Pósfai György
Dendrománia
Magyarország
legnagyobb fái
Szepsi Csombor
Márton írja 1620-ban megjelent európai útikönyvében:
„Örülök rajta, ha meghallom, hogy ez könyvecském után
irigyeim támadtanak, mert akkor veszem eszembe, hogy nem
szintén minden haszontul üres lött írásom. Semmi állapotnak
alítom azt, melynek nincsen irigye. Láttam még az Britanniai
tengeren is, hogy az tüzes tolvajok az terhes hajók mellett incselkedtenek,
az üreseket pedig szabadságosan elbocsátották…”. Így én
is remélem, hogy az olvasót annyira megragadja, amit ebben a
könyvben talál, hogy irigység támad a szívében. Irigyli
azt, aki személyes ismerősének mondhatja ezeket a gyönyörű
fákat, és irigyli azt a sok kalandot, amit a „fázás”, a
fakeresés hozott.
Remélem továbbá,
hogy az olvasó nemcsak irigy, hanem lusta is. Hogy miért? Mert
ez a könyv tulajdonképpen árulás. Elárulom a nagy fákat,
melyek fennmaradásukat annak köszönhették, hogy meg tudtak
húzódni egy csöndes, elfelejtett zugban, „időszigetben”,
ahol évszázadokig nem történt semmi lényeges változás. Nem
csattogott a fejsze, nem szántottak és égettek, nem
építettek házat és utat, nem tapostak-döngöltek
turistalábak, nem nyomultak iskoláshadak. Itt most elárulom a
fákat, lerántom a leplet szemérmes rejtőzködésükről,
műholdas navigációs adatokkal szögezem őket pőre
helyükhöz. Mentségül azt tudom felhozni, hogy az olvasók
többsége úgyis lusta, és megelégszik a könyv
forgatásával. Nem fogja csapot-papot hagyva megrohanni,
nyugalmukból kizökkenteni a nagy fákat, nem vállalja a
sárdagasztást, napszúrást, bögölycsípést, törtetést a
tüskés bozótban, a sokszor hiábavaló keresgélést – szép
gondolataink a karosszékben lapozgatva, képeket nézegetve is
támadhatnak.
Akit pedig mégis
megfertőz a dendrománia (famánia) vírusa, és nekivág, hogy
sorra felkeresse ezeket a fákat, netán újabbakat is
felfedezzen, az csak rokon lélek lehet, akinek jó utat
kívánok!
Dendromániás
tekintettel átfogva hazánk fáit, néhány fajuk erősen
kiemelkedik a többi közül. Igazán nagy és öreg fákat a
hársak, szelídgesztenyék és – legfőképp – a tölgyek
között találunk. Ezek több száz évig elélhetnek, masszív
törzset növesztenek, tekintélyük megfellebbezhetetlen. Ebben
a könyvben főleg velük foglalkozom.
Bár nem nőnek
igazán nagyra, nemes szépségük és a hazai táj arculatához
tartozásuk indokolja, hogy a bükkök se maradjanak
említetlenül.
Betelepített,
egzotikus fákkal nem foglalkozom, ezek nem is nőttek egyelőre
túl nagyra, például még a legnagyobb mamutfenyők is csak 6 m
körüli törzskörméretűek. Nem lehet azonban nem tudomást
venni a platánokról, amelyek ugyan nem őshonosak, nem is
nagyon öregek, de legnagyobb fáink ma már közülük kerülnek
ki.
Óriásira nőhet a
nyár és a fűz is, ezeket viszont gyakorlatilag lehetetlen
számba venni, lajstromozni. Gyorsan nőnek, gyorsan pusztulnak,
a közemlékezetbe ritkán kerülnek be, így csak néhány
egészen kiemelkedő példányukat ismertetem. Aztán ott vannak
azok a karakteres fák (kőris, éger, szil, juhar, lucfenyő,
vadkörte), melyekből igazán méretes egyed nemigen akad, de
egy-egy szép példányba belebotolva nem lehet csak úgy elmenni
mellettük.
