Czigány Lóránt

Egy nikotinista vallomásai

 

„...ami engem illet, lehetnék gazdag vagy szegény,

sose szívnék másféle cigarettát, csak Gauloise-t”

Brassai: Beszélgetések Picassóval (Corvina, 1968, 253. o.)

Elmúltam öt- meg hathetes,

Ez nem volt tőlem ötletes.

Minek nőttem fel és mire?

Ha nem vittem, csak ennyire.

Nem lettem ószeres vagy fűszeres,

Ki rengeteg sok pénzt keres,

Csupán dohányos lettem én,

De még dohányban is szegény.

Van még a szekrény fenekén

Egy kevés csutkás vagdalék,

Én rágyújtok, de az nem ég.

Halál reá és nyaktiló!

Bár volna még vagy hat kiló!

A versikét nem én írtam. Nem tudom, ki írta. A Ludas Matyiban vagy a Pesti Izében olvastam valamikor 1946–47 körül, tehát majdnem hatvan éve. Emlékezetemből bukkant elő. Lehet, hogy nem teljesen szöveghű.

Jól gondolják, a dohányzásról akarok beszélni, több mint ötvenéves tapasztalattal rendelkezem. Nem dicsérni vagy védeni akarom. Három témát érintek: (1) saját tapasztalatomat, (2) néhány utalást a magyar irodalomból, nem a „hamvadó cigarettavég”-re, hanem a dohányzás káros voltának a felismerésére, és végül (3) a társadalmi beidegződöttségeket vele kapcsolatban.

(1) Dohányzásom rövid története

Olyan ötéves lehettem, és szerettem nézni, ahogy anyám Diadal-hüvelybe tölti apámnak a cigarettát. Egyszer megszólalt, mintegy magához beszélve: „Megkóstolom már ezt a büdös cigarettát, miért szeretik annyira a férfiak!” Azonnal rávágtam: „Akkor én is!” Anyám ügyetlenül rágyújtott, s megengedte, hogy én is beleszívjak. A füst a szemembe ment, könnyesen, köhögve nevetgéltünk utána. Hát bizony nem lehet érteni, hogy mi a jó a cigarettában, állapítottam meg, mert fuldokoltam tőle. Aztán az elemi iskolában is kísérleteztünk. Egyik osztálytársamnál cigiztünk, szülei nem voltak otthon, de nagyon féltem, hogy ha hazamegyek, megérzik rajtam a füstöt, és kikapok. Csak akkor indulhatok, ha már nem bűzlök. Ezt ellenőrizendő osztálytársam nővérére leheltem, érezni-e még rajtam a Levente vagy Szimfónia szagát. A zöld szemű, nagyobbacska lány megengedte, hogy egész közelről ráleheljek. Ez viszont kellemes volt, olyannyira kellemes, hogy többször is ráleheltem.

A háború után csikket szedtünk, vagy kukoricabajuszt sodortunk újságpapírba, mint az oroszok. A gimnáziumban viszont már egyre többen cigiztünk, s egy idő után apám is megengedte, ne járjak elbújni ebéd után. Anyám nem hagyott fel a fenyegetőzésekkel: „Nem tudod majd abbahagyni, s tüdőbajos leszel!” 1952. január elsején ünnepélyes fogadalmat tettem, hogy húsvétig nem gyújtok rá. Talpig férfinak bizonyultam, mert megtartottam, amit megfogadtam. Utána büszkén néztem anyámra, nyugodtan cigarettázhatok, hiszen bebizonyítottam, akkor hagyom abba, amikor csak akarom.

