Nagy Miklós Mihály

Háry János utódai

A magyar katonai utazási irodalom

A preromantika és a romantika irodalma a messzi világokat járt katonát kedélyesen mesélő, hihetetlen kalandokat átélt, öregkorára barátait színes történetekkel szórakoztató hadfinak ábrázolta. Így született a nagyotmondó katona, Münchhausen és Háry János alakja. Ahogy Garay János Az obsitos című művében Háry János, a napóleoni háborúkból hazatért hadfi ül – a potrohos bíró, a furfangos diák és a falusi kocsmában iszogató parasztok körében – és mesél soha meg nem történt hőstettekről, vitézi érdemekről: az emberi történelem időtlen alakját, a mindennapok apró dolgait hősies helytállásokká felnagyító katona figuráját kelti életre. Ugyanezt mondhatjuk el Bürger Münchhausenjéről is. Történeteikben kevésbé a háborús kalandok az érdekesek, mint az, ahogyan megtörtént eseményeket kiszíneznek, felnagyítanak, ahogyan az általuk talán soha sem látott tájakat, országokat fantáziájukkal kifestik. Háry János nyilván az Alpok égbe nyúló hegyeinek méreteit érzékeltetendő mesél így:

…És midőn bejárta szép Tirolországot,
A stájer hegyekben oly magasra hágott:

Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja,
A hegyet végiglen, csak hason mászhatta…

A kalandok elmesélésekor Münchhausent és Háryt az sem zavarja, hogy ha már a korabeli geográfia által is lehetetlennek tartott jelenségekkel szórakoztatják hallgatóikat. Amikor Münchhausen víziló hátán tesz kirándulást a tenger fenekére, ott hatalmas fákat talál, amelyeken homár, rák, osztriga, languszta, kagyló, tengeri csiga terem olyan mennyiségben, hogy ami a tengerpartra vetődik, az csak hulladékszámba megy. Miután történeteikkel valóban csak szórakoztatni akarnak, egyáltalán nem ragaszkodnak a világ valós jelenségeihez; esetükben mintha nem is csak a különös kalandok lennének a fontosak, hanem maga a minél furcsább, minél hihetetlenebb történetek kitalálása. Mégsem mondhatjuk azt, hogy Münchhausen és Háry meséinek ne lenne valami valóságmagvuk. Azon túl, hogy mindketten élő történelmi alakok voltak, csodálatos kalandjaikkal, hihetetlen háborús és földrajzi élményeikkel a 17. és 18. század egy sajátos európai jelenségét, társadalmi élményét testesítették meg: a világjáró katonáét. Ez a társadalmi élmény jelenti hátterét Münchhausen báró és az obsitos Háry János történeteinek, és ez lelhető fel Petőfi Sándor János vitézében is, amikor a párját kereső hős vándorol országról országra, és közben bőven kijut neki a hadakozásból is.

A kor magyar társadalmát tekintve bizonyára a legalsóbb néprétegeket is érintő jelenség volt a világot járt katona, mert a Rákóczi-szabadságharc bukása után tűnik fel Európa szinte minden államának hadseregében a magyar mintára, legtöbbször pedig magyar legénységből létrehozott huszárság intézménye,1 ami egyben jelenti azt is: addig talán soha nem látott tömegben hagyják el szülőföldjüket paraszti sorból származó honfitársaink, hogy leszolgálva – gyakorta évtizedes – katonaidejüket, messzi tájak ismeretével gazdagodva térjenek haza. A kor világát, a messzi hadszínterek földrajzi képét az ő elbeszéléseikből ismerhette meg a paraszti társadalom, amelynek mobilitása alig terjedt túl a szülőfalu határán, a legközelebbi vásárhely távolságán. A háborút járt katona egyre színesedő, családi, falusi legendákká nemesülő elbeszéléseivel, ezzel a sajátos népköltészeti műfajjal kezdődik a magyar katonai utazási irodalom, e hatalmas terjedelmű kulturális kincsünk, amelyre eddig sem a magyar geográfia, sem irodalomtörténetünk, sem pedig hadtörténetírásunk nem figyelt fel.

Bőséges, feltáratlan források

A magyar társadalom földrajzi műveltségének, geográfiai világképének egyik forrása az idegenben járt magyar katonák útleíró irodalma, amely a magyar kultúra fejlődésével, a fokozódó ütemű könyv- és lapkiadással párhuzamosan a 19. század közepére kilép a Háry János-féle szájhagyományozó népköltészetből, és felveszi az utazási irodalom szabályos formáját, megteremti annak szinte minden katonai műfaját is. Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc bukása után a volt honvédsereg katonáinak tízezrei hagyják el hazánkat, keresnek a világ legkülönfélébb tájain boldogulást, új hazát. Ám kapcsolatuk az óhazával, családjukkal nem szakad meg; eleinte szórványos leveleik érkeznek haza, majd a kiegyezést követően egyre nagyobb számban jelennek meg útleírásaik, úti jegyzeteik, úti leveleik, útinaplóik és útikönyveik. A 19. század második felében megszületik és rohamosan terebélyesedik a magyar katonai utazási irodalom, fejlődésének pedig igen kedveznek az Osztrák–Magyar Monarchia viszonyai; újabb katonatömegek kelnek útra, ezúttal már nem emigránsként, hanem hivatalos katonai utazókként. Több százra tehető azoknak a magyar katonáknak a száma, akik az utazási irodalom valamely műfajában alkottak valamit, és akiknek írásai a 19., majd a 20. század tengerré bővülő utazási irodalmában szinte nyomtalanul merültek el.

Így állt elő az a sajátos helyzet, hogy van egy magyar kultúrtörténeti jelenség, amelynek – minden történész és irodalmár számára irigylendően – bőséges, zömében nyomtatott forrásai vannak, ám ezek összegyűjtése gyakorta fáradságosabb munkát jelent, mint a levéltári források felkutatása. A kisebb kutatási nehézséget a magyar katonai utazási irodalom könyvészetének összegyűjtése jelenti, hiszen e téren néhány bibliográfia rendelkezésünkre áll. Ezek közül ki kell emelnünk Kacziány Géza A magyar mémoire-irodalom 1848-tól 1914-ig (1917) című annotált bibliográfiáját,2 amely a tárgyidőszak katonai emlékiratait is tartalmazza. Esetében pusztán a földrajzi vonatkozású, valójában útleíró művek kiválogatása jelenthet problémát, hiszen akkoriban már alig született olyan emlékirat, amely ne tartalmazott volna valamilyen jól-rosszul elkészített tájleírást is. A kutató a továbbiakban elsősorban Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című (1891–1914) tizennégy kötetes biobibliográfiájára, valamint a folytatását és kiegészítését jelentő Gulyás Pál-féle Magyar írók élete és munkáira (1939-től) támaszkodhat, amelynek kiadása – jellemezve a magyar tudományos közéletet – még mindig csak közepe táján jár. A legnagyobb nehézséggel a napilapokban és folyóiratokban megjelent katonai útleírások, úti jegyzetek, úti levelek összegyűjtése során szembesülünk. E téren elsősorban Szinnyei József Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma, Történelem és segédtudományai két kötetére kell hagyatkoznunk. Ennek első kötete a Hazai folyóiratok, évkönyvek, naptárak és iskolai értesítvények repertóriuma 1778–1873 (1874), míg a második a Hírlapok 1731–1880 (1885) címet viseli. Pontos mutatórendszerüknek köszönhetően mindkettő jól használható, bár a szerzők kilétének, katonai voltának megállapítására szinte minden tételt vissza kell keresni Szinnyei már említett biobibliográfiájában. Amit azonban e bibliográfiákban és repertóriumokban találunk, az csak a jéghegy csúcsa. Mivel ezek adatait már 1873-ban, illetve 1880-ban lezárták, a későbbiekben a kutató kénytelen a különböző napi-, hetilapok és folyóiratok repertóriumaihoz fordulni. Pontosan fogalmazva: kénytelen lenne, mert a korszakra vonatkozó magyar periodikák repertóriumai igen hiányosak. Szinte alig van olyan folyóiratunk, lapunk, amelynek kész repertóriuma lenne. Erősen érezhető ez a hiány a napi- és hetilapok esetében, amikor még a Vasárnapi Ujságnak is csak kéziratos repertóriuma ismert.3 Különösen súlyos problémával állunk szemben annak tudatában, hogy a századfordulón, majd a két világháború közötti évtizedekben Magyarországon szinte nincsen olyan napi-, hetilap, amely ne alkalmazna katonai szakírót, amely ne közölne kisebb-nagyobb rendszerességgel katonai útleírásokat is az egyre nagyobb számú útleírások mellett.