Még egy
megjegyzés: ez a könyv nem botanikai szakkönyv, hanem dendromániai
alapmű. Például nem foglalkozom különösebben az egyes fák
pontos faji meghatározásával. Talán meglepő, de a precíz
meghatározás sokszor még a szakembert is próbára teszi,
bizonyos fajok ugyanis összevissza kereszteződnek. Itt olyan
kategóriák szerepelnek, hogy tölgy, hárs, nyár, fűz. Ennyi
elég is a famániás kirándulónak.
Magyarország
legnagyobb fáit szándékoztam lajstromba venni. De hogyan
definiáljuk a nagy fát? Milyen mérhető, kvantitatív
bélyeget nevezzünk ki a „nagyság” kritériumának? A
kérdésre egyértelmű a válasz: a törzskörméretet kell
mérni, mert ez a tömeg, az életkor és a tekintély mércéje.
Száz centinként exkluzív klubokba csoportosíthatjuk a fákat:
a négyszázasként említett fák törzskörmérete 400–499
cm, az ötszázasoké 500–599 stb. A bizonytalan füzeket és
nyárfákat nem számítva mintegy száz olyan fa lehet az
országban, melynek körmérete meghaladja a 600 cm-t. Ezeket
tekinthetjük igazán kapitálisnak. Persze érdemes a
különféle fajú fákat külön listákba sorolni. Más a
karakterük, más a növekedési ütemük. Egy tölgy legföljebb
2-3 cm-t gyarapodik évente körméretben, egy gyorsabban növő
platán vagy pláne nyár jóval többet is felszedhet.
Felvetődhet, hogy
érdemes-e egyáltalán méricskélni, hiszen minden fa külön
egyéniség, más a habitusa, és akár egy kisebb körméretű
fa is lehet olyan szemet gyönyörködtető, mint egy vastag, ám
kevésbé látványos példány. Ez teljesen igaz, nincs is semmi
kivetnivaló abban, ha valaki ilyen joviális módon nézegeti a
fákat. Az igazi gyűjtőszenvedély azonban objektív mércét
kíván. A favadászat izgalmához hozzátartozik a listák
szerkesztése, rangsorok felállítása, a kapitális trófeák
megszerzése. Éljünk hát bátran a centik bűvöletében,
ragadtassuk el magunkat a nagy számoktól, és ne fosszuk meg
magunkat attól az izgalomtól, amikor körbemérjük a hatalmas
fatörzset, és a mérőszalag csak fogy és fogy…
Hagyományosan a törzskörméretet
mellmagasságban szokták mérni. Precízebb erdőmérnökök 130
cm talajszint feletti magasságnál mérnek. Ennyi azonban nem
elég. Vannak felfelé szélesedő törzsek, talajközelben
szétágazók, dudorosak, karéjosak, előfordulnak
mellmagasságban kikönyökölő oldalágak – hogyan lehet így
összehasonlításokat tenni? A megoldás: a talaj szintje és
130 cm magasság között mérjük a lehető legkisebb
körméretet, fektessük úgy fel a mérőszalagot, hogy a
lehető legkisebbet mutassa! Így nem jut jogosulatlan előnyhöz
sem a fölfelé szélesedő, sem a szerteágazó, netán dudoros,
daganatos fa sem! Ez a módszer a lelkünknek is jót tesz: aki
minél nagyobbat akar mérni, az izgága és megbízhatatlan
jellem lesz, aki a minimálisat keresi, az mértéktartást és
alázatot tanul.
Túl korán azonban
ne örüljünk, egészen pontos körméret ugyanis még így sem
mérhető. Mert mi van, ha a fa hepehupás talajon áll, hol
jelöljük ki a 130 cm-es magasságot? Hogyan hasonlítsuk a
talajszinten szétágazó szőkedencsi hársat az egybetörzsű szabolcsbákaihoz
vagy a belül üres ötvöskónyihoz? Mi legyen a tőből nőtt
sarjakkal, a több ágból összenőtt törzsekkel? Ráadásul a
méretek évről évre változnak, és nemcsak fölfelé!
