Nagy Miklós Mihály
Háry János utódai
A magyar katonai utazási irodalom
A preromantika és a romantika irodalma
a messzi világokat járt katonát kedélyesen mesélő,
hihetetlen kalandokat átélt, öregkorára barátait színes
történetekkel szórakoztató hadfinak ábrázolta. Így
született a nagyotmondó katona, Münchhausen és Háry János
alakja. Ahogy Garay János Az obsitos című művében
Háry János, a napóleoni háborúkból hazatért hadfi ül –
a potrohos bíró, a furfangos diák és a falusi kocsmában
iszogató parasztok körében – és mesél soha meg nem
történt hőstettekről, vitézi érdemekről: az emberi
történelem időtlen alakját, a mindennapok apró dolgait
hősies helytállásokká felnagyító katona figuráját kelti
életre. Ugyanezt mondhatjuk el Bürger Münchhausenjéről is.
Történeteikben kevésbé a háborús kalandok az érdekesek,
mint az, ahogyan megtörtént eseményeket kiszíneznek,
felnagyítanak, ahogyan az általuk talán soha sem látott
tájakat, országokat fantáziájukkal kifestik. Háry János
nyilván az Alpok égbe nyúló hegyeinek méreteit
érzékeltetendő mesél így:
…És midőn bejárta szép Tirolországot,
A stájer hegyekben oly magasra hágott:
Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja,
A hegyet végiglen, csak hason mászhatta…
A kalandok elmesélésekor
Münchhausent és Háryt az sem zavarja, hogy ha már a korabeli
geográfia által is lehetetlennek tartott jelenségekkel
szórakoztatják hallgatóikat. Amikor Münchhausen víziló
hátán tesz kirándulást a tenger fenekére, ott hatalmas
fákat talál, amelyeken homár, rák, osztriga, languszta,
kagyló, tengeri csiga terem olyan mennyiségben, hogy ami a
tengerpartra vetődik, az csak hulladékszámba megy. Miután
történeteikkel valóban csak szórakoztatni akarnak,
egyáltalán nem ragaszkodnak a világ valós jelenségeihez;
esetükben mintha nem is csak a különös kalandok lennének a
fontosak, hanem maga a minél furcsább, minél hihetetlenebb
történetek kitalálása. Mégsem mondhatjuk azt, hogy
Münchhausen és Háry meséinek ne lenne valami valóságmagvuk.
Azon túl, hogy mindketten élő történelmi alakok voltak,
csodálatos kalandjaikkal, hihetetlen háborús és földrajzi
élményeikkel a 17. és 18. század egy sajátos európai
jelenségét, társadalmi élményét testesítették meg: a
világjáró katonáét. Ez a társadalmi élmény jelenti
hátterét Münchhausen báró és az obsitos Háry János
történeteinek, és ez lelhető fel Petőfi Sándor János
vitézében is, amikor a párját kereső hős vándorol
országról országra, és közben bőven kijut neki a
hadakozásból is.
A kor magyar társadalmát tekintve
bizonyára a legalsóbb néprétegeket is érintő jelenség volt
a világot járt katona, mert a Rákóczi-szabadságharc bukása
után tűnik fel Európa szinte minden államának hadseregében
a magyar mintára, legtöbbször pedig magyar legénységből
létrehozott huszárság intézménye,1 ami egyben jelenti azt
is: addig talán soha nem látott tömegben hagyják el
szülőföldjüket paraszti sorból származó honfitársaink,
hogy leszolgálva – gyakorta évtizedes – katonaidejüket,
messzi tájak ismeretével gazdagodva térjenek haza. A kor
világát, a messzi hadszínterek földrajzi képét az ő
elbeszéléseikből ismerhette meg a paraszti társadalom,
amelynek mobilitása alig terjedt túl a szülőfalu határán, a
legközelebbi vásárhely távolságán. A háborút járt katona
egyre színesedő, családi, falusi legendákká nemesülő
elbeszéléseivel, ezzel a sajátos népköltészeti műfajjal
kezdődik a magyar katonai utazási irodalom, e hatalmas
terjedelmű kulturális kincsünk, amelyre eddig sem a magyar
geográfia, sem irodalomtörténetünk, sem pedig
hadtörténetírásunk nem figyelt fel.
Bőséges, feltáratlan források
A magyar társadalom földrajzi
műveltségének, geográfiai világképének egyik forrása az
idegenben járt magyar katonák útleíró irodalma, amely a
magyar kultúra fejlődésével, a fokozódó ütemű könyv- és
lapkiadással párhuzamosan a 19. század közepére kilép a
Háry János-féle szájhagyományozó népköltészetből, és
felveszi az utazási irodalom szabályos formáját, megteremti
annak szinte minden katonai műfaját is. Az 1848–1849. évi
forradalom és szabadságharc bukása után a volt honvédsereg
katonáinak tízezrei hagyják el hazánkat, keresnek a világ
legkülönfélébb tájain boldogulást, új hazát. Ám
kapcsolatuk az óhazával, családjukkal nem szakad meg; eleinte
szórványos leveleik érkeznek haza, majd a kiegyezést
követően egyre nagyobb számban jelennek meg útleírásaik,
úti jegyzeteik, úti leveleik, útinaplóik és útikönyveik. A
19. század második felében megszületik és rohamosan
terebélyesedik a magyar katonai utazási irodalom,
fejlődésének pedig igen kedveznek az Osztrák–Magyar
Monarchia viszonyai; újabb katonatömegek kelnek útra, ezúttal
már nem emigránsként, hanem hivatalos katonai utazókként.
Több százra tehető azoknak a magyar katonáknak a száma, akik
az utazási irodalom valamely műfajában alkottak valamit, és
akiknek írásai a 19., majd a 20. század tengerré bővülő
utazási irodalmában szinte nyomtalanul merültek el.
Így állt elő az a sajátos helyzet,
hogy van egy magyar kultúrtörténeti jelenség, amelynek –
minden történész és irodalmár számára irigylendően –
bőséges, zömében nyomtatott forrásai vannak, ám ezek
összegyűjtése gyakorta fáradságosabb munkát jelent, mint a
levéltári források felkutatása. A kisebb kutatási
nehézséget a magyar katonai utazási irodalom könyvészetének
összegyűjtése jelenti, hiszen e téren néhány bibliográfia
rendelkezésünkre áll. Ezek közül ki kell emelnünk Kacziány
Géza A magyar mémoire-irodalom 1848-tól 1914-ig (1917)
című annotált bibliográfiáját,2 amely a tárgyidőszak
katonai emlékiratait is tartalmazza. Esetében pusztán a
földrajzi vonatkozású, valójában útleíró művek
kiválogatása jelenthet problémát, hiszen akkoriban már alig
született olyan emlékirat, amely ne tartalmazott volna
valamilyen jól-rosszul elkészített tájleírást is. A kutató
a továbbiakban elsősorban Szinnyei József Magyar írók
élete és munkái című (1891–1914) tizennégy kötetes
biobibliográfiájára, valamint a folytatását és
kiegészítését jelentő Gulyás Pál-féle Magyar
írók élete és munkáira (1939-től) támaszkodhat,
amelynek kiadása – jellemezve a magyar tudományos közéletet
– még mindig csak közepe táján jár. A legnagyobb
nehézséggel a napilapokban és folyóiratokban megjelent
katonai útleírások, úti jegyzetek, úti levelek
összegyűjtése során szembesülünk. E téren elsősorban
Szinnyei József Hazai és külföldi folyóiratok magyar
tudományos repertóriuma, Történelem és segédtudományai két
kötetére kell hagyatkoznunk. Ennek első kötete a Hazai
folyóiratok, évkönyvek, naptárak és iskolai
értesítvények repertóriuma 1778–1873 (1874), míg a
második a Hírlapok 1731–1880 (1885) címet viseli.
Pontos mutatórendszerüknek köszönhetően mindkettő jól
használható, bár a szerzők kilétének, katonai voltának
megállapítására szinte minden tételt vissza kell keresni
Szinnyei már említett biobibliográfiájában. Amit azonban e
bibliográfiákban és repertóriumokban találunk, az csak a
jéghegy csúcsa. Mivel ezek adatait már 1873-ban, illetve
1880-ban lezárták, a későbbiekben a kutató kénytelen a
különböző napi-, hetilapok és folyóiratok repertóriumaihoz
fordulni. Pontosan fogalmazva: kénytelen lenne, mert a korszakra
vonatkozó magyar periodikák repertóriumai igen hiányosak.
