Homályos szobákban
Az
emeleten az agyban
mely néhol lakhatatlan
egymás melletti szobákban
melyekben kéklő homály van
a nyugalom és rémület
és mindenféle népség
jó s rossz szomszédságban
lakik szikár társbérletben
úr és szolgaszemélyzet
Megrettenek ha kinézek
mert körben tátong a mélység
e csillagtávoli nézet
Ott laknak ahol magamban
szerettem volna lakozni
ám sohase lakhattam
az emeleten az agyban
mert mindig idegenek
gyűrték össze a hálóhelyet
ütték-verték a képzeletet
Csak voltam ahogy lehetett
kívül és hajléktalanul
magam szolgálta nagyúr
és kérdeztem senkiktől
mi értelme a csillagoknak
ha csak maguknak ragyognak
kérdőre vonva nagy időket
miért vannak az istenek
ha senki sem ismeri őket?
Fönt fehér emeleteken
zegzugokban és cellákban
vergődött sebesült szívem
lőtt madár halóhalványan
A vadászok sorra járták
gyilkosan a sok puha zárkát
Nem tudták hogy a csillagokban
őnekik is én ragyogtam
Hazudtak kiabáltak lőttek
És azt hitték ők az erősek
Vártam hogy az Isten meglásson
s arcába vágjam gyereksírásom
De mostanra minden hiába
beírattak az iskolába
Nyomtalan idő
Mi
nyomunk marad
a csillagok alatt
és fölött-között?
Ahol üres foglalat
minden szó
csak a szél szalad
ki a szájból
értelemnek látszó
hangalak
Pillanat alatt
leomlunk akár
a torony
Építsem-e
magam tovább?
Türelmesen
gondolkodom
Ezt nem tanítják
az iskolák
Maga az irgalom
ahogyan mindezt
ide leírom?
Talán romom
romhalmazom
rombolom?
Bomlik a testem
melybe mint sírba
beleestem