A katonai utazási irodalom összegyűjtésében tulajdonképpen nem segít minket Havass Rezső Magyar földrajzi könyvtár című bibliográfiája (1893) sem, mert az ugyan mintegy 4700 bibliográfiai tételt (könyvek, folyóiratok, cikkek, értekezések, hírlapcikkek) tartalmaz, de a kezdetektől csak 1849-ig tárja fel a releváns szakirodalmat. Előrelépést az jelentene, ha a magyar geográfustársadalom végre kiadatná a Magyar Földrajzi Társaság egykori könyvtárosa és bibliográfusa, Dubovitz István hagyatékában található, mintegy 40-50 ezer tételnyi bibliográfiát, amely egyrészt kiegészíti Havass Rezső gyűjtését, másrészt 1961-ig bezárólag teljes földrajzi bibliográfiai feltárást tartalmaz.4 A magyar katonai utazási irodalom összegyűjtése során valódi segítséget nem nyújt a Balázs Dénes szerkesztésében 1993-ban, a Panoráma Kiadónál megjelent Magyar utazók lexikona sem, mert ennek írói ugyan a gyűjtést kiterjesztették a bujdosókra, politikai menekültekre, hadifoglyokra is, ám valójában a világot járt katonák csak véletlenszerűen kerültek be a kötetbe – az a néhány személy, aki a magyar geográfusok számára közismert volt –, az életrajzi adatokat tekintve pedig a szerzők elsősorban, ahol más nem állt rendelkezésre, Szinnyei biobibliográfiájára támaszkodtak. Nyilván a repertóriumok hiányából eredően jött létre az a sajátos helyzet, hogy népszerűsítő geográfiai irodalmunk utazástörténeti köteteiben, antológiáiban rendre ugyanaz a néhány katonautazó tűnik fel: Benyovszky Móric, Czetz János, Bozóky Dezső, Jetting Károly. A magyar katonai utazási irodalmat még a Lázár István szerkesztésében 1986-ban megjelent Világjárók – világlátók, Régi magyar utazók antológiája is mellőzi. Idéz ugyan szöveget Festetics Rudolftól – a századforduló botrányos házasságairól és utazásairól híres világjárójától –, ám utazásai idején e gróf már nem tartozott a Monarchia fegyveres erőinek kötelékébe, és bár magyarnak vallotta magát, nemzetünk nyelvét nem ismerte.

Mindezek ellenére nem mondhatjuk, hogy a magyar katonautazó alakja teljesen ismeretlen lenne a magyar társadalom előtt, hiszen a magyar prózairodalom révén világot járt katonáink némelyikének életrajzát megismerhettük. A leghíresebb ezek közül talán Sárközi György Mint oldott kéve (1931) című regénye, amely az 1848–1849. évi szabadságharc tábori lelkészének, Mednyánszky Cézárnak állít emléket. A közelmúlt magyar regényirodalmából pedig Almásy László, a Szahara és Afrika kutatójának életrajzát említjük meg, amelyet a mai magyar fiatal kartográfusnemzedék tagja, Török Zsolt publikált Salaam Almásy címmel (1998).5 Feltűnő, hogy a magyar világjáró hadfi alakja leginkább ifjúsági irodalmunkban hódított teret. E jelenség nyilván összefügg azzal, hogy a magyar geográfiai szakirodalom, a földrajztudomány – gyakorta európai és világhírű – művelői is többnyire népszerűsítő céllal foglalkoznak a magyar utazók történetével. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a magyar világjárókat legteljesebben feldolgozó mű, a Havasné Bede Piroska és Somogyi Sándor szerkesztésében a Tankönyvkiadónál 1973-ban megjelent Magyar utazók, földrajzi felfedezők sem volt más, mint a magyar geográfustársadalom akkori elitjét megmozgató tudományos-népszerűsítő vállalkozás. E tekintetben a nyolcvanas években történt előrelépés; amikor 1983-ban Magyar Földrajzi Gyűjtemény néven Érden – az azóta elhunyt földrajzi szakíró, útikönyvek sorának írója, Balázs Dénes kitartó harcának eredményeként – megalakult a Magyar Földrajzi Múzeum, amely hamarosan megindította folyóiratát.6 Ennek ellenére az utazóinkat, katonautazóinkat népszerűsítő irodalmi művek zöme továbbra is az ifjúsági irodalom kategóriájába tartozik. Néhány regényírónk szívesen foglalkozott e hálásnak tetsző témával. A teljesség igénye nélkül érdemes talán megemlíteni néhányat. A századforduló éveiben jelenteti meg Radó Vilmos Újvári Miklós
A magyar Robinson című ifjúsági regényét (1899), amely nem volt más, mint a Szekér Joakim Alajos-féle, 1808–1809-ben megjelent első magyar robinzonád modernizált változata. A robinzonád és a katonautazóról szóló ifjúsági regény sajátos ötvözete volt Hunyadi József Hét tenger vándora című ifjúsági regénye (1964), amely Jetting Károly életét dolgozta fel. Benyovszky Móricz életrajzát Rónaszegi Miklós írta át ifjúsági regénnyé – A nagy játszma (1955) –, míg az utóbbi bő két évtized terméséből két ifjúsági dokumentumregényt említünk, mindkettő Bogáti Péter munkája: az amerikai polgárháború legendás lovastisztjévé vált Zágonyi Károly életét feldolgozó Őrnagy úr, keressen magának ellenséget! (1978), valamint a magyar tudományos közéletben is szerepet játszó, Észak-Amerikát és Mexikót bejárt emigráns, László Károly életrajzát bemutató A mahagóni ember (1986).

Az ifjúsági irodalmon keresztül időnként ugyan feltűnik a magyar katonautazó alakja, ez azonban még nem jelenti, hogy teljes egészében ismernénk magyar katonai utazási irodalmunkat. E téren a munka elején tartunk; a felszínt látjuk, de hogy mi rejtőzhet a mélyben, a századforduló, a 20. század heti- és napilapjainak elfeledett hasábjain, arról csak elképzeléseink lehetnek.7

Régi magyar katonautazók

A magyar katonautazó alakja, vagyis azé a honfitársunké, akinek utazása katonaként, katonai célból történik, de mégis együtt jár a földrajzi megismeréssel, egyidős a magyar nemzettel. Ahogy elődeink az őshazából vándoroltak Levédiába, Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe, nemcsak újabb és újabb hazára leltek, hanem vándorlásaik során újabb és újabb tájakat ismertek meg, hiszen a főleg legeltető állattenyésztésből élő társadalom számára létkérdés volt a minél bővebb legelőterületek birtokbavétele. Mivel pedig a társadalom férfi tagjai egyben fegyverforgató katonák is voltak, az új szállásterületek felkutatására, kifürkészésére, megismerésére előreküldött honfitársainkat kell az első magyar katonautazóknak tekintenünk. Ahogy az egykori magyar történész, Márki Sándor szerint a magyar történelem utazással kezdődött,8 bátran mondhatjuk: a magyar utazás története élén a magyar katona alakja áll. Így nem csoda, ha első írásos nyelvemlékünkben, a tihanyi apátság alapítólevelében (1055) már ott találjuk a magyar történelem első utalását a hadügy és az utazás kapcsolatára, amikor a földrajzi helynevek között az oklevél a Fehérvárra vivő hadi útról beszél.9 