Szinte alig van olyan folyóiratunk, lapunk, amelynek kész
repertóriuma lenne. Erősen érezhető ez a hiány a napi- és
hetilapok esetében, amikor még a Vasárnapi Ujságnak is csak
kéziratos repertóriuma ismert.3 Különösen súlyos
problémával állunk szemben annak tudatában, hogy a
századfordulón, majd a két világháború közötti
évtizedekben Magyarországon szinte nincsen olyan napi-,
hetilap, amely ne alkalmazna katonai szakírót, amely ne
közölne kisebb-nagyobb rendszerességgel katonai
útleírásokat is az egyre nagyobb számú útleírások
mellett.
A katonai utazási irodalom
összegyűjtésében tulajdonképpen nem segít minket Havass
Rezső Magyar földrajzi könyvtár című
bibliográfiája (1893) sem, mert az ugyan mintegy 4700
bibliográfiai tételt (könyvek, folyóiratok, cikkek,
értekezések, hírlapcikkek) tartalmaz, de a kezdetektől csak
1849-ig tárja fel a releváns szakirodalmat. Előrelépést az
jelentene, ha a magyar geográfustársadalom végre kiadatná a
Magyar Földrajzi Társaság egykori könyvtárosa és
bibliográfusa, Dubovitz István hagyatékában található,
mintegy 40-50 ezer tételnyi bibliográfiát, amely egyrészt
kiegészíti Havass Rezső gyűjtését, másrészt 1961-ig
bezárólag teljes földrajzi bibliográfiai feltárást
tartalmaz.4 A magyar katonai utazási irodalom összegyűjtése
során valódi segítséget nem nyújt a Balázs Dénes
szerkesztésében 1993-ban, a Panoráma Kiadónál megjelent Magyar
utazók lexikona sem, mert ennek írói ugyan a gyűjtést
kiterjesztették a bujdosókra, politikai menekültekre,
hadifoglyokra is, ám valójában a világot járt katonák csak
véletlenszerűen kerültek be a kötetbe – az a néhány
személy, aki a magyar geográfusok számára közismert volt
–, az életrajzi adatokat tekintve pedig a szerzők
elsősorban, ahol más nem állt rendelkezésre, Szinnyei
biobibliográfiájára támaszkodtak. Nyilván a repertóriumok
hiányából eredően jött létre az a sajátos helyzet, hogy
népszerűsítő geográfiai irodalmunk utazástörténeti
köteteiben, antológiáiban rendre ugyanaz a néhány
katonautazó tűnik fel: Benyovszky Móric, Czetz János, Bozóky
Dezső, Jetting Károly. A magyar katonai utazási irodalmat még
a Lázár István szerkesztésében 1986-ban megjelent Világjárók
– világlátók, Régi magyar utazók antológiája
is mellőzi. Idéz ugyan szöveget Festetics Rudolftól – a
századforduló botrányos házasságairól és utazásairól
híres világjárójától –, ám utazásai idején e gróf
már nem tartozott a Monarchia fegyveres erőinek kötelékébe,
és bár magyarnak vallotta magát, nemzetünk nyelvét nem
ismerte.
Mindezek ellenére nem mondhatjuk, hogy
a magyar katonautazó alakja teljesen ismeretlen lenne a magyar
társadalom előtt, hiszen a magyar prózairodalom révén
világot járt katonáink némelyikének életrajzát
megismerhettük. A leghíresebb ezek közül talán Sárközi
György Mint oldott kéve (1931) című regénye, amely az
1848–1849. évi szabadságharc tábori lelkészének,
Mednyánszky Cézárnak állít emléket. A közelmúlt magyar
regényirodalmából pedig Almásy László, a Szahara és Afrika
kutatójának életrajzát említjük meg, amelyet a mai magyar
fiatal kartográfusnemzedék tagja, Török Zsolt publikált Salaam
Almásy címmel (1998).5 Feltűnő, hogy a magyar
világjáró hadfi alakja leginkább ifjúsági irodalmunkban
hódított teret. E jelenség nyilván összefügg azzal, hogy a
magyar geográfiai szakirodalom, a földrajztudomány –
gyakorta európai és világhírű – művelői is többnyire
népszerűsítő céllal foglalkoznak a magyar utazók
történetével. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a
magyar világjárókat legteljesebben feldolgozó mű, a Havasné
Bede Piroska és Somogyi Sándor szerkesztésében a
Tankönyvkiadónál 1973-ban megjelent Magyar utazók,
földrajzi felfedezők sem volt más, mint a magyar
geográfustársadalom akkori elitjét megmozgató
tudományos-népszerűsítő vállalkozás. E tekintetben a
nyolcvanas években történt előrelépés; amikor 1983-ban Magyar
Földrajzi Gyűjtemény néven Érden – az azóta elhunyt
földrajzi szakíró, útikönyvek sorának írója, Balázs
Dénes kitartó harcának eredményeként – megalakult a Magyar
Földrajzi Múzeum, amely hamarosan megindította folyóiratát.6
Ennek ellenére az utazóinkat, katonautazóinkat
népszerűsítő irodalmi művek zöme továbbra is az ifjúsági
irodalom kategóriájába tartozik. Néhány regényírónk
szívesen foglalkozott e hálásnak tetsző témával. A
teljesség igénye nélkül érdemes talán megemlíteni
néhányat. A századforduló éveiben jelenteti meg Radó Vilmos
Újvári Miklós
A magyar Robinson című ifjúsági regényét (1899), amely
nem volt más, mint a Szekér Joakim Alajos-féle,
1808–1809-ben megjelent első magyar robinzonád modernizált
változata. A robinzonád és a katonautazóról szóló
ifjúsági regény sajátos ötvözete volt Hunyadi József
Hét tenger vándora című ifjúsági regénye (1964), amely
Jetting Károly életét dolgozta fel. Benyovszky Móricz
életrajzát Rónaszegi Miklós írta át ifjúsági regénnyé
– A nagy játszma (1955) –, míg az utóbbi bő két
évtized terméséből két ifjúsági dokumentumregényt
említünk, mindkettő Bogáti Péter munkája: az amerikai
polgárháború legendás lovastisztjévé vált Zágonyi Károly
életét feldolgozó Őrnagy úr, keressen magának
ellenséget! (1978), valamint a magyar tudományos
közéletben is szerepet játszó, Észak-Amerikát és Mexikót
bejárt emigráns, László Károly életrajzát bemutató A
mahagóni ember (1986).
Az ifjúsági irodalmon keresztül
időnként ugyan feltűnik a magyar katonautazó alakja, ez
azonban még nem jelenti, hogy teljes egészében ismernénk
magyar katonai utazási irodalmunkat. E téren a munka elején
tartunk; a felszínt látjuk, de hogy mi rejtőzhet a mélyben, a
századforduló, a 20. század heti- és napilapjainak elfeledett
hasábjain, arról csak elképzeléseink lehetnek.7
Régi magyar katonautazók
A magyar katonautazó alakja, vagyis
azé a honfitársunké, akinek utazása katonaként, katonai
célból történik, de mégis együtt jár a földrajzi
megismeréssel, egyidős a magyar nemzettel. Ahogy elődeink az
őshazából vándoroltak Levédiába, Etelközbe, majd a
Kárpát-medencébe, nemcsak újabb és újabb hazára leltek,
hanem vándorlásaik során újabb és újabb tájakat ismertek
meg, hiszen a főleg legeltető állattenyésztésből élő
társadalom számára létkérdés volt a minél bővebb
legelőterületek birtokbavétele. Mivel pedig a társadalom
férfi tagjai egyben fegyverforgató katonák is voltak, az új
szállásterületek felkutatására, kifürkészésére,
megismerésére előreküldött honfitársainkat kell az első
magyar katonautazóknak tekintenünk. Ahogy az egykori magyar
történész, Márki Sándor szerint a magyar történelem
utazással kezdődött,8 bátran mondhatjuk: a magyar utazás
története élén a magyar katona alakja áll. Így nem csoda,
ha első írásos nyelvemlékünkben, a tihanyi apátság
alapítólevelében (1055) már ott találjuk a magyar
történelem első utalását a hadügy és az utazás
kapcsolatára, amikor a földrajzi helynevek között az oklevél
a Fehérvárra vivő hadi útról beszél.9
A Kárpát-medencében megtelepedett
magyarság nagy társadalmi élményét minden bizonnyal a
kalandozó hadjáratok jelentették; ezek során jutottak el
magyar erők Európa hihetetlenül távoli térségeibe is –
Szászországba, Burgundiába, Párizsba, az Ebro folyón túlra
–, és a zsákmány mellett hozták magukkal az idegen tájak,
idegen vidékek ismeretét. Maga a tény, hogy a honfoglalást
követő mintegy fél évszázadon át, egészen az augsburgi
csatáig (955) folyamatosan tartottak a magyar kalandozó
hadjáratok, arra utal, hogy a korabeli magyarságnak alapos
geográfiai tájékozottsága volt a kontinens országairól,
hiszen a nagy távolságra elvivő hadjáratok a földrajzi
ismeretek tudatos gyűjtése nélkül aligha lehettek volna
sikeresek. Az augsburgi ütközetet követően befelé forduló,
saját belső viszonyait rendező magyarság a kereszténység
felvétele után hamarosan újabb háborúkat vívott, immár
csak a Kárpát-medence közelében. A bizánci császárság
elleni háborúk, a Halicsba vezetett hadjáratok a magyarság
geográfiai képének újabb bővülését eredményezték.