A következő leszokási kísérletre már Angliában került sor, de nem egészségi okokból, hanem azért, mert Angliában a dohányzás mindig is igen drága mulatság volt, s ráadásul többet kellett szívnom, mint otthon, mert minden cigarettafajtát gyengének találtam. Nem ment a leszokás, rájöttem, hogy nem tudok tanulni, figyelmetlen és irritált leszek. Közben valaki felhívta
a figyelmemet a francia cigarettára. A Caporalt én is ismertem P. Howard légiósregényeiből, s
áttértem Gauloise-ra. Ezt szívtam egészen addig, amíg kórházba nem kerültem infarktussal.
A kórházban halálra rémisztettek: le kell fogynom, és le kell szokni a dohányzásról. Fő az egészséges életmód és a helyes táplálkozás. Mert egyébként nem leszek hosszú életű itt a földön. Ez 1979-ben történt. Iszonyatos akaraterővel abbahagytam a dohányzást, és elkezdtem fogyókúrázni. Majdnem egy évig bírtam a kettős terhelést, ez volt a főfoglalkozásom, utána visszaestem, sokkal többet kellett szívnom, és sokkal testesebb lettem, mint valaha. A derék doktor bácsik persze arról nem beszéltek, hogy a visszaeső bűnös még bűnösebb lesz, mint valaha. Mert többet szívtam, mint előtte.

Megfogadtam tehát (ez könnyű volt!), hogy többet nem kísérletezem az egészséges életmóddal és a nikotinmentes élettel. Ezt a fogadalmamat mind ez ideig sikerült megtartanom. Hatvanadik születésnapomon még egy fogadalmat tettem: ha valaki meghív, először megérdeklődöm, lehet-e náluk dohányozni; ha nem lehet, nem fogadom el a meghívást. Ezzel a rokonság egy részétől is sikerült megszabadulnom.

(2) A cigaretta mint olyan

Engem is meglepett, amikor utánanéztem, hogy a cigarettára az első írott adat magyarul milyen korai: 1856-ból származik. Németből vettük át (zigarette), a németek pedig a francia ’cigarette’ elejére biggyesztettek egy ’z’-et, az ’sz’ hangot helyettesítendő. Nálunk eleinte ejtették franciásan is, ’cigerett’-nek. A francia szó a ’cigare’ kicsinyítő képzős alakja. A ’cigare’ pedig a spanyol ’cigarro’ szóra megy vissza, elvégre a spanyolok hozták Európába a dohányt. A végső forrásban nem egyeznek meg az etimológusok, valamelyik indián nyelvből származik a szó, talán a maja „si’kar” ’dohányzik’ szóból (NewSOED). Mivel a Vörösmarty alkotta ’szivar’ (Figyelmező, 1837/II:110) az eredeti ’cigarre’szóra hasonlít, és jelentéstartalma is megfelelő, hamar kiszorította az idegenes alakokat. A magyar szót is ellátták kicsinyítő képzővel: ’szivarka’, ez viszont nem szorította ki a cigarettát, ma inkább ’cigaretta nagyságú kis szivar’ értelemben használják, már akik használják.

A cigaretta tehát minden nyelvben a 19. század közepén jelenik meg először. Ebből nem nehéz arra következtetni, hogy akkoriban találták fel a különleges papírba sodort, vékony szálakra vágott dohányból készült rudacskát. A cigarettából nemsokára ’cigi’ lett, mint ahogy a direktorból ’diri’ az iskolából ’suli’. Gondoltam volt, ezek a szavak a múlt század közepén kerültek forgalomba a diáknyelvben. Nem teljesen így van, a ’cigi’-t Dobos Károly már 1898-ban szótárazta (A magyar diáknyelv és szótára, 1898). A cigarettával kapcsolatos szókincsben nem vagyok kibékülve ezzel a kérdéssel: „Miért nem adod fel?” – mármint a cigarettázást, kérdezik gyakran újabban a megrögzött dohányosoktól. Ez tükörfordítás angolból (give up). A cigarettára ugyanis lehet rászokni, de leszokni is lehet róla. Időnként én is abbahagytam a dohányzást. Ezt szintén lehet. De a magyar ember csak a levelet szokta feladni a postán, esetleg a vesztésre álló sakkpartit. Valaki feladhatja a kabátomat, s majd valaki fel fogja adni az utolsó kenetet is.