A Kárpát-medencében megtelepedett magyarság nagy társadalmi élményét minden bizonnyal a kalandozó hadjáratok jelentették; ezek során jutottak el magyar erők Európa hihetetlenül távoli térségeibe is – Szászországba, Burgundiába, Párizsba, az Ebro folyón túlra –, és a zsákmány mellett hozták magukkal az idegen tájak, idegen vidékek ismeretét. Maga a tény, hogy a honfoglalást követő mintegy fél évszázadon át, egészen az augsburgi csatáig (955) folyamatosan tartottak a magyar kalandozó hadjáratok, arra utal, hogy a korabeli magyarságnak alapos geográfiai tájékozottsága volt a kontinens országairól, hiszen a nagy távolságra elvivő hadjáratok a földrajzi ismeretek tudatos gyűjtése nélkül aligha lehettek volna sikeresek. Az augsburgi ütközetet követően befelé forduló, saját belső viszonyait rendező magyarság a kereszténység felvétele után hamarosan újabb háborúkat vívott, immár csak a Kárpát-medence közelében. A bizánci császárság elleni háborúk, a Halicsba vezetett hadjáratok a magyarság geográfiai képének újabb bővülését eredményezték. Később II. Endre szentföldi keresztes hadjárata már ismét olyan vidékekre, olyan távolságokra vitte el a magyar hadakat, amilyenekre legközelebb csak a 19. század közepén, Habsburg Miksa mexikói császársága idején nyílik majd lehetőség. Az Árpád-házi királyok után az Anjou-uralkodók alatt jártak magyar hadak viszonylag nagy távolságra hazánktól, Itália földjén. Ezekből a századokból már név szerint ismerünk világot járt magyar katonákat. Gondoljunk csak II. Endre király keresztes seregének közmondásossá vált Makó nevű vitézére, aki alkoholtól mámoros állapotában már a dalmáciai Spalato városánál azt hitte, hogy megérkeztek Jeruzsálembe, és ezzel elvetette napjaink magyar közmondásának magvát: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.10 Nagy Lajos királyunk seregében szolgált a hatalmas erejű, később legendássá vált Toldi Miklós, akinek hőstettei, párviadaljai még évszázadok múlva is éltek a nép tudatában, legalábbis ezt bizonyítja, hogy Ilosvai Selymes Péter a 16. század végén írt róla költeményt, Toldi Miklós históriája címmel. Ám magyar katonák, lovagok nemcsak a királyi hadakban jártak külföldön, hanem olykor egyedül is. Ilyenek voltak a gyakorta vallási célból az akkor ismert világ valamely szent helyére útra kelő magyar katonák, lovagok. A purgatóriumjárás több vitézünket is nekiindulásra késztette. A lelki megtisztulás, a bűnök levezeklése utáni vágyakozásnak köszönhetjük késő középkori lovagutazóinkat, így Nagy Lajos király György vitézét, aki a lelkét terhelő kétszázötven gyilkosság bűnét levezeklendő indult, az akkori világ végén (Írországban) lévő Szent Patrik Purgatóriumába – földrajzilag Ulster tartomány Donegal nevű grófságának Angyalok-szigetén található barlangjába –, ahová az utat (1353-ban) zömében gyalog megtéve, Spanyolországot is érintve érkezett meg. Másik híres purgatóriumjáró lovagunk Tar Lőrinc volt, aki már Zsigmond király uralkodása idején járt Szent Patrik Purgatóriumában, 1409 és 1411 között.11 A két utazás között eltelt fél évszázad, úgy tűnik, a magyar szellemi életben a változások kora volt. Dercsényi Dezső Nagy Lajos király koráról írott monográfiájában hívta fel a figyelmet a két utazás indítóokai közötti eltérésre. Míg György vitézt, a középkori lovagot nyugtalan lelkiismerete hajtja Szent Patrik Purgatóriumába, addig Tar Lőrincet már a lélek létezésében és halhatatlanságában való kétkedése viszi oda.12 Láthatóan Tar Lőrinccel kezdődik a magyar reneszánsz utazók és katonai világjárók kora, amely teljesen eltér az okcidens katonautazóinak történetétől.

A 15. század elején, azokban az évtizedekben, amikor Zsigmond uralma alatt a Balkán-félszigeten új, rohamosan terjeszkedő hatalom, a Török Birodalom nyomul észak felé, Hispánia népei – befejezvén a mór megszállók elleni csaknem fél évezredes harcukat – megkezdik az óceánok meghódítását, ami az elkövetkező évszázadban e nemzetek fő élménye, összetartó ereje lesz. Szerb Antal megfogalmazásában: „a fausti ember nagy expanziója a térben”.13 Míg Európa nyugati társadalmainak figyelme egyre inkább a tengerek, óceánok felé fordul, addig a magyarság kénytelen keleti és déli irányba tekinteni. Míg a hispán utazók, katonautazók Afrika, Ázsia, majd Amerika partjai mentén újabb és újabb birodalmakat hódítanak meg, addig magyar társaik főleg rabokként, esetleg követekként járnak legtöbbször a Török Birodalomban vagy valamely keleti országban – szövetségest keresve a közös oszmán ellenség ellen.14 Magyar utazók nyilván e korban is jártak Európa nyugati tájain, ám a magyar hadügy Kárpát-medencéhez való kötöttsége ekkoriban határozta meg leginkább a magyar katonai utazások irányát: a dél felé nyitott medencéből déli és keleti irányba.15 A török elleni védelem határozta meg mind katonai utazásaink irányát, mind katonai utazási irodalmunk jellegét. Míg a Nyugat népeinél a katonai utazási irodalom gyakorta győztes hadjáratokhoz, újonnan felfedezett és meghódított birodalmakhoz és ezek földrajzi leírásához kötődik – erre példa Cortez levelei V. Károly császárhoz –, addig a magyar katonautazók egyben követek is, vagy éppen rabok, akiket a honvédelem ügye tett keleti utazóvá. E különbözőség és irányultság csak részben változik a Rákóczi-szabadságharc korában, amikor magyar katona- és követutazók újból a Török Birodalom felé tartanak, előbb szövetségest, majd a küzdelem bukása után menedéket keresve. Körükbe tartozott Pápai János kuruc diplomata és katona, aki törökországi útjairól igen érdekes, a kor Konstantinápolyának politikai világáról sokatmondó diáriumot vezetett, és a török állami életről rendre küldözte haza leveleit.16 A kor politikai viszonyai és a Kárpát-medence kontinensen belüli sajátos fekvése determinálta, hogy amikor a magyar protestánsok – nyilván Rákóczi fejedelem tudtával – segélykérő követséget menesztettek a kor nagyhatalmának, Svédországnak királyához, a legendás katonauralkodóhoz, XII. Károlyhoz, e követségnek is keleti irányba kellett útra kelnie, hogy Krmann Dániel szuperintendens vezetésével az ukrajnai Poltavában, a végzetes csata előtti napokban érjenek el az uralkodóhoz, és szemtanúi lehessenek a svéd sereg vereségének, s ezzel a lehetséges svéd szövetség semmivé válásának is.17 

Földrajzi irányát tekintve a magyar katonai utazás történetében változás a Rákóczi-szabadságharc után következik be, amikor magyar csapatok jelennek meg Európában, szinte minden hadszíntéren. Beköszönt Münchhausen és Háry János kora, amelyet 1849 őszétől új időszak vált fel. A szájhagyományok útján terjedő utazási élmények helyére a nyomtatásban megjelent katonai utazási irodalom lép, amely ezzel egy időben a világ minden égtája felé nyit.

