölfedezte« magának a Kalevalát, és valószínű, hogy már ekkor ismerte a vogul medve-énekeket”. Tamás Attila: Miért épp a „Medvetánc” lett kötetcímadóvá? In József Attila útjain. Tanulmányok. 1980. Megjegyzendő, hogy a Kalevala-fordító Vikár Bélával éppen a Medvetáncot megelőző esztendőkben alakult ki a költő kapcsolata.

5Beney Zsuzsa: József Attila halála, 1987. In József Attila-tanulmányok. 1989.

6Hogy József Attila az anyát is kereste a nőben, annak jelei jól láthatók például a Vágó Mártával 1928 folyamán váltott levelekből. Márta következetesen „kisfiam”-nak, „gyermekem”-nek nevezte a költőt, tudva, hogy erre vágyik.

7Ostinato: szakadatlanul ismételgetett zenei motívum.