A magyar írók tudtak a veszélyről, amit a dohányzás okoz. Teljesen tisztában voltak a kockázatokkal és a mellékhatásokkal, bár akkoriban még nem volt divat megkérdezni a kezelőorvosukat.

A magyar irodalom nikotinistáinak koronázatlan királya Kosztolányi Dezső volt. Talán az ő verseiben van a legtöbb utalás a dohányzásra és a cigarettára. Nézzünk meg néhányat. Én természetesen csak azokból idézek, melyekben bűntudatot érez a dohányzás miatt, vagy káros hatására utal. Negyvenhárom éves korában azon tűnődik, hogy „Hányadik cigaretta az, amit szívok, / merre füstölög el életem vonatja.” (Kérdések munka közben, 1928) Biztosan mindenki emlékszik az enyhén önmarcangoló utalásra a klasszikus Hajnali részegségben: „Izgatta szívem negyven cigarettám”, amit halála előtt egy évvel írt. Tévedés ne essék, Kosztolányi nem tüdőrákban halt meg. Az 1915-ben írt Rózsa című versben talán első alkalommal esik szó a magyar költészetben a cigaretta káros hatásáról: „ő, ki lefelé ment, / pihenni vágyó, elalélt, szegény szent, / ki elvetette aranyát-ezüstjét, / csak szívta a rossz cigaretta füstjét”. A vers végén értesülünk az áldozat kilétéről: „Mert táncosnő volt és Krakkóban táncolt, / s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.” (Prózában természetesen sokkal korábbiak az elítélő vélemények. Például Jókainál a Szerelem bolondjaiban: „Elemér nagyon köpködött a cigaretta keserű nedvétől.” [1869])

 Babits a hamutartóban tovább égő cigaretta kígyózó füstjét veszi észre: „Csönd. Semmi mozgás. / Csak a kesztyű ujjait találgatja kezed, / s a kis tálcából eldobott cigarettád / bocsát vékony vonalat fölfelé, / mint áldozat füstje.” (Míg kesztyűddel és kalapoddal babrálsz, 1925) Nem tudom, hogy Babits gondolt-e a környezetszennyezésre, amit az áporodott cigarettafüst okoz, ennek megállapításához a szöveg dekonstrukciójára lenne szükség, de ne vegyük el az irodalomtechnikusok kenyerét. Somlyó Zoltán viszont hosszú verses regényében, amit több évig írt (A titkos írás, 1919–1926 ), már fojtónak találja a mások által kilehelt füstöt: „Az embergőzös, zsúfolt kis szobában / már fojtó volt a cigarettafüst.” Ez kétségtelenül így igaz, bár engem mindig meglep, hogy mostanság csak sűrű emberszagot érzek, a dezodorant-ipar minden vívmánya ellenére, ha belépek egy olyan szellőzetlen helyiségbe, ahol sokan hosszasan voltak együtt.

(3) A dohányzás intézményes üldözése – és tanulságai

Ne áltassuk magunkat, a nikotin is kábítószer, ugyanúgy, mint az alkohol, a hasis vagy az ópium. Élvezete függőséghez vezet. Minden társadalomban éltek valamilyen élvezeti cikkel.
A modern nyugati típusú társadalmak a koffeint, az alkoholt és a nikotint engedélyezték, illetve a 19. században még az ópiumot is. Keleten Allah az alkoholt megtiltotta híveinek. Amerikában is megkísérelték a betiltását, ez volt a Prohibition (1919–1933), ami csak a csempészek zsebét gazdagította. Legutóbb Gorbacsov igyekezete mondott csődöt a Szovjetunióban, hogy leszoktassa honfitársait a vodkáról.

Ám minket itt és most csupán a nikotin intézményes üldözése érdekel.