A Sánta Huszár és társai

A honvédsereg hazánkat elhagyó emigránsainak útja előbb Törökországba vezetett, hogy onnan szóródjanak szét a világ égtájai felé. A magyar katonák e hatalmas tömege hamarosan feltűnt a világ akkori háborúiban, míg az emigráció prominens személyei aktív politikai tevékenységet folytattak. Geográfiai szempontból pedig külön érdekessége mozgalmuknak, hogy mind a tisztek, mind a legénység tagjai viszonylag nagy mennyiségben tették közzé – főleg 1867 után – emlékirataikat, amelyek gyakorta szép földrajzi leírásokat is tartalmaztak. Emigráns tisztjeink emlékirataiból először Kinizsi István A „Sánta Huszár” naplója címmel publikált (1895) memoárját említjük, amely csak szerzője halála (1886) után jelent meg. Kinizsi Bem tábornok seregében szolgált, majd a szabadságharc bukása után előbb ő is Törökországba került, onnan pedig Mészáros Lázár tábornok kíséretében utazott Angliába, ahonnan hamarosan New Yorkba hajózott. Amerikában volt kőfaragó, cukorgyári munkás, patikárius és lovászmester, mígnem a honvágytól űzve kegyelemért folyamodott az osztrák hatóságokhoz, és minthogy az amnesztiát társainál jóval előbb megkapta, 1856-ban hazatért Magyarországra.18
 A magyar katonautazók bemutatását okkal kezdjük vele: emlékirata, amely 1853-ig mondja el az emigráció történetét, szinte egyenes folytatása Háry János történeteinek. Jóllehet Kinizsi megtörtént, apró-cseprő eseményeket mond el, de mindezt olyan humorral, oly anekdotázó kedvvel teszi, mintha nem is száműzöttekről, hanem a békegarnizon mindennapjait élő katonákról volna szó. Színes történeteivel talán csak gúnynevének – a Sánta Huszár – eredete áll ellentétben, mert annak igen prózai oka volt. A téli hadjáratok viszontagságait lábai sínylették meg legjobban, ami miatt gyakorta sántikált. Emlékiratát olvasva láthatóan nagy kedvvel írt, természetesen volt is miről; azok közé tartozott, akikkel mindig történik valami. Már a török városba, Szlatinába való bevonulása sem volt mentes a véletlen, ám Háry Jánoshoz méltóan jól végződött balesettől. Erről memoárjában így számolt be: „Menet közben egyik sarkantyúm taréjáról a szeg kihullván, András, Sáritól, a markotányosnénktól hirtelenében egy gombostűt kért, s azzal pótolta a kihullott szeget. a mint a gombostűt visszagörbíté, hegye lovaglás közben más irányt vett, mint a minőt annak András adott, s ennek következtében barna kanczám, a mint Szlatinára bevonúltunk, olyan tánczot járt, hogy csak az ige tartott meg a hátán. Megbámulta azt a város végire kivonult női sereg, meg a török tiszti kar is, de meg különösen Abdullah bimbási; annyira, hogy midőn leszálltam róla, azonnal hozzám jött és kért, hogy cseréljek vele lovat. Elővezettetett egy szép pej arabs csődört, és egy török szürke kanczát…”19 

Az ilyen és hasonló kedves történetek mellett Kinizsi szívesen beszélt az emigráció mindennapi életéről és a bejárt vidékekről is. 1850-ben fordult meg Brusszában, ahonnan lóháton indultak tovább az emigráció legendás gyűjtőhelyére, Kiutahiába: „A városból kiérve virágos kertek, czitrom- és narancsültetvények, szőlőtelepek, cseresznye-, dió- és gránátalmafák között vezetett (mesébe illő) regényes útunk; később gyönyörű gesztenye erdőben pihentünk, és estefelé szederfa-ültetvények között értünk Ákszu (Fehérvíz) faluba. Ápril 7-én Jenígyöl (vagy Ejnegyől) volt állomásunk, hol Ács Gidával egy elhagyatott ház padlásán háltam. Másnap lassan hágva igen kies vidékeken át értünk a megragadó szépfekvésű Kursuná-ra (Ólmos). Ápril 9-én mindig emelkedve vadregényes tájakon értünk Bázárdzsikra (Vásárhely), honnan másnap őserdők közt és kietlen bérczeken tíz órán át tartó igen fáradságos lovaglás után értük el a szegény, rakófákból készült Dodurga falut. E magas hegyvidéken már zab sem tenyészik, lakósait Kis-Ázsia leghírhedtebb zsiványainak mondják, e zsiványok azonban minket szíves vendégszeretettel fogadtak és láttak el…”20 

Kinizsi emlékiratából nem véletlenül idéztük e két viszonylag terjedelmes szövegrészt; ezekkel ábrázolandó a magyar katonai utazási irodalom legfőbb jellemzőjét, a háborús, a katonai események és a tájleírás egyidejű megjelenését. Katonai utazási irodalmunk zömét ez jellemzi, kivételt csak a 19. század végétől feltűnő tudományos expedíciókban részt vevők útleírásai jelentenek. E kettősség uralja a 19. század közepétől a teljes magyar katonai utazási irodalmat; legyen szó akár emigráns katonautazókról vagy akár hivatalosan, valamely hadjáratban járt katonáról. A súlypont egyéni műveltség, látásmód, iskolázottság függvényében eltolódhat ugyan vagy a tájleírás, vagy a katonai események ismertetése felé, de a kettősség mindvégig katonai utazási irodalmunk legfőbb jellemzője marad. Ezt figyelhetjük meg Klapka György memoárjában – Emlékeimből (1886) –, amelyben elsődlegességet ugyan az emigráció politikai eseményei élveznek, de azért találunk benne kalandos utazási élményeket, szűkre szabott tájleírásokat is.21 Honvédemigránsaink emlékiratai között Teleki Sándor gróf Emlékeim című, két kötetben megjelent (1879–1880) művében olvashatunk utazási élményeket, míg Garibaldi alatt 1859-ben című memoárját (1883) a politikai események leírása uralja. Emigránsaink sorában feltétlenül meg kell említenünk László Károly nevét, akinek naplóját a Franklin Társulat 1887-ben e terjedelmes címmel adta ki: Napló-töredék az 1849-ik menekülteket, internáltakat, különösen Kossuthot és környezetét illetőleg, Törökországban és az Amerikai Egyesült-Államokban. E kötetben László Károly naplója 1852. július közepéig kíséri végig a történéseket, elsősorban a politikai események leírásával. László Károly a későbbi években jelentős utazásokat tett Amerikában, és hosszú éveket töltött Mexikóban. Utazástörténeti szempontból életének ezek az évei érdemelnek figyelmet. László Latin-Amerikában is vezette naplóit, amelyeket Ács Tivadar rendezett sajtó alá 1942-ben; ekkor publikálta a magyar emigráns 1850–1867 közötti visszaemlékezéseit.22 Jóllehet László Károly mindkét naplójában szép földrajzi leírásokat találunk, a magyar katonai utazás története szempontjából az ő esetében mégsem e dokumentumok a legfontosabbak. László Károly Mexikóból rendre küldte haza útleírásait, természettudományos megfigyeléseit tartalmazó leveleit, amelyeket a korszak magyar lapjai – elsősorban a Vasárnapi Ujság – szívesen közöltek (1858–1868). Naplóival és úti leveleivel László Károly bevonult a magyar utazástörténetbe és – mint tanulmányunk első felében említettük – az ifjúsági irodalomba is.

A katonai emlékiratok már említett kettős jellegét figyelhetjük meg Lakos Lajos Visszaemlékezés Törökországra (1875, 1876, 1877) című emlékiratában is. Lakos hivatásos tisztként szolgált a Monarchia hadseregében, majd 1875-ben Törökországba ment, ahol az ottani konzulátusunkon alkalmazták. 1876-ban Kis-Ázsiában tett tanulmányutat, később, az orosz–török háború kitörésekor belépett a török hadsereg lengyel légiójába. Részt vett a hadjáratban, amelyről több fővárosi lapnak is tudósított.23 Emlékiratát 1895-ben Nagyváradon nyomtatta ki Laszky Ármin nyomdája. Memoárja – jó haditudósító művéhez híven – két részből állt: először tematikusan feldolgozta az orosz–román–török háború politikai hátterét és eseményeit, majd külön részben leírta saját élményeit is, amelyek elég sötét képet festettek a Balkán-félszigeten uralkodó közállapotokról. Megérkezése napján a török fővárosban rögtön utcai gyilkosság szemtanúja lett: „…Midőn nargilém illatos füstjét így élveztem, közvetlen előttem egy durranás lett hallható, majd egy jajkiáltás s ezt követőleg egy zuhanás.

Egy töröknek szólt a végzetes lövés, kivel szemben egy görög haragosa jött s ki előbbit nyílt utczán száz meg száz ember szeme láttára lelőtte. Ebben voltaképen semmi különös nem volna, mert hisz’ ez nálunk vagy bárhol is megtörténhetik.

