Gobby Fehér Gyula
Szövetséget a te szolgáidnak
Pósa Lajos és Klicskó Nándor a városi
busz vasútállomásra vezető vonalán találkozott. Nemcsak
megölelték, meg is csókolták egymást, helyi szokás szerint.
Nyolc éve találkoztak utoljára. Nyolc éve tartották meg a
tízéves érettségi találkozót, akkor is örültek egymás
látványának, hajnalig beszélgettek a péterváradi
teraszvendéglő asztalánál. Pósa élelmezési mérnök volt,
az egyetem befejezése óta dolgozott a verbászi kombinát
keretében működő kolbászgyárban, Klicskó jogász lett,
Újvidéken maradt, az utóbbi négy évben három munkahelyet
cserélt.
– Meghíztál – mondta Pósa,
miközben lapogatta Klicskó hátát.
– Te is meghíztál – mondta Klicskó,
aki egyik kezével a táskáját tartotta, a másikkal kettejük
súlyát egyensúlyozta az autóbusz rúdjába kapaszkodva.
Megint nevettek, immár harmadszor, mióta
találkoztak. Mindkettőjükben gimnáziumi emlékek ébredtek,
saját fiatalságukat keresték a másikban, és őszintén
örültek, hogy alkalom került ennek fölidézésére.
– Hova tartasz? – kérdezte Klicskó.
– Haza – mondta Pósa. – A
bíróságon voltam, tavasszal meghalt édesapám, most volt a
hagyatéki tárgyalás.
– Részvétem – mondta Klicskó.
– Megváltotta a halál – mondta Pósa.
– Három infarktust élt át, kétszer ütötte meg a guta. A
felesége, második mostohaanyám el sem mozdulhatott mellőle.
– Részvétem – mondta még egyszer Klicskó.
Kicsit hallgattak. Az autóbusz megállt a
futaki úti piac előtt, több mint tíz ember tolakodott
mögöttük, kénytelenek voltak előrébb furakodni. A tömeg
egymáshoz nyomta őket, Klicskó furcsállta, hogy Pósa arcán
kipattogtak a hajszálerek. Pósa meg Klicskó bajszát
vizsgálta, sűrű és tömött bajuszt viselt egykori
iskolatársa, ilyen pompázott egykor Sztálinon.
– Mikor indul a vonatod? – kérdezte Klicskó.
– Háromnegyed tizenegykor van
sínbuszom Verbászra – mondta Pósa. – Nem is gondoltam,
hogy elérem, de a tárgyalás gyorsan lezajlott. Az özvegyek
nem veszekedtek egymás között. A nyugdíjat elosztották
fele-fele arányban, a lakásból én kaptam egyharmadot, az
ingóságokat meg az utolsó feleség örökölte, nem vontuk
kétségbe ezt a jogát.
– Anyád nem érte meg az öreg
halálát? – kérdezte Klicskó.
– Anyám már két éve meghalt. Nálunk
élt, tulajdonképpen ő nevelte a fiaimat, mert mi mindketten
szinte egész nap dolgozunk – mondta Pósa. – Nélküle
nagyon nehéz lett volna. Két éve, mióta meghalt, négy
bejárónőt cseréltünk. Nem tudunk olyan asszonyt találni,
aki főzni is tud, meg ellátja a gyerekeket is. A feleségem
állandóan küzd velük.
Kicsit hallgattak, a Kokra Áruház előtt
néhányan kiszálltak, akkor Klicskó megnézte az óráját.
– Megihatunk egy sört – mondta. –
Nem sietek sehova.
Pósa elmosolyodott.
– Igyunk meg egy sört – mondta. –
Legalább kikérdezlek, mi van a többiekkel. Te biztosan többet
tudsz az osztályról, mint én.
Az állomás éttermében rajtuk kívül
csak egy arab vagy iráni család tartózkodott, négy gyerekük
zajt csapott, de nem zavarta a sörözőket, mert nem mertek
eltávolodni szüleiktől, akik zsíros arccal sült csirkét
ettek, s a magukkal hozott kétliteres üvegből kézzel szedtek
hozzá valamiféle egzotikus salátát.
A volt iskolatársak mosolyogva emelték
fel a söröspalackot, mindketten üvegből ittak.
– A tanárok közül csak Major bácsi
halt meg? – kérdezte Pósa.
– Ő korán meghalt – mondta Klicskó.
– Néha látom Elizek tanárnőt, ő nem messze tőlünk lakik
a Telepen. Pontosan olyan, mint amikor bennünket tanított.
– Emlékszel a bálna májára? –
kérdezte Pósa.
– A bálna mája a máj funkcióját
tölti be – mondta iskolás hangon Klicskó.
Ezen nevettek.
– A bálna szeme a szem funkcióját
tölti be – mondta Pósa.
– És a bálna gyomra? – kérdezte Klicskó.
– A bálna gyomra a gyomor funkcióját
tölti be – mondta monoton hangon Pósa.
Nevettek és ittak.
– Te még kolbászgyáros vagy? –
kérdezte Klicskó.