Később II. Endre szentföldi keresztes hadjárata már ismét
olyan vidékekre, olyan távolságokra vitte el a magyar hadakat,
amilyenekre legközelebb csak a 19. század közepén, Habsburg
Miksa mexikói császársága idején nyílik majd lehetőség.
Az Árpád-házi királyok után az Anjou-uralkodók alatt
jártak magyar hadak viszonylag nagy távolságra hazánktól,
Itália földjén. Ezekből a századokból már név szerint
ismerünk világot járt magyar katonákat. Gondoljunk csak II.
Endre király keresztes seregének közmondásossá vált Makó
nevű vitézére, aki alkoholtól mámoros állapotában már a
dalmáciai Spalato városánál azt hitte, hogy megérkeztek
Jeruzsálembe, és ezzel elvetette napjaink magyar
közmondásának magvát: Messze van, mint Makó
Jeruzsálemtől.10 Nagy Lajos királyunk seregében szolgált
a hatalmas erejű, később legendássá vált Toldi Miklós,
akinek hőstettei, párviadaljai még évszázadok múlva is
éltek a nép tudatában, legalábbis ezt bizonyítja, hogy
Ilosvai Selymes Péter a 16. század végén írt róla
költeményt, Toldi Miklós históriája címmel. Ám
magyar katonák, lovagok nemcsak a királyi hadakban jártak
külföldön, hanem olykor egyedül is. Ilyenek voltak a gyakorta
vallási célból az akkor ismert világ valamely szent helyére
útra kelő magyar katonák, lovagok. A purgatóriumjárás több
vitézünket is nekiindulásra késztette. A lelki megtisztulás,
a bűnök levezeklése utáni vágyakozásnak köszönhetjük
késő középkori lovagutazóinkat, így Nagy Lajos király
György vitézét, aki a lelkét terhelő kétszázötven
gyilkosság bűnét levezeklendő indult, az akkori világ
végén (Írországban) lévő Szent Patrik Purgatóriumába –
földrajzilag Ulster tartomány Donegal nevű grófságának
Angyalok-szigetén található barlangjába –, ahová az utat
(1353-ban) zömében gyalog megtéve, Spanyolországot is
érintve érkezett meg. Másik híres purgatóriumjáró lovagunk
Tar Lőrinc volt, aki már Zsigmond király uralkodása idején
járt Szent Patrik Purgatóriumában, 1409 és 1411 között.11 A
két utazás között eltelt fél évszázad, úgy tűnik, a
magyar szellemi életben a változások kora volt. Dercsényi
Dezső Nagy Lajos király koráról írott monográfiájában
hívta fel a figyelmet a két utazás indítóokai közötti
eltérésre. Míg György vitézt, a középkori lovagot
nyugtalan lelkiismerete hajtja Szent Patrik Purgatóriumába,
addig Tar Lőrincet már a lélek létezésében és
halhatatlanságában való kétkedése viszi oda.12 Láthatóan
Tar Lőrinccel kezdődik a magyar reneszánsz utazók és katonai
világjárók kora, amely teljesen eltér az okcidens
katonautazóinak történetétől.
A 15. század elején, azokban az
évtizedekben, amikor Zsigmond uralma alatt a
Balkán-félszigeten új, rohamosan terjeszkedő hatalom, a
Török Birodalom nyomul észak felé, Hispánia népei –
befejezvén a mór megszállók elleni csaknem fél évezredes
harcukat – megkezdik az óceánok meghódítását, ami az
elkövetkező évszázadban e nemzetek fő élménye,
összetartó ereje lesz. Szerb Antal megfogalmazásában: „a
fausti ember nagy expanziója a térben”.13 Míg Európa
nyugati társadalmainak figyelme egyre inkább a tengerek,
óceánok felé fordul, addig a magyarság kénytelen keleti és
déli irányba tekinteni. Míg a hispán utazók, katonautazók
Afrika, Ázsia, majd Amerika partjai mentén újabb és újabb
birodalmakat hódítanak meg, addig magyar társaik főleg
rabokként, esetleg követekként járnak legtöbbször a Török
Birodalomban vagy valamely keleti országban – szövetségest
keresve a közös oszmán ellenség ellen.14 Magyar utazók
nyilván e korban is jártak Európa nyugati tájain, ám a
magyar hadügy Kárpát-medencéhez való kötöttsége ekkoriban
határozta meg leginkább a magyar katonai utazások irányát: a
dél felé nyitott medencéből déli és keleti irányba.15 A
török elleni védelem határozta meg mind katonai utazásaink
irányát, mind katonai utazási irodalmunk jellegét. Míg a
Nyugat népeinél a katonai utazási irodalom gyakorta győztes
hadjáratokhoz, újonnan felfedezett és meghódított
birodalmakhoz és ezek földrajzi leírásához kötődik –
erre példa Cortez levelei V. Károly császárhoz –, addig a
magyar katonautazók egyben követek is, vagy éppen rabok,
akiket a honvédelem ügye tett keleti utazóvá. E
különbözőség és irányultság csak részben változik a
Rákóczi-szabadságharc korában, amikor magyar katona- és
követutazók újból a Török Birodalom felé tartanak, előbb
szövetségest, majd a küzdelem bukása után menedéket
keresve. Körükbe tartozott Pápai János kuruc diplomata és
katona, aki törökországi útjairól igen érdekes, a kor
Konstantinápolyának politikai világáról sokatmondó
diáriumot vezetett, és a török állami életről rendre
küldözte haza leveleit.16 A kor politikai viszonyai és a
Kárpát-medence kontinensen belüli sajátos fekvése
determinálta, hogy amikor a magyar protestánsok – nyilván
Rákóczi fejedelem tudtával – segélykérő követséget
menesztettek a kor nagyhatalmának, Svédországnak királyához,
a legendás katonauralkodóhoz, XII. Károlyhoz, e követségnek
is keleti irányba kellett útra kelnie, hogy Krmann Dániel
szuperintendens vezetésével az ukrajnai Poltavában, a
végzetes csata előtti napokban érjenek el az uralkodóhoz, és
szemtanúi lehessenek a svéd sereg vereségének, s ezzel a
lehetséges svéd szövetség semmivé válásának is.17
Földrajzi irányát tekintve a magyar
katonai utazás történetében változás a
Rákóczi-szabadságharc után következik be, amikor magyar
csapatok jelennek meg Európában, szinte minden hadszíntéren.
Beköszönt Münchhausen és Háry János kora, amelyet 1849
őszétől új időszak vált fel. A szájhagyományok útján
terjedő utazási élmények helyére a nyomtatásban megjelent
katonai utazási irodalom lép, amely ezzel egy időben a világ
minden égtája felé nyit.
A Sánta Huszár és társai
A honvédsereg hazánkat elhagyó
emigránsainak útja előbb Törökországba vezetett, hogy onnan
szóródjanak szét a világ égtájai felé. A magyar katonák e
hatalmas tömege hamarosan feltűnt a világ akkori háborúiban,
míg az emigráció prominens személyei aktív politikai
tevékenységet folytattak. Geográfiai szempontból pedig
külön érdekessége mozgalmuknak, hogy mind a tisztek, mind a
legénység tagjai viszonylag nagy mennyiségben tették közzé
– főleg 1867 után – emlékirataikat, amelyek gyakorta szép
földrajzi leírásokat is tartalmaztak. Emigráns tisztjeink
emlékirataiból először Kinizsi István A „Sánta
Huszár” naplója címmel publikált (1895) memoárját
említjük, amely csak szerzője halála (1886) után jelent meg.