Ötven évvel ezelőtt Sir Richard Doll az angol Medical Research Council felügyelete mellett kollégáival azon dolgozott, hogy felismerjék, milyen környezeti tényezők és társadalmi viselkedési formák járulnak hozzá a lakosság egészségi állapotának romlásához. A kórházak halálozási adatait tanulmányozva úgy találták, hogy a múlt század első felében jelentősen emelkedni kezdett a tüdőrákban elhunytak száma. A kutatók, köztük Doll is, eleinte a kipufogógázokra gyanakodtak, hiszen a belső égésű motor feltalálása óta igencsak megnövekedett a nagyvárosokban a forgalom. Ugyanígy gyanúsított lett az útburkolat építéséhez használt koncentrált kátránytartalmú anyag, a bitumen is.

Richard Doll azt találta vizsgálatai során, hogy a tüdőrákban elhunytak nagy része dohányos volt. 1954-ben közzétette az Austin Bradford Hill-lel végzett statisztikai felmérések eredményeit a British Medical Journalban. Iain Macleod, az akkori egészségügyi miniszter sajtókonferencián jelentette be a nem várt eredményt. Ettől kezdve számíthatjuk a dohányzás intézményes üldözését. Zárójelben megjegyzendő, anélkül, hogy ezzel Doll és munkatársai érdemeit kisebbíteni igyekeznénk, hogy két náci tudós már 1943-ban közzétett egy dolgozatot, melyben a dohányzás és a rák közötti összefüggést kimutatták. A kutatást Hitler szponzorálta, aki maga is harcos antinikotinista volt. Doll ezt úgy kommentálta később, hogy a náci tanulmány meglehetősen primitív szinten mozgott, konklúziói sem voltak meggyőzőek, és egyébként is csak jóval a saját kutatásai után értesült a dolgozat létéről.

Mivel engem csak az üldözés lélektani tényezői érdekelnek, csupán néhány mozzanatot szeretnék felidézni. Tehát a hatvanas években teljes gőzzel megkezdődött a felvilágosítás. Mindenhol. Eleinte látszólag csak a dohányzás csökkentése volt a cél. Hogy aki húsznál kevesebb cigarettát szív, az nincs veszélyben. Hogy a füstszűrős cigaretta „egészségesebb”, mert kiszűri a karcinogén anyagok jó részét. Hogy szivarozni kell cigarettázás helyett, mert a szivarban nincs papír, ami a fő rákkeltő anyag. Hogy a dohányzás csak egy rossz szokás, amit könnyű abbahagyni. Különben is tompítja a szaglószervet és az ízlelőbimbókat.

Komolyra akkor fordult a dolog, amikor az 1970-es évek elején Angliában ráírták a cigarettára a figyelmeztetést, hogy: „A tiszti főorvos megállapította, hogy a dohányzás rákot okoz.” A megfogalmazással volt a baj. Gyerekkorunkból emlékezhetünk az antialkoholizmus jelszavára: „Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt.” Így, ebben a sorrendben. Azon nevetgéltünk, hogy ha megöl az alkohol, akkor mit számít az elbutulás vagy a nyomor. A dohányzásellenes jelszóval is ilyenformán volt a baj. Hogy rákot okoz (causes). Ezt egyetlen dohányos sem vette komolyan. Mert ez százszázalékos teljesítményt kíván a nikotin részéről, és ez mindaddig nem igaz, amíg minden dohányos nem tüdőrákban hal meg. A hirdetési hadjárat alkotói úgy okoskodtak, hogy ha azt írják, hogy okozhat (may cause), ami igaz, de nem elég hatásos, akkor mindenki úgy véli majd, hogy ő megússza, tehát rá nem vonatkozik a szentencia. Az első nagy hirdetési kampány nem volt elég hatásos. Igaz, így is születtek eredmények. A neofiták, akik néhány napja hagyták abba a dohányzást, dicsekedtek, hogy sokkal könnyebben lélegzenek, jobban ízlik nekik az étel, és jobban alszanak. Még volt egy téves premissza a kampányban. Bagatellizálni akarták a függőséget. A média teli szájjal harsogta, hogy csak egy rossz szokás, amiről akaraterővel bármikor le lehet szokni. Később aztán kiderült, hogy a nikotin molekulái bizonyos receptorokba záródnak az idegrendszerben, és ez függőséghez vezethet, éppen úgy, mint az alkohol. De nem mindenkiből lesz alkoholista, aki sokat iszik. Nem minden sokat cigarettázó egyénből lesz nikotinista.