– Most én vagyok a főkolbászos –
mondta Pósa. – Kineveztek főtechnológusnak.
Némi büszkeség érződött a
hangjában, ami nem kerülte el társa figyelmét. Saját
sikereként könyvelte el ő is az elismerést, mert folytatta a
témát.
– Szóval te határozod meg, milyen
ízű kolbászt veszek a boltban – mondta Klicskó.
– Három szakértőm van, akik velem
együtt ízlelik a termékeket – mondta Pósa. – Persze a
végső döntést a keverékről, a fűszerekről, az
összetételről én hozom.
– Nem is csoda, hogy felszedtél
néhány kilót – mondta Klicskó.
– Nem – felelte Pósa.
Az arab gyerekek összevesztek egymás
között, az apjuk gyors és zsíros pofonokat osztott ki
köztük, a sírókat az anyjuk az ölébe gyűjtötte.
Vitatkozott a család, de furcsa beszédüket rajtuk kívül
senki sem értette. A sörözők egy pillanatig elnézték ezt a
csendéletet, aztán ismét egymás felé fordultak.
– Te most hol vagy? – kérdezte Pósa.
– A városi pártbizottságon dolgozom
– mondta Klicskó. – Kissé megbántam, hogy elvállaltam a
dolgot, mert szinte minden este ki kell mennem valahová,
valamelyik pártszervezet biztosan vitatkozik egy-egy ügyön,
olyankor meg kell jelennünk, békíteni kell a feleket. Nem
mindig kellemes, de ez volt az ára, hogy nagyobb lakást kaptam.
Pósa arcáról lehervadt a mosoly.
– Á – mondta. – Most már
emlékszem, te már a gimiben is funkci voltál.
– Hogyhogy? – kérdezte Klicskó.
– Emlékszel, mikor a temeriniek vitát
szerveztek arról, hogy létezik-e Isten, te vitted a szót. Nem
engedted Imrének, hogy matematikailag bebizonyítsa, igenis van
Isten.
Klicskó elgondolkodott.
– Régi teória – mormogta. – Isten
létének számtani bizonyítéka. Ha jól emlékszem, egy
francia teológus állította föl először ezt a tételt.
– Mindegy – mondta Pósa. – Tehát
beálltál közéjük.
– Közéjük? – kérdezte Klicskó.
– Kommunista lettél – mondta Pósa.
– Te gyűlölöd a kommunistákat? –
kérdezte őszintén meglepődve Klicskó.
– Nem gyűlölök én senkit – mondta Pósa.
– Csak tisztában vagyok vele, mit tettek velünk, magyarokkal.
Mit tettek két nagybátyámmal.
– Ja, igen – mondta Klicskó. –
Hallottam, édesapád is azért hagyta el anyádat, mert egy
szerb nő megmentette az életét.
Pósa keze keményebben szorította meg az
üveg nyakát.
– Hol hallottál te erről? –
kérdezte idegesen.
– A Split felé tartó vonatban
mesélted – mondta Klicskó. – Harmadikos korunkban. Az
osztálykiránduláson. Nekem akkor romantikus történetnek
tűnt. Meg sajnáltalak is. Attól kezdve jobban értettem azt a
szomorkás hangulatot, ami néha elfogott, mikor otthonról
megérkeztél.
– Igen – mondta Pósa. – A vonatban
elmondtam. A Kovacseknek. Tudod, a Kovacsek apját is
belelőtték egy gödörbe. Ő megértett engem.
– Megérti a fájdalmad minden épeszű
ember – mondta Klicskó.
– Megérti – bólintott Pósa. – Az
nem elég.
Úgy hallgatott el, mint akinek elvágták
a szavát. Ajkát szorosra zárta, és nem nézett a társa
szemébe, csak maga elé meredt.
– Nem elég? – kérdezte Klicskó.
Válasz nem érkezett, mire felemelte a
kezét, mutatta a pultnál ácsorgó pincérnőnek, hozzon még
egy fordulót. Mikor a szőke kontyos nő kicserélte az
üvegeket, magasra emelte a teli palackot.
– Egészségedre – mondta.
Pósa is ivott. Aztán Klicskó felé
fordult.
– Csak az hozna változást, ha
mindenről szabad volna őszintén beszélni – mondta lassan.
– Az emberek nem merik gyászolni saját halottaikat. Én
megrettenek, ha hallom, hogy valakinek elmondtam a családom
történetét. Félek a következményektől. Pedig annyiszor
kikívánkozott belőlem. Könnyebben viselném el, ha nem
kellene titkolóznom. Mintha nekem kellene szégyellnem azt a
bűnt, amit nem én követtem el.
Klicskó sóhajtott.
– Szörnyű – mondta. – Értelek.
– Lehet – mondta Pósa. – Beléptél
a pártba, amelyik tagadja az elkövetett bűnt.
– Beléptem – mondta Klicskó. –
Meggyőződésem, hogy minél több magyar lép be, annál
többet tehetünk a magyarságért. Könnyű úgy uralkodni
felettünk, hogy mi csak szolgák vagyunk.