Kinizsi Bem tábornok seregében szolgált, majd a szabadságharc
bukása után előbb ő is Törökországba került, onnan pedig
Mészáros Lázár tábornok kíséretében utazott Angliába,
ahonnan hamarosan New Yorkba hajózott. Amerikában volt
kőfaragó, cukorgyári munkás, patikárius és lovászmester,
mígnem a honvágytól űzve kegyelemért folyamodott az osztrák
hatóságokhoz, és minthogy az amnesztiát társainál jóval
előbb megkapta, 1856-ban hazatért Magyarországra.18
A magyar katonautazók bemutatását okkal kezdjük vele:
emlékirata, amely 1853-ig mondja el az emigráció
történetét, szinte egyenes folytatása Háry János
történeteinek. Jóllehet Kinizsi megtörtént, apró-cseprő
eseményeket mond el, de mindezt olyan humorral, oly anekdotázó
kedvvel teszi, mintha nem is száműzöttekről, hanem a
békegarnizon mindennapjait élő katonákról volna szó.
Színes történeteivel talán csak gúnynevének – a Sánta
Huszár – eredete áll ellentétben, mert annak igen prózai
oka volt. A téli hadjáratok viszontagságait lábai
sínylették meg legjobban, ami miatt gyakorta sántikált.
Emlékiratát olvasva láthatóan nagy kedvvel írt,
természetesen volt is miről; azok közé tartozott, akikkel
mindig történik valami. Már a török városba, Szlatinába
való bevonulása sem volt mentes a véletlen, ám Háry
Jánoshoz méltóan jól végződött balesettől. Erről
memoárjában így számolt be: „Menet közben egyik
sarkantyúm taréjáról a szeg kihullván, András, Sáritól, a
markotányosnénktól hirtelenében egy gombostűt kért, s azzal
pótolta a kihullott szeget. a mint a gombostűt
visszagörbíté, hegye lovaglás közben más irányt vett, mint
a minőt annak András adott, s ennek következtében barna
kanczám, a mint Szlatinára bevonúltunk, olyan tánczot járt,
hogy csak az ige tartott meg a hátán. Megbámulta azt a város
végire kivonult női sereg, meg a török tiszti kar is, de meg
különösen Abdullah bimbási; annyira, hogy midőn leszálltam
róla, azonnal hozzám jött és kért, hogy cseréljek vele
lovat. Elővezettetett egy szép pej arabs csődört, és egy
török szürke kanczát…”19
Az ilyen és hasonló kedves
történetek mellett Kinizsi szívesen beszélt az emigráció
mindennapi életéről és a bejárt vidékekről is. 1850-ben
fordult meg Brusszában, ahonnan lóháton indultak tovább az
emigráció legendás gyűjtőhelyére, Kiutahiába: „A
városból kiérve virágos kertek, czitrom- és
narancsültetvények, szőlőtelepek, cseresznye-, dió- és
gránátalmafák között vezetett (mesébe illő) regényes
útunk; később gyönyörű gesztenye erdőben pihentünk, és
estefelé szederfa-ültetvények között értünk Ákszu
(Fehérvíz) faluba. Ápril 7-én Jenígyöl (vagy Ejnegyől)
volt állomásunk, hol Ács Gidával egy elhagyatott ház
padlásán háltam. Másnap lassan hágva igen kies vidékeken
át értünk a megragadó szépfekvésű Kursuná-ra (Ólmos).
Ápril 9-én mindig emelkedve vadregényes tájakon értünk
Bázárdzsikra (Vásárhely), honnan másnap őserdők közt és
kietlen bérczeken tíz órán át tartó igen fáradságos
lovaglás után értük el a szegény, rakófákból készült
Dodurga falut. E magas hegyvidéken már zab sem tenyészik,
lakósait Kis-Ázsia leghírhedtebb zsiványainak mondják, e
zsiványok azonban minket szíves vendégszeretettel fogadtak és
láttak el…”20
Kinizsi emlékiratából nem
véletlenül idéztük e két viszonylag terjedelmes
szövegrészt; ezekkel ábrázolandó a magyar katonai utazási
irodalom legfőbb jellemzőjét, a háborús, a katonai
események és a tájleírás egyidejű megjelenését. Katonai
utazási irodalmunk zömét ez jellemzi, kivételt csak a 19.
század végétől feltűnő tudományos expedíciókban részt
vevők útleírásai jelentenek. E kettősség uralja a 19.
század közepétől a teljes magyar katonai utazási irodalmat;
legyen szó akár emigráns katonautazókról vagy akár
hivatalosan, valamely hadjáratban járt katonáról. A súlypont
egyéni műveltség, látásmód, iskolázottság függvényében
eltolódhat ugyan vagy a tájleírás, vagy a katonai események
ismertetése felé, de a kettősség mindvégig katonai utazási
irodalmunk legfőbb jellemzője marad. Ezt figyelhetjük meg
Klapka György memoárjában – Emlékeimből (1886) –,
amelyben elsődlegességet ugyan az emigráció politikai
eseményei élveznek, de azért találunk benne kalandos utazási
élményeket, szűkre szabott tájleírásokat is.21
Honvédemigránsaink emlékiratai között Teleki Sándor gróf Emlékeim
című, két kötetben megjelent (1879–1880) művében
olvashatunk utazási élményeket, míg Garibaldi alatt
1859-ben című memoárját (1883) a politikai események
leírása uralja. Emigránsaink sorában feltétlenül meg kell
említenünk László Károly nevét, akinek naplóját a
Franklin Társulat 1887-ben e terjedelmes címmel adta ki: Napló-töredék
az 1849-ik menekülteket, internáltakat, különösen Kossuthot
és környezetét illetőleg, Törökországban és az Amerikai
Egyesült-Államokban. E kötetben László Károly naplója
1852. július közepéig kíséri végig a történéseket,
elsősorban a politikai események leírásával. László
Károly a későbbi években jelentős utazásokat tett
Amerikában, és hosszú éveket töltött Mexikóban.
Utazástörténeti szempontból életének ezek az évei
érdemelnek figyelmet. László Latin-Amerikában is vezette
naplóit, amelyeket Ács Tivadar rendezett sajtó alá 1942-ben;
ekkor publikálta a magyar emigráns 1850–1867 közötti
visszaemlékezéseit.22 Jóllehet László Károly mindkét
naplójában szép földrajzi leírásokat találunk, a magyar
katonai utazás története szempontjából az ő esetében
mégsem e dokumentumok a legfontosabbak. László Károly
Mexikóból rendre küldte haza útleírásait,
természettudományos megfigyeléseit tartalmazó leveleit,
amelyeket a korszak magyar lapjai – elsősorban a Vasárnapi
Ujság – szívesen közöltek (1858–1868). Naplóival és
úti leveleivel László Károly bevonult a magyar
utazástörténetbe és – mint tanulmányunk első felében
említettük – az ifjúsági irodalomba is.
A katonai emlékiratok már említett
kettős jellegét figyelhetjük meg Lakos Lajos
Visszaemlékezés Törökországra (1875, 1876, 1877) című
emlékiratában is. Lakos hivatásos tisztként szolgált a
Monarchia hadseregében, majd 1875-ben Törökországba ment,
ahol az ottani konzulátusunkon alkalmazták. 1876-ban
Kis-Ázsiában tett tanulmányutat, később, az orosz–török
háború kitörésekor belépett a török hadsereg lengyel
légiójába. Részt vett a hadjáratban, amelyről több
fővárosi lapnak is tudósított.23 Emlékiratát 1895-ben
Nagyváradon nyomtatta ki Laszky Ármin nyomdája. Memoárja –
jó haditudósító művéhez híven – két részből állt:
először tematikusan feldolgozta az orosz–román–török
háború politikai hátterét és eseményeit, majd külön
részben leírta saját élményeit is, amelyek elég sötét
képet festettek a Balkán-félszigeten uralkodó
közállapotokról. Megérkezése napján a török fővárosban
rögtön utcai gyilkosság szemtanúja lett: „…Midőn
nargilém illatos füstjét így élveztem, közvetlen előttem
egy durranás lett hallható, majd egy jajkiáltás s ezt
követőleg egy zuhanás.
Egy töröknek szólt a végzetes
lövés, kivel szemben egy görög haragosa jött s ki előbbit
nyílt utczán száz meg száz ember szeme láttára lelőtte.
Ebben voltaképen semmi különös nem volna, mert hisz’ ez
nálunk vagy bárhol is megtörténhetik.