 Az igazi előrelépés akkor következett be, amikor a nyolcvanas években feltalálták a dohányzás környezetszennyező voltát, tehát azt, hogy a mások által kilehelt dohányfüst beszívása is (a secondary smoking) rákot okozhat, és a kampány hívei váratlanul hadseregnyi önkéntes szövetségest találtak a nemdohányosokban. Ekkor kezdődött a boszorkányüldözés.

Ez a mozzanat alaposan megosztott minden társadalmat, hiszen végső soron potenciális gyilkosnak lehetett minden dohányost tekinteni. A hisztéria olyannyira felfokozódott, hogy az üldözők mindent megengedhettek maguknak, és elkezdték a dohányosokat kitiltani először helyiségekből, majd épületekből. Erre egyetlen példa: a feleségemé, aki soha életében nem dohányzott, és mint egy sok alkalmazottat foglalkoztató intézmény liberális főigazgatója, egyetlen helyiséget jelölt ki dohányzásra. A nemdohányosok lobbijának azonban be kellett adnia a derekát, és a dohányosok innen is az utcára kerültek. A könyvtár elé. És itt következik a történet csattanója: a nemdohányos boszorkányüldözők tovább panaszkodtak, hogy a légkondicionáló berendezés beszívja a füstöt, s ez árt az egészségüknek. Legalább öt méterre menjenek a dohányosok a külső falaktól is, ki az esőbe. Ez bizony már nem valaki saját egészségének a védelme, hanem egy kiszolgáltatott kisebbség üldözése.

És itt kitérőt kell tennem, a keresztény társadalmak struktúrája néhány jellegzetességének a vizsgálata ügyében. A Bibliából azt olvasták ki (főként) a puritánok, hogy az ember a teremtés koronája: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” (Ter I,28) Mivel a bennszülötteket sokáig nem tartották embernek, Istentől kapott flepnijüket érvényesnek tekintették arra, hogy meghonosítsák a rabszolgaság intézményét, vagy hogy az alkalmatlan helyen élő bennszülötteket kiirtsák. A Bibliából megtanulták, hogy mi a helyes és mi a gonosz. A gonosz pedig mindenféleképpen üldözendő. Nemcsak jog, hanem kötelesség is. Aki dohányzik, az árt a társadalomnak, tehát üldözendő és megvetendő.

A harmadik, máig tartó fázis akkor indult meg, amikor növelni kezdték a cigarettadobozokon a gyászkeretes felirat nagyságát, s ebben szinte regényeket írtak a hirdetési szakemberek, hogy mi mindennek árt a dohányzás. Árt az bizony sok mindennek. Az orvosok jól jártak, mert bármilyen panasszal jelentkezett egy beteg, mindig lehetett azt mondani, hogy először szokjon le a dohányzásról, s aztán jöjjön vissza. Mert aki nem szokik le a dohányzásról, az fényes tanújelét adja, hogy nem akar egészséges lenni. Aki pedig nem akar egészséges lenni, azt minek gyógyítani?