Különös volt azonban az esetnél az, hogy mindenki helyén ülve maradt és nem akadt ember, ki a gyilkost feltartóztatni merte s így ez mintha mi sem történt volna, egész nyugodtan tovább ballagott.

Én ugyan székemről felállottam s a szerencsétlen áldozathoz siettem, de a többi vendégek biztatásomra sem mozdulván, én is példájukat követtem s visszatérve, tovább szívtam nargilémet; ezalatt a gyilkos a hullámzó nép között egyszerre eltűnt…”24 Lakos idézett történetében nem is annyira a gyilkosság ténye érdekes, hanem a viselkedésbeli különbség, amire a századforduló világjáró magyar katonái rendre rácsodálkoznak.

Mint ahogy rácsodálkozott Sasvári Ármin is, aki 1878-ban vett részt Bosznia okkupációjában, és haditudósítóként a Pesti Naplónak írt harctéri leveleket. Ezeket egy év múlva Bakalevelek a boszniai hadjáratból címmel önálló kötetben meg is jelentette, a mű címoldalán pedig így határozta meg magát: Írta Sasvári Ármin Mollináry-baka. Sasvári elsősorban a háború érdekességeiről tudósított, de az eltérő kultúra felfedezésének izgalma tetten érhető minden sorában. Ez, az idegen kultúrával való találkozás élménye lesz a magyar katonai utazási irodalom másik jellemzője, amely már az amerikai polgárháború és a mexikói háború magyar katonautazóinál is megjelenik.

Idegen kultúrák bűvöletében

Az amerikai polgárháború hadszínterein járt magyar katonák olyan világgal, olyan társadalommal találkoztak, amely merőben különbözött a hazaitól, az Európában megszokottól. Jól példázzák ezt egy, a háborúba vetődött magyar hadfi, Láng Henrik úti levelei, amelyek – tartalmukat tekintve – két világot állítanak egymással szembe, az amerikai és a magyar s dél-európai társadalmi viszonyokat. Láng Henrik életéről igen keveset – mondhatnánk semmit sem – tudunk. Szinnyei már említett biobibliográfiájának VII. kötete (1900) is csak annyit ír róla, hogy az USA fegyveres erőinek nyugállományú századosa, aki 1851-ben vándorolt ki Konstantinápolyba, onnan pedig Észak-Amerikába. Ennél valamivel többet tudunk meg róla Ács Tivadarnak az amerikai polgárháború magyar katonáit számba vevő kötetéből.25 Ebben rövid bekezdés foglalkozik Láng Henrikkel; a magyar katonát Asbóth Sándor tábornok a Central Park építésénél ismerte meg, ahol az éppen földmunkásként dolgozott. Láng már 1856-ban amnesztiáért folyamodott, azt meg is kapta, de mégsem tért haza. Végigharcolta a polgárháborút, és csak azután utazott Magyarországra, ahol az 1870-es években a Vasárnapi Ujságban visszaemlékezéseket írt, Ács szerint „amerikai polgárháborús élményeiről”. Szinnyei bibliográfiai adatait és Ács közlését azonban fenntartással kell kezelnünk; egyrészt mert Szinnyei eléggé pontatlanul adja meg Láng írásait, másrészt pedig mert Ács – nyilván nem olvasván az Amerikában járt magyar katona későbbi írásait – téved, amikor Láng háborús élményeiről szól. Ezekről hősünk valóban írt, ám ezzel kapcsolatos közleményei nem a Vasárnapi Ujságban jelentek meg – ott egészen másról írt –, hanem A Hon című lapban, még a polgárháború idején, illetve a Ludovika Akadémia Közlönyében, 1877-ben. Láng Henrik első úti leveleit a Szépirodalmi Közlöny hozta, 1858-ban, két sorozatban: Bukaresttől Konstantinápolyig (hat részben, augusztus 29. és szeptember 30. között), valamint Rhodustól Jeruzsálemig (hét részben, november 28. és december 23. között). A dolog érdekessége, hogy – nyilván felkeltendő az olvasók figyelmét – a Szépirodalmi Közlöny e két sorozatot megelőzően, az 1858. augusztus 15-i és 19-i számában közölte Láng Syra című „népismertetési közleményét” is. Láng Henrik tanult, iskolázott férfiú lehetett, mert láthatóan nyitott volt a természet és a társadalom legapróbb megnyilvánulásaira is. Természetesen nemét sem tagadhatta meg, hiszen úti leveleiben elég sok helyen értekezik a női nem helyi szépségeiről, sőt úti levelei szerint még leányszöktetésben is részt vesz. Már említett Syra című írásában így méltatta a görög asszonyokat: „…A nők pedig rendesen hon ülnek pipereasztaluk mellett, egészen kivágott mellü selyemruhában; keblük havát néhány átlátszó gáz-kendő takarja némileg, mely bályait még csábitóbbá teszi. Fejükön arany himzetü kis vörös fez van, melyet, koszoruként övez dus növésü holló sötét hajzat. (…) Így heverésznek ők édes mitsemtevésben pamlagjaikon, füstölgetve kis papirszivarjukat, vagy nargilejukat. Háztartásukkal keveset törődnek, de ablakukból kacérkodni szerfelett szeretnek…”26 

Láng Henrik amerikai polgárháborús élményeiről először A Hon 1865. január 6-i és 8-i
számában adott hírt, megrázó módon (Egy magyar hadifogoly a confoederált államokban). Hazaküldött levele szerint 1864 elején sebesülten a déliek fogságába esett, akik hamarosan a hírhedt andersonville-i hadifogolytáborba vitték. Ez a mocsárvidéken létesített fogolytábor iszonyatos körülményeivel a 20. századi koncentrációs lágerek árnyékát vetítette előre. Igen gyenge élelmezés, egészségügyi és orvosi ellátás hiánya, a mocsárvidék éghajlatából eredő betegségek tizedelték a foglyokat. Láng Henrik a szerencsések közé tartozott; hamarosan hadifogolycserével szabadult. Tovább harcolt a polgárháborúban, majd hazatérve a Vasárnapi Ujság hasábjain ismertette meg a magyar társadalmat az amerikai életmóddal. Ő számolt be az amerikai társadalom ünneplési szokásairól, de például Az amerikai rendőrség, valamint A titkos rendőrség az Egyesült Államokban című, a lap 1875. október 3-i és november 21-i, 28-i számában megjelent úti leveleiben ő adott hírt először a szervezett alvilág működéséről és az akkor hazánkban még szinte teljesen ismeretlen magánnyomozói intézményről. Láng Henrik nemcsak geográfiai, katonai értelemben tett meg nagy távolságokat: útja a Balkánon át az Egyesült Államokba, majd vissza hazájába valóságos időutazás. Míg a Jón-szigetvilágban erősen feudális viszonyokat lát és ír le, addig az amerikai kontinensen már a jövő, a 20. század urbánus, iparosodott társadalma születésének tanúja. Mintha a magyar katonai utazás történetében övé lenne annak érdeme, hogy úti leveleiben szembesítette egymással a múltat és a jövőt, mintha ő fedezte volna fel a magyarság számára a 20. századot.