Különös volt azonban az esetnél az,
hogy mindenki helyén ülve maradt és nem akadt ember, ki a
gyilkost feltartóztatni merte s így ez mintha mi sem történt
volna, egész nyugodtan tovább ballagott.
Én ugyan székemről felállottam s a
szerencsétlen áldozathoz siettem, de a többi vendégek
biztatásomra sem mozdulván, én is példájukat követtem s
visszatérve, tovább szívtam nargilémet; ezalatt a gyilkos a
hullámzó nép között egyszerre eltűnt…”24 Lakos idézett
történetében nem is annyira a gyilkosság ténye érdekes,
hanem a viselkedésbeli különbség, amire a századforduló
világjáró magyar katonái rendre rácsodálkoznak.
Mint ahogy rácsodálkozott Sasvári
Ármin is, aki 1878-ban vett részt Bosznia okkupációjában,
és haditudósítóként a Pesti Naplónak írt harctéri
leveleket. Ezeket egy év múlva Bakalevelek a boszniai
hadjáratból címmel önálló kötetben meg is jelentette,
a mű címoldalán pedig így határozta meg magát: Írta
Sasvári Ármin Mollináry-baka. Sasvári elsősorban a
háború érdekességeiről tudósított, de az eltérő kultúra
felfedezésének izgalma tetten érhető minden sorában. Ez, az
idegen kultúrával való találkozás élménye lesz a magyar
katonai utazási irodalom másik jellemzője, amely már az
amerikai polgárháború és a mexikói háború magyar
katonautazóinál is megjelenik.
Idegen kultúrák bűvöletében
Az amerikai polgárháború
hadszínterein járt magyar katonák olyan világgal, olyan
társadalommal találkoztak, amely merőben különbözött a
hazaitól, az Európában megszokottól. Jól példázzák ezt
egy, a háborúba vetődött magyar hadfi, Láng Henrik úti
levelei, amelyek – tartalmukat tekintve – két világot
állítanak egymással szembe, az amerikai és a magyar s
dél-európai társadalmi viszonyokat. Láng Henrik életéről
igen keveset – mondhatnánk semmit sem – tudunk. Szinnyei
már említett biobibliográfiájának VII. kötete (1900) is
csak annyit ír róla, hogy az USA fegyveres erőinek
nyugállományú századosa, aki 1851-ben vándorolt ki
Konstantinápolyba, onnan pedig Észak-Amerikába. Ennél
valamivel többet tudunk meg róla Ács Tivadarnak az amerikai
polgárháború magyar katonáit számba vevő kötetéből.25
Ebben rövid bekezdés foglalkozik Láng Henrikkel; a magyar
katonát Asbóth Sándor tábornok a Central Park építésénél
ismerte meg, ahol az éppen földmunkásként dolgozott. Láng
már 1856-ban amnesztiáért folyamodott, azt meg is kapta, de
mégsem tért haza. Végigharcolta a polgárháborút, és csak
azután utazott Magyarországra, ahol az 1870-es években a
Vasárnapi Ujságban visszaemlékezéseket írt, Ács szerint
„amerikai polgárháborús élményeiről”. Szinnyei
bibliográfiai adatait és Ács közlését azonban
fenntartással kell kezelnünk; egyrészt mert Szinnyei eléggé
pontatlanul adja meg Láng írásait, másrészt pedig mert Ács
– nyilván nem olvasván az Amerikában járt magyar katona
későbbi írásait – téved, amikor Láng háborús
élményeiről szól. Ezekről hősünk valóban írt, ám ezzel
kapcsolatos közleményei nem a Vasárnapi Ujságban jelentek meg
– ott egészen másról írt –, hanem A Hon című lapban,
még a polgárháború idején, illetve a Ludovika Akadémia
Közlönyében, 1877-ben. Láng Henrik első úti leveleit a
Szépirodalmi Közlöny hozta, 1858-ban, két sorozatban: Bukaresttől
Konstantinápolyig (hat részben, augusztus 29. és
szeptember 30. között), valamint Rhodustól Jeruzsálemig
(hét részben, november 28. és december 23. között). A dolog
érdekessége, hogy – nyilván felkeltendő az olvasók
figyelmét – a Szépirodalmi Közlöny e két sorozatot
megelőzően, az 1858. augusztus 15-i és 19-i számában
közölte Láng Syra című „népismertetési
közleményét” is. Láng Henrik tanult, iskolázott férfiú
lehetett, mert láthatóan nyitott volt a természet és a
társadalom legapróbb megnyilvánulásaira is. Természetesen
nemét sem tagadhatta meg, hiszen úti leveleiben elég sok
helyen értekezik a női nem helyi szépségeiről, sőt úti
levelei szerint még leányszöktetésben is részt vesz. Már
említett Syra című írásában így méltatta a görög
asszonyokat: „…A nők pedig rendesen hon ülnek
pipereasztaluk mellett, egészen kivágott mellü selyemruhában;
keblük havát néhány átlátszó gáz-kendő takarja némileg,
mely bályait még csábitóbbá teszi. Fejükön arany himzetü
kis vörös fez van, melyet, koszoruként övez dus növésü
holló sötét hajzat. (…) Így heverésznek ők édes
mitsemtevésben pamlagjaikon, füstölgetve kis papirszivarjukat,
vagy nargilejukat. Háztartásukkal keveset törődnek, de
ablakukból kacérkodni szerfelett szeretnek…”26
Láng Henrik amerikai polgárháborús
élményeiről először A Hon 1865. január 6-i és 8-i
számában adott hírt, megrázó módon (Egy magyar
hadifogoly a confoederált államokban). Hazaküldött levele
szerint 1864 elején sebesülten a déliek fogságába esett,
akik hamarosan a hírhedt andersonville-i hadifogolytáborba
vitték. Ez a mocsárvidéken létesített fogolytábor
iszonyatos körülményeivel a 20. századi koncentrációs
lágerek árnyékát vetítette előre. Igen gyenge élelmezés,
egészségügyi és orvosi ellátás hiánya, a mocsárvidék
éghajlatából eredő betegségek tizedelték a foglyokat. Láng
Henrik a szerencsések közé tartozott; hamarosan
hadifogolycserével szabadult. Tovább harcolt a
polgárháborúban, majd hazatérve a Vasárnapi Ujság
hasábjain ismertette meg a magyar társadalmat az amerikai
életmóddal. Ő számolt be az amerikai társadalom ünneplési
szokásairól, de például Az amerikai rendőrség,
valamint A titkos rendőrség az Egyesült Államokban
című, a lap 1875. október 3-i és november 21-i, 28-i
számában megjelent úti leveleiben ő adott hírt először a
szervezett alvilág működéséről és az akkor hazánkban még
szinte teljesen ismeretlen magánnyomozói intézményről. Láng
Henrik nemcsak geográfiai, katonai értelemben tett meg nagy
távolságokat: útja a Balkánon át az Egyesült Államokba,
majd vissza hazájába valóságos időutazás. Míg a
Jón-szigetvilágban erősen feudális viszonyokat lát és ír
le, addig az amerikai kontinensen már a jövő, a 20. század
urbánus, iparosodott társadalma születésének tanúja. Mintha
a magyar katonai utazás történetében övé lenne annak
érdeme, hogy úti leveleiben szembesítette egymással a múltat
és a jövőt, mintha ő fedezte volna fel a magyarság számára
a 20. századot.
Az idegen világokra való
rácsodálkozás, az idegen kultúrák felfedezésének izgalma
érződik a Habsburg Miksa mexikói császár seregében
szolgáló magyar hadfiak útleírásain is. Erre a háborúra
utaltunk tanulmányunk első felében, amikor arról szóltunk,
hogy a keresztes hadjáratok óta nem jártak magyar csapatok –
szervezett kötelékként – ilyen távol hazánktól.27
Jóllehet Mexikó és Közép-Amerika egyes vidékei ekkor már
nem voltak teljesen ismeretlenek a magyar társadalom előtt,
hiszen a kor nagy magyar utazója és a magyar fényképészet
úttörője, Rosti Pál 1856 és 1859 között már járt e
tájakon, és utazásáról igen szép útikönyvet is
publikált, mégis azt kell mondanunk: a széles társadalmi
rétegek e háború révén ismerték meg Mexikót. A Miksa
császár kíséretében szolgált magyar katonautazóvá lett
hadfiakról más helyen már többször is írtunk, így itt csak
a mexikói sereg legvitézebb katonájának, Pawlowszki Edének
útleírását emeljük ki.28 Pawlowszki idehaza hivatásos
katonatiszt volt, de oly sok pályatársához hasonlóan ő is
közhuszárként került az önkéntes hadtesthez, és utazott
Mexikóba. A harcok során ott is hamar tiszt lett, a háborút
Miksa császár testőrszázadának parancsnokaként fejezte be.