Kitörik a törzsből egy darab, az öreg fákról lehámlik a
kéreg, így lett a zsennyei tölgy 1020 centijéből 980.
Alkudjunk hát meg magunkkal, kössünk kompromisszumot, és
fogadjuk el, hogy listáink soha nem lehetnek tökéletesek. Még
arra a gyakori kérdésre se nagyon tudunk választ adni, hogy
melyik fa a legnagyobb az országban! (Egyébként ha a
komplikációmentes, ép, egybetörzsű fákat nézzük csak, az
általam mértek közül a pápai 992 centis platán a
legnagyobb.)
Ami a több fából
összenőtt vagy törzssarjakkal vastagodó törzseket illeti:
ami egybetartozik, azt egybemérjük, ami viszonylag jól
elkülönül, azt külön – iránymutatónak itt is használjuk
szerénységünket.
Szükséges
mindenekelőtt egy mérőszalag. Aki 15 méteres szalaggal jár,
azt egyetlen hazai fa sem hozhatja zavarba; az igazán
optimisták 20 métereset vigyenek. Kell még egy
fényképezőgép, és ne hagyjuk otthon a bozótvágó kést! Ez
utóbbin talán némelyek megbotránkoznak, de sokszor
csalánosokon, tüskés bozótokon kell áttörni, és az öreg,
korhadt törzseket fojtogató vadrózsák és bodzák
lekaszabolása is elkerülhetetlen néha.
Ezek a felszerelés
esszenciális darabjai. A kényesebbek vihetnek még magukkal
térképet, esőkabátot, kutyariasztó spray-t és uzsonnát.
„Fázásra”
legalkalmasabb a november és a február. Ilyenkor nincs
döglesztő meleg, eltűnnek a szúró-csípő rovarok –
melegebb időben gyakorlatilag minden öreg tölgy törzse
méretes hangyák korzója, a fás legelők bögölyhada pedig
csak a dendrológusra vár. Novemberben már megroskad a gaz,
februárban még nem nő ki, márpedig a sok ragadós-szúrós
termés képes kiszedhetetlenül befurakodni a zokniba, cipőbe,
nadrágba. Vegetációs időben átgázolni egy repceföldön
(itt még a méhek is különösen agresszívek!) vagy
búzamezőn nem a gyönge szívűeknek való. A javasolt
hónapokban napszúrás és villámcsapás sem fenyeget, és a
laposan, alacsonyan sütő nap bámulatos fényviszonyokat tud
teremteni. Egyes novemberekben még káprázatos
lombszíneződés tanúi lehetünk, egy februári betörő melegfront
pedig tavaszi ígéreteket hozó, hófoltos, jégcsapcsöpögős,
vízérmegindulós élményt kínál.
Persze mindez nem
azt jelenti, hogy ne lenne alkalmas az év bármely szaka a
„fázásra”! Ha tehetjük, keressük fel ugyanazt a fát
különböző évszakokban, sőt, ínyenceknek csemegeként:
ugyanabban a hónapban, de különböző években! Meg fogunk
lepődni, mennyi növekedés és mennyi pusztulás tapasztalható
a fán és környékén, mennyire ugyanaz minden, és mennyire
más!
Hogyan lehet
megtalálni a nagy fákat? Úgy tíz-húsz évenként valakit
annyira elkap a dendrománia, hogy csinál egy listát, kiad egy
könyvet. Ilyen Balogh András rajzos könyve, Bartha Dénes
gigantikus gyűjtése, Tardy János térképeket is mellékelő öszeállítása
(specifikációk a függelékben). Sajnos, vagyis inkább
érthető módon, egyik sem teljes, és sok a bizonytalan,
illetve hamis adat. Sok jelzett fa már nem létezik, vagy
éppenséggel sokkal kisebb (ritkábban nagyobb), mint a
listaadat. A közreműködők – jámbor földrajztanárok, naiv
erdőkerülők, túlfűtött lokálpatrióták – sokszor csak
úgy megsaccolják a méretet, összekeverik az átmérőt a
kerülettel, innen a sok hibás adat (és azt se feledjük, a
korábbi irodalomban még nem ismeretes a mérés helyes, minimalista
technikája). Ahol térkép is van, az nagy segítség, de lehet
nagy bosszúság is, mert sokszor csak úgy találomra rakott oda
valaki egy pöttyöt, és a keresett fa kilométerekkel arrébb
van. Mindazonáltal haszonnal forgathatunk régi térképeket és
lokális túrakalauzokat is.