Az idegen világokra való rácsodálkozás, az idegen kultúrák felfedezésének izgalma érződik a Habsburg Miksa mexikói császár seregében szolgáló magyar hadfiak útleírásain is. Erre a háborúra utaltunk tanulmányunk első felében, amikor arról szóltunk, hogy a keresztes hadjáratok óta nem jártak magyar csapatok – szervezett kötelékként – ilyen távol hazánktól.27 Jóllehet Mexikó és Közép-Amerika egyes vidékei ekkor már nem voltak teljesen ismeretlenek a magyar társadalom előtt, hiszen a kor nagy magyar utazója és a magyar fényképészet úttörője, Rosti Pál 1856 és 1859 között már járt e tájakon, és utazásáról igen szép útikönyvet is publikált, mégis azt kell mondanunk: a széles társadalmi rétegek e háború révén ismerték meg Mexikót. A Miksa császár kíséretében szolgált magyar katonautazóvá lett hadfiakról más helyen már többször is írtunk, így itt csak a mexikói sereg legvitézebb katonájának, Pawlowszki Edének útleírását emeljük ki.28 Pawlowszki idehaza hivatásos katonatiszt volt, de oly sok pályatársához hasonlóan ő is közhuszárként került az önkéntes hadtesthez, és utazott Mexikóba. A harcok során ott is hamar tiszt lett, a háborút Miksa császár testőrszázadának parancsnokaként fejezte be. Így az uralkodó bukásának szemtanúja volt, közvetlen közelről látta Miksa foglyul ejtését egy isten háta mögötti mexikói porfészekben, Queretaróban. A történeti hűség kedvéért itt kell megemlítetünk, hogy az a mexikói tábornok, aki a köztársaságiak oldalán vezette az ostromot, és legyőzte a császári erőket, az is magyar volt. A szabadságharc idején még Csala József néven harcolt Perczel Mór hadtestében, később kalandos úton került Mexikóba, ahol aztán Esteban Csala de Zákány néven, lovassági tábornokként, 1888-ban politikai gyilkosság áldozata lett.29 Kicsi a világ.

Pawlowszki mexikói háborúról írott emlékirata és útleírása csaknem két évtizeddel az események után jelent meg Budapesten (1882) Miksa császár mexikói szerencsétlen expeditiójának leírása, Kiváló tekintettel Queretaro 70 napig tartó ostromára címmel. Ebben Pawlowszki nemcsak az események pontos leírását adja – napjainkig ez az egyetlen magyar nyelven megjelent emlékirat a mexikói háborúról –, hanem ami ennél sokkal fontosabb: eleven képet nyújt az egész országról; természeti viszonyokról éppúgy, mint társadalmiakról, egészen a mexikói nők dohányzási szokásáig.

A rácsodálkozás, valamint a geográfia és a hadügy kettőssége jellemzi azt a katonai útleírásunkat is, amelynek szerzője szülőföldjére, Arábiába tett utazásokat. Fadlallah el Hedad Mihályról van szó. Ő 1843-ban Szíriában, arab családban született, és a császári hadsereg lóvásárló küldöttsége hozta magával, hogy idehaza – császári és királyi parancsra – katonatisztet neveljenek belőle. Hazájához és a lovakhoz élete végéig hű maradt. Katonai pályáját a méneskarnál szolgálta le, és jóllehet kereszténynek és magyarnak vallotta magát, arab anyanyelvét soha nem felejtette el, a századforduló éveiben pedig már ő vezetett lóvásárló expedíciókat a Közel-Keletre.30 Egyik ilyen útjáról írta meg Utazásom Mesopotámiában és Irak-Arábiában című útleírását (1904); ez elsősorban úti beszámoló, amelyből a katonai oldalt a hadsereg számára vásárolandó lovak megszerzésének fáradságos szakmunkája képviseli. Az úti kalandokban bővelkedő kötet bármely nem katonai útleírással felveheti a versenyt; alig ismert vidékek bejárása, izgalmas bennszülött támadások elhárítása és igen szépen megírt tájleírások teszik a művet olvasmányossá.

Földrajzi szemmel a világban

Pawlowszki Ede és Fadlallah el Hedad Mihály útleírása a magyar katonai utazási irodalom új korszakához vezet; a századforduló évtizedeire a Monarchia fegyveres erőiben már olyan tisztikar tűnik fel, amely iskolázása során rendszeres földrajzi oktatásban részesül, és ennek hatására háborús élményeit is egészen más, mondhatnánk, geográfiai szemüvegen át nézi. Míg a szabadságharc emigráns katonautazóinak zöme elsősorban az érdekességek, a földrajzi vonatkozású mozgalmas események irányába nyitott, addig a századforduló háborúiban megfordult katonáink már a természeti viszonyok, az összefoglaló tájleírások, a táj és társadalom hangulatának érzékeltetésére tesznek kísérletet. A dolog nyilván összefügg a modern ember tájszemléletének és utazási szokásainak változásával, a társadalom egyre fokozódó, tömegesedő térbeli mobilitásával is.31 Ahogy az utazás, a világlátás egyre szélesebb társadalmi rétegek számára válik elérhetővé, úgy finomul a magyar katonautazó útleírása is. A háborús jelenség – mint az utazás legfőbb oka – és a háború ábrázolása természetesen továbbra is jelen van, ám gyakorta csak az olvasó figyelmének felkeltéséért; láthatóan a táj és a társadalom bemutatása lép előtérbe. Mindez jól megfigyelhető a búr–angol háború és az első világháború afrikai hadszínterein járt magyar katonák útleírásaiban, úti beszámolóiban.

A dél-afrikai angol–búr háború magyar katonái közül e helyen kettőt emelünk ki: Luzsénszky Félixet, a háború egyik magyar hősét, aki a hadszíntérre való utazás viszontagságairól írt úti levelet, valamint Bulyovszky Károlyt, aki önálló kötetben számolt be élményeiről. Luzsénszky – Szinnyei adatai szerint – 1899 őszén utazott Transvaalba, ahol beállt a búr seregbe, több ütközetben is részt vett, majd 1900-ban tért haza, ahol a búrok mellett agitálva, előadásokat tartva járta egy ideig az országot. Úti élményeit – Utazásom Pretóriába címmel – a Vasárnapi Ujság 1902. augusztus 31-i és szeptember 7-i számában találjuk. Az írás ugyan elsősorban az utazás politikai akadályoztatásáról szólt, de nem volt érzéketlen a földrajzi nehézségek iránt sem. Aden kikötőjét például így írta le: „Ötödnap estefelé érkeztünk Ádenbe. Ez Arábia délnyugati csúcsán fekvő rendkívül érdekes és igen szép fekvésű város. Nincs benne egy fa sem, nem nő egy szál fű s az összes épületek kopár sziklára vannak építve. Tengervíznél és esővíznél más nem kapható. Az esővizet, ha ugyan van néha eső, egy sziklába vájt és sok millióba került nagy medenczében fogják fel s néha két éven át is ezt a vizet isszák, de ez is távol esik a várostól, s tömlőkben hozzák be, a mitől még rosszabb lesz az íze…”32 

Másik, már említett búrföldi utazónk, Bulyovszky Károly Boer-angol tűzben (1901) című emlékiratában örökítette meg élményeit. Tiszti rangjáról lemondva utazott Dél-Afrikába, ahol a búr hadviselést akarta tanulmányozni. újságírói igazolványokkal felszerelkezve kelt útra, azzal a szándékkal, hogy belép a búr seregbe, de látva annak állapotát, mégis inkább újságíróként vett részt a háborúban.33 Emlékiratában jól megfér egymás mellett a búr fegyveres erők leírása, a táj jellemző elemeinek összefoglalása és a búr nép jellemzése, amelyet a szerző egy, a szabadságáért mindenre kész, ám fegyelmezetlen társadalomként ábrázol.

A századforduló búr háborúját követően az első világháború idején is harcoltak magyar katonák Afrika földjén. Jelenlegi ismereteink szerint közülük kettő is írt geográfiai vonatkozású emlékiratot. Debreczeni Gyula Egy magyar katonatiszt kalandjai a legsötétebb Afrikában címmel jelentette meg – a kiadási hely és évszám megjelölése nélkül – memoárját.34 Debreczeniről ma még csak annyit tudunk, amit magáról említ kötetében: az első világháború idején Német Kelet-Afrikában hadnagyként „a 7-ik szerecsen század parancsnoka” volt. A véres harcok leírásában bővelkedő emlékirat jól szemlélteti a szakképzett tiszt geográfiai látásmódját; sorait olvasva érezhető, hogy Debreczeni élvezettel ábrázolta Német Kelet-Afrika tájait, nem esett nehezére társadalmi és földrajzi képeket alkotni. Ugyanez mondható el másik, Német Kelet-Afrikában harcolt magyar katonánkról, Kálmán Gézáról is, aki Miaka ile címmel a Pátria Kiadónál publikálta 1923-ban művét. Kálmánt a háború tette utazóvá, saját fogalmazása szerint: „A hadjárat kényszere elvezetett még ki nem kutatott tájakra, ismeretlen vagy kevéssé ismert bennszülött törzsek közé…”35 Tegyük hozzá, a magyar katonai utazási irodalom szerencséjére, mert míg Debreczeni Gyulánál az emlékirat középpontjában a véres harcok állnak, addig Kálmán Géza könyve valódi katonai útleírás, amelyben a háború valahol a színes tájleírások mögötti háttérként szolgál.