Így az uralkodó bukásának szemtanúja volt, közvetlen
közelről látta Miksa foglyul ejtését egy isten háta
mögötti mexikói porfészekben, Queretaróban. A történeti
hűség kedvéért itt kell megemlítetünk, hogy az a mexikói
tábornok, aki a köztársaságiak oldalán vezette az ostromot,
és legyőzte a császári erőket, az is magyar volt. A
szabadságharc idején még Csala József néven harcolt Perczel
Mór hadtestében, később kalandos úton került Mexikóba,
ahol aztán Esteban Csala de Zákány néven, lovassági
tábornokként, 1888-ban politikai gyilkosság áldozata lett.29
Kicsi a világ.
Pawlowszki mexikói háborúról írott
emlékirata és útleírása csaknem két évtizeddel az
események után jelent meg Budapesten (1882) Miksa császár
mexikói szerencsétlen expeditiójának leírása, Kiváló
tekintettel Queretaro 70 napig tartó ostromára címmel.
Ebben Pawlowszki nemcsak az események pontos leírását adja
– napjainkig ez az egyetlen magyar nyelven megjelent emlékirat
a mexikói háborúról –, hanem ami ennél sokkal fontosabb:
eleven képet nyújt az egész országról; természeti
viszonyokról éppúgy, mint társadalmiakról, egészen a
mexikói nők dohányzási szokásáig.
A rácsodálkozás, valamint a
geográfia és a hadügy kettőssége jellemzi azt a katonai
útleírásunkat is, amelynek szerzője szülőföldjére,
Arábiába tett utazásokat. Fadlallah el Hedad Mihályról van
szó. Ő 1843-ban Szíriában, arab családban született, és a
császári hadsereg lóvásárló küldöttsége hozta magával,
hogy idehaza – császári és királyi parancsra –
katonatisztet neveljenek belőle. Hazájához és a lovakhoz
élete végéig hű maradt. Katonai pályáját a méneskarnál
szolgálta le, és jóllehet kereszténynek és magyarnak
vallotta magát, arab anyanyelvét soha nem felejtette el, a
századforduló éveiben pedig már ő vezetett lóvásárló
expedíciókat a Közel-Keletre.30 Egyik ilyen útjáról írta
meg Utazásom Mesopotámiában és Irak-Arábiában című
útleírását (1904); ez elsősorban úti beszámoló, amelyből
a katonai oldalt a hadsereg számára vásárolandó lovak
megszerzésének fáradságos szakmunkája képviseli. Az úti
kalandokban bővelkedő kötet bármely nem katonai
útleírással felveheti a versenyt; alig ismert vidékek
bejárása, izgalmas bennszülött támadások elhárítása és
igen szépen megírt tájleírások teszik a művet
olvasmányossá.
Földrajzi szemmel a világban
Pawlowszki Ede és Fadlallah el Hedad
Mihály útleírása a magyar katonai utazási irodalom új
korszakához vezet; a századforduló évtizedeire a Monarchia
fegyveres erőiben már olyan tisztikar tűnik fel, amely
iskolázása során rendszeres földrajzi oktatásban részesül,
és ennek hatására háborús élményeit is egészen más,
mondhatnánk, geográfiai szemüvegen át nézi. Míg a
szabadságharc emigráns katonautazóinak zöme elsősorban az
érdekességek, a földrajzi vonatkozású mozgalmas események
irányába nyitott, addig a századforduló háborúiban
megfordult katonáink már a természeti viszonyok, az
összefoglaló tájleírások, a táj és társadalom
hangulatának érzékeltetésére tesznek kísérletet. A dolog
nyilván összefügg a modern ember tájszemléletének és
utazási szokásainak változásával, a társadalom egyre
fokozódó, tömegesedő térbeli mobilitásával is.31 Ahogy az
utazás, a világlátás egyre szélesebb társadalmi rétegek
számára válik elérhetővé, úgy finomul a magyar
katonautazó útleírása is. A háborús jelenség – mint az
utazás legfőbb oka – és a háború ábrázolása
természetesen továbbra is jelen van, ám gyakorta csak az
olvasó figyelmének felkeltéséért; láthatóan a táj és a
társadalom bemutatása lép előtérbe. Mindez jól
megfigyelhető a búr–angol háború és az első
világháború afrikai hadszínterein járt magyar katonák
útleírásaiban, úti beszámolóiban.
A dél-afrikai angol–búr háború
magyar katonái közül e helyen kettőt emelünk ki: Luzsénszky
Félixet, a háború egyik magyar hősét, aki a hadszíntérre
való utazás viszontagságairól írt úti levelet, valamint
Bulyovszky Károlyt, aki önálló kötetben számolt be
élményeiről. Luzsénszky – Szinnyei adatai szerint – 1899
őszén utazott Transvaalba, ahol beállt a búr seregbe, több
ütközetben is részt vett, majd 1900-ban tért haza, ahol a
búrok mellett agitálva, előadásokat tartva járta egy ideig
az országot. Úti élményeit – Utazásom Pretóriába
címmel – a Vasárnapi Ujság 1902. augusztus 31-i és
szeptember 7-i számában találjuk. Az írás ugyan elsősorban
az utazás politikai akadályoztatásáról szólt, de nem volt
érzéketlen a földrajzi nehézségek iránt sem. Aden
kikötőjét például így írta le: „Ötödnap estefelé
érkeztünk Ádenbe. Ez Arábia délnyugati csúcsán fekvő
rendkívül érdekes és igen szép fekvésű város. Nincs benne
egy fa sem, nem nő egy szál fű s az összes épületek kopár
sziklára vannak építve. Tengervíznél és esővíznél más
nem kapható. Az esővizet, ha ugyan van néha eső, egy
sziklába vájt és sok millióba került nagy medenczében
fogják fel s néha két éven át is ezt a vizet isszák, de ez
is távol esik a várostól, s tömlőkben hozzák be, a mitől
még rosszabb lesz az íze…”32
Másik, már említett búrföldi
utazónk, Bulyovszky Károly Boer-angol tűzben (1901)
című emlékiratában örökítette meg élményeit. Tiszti
rangjáról lemondva utazott Dél-Afrikába, ahol a búr
hadviselést akarta tanulmányozni. újságírói
igazolványokkal felszerelkezve kelt útra, azzal a szándékkal,
hogy belép a búr seregbe, de látva annak állapotát, mégis
inkább újságíróként vett részt a háborúban.33
Emlékiratában jól megfér egymás mellett a búr fegyveres
erők leírása, a táj jellemző elemeinek összefoglalása és
a búr nép jellemzése, amelyet a szerző egy, a
szabadságáért mindenre kész, ám fegyelmezetlen
társadalomként ábrázol.
A századforduló búr háborúját
követően az első világháború idején is harcoltak magyar
katonák Afrika földjén. Jelenlegi ismereteink szerint
közülük kettő is írt geográfiai vonatkozású emlékiratot.
Debreczeni Gyula Egy magyar katonatiszt kalandjai a
legsötétebb Afrikában címmel jelentette meg – a
kiadási hely és évszám megjelölése nélkül –
memoárját.34 Debreczeniről ma még csak annyit tudunk, amit
magáról említ kötetében: az első világháború idején
Német Kelet-Afrikában hadnagyként „a 7-ik szerecsen század
parancsnoka” volt. A véres harcok leírásában bővelkedő
emlékirat jól szemlélteti a szakképzett tiszt geográfiai
látásmódját; sorait olvasva érezhető, hogy Debreczeni
élvezettel ábrázolta Német Kelet-Afrika tájait, nem esett
nehezére társadalmi és földrajzi képeket alkotni. Ugyanez
mondható el másik, Német Kelet-Afrikában harcolt magyar
katonánkról, Kálmán Gézáról is, aki Miaka ile
címmel a Pátria Kiadónál publikálta 1923-ban művét.
Kálmánt a háború tette utazóvá, saját fogalmazása
szerint: „A hadjárat kényszere elvezetett még ki nem
kutatott tájakra, ismeretlen vagy kevéssé ismert bennszülött
törzsek közé…”35 Tegyük hozzá, a magyar katonai utazási
irodalom szerencséjére, mert míg Debreczeni Gyulánál az
emlékirat középpontjában a véres harcok állnak, addig
Kálmán Géza könyve valódi katonai útleírás, amelyben a
háború valahol a színes tájleírások mögötti háttérként
szolgál.
