Vágy, megalkuvásra
Uram, még mindig van
mit tanulnom,
bölcsebbé nem tettek az évek,
csak sejtem, mint macska, mi a lényeg,
ha elmerengek néha a múlton –
bár bensőm parancsol, nem a kényszer,
hogy mit tegyek, s mit ne tegyek
(buktam belé már eleget,
mások az mondják, nem elégszer),
sokszor engednék, kényelemből,
vágyom egy kis megalkuvásra
(szemed, Uram, ezt meg ne lássa,
védangyalom tán nem jelent föl),
csak hát ott van az ízlés, undor,
amit oly nehéz félretenni –
(nekem fontos, másoknak semmi,
s nem jó öklődni önmagunktól) –
szóval: ott benn valami lázít,
s ilyenkor nem bírok magammal,
oroszlánosdi ez, fogatlan,
közbebőgök, csak fájjon, bármit…
És túl vagyok a szégyenen,
nagyobb gyalázat úgyse érhet –
inkább megeszem a férget,
mint hogy a féreg megegyen.
ominózus eset
vaklárma kél a túlsó
parton
közrendőr-irányítással
a bliccelőnek nincsen pardon
farpofája hangosan rávall
sürgölődő gyászmenet
lerántja a halotti leplet
a sajtó botrányt emleget
áron alul eladó vedd meg
a hivatalnok nyársra húz
fájdalmat szinte nem is érzel
kissé kannibalisztikus
ez a malabári kényszer
bokára csúszott térdszalag
veri a tökös tömeget
érkezik a mentőcsapat
ha nem oszolnak lövetek
valami demonstráció
mi itten éppen bontakoz’
ebből már lesz visszakoz’
játssza szépen egy vak trió
ezernyi láb a hídra forr
megáll a sürge forgalom
ésszel ezt föl nem foghatom
fröcsögni kezd a hidrofor
ez aztán a vízoszlatás
elázva-verve tér haza
az ürgék megriadt hada
nem erre hív a Duna-plázs
s kiosztják az érmeket
van aki kap van aki nem
előfordul ez Istenem
ha uszulnak a vérebek
lassanként elül a por
a kis magyar olimpiász-
on mindent visz a piros ász
jegyzé mélán egy laza toll