Az Afrikában járt katonautazókról szólva nem kerülhetjük meg a mára már legendássá vált Almásy László személyét. Mivel róla az utóbbi években mozifilm, majd annak hatására tanulmányok sora jelent meg, Kubassek János36 geográfus és történész pedig önálló kötetben megírta élettörténetét, itt csak utalunk arra, hogy Almásy véletlenek sorozata folytán, élete utolsó szakaszában került be a magyar katonai utazás történetébe. Almásy a húszas–harmincas években nem katonaként utazott, és tett világraszóló felfedezéseket a Líbiai-sivatagban. A második világháború idején tartalékos tisztként került a német Afrikakorps állományába, ahol repülő- és geográfiai ismereteit igyekezett hasznosítani a német hadigépezet. Műveinek sorában az erről az időszakról írott – a Stádium kiadásában 1943-ban megjelent – Rommel seregénél Libyában című emlékirata is inkább háborús propaganda volt, még akkor is, ha igen szép tájleírásokat találunk benne. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Almásy életművében jelenik meg legteljesebben a katonai utazási irodalom lényege, háború és geográfia arányos összefonódása: Almásy hatalmas technikai, földrajzi tudását kora a háború szolgálatába állította.

Katonai utazási irodalmunk egészen sajátos és különösen békés hangulatú részét alkotják a Monarchia haditengerészeténél szolgált magyar tisztek útleírásai. Az a tény, hogy Horthy Miklós, a későbbi kormányzó egyben világutazó is volt, ma már közismert.37 Ám rajta kívül meglepően sokan voltak útleírást publikáló magyar haditengerészek. Tekintettel arra, hogy műveik, írásaik összegyűjtése éppen napjainkban folyik,38 körükből itt csak hármat emelünk ki. Leghíresebb haditengerész utazónk Kepes Gyula volt, aki az 1872–1874. évi Osztrák–Magyar Északi-sarki Expedíció orvosaként írta be nevét a magyar tudománytörténetbe; ez a vállalkozás fedezte fel az Északi-sarkvidék hatalmas szigetcsoportját, a Ferenc József-földet.39 Kepes azonban útleíróként nem jeleskedett. Utazási irodalmunk egyetlen úti levelét szokta említeni, amelyet még az expedíció elején Tromsőből küldött haza, és amelyet a Vasárnapi Ujság Eredeti levél az északsarki expedicióról címmel 1872-ben közölt. Emellett azonban létezik egy kevésbé ismert Kepes-féle dokumentum is: beszámolója a Magyar Földrajzi Társaságban, amelyet a kor geográfiai szaklapjának, a Földrajzi Közleményeknek 1874. évi kötetében találunk meg.40 

Irodalmi szempontból Kepes tudományos jelentésénél sokkal fontosabb a fiatalon elhunyt tengerész hadapród, Tausch Jenő Hadihajón című útleírása (Arad, 1906), amely ezzel az alcímmel jelent meg: Utirajzok s jegyzetek a tengerészéletből. Tausch fiatal tengerésztisztjelöltként járt Európa, Amerika és Afrika partjain, és útleírásában a haditengerészet mindennapjai mellett igen szép, irodalmi stílusú tájrajzokat találunk. Ugyanezt mondhatjuk el Bozóky Dezső41 haditengerész hajóorvos útikönyvéről is, amely a magyar utazási irodalom legszebb darabjainak sorába tartozik. Bozóky 1911-ben jelentette meg Nagyváradon Két év Keletázsiában című, gazdagon illusztrált művét, amelyről – ha nem tudnánk, hogy katonaorvos írta – bátran állíthatnánk, hogy világhírű utazó alkotása. Gyönyörű társadalomrajzok, tájleírások váltakoznak e kötet lapjain, amelyek többet mondanak el Japánról, Kínáról és Koreáról, mint jó néhány földrajzi monográfia. Bozókynak a társadalom és a táj legapróbb részleteihez is volt szeme; irodalmi stílusban tudta leírni az országokat, a nyilvános kivégzőhelyek nyomasztó légkörétől kezdve a szórakozóhelyek sajátos figuráin át a nép tisztálkodási szokásáig, és a tenger színeiről éppoly megkapóan tudott mesélni, mint akár a Hakone-hegységről.

Megmentendő értékek

A magyar katonai utazási irodalom sajátos műfaj, amelynek alkotásai hűen tükrözik a magyarság geográfiai ismereteit és földrajzi képét. E művek a magyar katona világjárásának emlékei, amelyek főként kultúrtörténeti értékeket hordoznak. Esetükben nem nagy, világraszóló felfedezésekről beszélünk, hanem legtöbbször a történelem kényszere alatt hazáját elhagyó kisember élményeiről. Ám nem szabad lebecsülnünk ezeket az élményeket, mert – a személyes benyomásokon túl – ezekből tevődik össze a nemzet földrajzi tudása, ismeretrendszere.
A jól-rosszul végzett iskolai földrajzoktatás mellett a magyarság – csakúgy, mint bármely nép – világot járt tagjai, világot látott katonái elbeszéléseiből szerzett ismereteket a távoli kontinensekről, tájakról. Ezért kell azt mondanunk: katonai utazási irodalmunk olyan kulturális kincsünk, amelyet meg kell őriznünk. Összegyűjtésében temérdek még a tennivalónk, szinte beláthatatlan kutatómunka áll előttünk. Legtöbb katonautazónk életéről semmit sem tudunk, műveik, írásaik számbavétele éppen csak elkezdődött. Tudományos monográfiákat, hatalmas irodalmi antológiákat kellene írni, szerkeszteni ahhoz, hogy katonai utazási irodalmunk kulturális értékeit megmentsük, hátrahagyjuk az utókornak. És ezek még csak az első lépések lennének, mert utódainknak is marad elég gyűjteni-kutatni való. Ma már sejthető, hogy ez az irodalmunk önmagában legalább olyan terjedelmű lehet, mint a máig ismert teljes magyar utazási irodalom. Mára elfeledett útikönyvek tucatjairól, lapokban, folyóiratokban közölt úti jegyzetek, úti levelek százairól, ezreiről lehet szó. Reméljük, jelen tanulmányunk – igen szűkre fogott terjedelmében is – érzékelteti, hogy milyen kulturális értéket képvisel a magyar katonai utazási irodalom, amelynek összegyűjtését ideje lenne végre elkezdeni; hogy utódaink ne úgy mesélgessék a magyar katonák utazásait, miként azt Münchhausen báró és az obsitos Háry János tette, s tudjanak róluk.

Jegyzetek

1A 18. század idegen hadseregeiben szolgált magyar katonákról lásd Zachar József Idegen hadakban (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984) című művét, amely Az oldott kéve, Magyarok a XVIII. századi hadakban című fejezetében pontos – gyakorta megdöbbentő – számadatokat közöl a különböző államok hadseregeiben és egymás elleni háborúiban szolgált magyar katonákról. A kérdéskör rövid összefoglalását adja Nagyrévi-Neppel György Huszárok (Corvina Kiadó, Budapest, 1973) című művének A könnyűlovasság európai térhódítása című fejezete.

2Kacziány bibliográfiája 246 tételt tartalmaz.

3A Vasárnapi Ujság repertóriumát Galambos Ferenc állította össze, nyolc kötetben, 1978-ban, A Vasárnapi Ujság repertóriuma 1854–1921 címmel.

4Sipos Anna Magdolna – Nagy Miklós Mihály: „Gutta cavat lapidem”, avagy miért nincs retrospektív magyar földrajzi bibliográfiánk, amikor lehetne. Könyvtári Figyelő, 1997. 2. szám.

5A regényről lásd Nagy Miklós Mihály: Almásy, az ember. Magyar Napló, 1999. 9. szám.