Az Afrikában járt katonautazókról
szólva nem kerülhetjük meg a mára már legendássá vált
Almásy László személyét. Mivel róla az utóbbi években
mozifilm, majd annak hatására tanulmányok sora jelent meg,
Kubassek János36 geográfus és történész pedig önálló
kötetben megírta élettörténetét, itt csak utalunk arra,
hogy Almásy véletlenek sorozata folytán, élete utolsó
szakaszában került be a magyar katonai utazás történetébe.
Almásy a húszas–harmincas években nem katonaként utazott,
és tett világraszóló felfedezéseket a Líbiai-sivatagban. A
második világháború idején tartalékos tisztként került a
német Afrikakorps állományába, ahol repülő- és geográfiai
ismereteit igyekezett hasznosítani a német hadigépezet.
Műveinek sorában az erről az időszakról írott – a
Stádium kiadásában 1943-ban megjelent – Rommel
seregénél Libyában című emlékirata is inkább háborús
propaganda volt, még akkor is, ha igen szép tájleírásokat
találunk benne. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról
sem, hogy Almásy életművében jelenik meg legteljesebben a
katonai utazási irodalom lényege, háború és geográfia
arányos összefonódása: Almásy hatalmas technikai, földrajzi
tudását kora a háború szolgálatába állította.
Katonai utazási irodalmunk egészen
sajátos és különösen békés hangulatú részét alkotják a
Monarchia haditengerészeténél szolgált magyar tisztek
útleírásai. Az a tény, hogy Horthy Miklós, a későbbi
kormányzó egyben világutazó is volt, ma már közismert.37
Ám rajta kívül meglepően sokan voltak útleírást
publikáló magyar haditengerészek. Tekintettel arra, hogy
műveik, írásaik összegyűjtése éppen napjainkban folyik,38
körükből itt csak hármat emelünk ki. Leghíresebb
haditengerész utazónk Kepes Gyula volt, aki az 1872–1874.
évi Osztrák–Magyar Északi-sarki Expedíció orvosaként
írta be nevét a magyar tudománytörténetbe; ez a
vállalkozás fedezte fel az Északi-sarkvidék hatalmas
szigetcsoportját, a Ferenc József-földet.39 Kepes azonban
útleíróként nem jeleskedett. Utazási irodalmunk egyetlen
úti levelét szokta említeni, amelyet még az expedíció
elején Tromsőből küldött haza, és amelyet a Vasárnapi
Ujság Eredeti levél az északsarki expedicióról
címmel 1872-ben közölt. Emellett azonban létezik egy
kevésbé ismert Kepes-féle dokumentum is: beszámolója a
Magyar Földrajzi Társaságban, amelyet a kor geográfiai
szaklapjának, a Földrajzi Közleményeknek 1874. évi
kötetében találunk meg.40
Irodalmi szempontból Kepes tudományos
jelentésénél sokkal fontosabb a fiatalon elhunyt tengerész
hadapród, Tausch Jenő Hadihajón című útleírása
(Arad, 1906), amely ezzel az alcímmel jelent meg: Utirajzok s
jegyzetek a tengerészéletből. Tausch fiatal
tengerésztisztjelöltként járt Európa, Amerika és Afrika
partjain, és útleírásában a haditengerészet mindennapjai
mellett igen szép, irodalmi stílusú tájrajzokat találunk.
Ugyanezt mondhatjuk el Bozóky Dezső41 haditengerész hajóorvos
útikönyvéről is, amely a magyar utazási irodalom legszebb
darabjainak sorába tartozik. Bozóky 1911-ben jelentette meg
Nagyváradon Két év Keletázsiában című, gazdagon
illusztrált művét, amelyről – ha nem tudnánk, hogy
katonaorvos írta – bátran állíthatnánk, hogy világhírű
utazó alkotása. Gyönyörű társadalomrajzok, tájleírások
váltakoznak e kötet lapjain, amelyek többet mondanak el
Japánról, Kínáról és Koreáról, mint jó néhány
földrajzi monográfia. Bozókynak a társadalom és a táj
legapróbb részleteihez is volt szeme; irodalmi stílusban tudta
leírni az országokat, a nyilvános kivégzőhelyek nyomasztó
légkörétől kezdve a szórakozóhelyek sajátos figuráin át
a nép tisztálkodási szokásáig, és a tenger színeiről
éppoly megkapóan tudott mesélni, mint akár a
Hakone-hegységről.
Megmentendő értékek
A magyar katonai utazási irodalom
sajátos műfaj, amelynek alkotásai hűen tükrözik a
magyarság geográfiai ismereteit és földrajzi képét. E
művek a magyar katona világjárásának emlékei, amelyek
főként kultúrtörténeti értékeket hordoznak. Esetükben nem
nagy, világraszóló felfedezésekről beszélünk, hanem
legtöbbször a történelem kényszere alatt hazáját elhagyó
kisember élményeiről. Ám nem szabad lebecsülnünk ezeket az
élményeket, mert – a személyes benyomásokon túl –
ezekből tevődik össze a nemzet földrajzi tudása,
ismeretrendszere.
A jól-rosszul végzett iskolai földrajzoktatás mellett a
magyarság – csakúgy, mint bármely nép – világot járt
tagjai, világot látott katonái elbeszéléseiből szerzett
ismereteket a távoli kontinensekről, tájakról. Ezért kell
azt mondanunk: katonai utazási irodalmunk olyan kulturális
kincsünk, amelyet meg kell őriznünk. Összegyűjtésében
temérdek még a tennivalónk, szinte beláthatatlan kutatómunka
áll előttünk. Legtöbb katonautazónk életéről semmit sem
tudunk, műveik, írásaik számbavétele éppen csak
elkezdődött. Tudományos monográfiákat, hatalmas irodalmi
antológiákat kellene írni, szerkeszteni ahhoz, hogy katonai
utazási irodalmunk kulturális értékeit megmentsük,
hátrahagyjuk az utókornak. És ezek még csak az első
lépések lennének, mert utódainknak is marad elég
gyűjteni-kutatni való. Ma már sejthető, hogy ez az irodalmunk
önmagában legalább olyan terjedelmű lehet, mint a máig
ismert teljes magyar utazási irodalom. Mára elfeledett
útikönyvek tucatjairól, lapokban, folyóiratokban közölt
úti jegyzetek, úti levelek százairól, ezreiről lehet szó.
Reméljük, jelen tanulmányunk – igen szűkre fogott
terjedelmében is – érzékelteti, hogy milyen kulturális
értéket képvisel a magyar katonai utazási irodalom, amelynek
összegyűjtését ideje lenne végre elkezdeni; hogy utódaink
ne úgy mesélgessék a magyar katonák utazásait, miként azt
Münchhausen báró és az obsitos Háry János tette, s tudjanak
róluk.
Jegyzetek
1A 18. század idegen
hadseregeiben szolgált magyar katonákról lásd Zachar József Idegen
hadakban (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984) című
művét, amely Az oldott kéve, Magyarok a XVIII. századi
hadakban című fejezetében pontos – gyakorta
megdöbbentő – számadatokat közöl a különböző államok
hadseregeiben és egymás elleni háborúiban szolgált magyar
katonákról. A kérdéskör rövid összefoglalását adja
Nagyrévi-Neppel György Huszárok (Corvina Kiadó,
Budapest, 1973) című művének A könnyűlovasság európai
térhódítása című fejezete.
2Kacziány bibliográfiája
246 tételt tartalmaz.
3A Vasárnapi Ujság
repertóriumát Galambos Ferenc állította össze, nyolc
kötetben, 1978-ban, A Vasárnapi Ujság repertóriuma
1854–1921 címmel.
4Sipos Anna Magdolna – Nagy
Miklós Mihály: „Gutta cavat lapidem”, avagy miért nincs
retrospektív magyar földrajzi bibliográfiánk, amikor lehetne.
Könyvtári Figyelő, 1997. 2. szám.
5A regényről lásd Nagy
Miklós Mihály: Almásy, az ember. Magyar Napló, 1999.
9. szám.
6A Magyar Földrajzi Múzeum
megalakulásának történetét nem sokkal halála előtt Balázs
Dénes írta meg Életem–utazásaim (szerző kiadása,
Érd, 1995) című művében (453–467. oldal). A múzeum
folyóirata Földrajzi Múzeumi Tanulmányok címmel 1985-től
jelent meg, általában évente egy szám, az utolsó 1993-ban.