– Én nem vagyok szolga – mondta Pósa.
– Nem rád gondoltam – mondta Klicskó.
– Nagyon jó szakember lehetsz, ha pártonkívüli létedre
főnök lettél. De számold meg, hány verbászi magyar diák
kap ösztöndíjat. Hány magyarból lesz főnök valamelyik
vállalatnál. Hány magyar munkás kap lakást. Éppen azért,
mert a magyarok nem vehetnek részt a döntésekben. Ki kell
építeni a társadalmi pozíciókat ahhoz, hogy mi is döntési
helyzetbe kerüljünk.
– Most te döntési helyzetben vagy? –
kérdezte Pósa.
– Néha igen – mondta Klicskó.
– Kaptál lakást – mondta Pósa.
– Te nem kaptál? – kérdezte Klicskó.
– Volt házam – mondta Pósa. – Van
házam. De igazad van, kaptam volna lakást, ha kérek, hiszen
részlegvezető vagyok.
Ittak, és figyelték egymást. Nem
mosolyogtak többé.
– Azt hiszem, a jövőnk szempontjából
nekem van igazam – mondta Klicskó. – A világnak majdnem a
fele szocialista országban él. A mi országunk megkísérli a
népet is döntési helyzetbe hozni. Ezt elismerik a világ
legjobb koponyái. Az itteni magyarság miért maradna ki a
trendből? Saját érdekünk, hogy részt vegyünk a dolgok
alakításában.
– Nem tartom helyesnek a logikádat –
mondta Pósa. – Nem kell olyan pártba társulni, amelyik nem
mond igazat.
– Majd változni fog a dolog – mondta Klicskó.
– Nem fog – mondta Pósa. –
Demokráciát mondanak, de minden magyar egyesületet megfullasztanak.
Sajtószabadságot hirdetnek, de nem lehet megírni az
újságban, hogy a magyar osztályokba akarattal tesznek be szerb
szaktanárokat. Egyenlőség van, de nézd meg a külföldre
távozók nemzetiségi részarányát. Én levontam a
következtetést a magam számára. Duma van, igazság nincs.
– Ha ilyen kilátástalan a helyzet,
akkor miért nem szöktél külföldre? – kérdezte Klicskó.
– Ott biztos többet keresnél, mint a verbászi gyárban.
– Engem nem fognak elzavarni – mondta Pósa.
– Menjenek azok, akiknek semmi közük a mi világunkhoz. Én
maradok.
– Én is – mondta Klicskó.
Az arabok észrevették, hogy élesedik a
vita köztük, mert két kislány közelebb merészkedett az
asztalukhoz. Megálltak tőlük két méterre, fogták egymás
kezét, és bámulták a sörözőket. Az osztálytársak komoran
nézték a két gyereket, mire azok riadtan mozdultak meg,
elszaladtak, és egy szomszédos asztal mögé bújtak. Egyikük
kidugta a fejét az asztalterítő széle alól, és kinyújtotta
a nyelvét a két férfira.
– Talán ugyanazt akarjuk, csak
más-más módon szeretnénk elérni – mondta Pósa.
– Biztos vagyok benne – mondta Klicskó.
– Sokat gondolkodtam róla, és a magam számára nem látok
más utat.
– Én azt nem követhetem – mondta Pósa.
Az órájára nézett, és felállt.
– Köszönöm a vendéglátást –
mondta. – Nekem az utam Verbászra vezet. Öt perc múlva itt a
sínbusz.
– Készíts finom kolbászokat –
mondta Klicskó. – A feleségem szerint túlságosan szeretem a
hasamat. Bennem jó vevőre talált a verbászi gyár.
– Na, szerbusz – mondta Pósa.
Klicskó felemelte a táskáját a
földről, a pincérnő meg kilépett a pult mögül, hozta nagy
fekete pénztárcáját, mintegy mutatva, hogy ebből az
étteremből senki sem távozhat fizetés nélkül.
A két férfi pillanatnyi tétovázás
után megölelte egymást. Nem olyan hevesen, mint az
autóbuszban. A csók elmaradt.
– Szevasz – mondta Klicskó. – Két
év múlva találkozunk.
– Két év? – kérdezte Pósa.
– Két év múlva megrendezzük a
húszéves érettségi találkozót – mondta Klicskó.
– Persze – mondta Pósa. – Két év.
Na igen.
– Itt leszel? – kérdezte Klicskó.
– Biztos lehetsz benne – mondta Pósa.
Az étterem ajtajából visszafordult, Klicskó
várta a visszajáró pénzt, amit a szőke nő éppen a
tenyerébe számolt, ő is az ajtó felé nézett. Nem intettek
egymásnak.
Pósa kifordult az ajtón, Klicskó meg
számolatlanul a zsebébe süllyesztette az aprót.
Az arab család elpakolta a maradék
csirkét meg a fél üveg salátát. Az apa az óráját nézte,
és valamit hevesen magyarázott a feleségének meg a mellettük
álldogáló négy gyereknek.