6A Magyar Földrajzi Múzeum megalakulásának történetét nem sokkal halála előtt Balázs Dénes írta meg Életem–utazásaim (szerző kiadása, Érd, 1995) című művében (453–467. oldal). A múzeum folyóirata Földrajzi Múzeumi Tanulmányok címmel 1985-től jelent meg, általában évente egy szám, az utolsó 1993-ban. Rövid, tudományos igényű tanulmányaival több, szinte teljesen feledésbe merült magyar utazó életére hívta fel a figyelmet.

7A magyar katonai utazási irodalomról lásd Nagy Miklós Mihály: Magyar hadiutazók (Kornétás, Budapest, 2001), uő: Újkori magyar katonautazók. Magyar Tudomány, 1999. 8. szám.

8Márki Sándor: Magyar utazók a középkorban. In uő.: Magyar középkor („Élet” Irodalmi és Nyomda RT., Budapest, 1914).

9Blazovich László (szerk.): Szent Istvántól Mohácsig, Források a középkori Magyarországról (Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1994).

10Békési István: Napjaink szállóigéi (Gondolat, Budapest, 1977. I. kötet).

11V. Kovács Sándor: Magyar pokoljárók. In uő. (szerk.): Tar Lőrinc pokoljárása (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985).

12Dercsényi Dezső: Nagy Lajos kora (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, é. n.). Dercsényi a két utazó közötti szellemi különbséget így fogalmazta meg: „…György vitéz bűnös lelke áhítja a penitenciát, a bűnhődés utáni kibékülést Istennel, bűneit megbánva, lelkiismerete hajtja a pokoljárásra. Tari Lőrinc a Zsigmond-kori szellemi elit hitetlenségében bűnös, aki kételkedik a lélek létezésében és halhatatlanságában. György vitéz még a középkor gyermeke, akit a bűntudat hajt a pokoljárásra, Tari Lőrincet a kíváncsiság és a kétkedés. Bár mindkét pokoljárás XV. századi kéziratokban maradt ránk, ez a lényeges különbség kétségtelenül mutatja, hogy György vitéz útját még a XIV. század második felében irásba foglalták, talán kevéssel a zarándoklat után, szemmel láthatólag egy kissé Dante hatása alatt…”

13Szerb Antal: A világirodalom története (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1973).

14Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971). Uő.: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról (Gondolat Kiadó, Budapest, 1977).

15A magyar hadügy és hadtörténet Kárpát-medencei jellegéről, determináltságáról lásd Nagy Miklós Mihály: Földhöz kötött honvédelem. Kapu, 2001. 11–12. szám.

16Pápai János: Törökországi napló (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963).

17Krmann Dániel: Küldetésem története (1708–1709) (Tatra–Európa, Budapest–Bratislava, 1984).

18Veress Endre: Kinizsi István, A „Sánta Huszár” életrajza. In Kinizsi István: A „Sánta Huszár” naplója (Közművelődés Irodalmi és Műnyomdai RT, Kolozsvár, 1895).

19Kinizsi István: i. m. 10–11. oldal.

20Uo. 59–60. oldal.

21Klapka emlékiratai a Franklin Társulatnál jelentek meg, és három nagy részből tevődnek össze. A gyermekkor és a szabadságharc eseményeinek leírásából, az emigrációval foglalkozó részből, valamint Teleki László leveleiből. Utazástörténeti szempontból az emigráció éveit ismertető rész érdemel figyelmet.

22Ács Tivadar: Magyar úttörők az újvilágban, László Károly 1850-67. évi naplófeljegyzései a Kossuth-emigráció amerikai életéből (Láthatár Kiadása, Budapest, 1942). Az Ács Tivadar által publikált naplóban nem különül el az eredeti, László Károly-féle szöveg Ács Tivadarétól. Így a kötet forrásértéke kérdéses, a tudományos életben gyakorlatilag használhatatlan.

23Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, VII. kötet (Hornyánszky Viktor Könyvkiadóhivatala, Budapest, 1900).

24Lakos Lajos: Visszaemlékezés Törökországra (1875, 1876, 1877) (Laszky Ármin Könyvnyomdája, Nagyvárad, 1895).

25Ács Tivadar: Magyarok az észak-amerikai polgárháborúban 1861–65 (Pannonia, Budapest, 1964).

26Láng Henrik: Syra. Szépirodalmi Közlöny, 1858. 65. szám.

27Erre a tényre Tardy Lajos hívta fel a figyelmet, amikor Az 1864–1867. évi mexikói „önkéntes hadtest” magyarországi résztvevői című forrásközleményében, a Hadtörténelmi Közlemények 1990. évi 2. számában így írt: „…II. Endre királyunk szentföldi hadjárata óta ennyi magyar katona még sohasem szállt hajóra, hogy végül is idegen érdekeket szolgálva, csekély zsoldért vérével áztassa ennek a távoli országnak, Mexikónak a földjét. Igaz, sokan azért vállalták önként ezt a szolgálatot, mert arra szerződtek, hogy szolgálatuk leteltével – tetszésük szerint – vagy hazatérnek, vagy nagyon szép földdarabot kapnak tulajdonba Mexikó dúsan termő földjén…”

28Nagy Miklós Mihály: Mexikó magyar katonautazója: Pawlowszki Ede. A Földrajz Tanítása, 1999. 5. szám. Uő.: Miksa császár magyar katonája. Új Honvédségi Szemle, 2000. 9. szám. Uő.: Magyar hadiutazók.

29Ács Tivadar: i. m.

30Tardy Lajos: Régi hírünk a világban (Gondolat, Budapest, 1979).

31Gyömrei Sándor: Az utazási kedv története (Gergely R. Kiadása, Budapest, é. n.).

32Luzsénszky Félix: Utazásom Pretóriába II. Vasárnapi Ujság, 1902. 36. szám.

33Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái IV. kötet (1942).

34A Kertész Gyula szerkesztette Magyar Könyvészet 1921–1944 V. kötete szerint a mű Budapesten, 1930-ban, a Magyar Könyvkiadónál jelent meg.

35Kálmán Géza: Miaka ile (Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai RT., Budapest, 1923).

36Kubassek János: A Szahara bűvöletében (Panoráma, Budapest, 1999). Almásyval kapcsolatos véleményünket több helyen publikáltuk, bővebben lásd Nagy Miklós Mihály: Propaganda vagy útleírás (Gondolatok a magyar katonai utazási irodalomról és Almásy László: Rommel seregénél Líbiában c. művéről). Földrajzi Értesítő, 1999. 3–4. szám. uő.: Miért beteg az Angol beteg? Magyar Szemle, 1997. 9–10. szám. uő.: Almásy László és a magyar katonautazók – Jegyzetek Almásy László Rommel seregénél Libyában című könyvének új kiadásához. Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2000. 1. szám.

37Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1993). Nagy Miklós Mihály: Horthy Miklós, a világjáró tengerész. Jászkunság, 2001. 1–2. szám.

38Nagy Miklós Mihály: Geográfia hadilobogó alatt. Magyar Tudomány, 2001. 7. szám. Uő.: Boldog békeidők haditengerészei (Kornétás Kiadó, Budapest, 2003).

39Szállási Árpád: Kepes Gyula, az Arktisz magyar orvosvándora. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 1985. 1. szám. Nagy Miklós Mihály: Magyar hadiutazók.

40Kepes Gyula a Magyar Földrajzi Társaság 1874. október 19-én este 7 órakor tartott ülésén elhangzott előadásában számolt be az expedíció eseményeiről. Az előadás szövegét, cím nélkül, a Társulati ügyek című rovatban hozta a Földrajzi Közlemények (1874. 4. szám). Itt kell megjegyezni, hogy a vállalkozást vezető Karl Weyprechtnek és Julius Payernek az Északi-sarki Expedíció Bizottságához írott jelentései B. jelű mellékletét is Kepes írta, a személyi állomány egészségügyi állapotáról. Ezt szintén a Földrajzi Közlemények 1874. évi 4. számában találjuk.

41Nagy Miklós Mihály: Magyar hajóorvos Kelet-Ázsiáról. Új Honvédségi Szemle, 2000. 3. szám.