Rövid, tudományos igényű tanulmányaival több, szinte
teljesen feledésbe merült magyar utazó életére hívta fel a
figyelmet.
7A magyar katonai utazási
irodalomról lásd Nagy Miklós Mihály: Magyar hadiutazók (Kornétás,
Budapest, 2001), uő: Újkori magyar katonautazók. Magyar
Tudomány, 1999. 8. szám.
8Márki Sándor: Magyar
utazók a középkorban. In uő.: Magyar középkor („Élet”
Irodalmi és Nyomda RT., Budapest, 1914).
9Blazovich László (szerk.):
Szent Istvántól Mohácsig, Források a középkori
Magyarországról (Szegedi Középkorász Műhely, Szeged,
1994).
10Békési István: Napjaink
szállóigéi (Gondolat, Budapest, 1977. I. kötet).
11V. Kovács Sándor: Magyar
pokoljárók. In uő. (szerk.): Tar Lőrinc pokoljárása (Szépirodalmi
Könyvkiadó, Budapest, 1985).
12Dercsényi Dezső: Nagy
Lajos kora (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, é.
n.). Dercsényi a két utazó közötti szellemi különbséget
így fogalmazta meg: „…György vitéz bűnös lelke áhítja
a penitenciát, a bűnhődés utáni kibékülést Istennel,
bűneit megbánva, lelkiismerete hajtja a pokoljárásra. Tari
Lőrinc a Zsigmond-kori szellemi elit hitetlenségében bűnös,
aki kételkedik a lélek létezésében és halhatatlanságában.
György vitéz még a középkor gyermeke, akit a bűntudat hajt
a pokoljárásra, Tari Lőrincet a kíváncsiság és a
kétkedés. Bár mindkét pokoljárás XV. századi kéziratokban
maradt ránk, ez a lényeges különbség kétségtelenül
mutatja, hogy György vitéz útját még a XIV. század második
felében irásba foglalták, talán kevéssel a zarándoklat
után, szemmel láthatólag egy kissé Dante hatása alatt…”
13Szerb Antal: A
világirodalom története (Magvető Könyvkiadó, Budapest,
1973).
14Tardy Lajos: Régi
magyar követjárások Keleten (Akadémiai Kiadó, Budapest,
1971). Uő.: Rabok, követek, kalmárok az oszmán
birodalomról (Gondolat Kiadó, Budapest, 1977).
15A magyar hadügy és
hadtörténet Kárpát-medencei jellegéről,
determináltságáról lásd Nagy Miklós Mihály: Földhöz
kötött honvédelem. Kapu, 2001. 11–12. szám.
16Pápai János: Törökországi
napló (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963).
17Krmann Dániel: Küldetésem
története (1708–1709) (Tatra–Európa, Budapest–Bratislava,
1984).
18Veress Endre: Kinizsi
István, A „Sánta Huszár” életrajza. In Kinizsi
István: A „Sánta Huszár” naplója (Közművelődés
Irodalmi és Műnyomdai RT, Kolozsvár, 1895).
19Kinizsi István: i. m.
10–11. oldal.
20Uo. 59–60. oldal.
21Klapka emlékiratai a
Franklin Társulatnál jelentek meg, és három nagy részből
tevődnek össze. A gyermekkor és a szabadságharc eseményeinek
leírásából, az emigrációval foglalkozó részből, valamint
Teleki László leveleiből. Utazástörténeti szempontból az
emigráció éveit ismertető rész érdemel figyelmet.
22Ács Tivadar: Magyar
úttörők az újvilágban, László Károly 1850-67. évi
naplófeljegyzései a Kossuth-emigráció amerikai életéből (Láthatár
Kiadása, Budapest, 1942). Az Ács Tivadar által publikált
naplóban nem különül el az eredeti, László Károly-féle
szöveg Ács Tivadarétól. Így a kötet forrásértéke
kérdéses, a tudományos életben gyakorlatilag
használhatatlan.
23Szinnyei József: Magyar
írók élete és munkái, VII. kötet (Hornyánszky Viktor
Könyvkiadóhivatala, Budapest, 1900).
24Lakos Lajos: Visszaemlékezés
Törökországra (1875, 1876, 1877) (Laszky Ármin
Könyvnyomdája, Nagyvárad, 1895).
25Ács Tivadar: Magyarok
az észak-amerikai polgárháborúban 1861–65 (Pannonia,
Budapest, 1964).
26Láng Henrik: Syra.
Szépirodalmi Közlöny, 1858. 65. szám.
27Erre a tényre Tardy Lajos
hívta fel a figyelmet, amikor Az 1864–1867. évi mexikói
„önkéntes hadtest” magyarországi résztvevői című
forrásközleményében, a Hadtörténelmi Közlemények 1990.
évi 2. számában így írt: „…II. Endre királyunk
szentföldi hadjárata óta ennyi magyar katona még sohasem
szállt hajóra, hogy végül is idegen érdekeket szolgálva,
csekély zsoldért vérével áztassa ennek a távoli országnak,
Mexikónak a földjét. Igaz, sokan azért vállalták önként
ezt a szolgálatot, mert arra szerződtek, hogy szolgálatuk
leteltével – tetszésük szerint – vagy hazatérnek, vagy
nagyon szép földdarabot kapnak tulajdonba Mexikó dúsan termő
földjén…”
28Nagy Miklós Mihály: Mexikó
magyar katonautazója: Pawlowszki Ede. A Földrajz
Tanítása, 1999. 5. szám. Uő.: Miksa császár magyar
katonája. Új Honvédségi Szemle, 2000. 9. szám. Uő.: Magyar
hadiutazók.
29Ács Tivadar: i. m.
30Tardy Lajos: Régi
hírünk a világban (Gondolat, Budapest, 1979).
31Gyömrei Sándor: Az
utazási kedv története (Gergely R. Kiadása, Budapest, é.
n.).
32Luzsénszky Félix: Utazásom
Pretóriába II. Vasárnapi Ujság, 1902. 36. szám.
33Gulyás Pál: Magyar
írók élete és munkái IV. kötet (1942).
34A Kertész Gyula
szerkesztette Magyar Könyvészet 1921–1944 V. kötete
szerint a mű Budapesten, 1930-ban, a Magyar Könyvkiadónál
jelent meg.
35Kálmán Géza: Miaka
ile (Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai RT., Budapest,
1923).
36Kubassek János: A
Szahara bűvöletében (Panoráma, Budapest, 1999).
Almásyval kapcsolatos véleményünket több helyen
publikáltuk, bővebben lásd Nagy Miklós Mihály: Propaganda
vagy útleírás (Gondolatok a magyar katonai utazási
irodalomról és Almásy László: Rommel seregénél Líbiában
c. művéről). Földrajzi Értesítő, 1999. 3–4.
szám. uő.: Miért beteg az Angol beteg? Magyar Szemle,
1997. 9–10. szám. uő.: Almásy László és a magyar
katonautazók – Jegyzetek Almásy László Rommel seregénél
Libyában című könyvének új kiadásához. Vasi
Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2000. 1. szám.
37Csonkaréti Károly: Horthy,
a tengerész (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1993). Nagy Miklós
Mihály: Horthy Miklós, a világjáró tengerész. Jászkunság,
2001. 1–2. szám.
38Nagy Miklós Mihály: Geográfia
hadilobogó alatt. Magyar Tudomány, 2001. 7. szám. Uő.: Boldog
békeidők haditengerészei (Kornétás Kiadó, Budapest,
2003).
39Szállási Árpád: Kepes
Gyula, az Arktisz magyar orvosvándora. Földrajzi Múzeumi
Tanulmányok, 1985. 1. szám. Nagy Miklós Mihály: Magyar
hadiutazók.
40Kepes Gyula a Magyar
Földrajzi Társaság 1874. október 19-én este 7 órakor
tartott ülésén elhangzott előadásában számolt be az
expedíció eseményeiről. Az előadás szövegét, cím
nélkül, a Társulati ügyek című rovatban hozta a
Földrajzi Közlemények (1874. 4. szám). Itt kell megjegyezni,
hogy a vállalkozást vezető Karl Weyprechtnek és Julius
Payernek az Északi-sarki Expedíció Bizottságához írott
jelentései B. jelű mellékletét is Kepes írta, a személyi
állomány egészségügyi állapotáról. Ezt szintén a
Földrajzi Közlemények 1874. évi 4. számában találjuk.
41Nagy Miklós Mihály: Magyar
hajóorvos Kelet-Ázsiáról. Új Honvédségi Szemle, 2000.
3. szám.