Mivel a nyugati társadalmakban a legfőbb érték az élet szentsége (újabban már nem csak az emberéleté), megindult a dohányt forgalmazó multinacionális nagyvállalatok felelősségre vonása, mivel embermilliók haláláért felelősek. Ha ez igaz, akkor a működésüket be kellene tiltani. Piacgazdaságban ez persze lehetetlen. Ráadásul az államnak nem érdeke a cégek tönkretétele, mert így jelentős bevételi forrástól esne el. Pereskedés útján viszont csillagászati összegekről van szó. De a pereskedés bizonyítóanyaga sovány. Hogyan lehet azt bebizonyítani, hogy valaki negyven évig napi negyven éppen Phillip Morris cigarettát szívott el, és így a Phillip Morris multit terheli a felelősség a tüdőrákjáért? Talán még Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereinek a létét is könnyebb lenne bebizonyítani, mint azt, hogy valaki negyven évig egyazon cigarettafajtát szívott.

A következő lépés a nikotintartalom csökkentése volt. Ma a legmagasabb nikotinmennyiség, ami előfordulhat egy cigarettában, 1,3 mg. Ennyit engedélyez Brüsszel. Először törvény kötelezte a gyártókat a nikotin- és kátránytartalom feltüntetésére a cigarettán. Hogy a nagyközönség dönthessen, mennyi nikotint kíván a szervezetébe vinni. A megengedett nikotinmennyiség egyre alacsonyabb lett a cigarettákban. Úgy gondolnánk, ez jó. Amikor elkezdtem figyelni a folyamatot, akkor a kátrány aránya a nikotinhoz 15:1,5 volt abban a cigarettafajtában amit szívok, s így az arányszám 10. Ugyanabban a cigarettában ma 12:0,7. Tehát a kátrányt és a nikotint nem sikerült egyenlő mértékben csökkenteni, ennek nyilván technológiai okai vannak. Az új arányszám viszont 17 fölött van. A rendelet, mely kötelezte a multikat a nikotin csökkentésére, jó üzlet a nagyvállalatoknak, mert azonos mennyiségű nikotint csak több cigarettában vásárolhat meg a nikotinista, és jó az államnak, mert a több cigaretta miatt több jövedéki adóban részesül. Csak a nikotinistának rosszabb, mert a korábbi 10 cigaretta helyett 17-et kell elszívnia, ha azonos nikotinszinten akar maradni. 10 cigarettában 150 milligramm kátrány volt, 17-ben pedig 204 milligramm. Tehát az egészségemet óvó rendelkezés miatt naponta 25 százalékkal több karcinogén anyagot viszek a szervezetembe. Mondják erre az antinikotinisták: nincs probléma, le kell szokni; eggyel több ok. De azért talán azoknak se kellenne rendeleti úton siettetni a halálukat, akiket a dohányzás ártalmaitól igyekszik megóvni az állam.

Hasonló a mentalitás a volt parancsuralmi rendszerekben. Csak ott a parancsuralmi rendszer maradványai hatnak. Tehát nem a Rossz üldözői teljesítik kötelességüket, hanem a volt alattvalók hatalomhoz jutottak. Csaholnak a magánszorgalmú kutyák. A sok házmester mind hatalmat kapott, hogy tetszése szerint innen is, onnan is kiutasíthasson. Mivel fáziseltolódásban szenvedünk, nálunk csak 1997. szeptember 1. óta kötelező a cigarettára ráírni, hogy „A dohányzás káros az egészségre”. Civilizált, lényegre utaló mondat volt. Igaz és vitathatatlan. Magyarországon is elkezdték a nikotintartalmat csökkenteni a cigarettákban, az idén pedig nálunk is megjelentek a gyászkeretes regények a cigarettásdobozokon, mind a két oldalon, a márkanevet már majdnem elolvasni sem lehet.

Mi következhet még?

Remélem, amikor rajtakapás esetén rögtönítélő bíróság elé állítják és tarkón lövik a dohányosokat, már nem leszek életben.

(Elhangzott 2004. szeptember 9-én, a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 45. Tanulmányi Napjain. Szerkesztett változat.)