|
Lackfi János
Kölykös impresszionizmus
Székely Szabolcs versei elé
Székely Szabolcs játékos költő,
mondhatni: kölykösen impresszionista. Dzsajadéva a
játszótéren táncol, pörög-forog, fürtnyi apró
csengettyű, színes kelme suhog körülötte. Vidám keringése
azonban valójában merő mozdulatlanság: a játszótér színes
vödrös káprázata szertefoszlik, és csak a szobafogságra,
vagyis önmagába börtönzöttségre ítélt kisfiú tehetetlen
szipogása hallatszik. Ugyanakkor valóban játszó tere,
játéktere Székely Szabolcsnak a szoba, Budapest, a vonatsínek
köze, a külvilág. A játék itt annyit tesz, hogy cifrázat,
szertelenség: a meglevő költői építőanyagokból a
statikailag szigorúan szükségesnél jóval többet használ
fel. Mégsem túldíszítettek ezek a versek, inkább önfeledten
improvizatívak, a rokokó vagy a flamboyant gótika erőtől
duzzadó kompozícióit idézve. Ha az életet holmi
célelvűség jegyében gyökre vonnánk, a madarak
morzeábécét füttyögnének a fán… Tudja ezt Székely
Szabolcs, és fölös erőit okosan, pimaszul felhasználva
ropja, szaporázza. Takarékoskodjék az, akinek nem futja…
„Kőről kőre ugrálok én is / alkalmi súlypontnyi
bizonyosság”: ez a súlypontbillegtetés nem tét nélkül
való, benne van az elesés, elbukás kockázata, ám
hozzátársul a levegőbe emelkedés könnyed mámora is.
Az improvizáció, jól tudjuk, nem
találomra lefogott hangok katyvasza, hanem szabad eligazodás
rengetegféle, nagyon pontosan ismert zenei megoldás között.
Hogy valaki a könynyedség látszatát keltve
perdüljön-forduljon, előbb rengeteg gyakorlással rendkívüli
erőt és hajlékonyságot kell szereznie. Székely Szabolcs
virtuozitása nem egyszerű ügyes formakészség, amilyenért a
jó magyarosok fejét megsimogatják. Jól mutatja ezt az „uszpuruntu”
nyelven írt Húsdal, mely egyszerű rím- és fonetikai
játék létére („gúzsba húzva bús a hús”) kesernyés
létfilozófiával ajándékoz meg. Vagy ott az Altató,
mely Weöres Csiribirijét „olvassa össze” az
elalvás előtti birkaszámlálás gyermeki szokásával, a
szaporázós, szaggatott ritmus indoklásaként megjelölve a vérkeringést
felgyorsító lázat. Ahogy van zenei mondat és lélegzetvétel,
illetve sportolói légzéstechnika, ugyanúgy létezik költői
is, és Székely Szabolcs teljes birtokában van ennek a
tudásnak. Többnyire formában ír, de blankverseiben is
érezhető a belső tagolás jóleső iskolázottsága. Nem
fullad ki, győzi szusszal, de sosem lihegi túl a verset.
Hasonlatai kidolgozottak,
szemléletesek, semmit sem magyaráz túl, de nem is bíz a
véletlenre. „Bordád tizennégy ujja feszít meg akkor /
marokra fog belülről megragadja / lágy párnáit belső
szerveidnek” – írja, máshol meg: „láttam a várost mint
ezüsttálcát / mit elegáns fedőként burkolt a szmog /
fogantyúja aranyból: napkorong”. Megint máshol kibont egy
költőietlen szóban szunnyadó lírai erőt: elsiratja a
telefonfülkét, és csattanóvá emeli a ritmikai idomításnak
meglepően jól engedelmeskedő, hivatalos szószörnyet: „mi
lesz a telefonkészülékkel”. A fülkék, a helyben utazás e
fura kellékei, az éter egykori „játszó-terei” alig egy
nemzedékkel újdonságuk ideje után (szinte patinát kapni sem
volt idejük) eltűnnek a mobilvilág forgatagában. A rekviemet
dúdoló vers-én nem kérkedik holmi szindbádos múltba
révedéssel, szellemében nagyon is ott vibrál, zsibong a
korral. Csak éppen képes megállni, visszanézni, siratni.
Olykor szívesen elrugaszkodik a
talajtól, fellibben éteri, már-már pátoszi magasságokba,
Szép Ernő-s naivitással sorsközösségre lépve a „bús,
pesti néppel”, emberekkel, emberiséggel, s pattanásig
feszíti a húrt: „szerelmem / napfényben öntudatlan
mosolygás // miféle örök benzingőz lebeg”, ám
arányérzéke visszarántja a földre, józanul csapja le a
labdát: „Budapest / letüdőztelek”. Ért a zárlat
művészetéhez is: versei nem egyszerűen elfáradnak,
megállnak, valahogy csak véget érnek, netán
végelgyengülésben kimúlnak, hanem rendre csattanóban
összegződnek: némelyik utolsó sor akár szállóigévé is
válhatna, reklámkampányt lehetne velük indítani.
Virtuóz technika és gyermeki
fantázia kettőse azonban ne vezessen félre: ne higgyük ezt az
attitűdöt holmi cukros, angyali ártatlanságnak, ősnaiv
szenvelgésnek. Székely leszámolt a gyerekkorral, tudja, hogy
„törnek a csontok a szárnyadban”, és rögzíti:
„felnövésem darabnyi pátosz”. Már tud a fuldoklásról,
az „életmentő halálfélelemről”, arról, hogy útja az
életpálya (sínpálya) vége felé vezet. Lírája alapvetően
alanyi, egyetemes mértékegysége az „én”. Nem
nagybetűvel, csak amúgy egyszerűen, a tüdőröntgenleleten
olvasható felirat precizitásával („tüdőm mint a budapesti
átlagé”). Ezen a prizmán szűri át a világ
fénytöréseit: „hiába forradalmak válóper halál /
önmagadból nem mozdít ki többet”. Ebbe a pontba
sűrűsödik történelem és családtörténet, itt
érzékelhető a lét szakadéka: „két vállra fektetve nézem
örvény / nyeli el kettős egymagam”. Impozáns
„trükkje”, hogy személyiségén keresztül érzékeltetni
képes a személyfelettit, az egyéniben az egyetemest.