Használhatjuk a
telefont is – erdészek, polgármesterek, lelkészek sokszor
szívesen adnak útbaigazítást. Az is igaz viszont, gyakran
meddő a telefonálgatás, értetlenkednek a másik végen,
nemzeti parkoknál ide-oda kapcsolgatnak, és egy idő után
belefárad az ember a magyarázkodásba.
Nem lebecsülendő
információforrást jelentenek ismerőseink, akik – ha már
elterjedt dendromániás hírünk – nyitva tartják szemüket,
és szállítják a megfigyeléseket.
Az otthoni alapos
felkészülés után aztán útnak indulhatunk, és
megközelíthetjük a helyszínt. Ha megállunk egy faluszélen
vagy szőlőhegyen, és kipakolunk az autóból, tipikusan
előbújik egy bizonyos távolságból gyanakodva figyelő
nyugdíjas. Szóba elegyedünk, fákról beszélgetünk, és a
borszagú öreg már mutatja is az utat, tartja a mérőszalag
végét, és a végén behív egy pohár savanyú borra.
Udvariasan elhárítjuk, ha nem szeretjük a komplikációkat, a
dohos, homályos, öregszagú szobákat, rozzant konyhákat,
viaszosvászon terítőket, kihűlő vaskályhákat, a
szegénységbe, leromlásba, betegségbe fulladó monológokat.
Ha nem lép elő
egy nyugdíjas, kézenfekvő a kocsmában érdeklődni, de ez
ritkán vezet eredményre. A környéken keveset mozgó, üveges
tekintetű alkoholisták nehezen forgó nyelvvel
visszakérdeznek: mi célból? a múzeumból jött?
Általában idős
férfiak a preferált interjúalanyok, nőket és gyermekeket
csekély eredménnyel kérdezhetünk. A gyerekeknek még nincs
érzékük a nagy fákhoz, csak mászóalkalmatosságot látnak
bennük. A hagyományos típusú nők pedig szívesen mondanak
nagyokat – a szemükön látszik, hogy meg sem próbálnak
belegondolni, mekkora is az a fa –, mert örömet akarnak
szerezni. Számukra fontosabb az emberi kapcsolat, mint a
tényszerű valóság. Mindazonáltal csínján bánjunk az
előítéletekkel, mert kaptam én már nőktől is nagyszerű
tippeket!
A „fázás”
gyakran azzal jár, hogy tilosba tévedünk. Illetéktelen
kerítésmászás, szigorúan védett területekre történő
behatolás, magánbirtoksértés, tiltó táblák ignorálása
– ez a fakeresés természetes velejárója. Azonban még a
szigorú tekintetű erdészek, szúrós szemű biztonsági őrök
is megenyhülnek, mikor kiderül, hogy nagy fákról van szó, s
szívesen segítenek – köszönet nekik!
Ha mindezek a
tippek nem elegendőek, vegyük elő ezt a könyvet! A
helyszínre utalások sokat segítenek, bár megjegyzem, hogy
emlékezetből íródtak le, és a húsz méter lehet, hogy
valójában ötven. Nem is törekedtem arra, hogy pontos
útvonalleírást adjak. Igazi eufóriához az kell, hogy az
ember megküzdjön a sikerért. De ha minden kötél szakad,
szerezzünk be egy GPS navigációs műszert, és használjuk a
függelékben fellelhető koordinátákat! Így talán csökken a
megtalálás öröme, de legalább biztosabbra mehetünk.
Megjegyzem, az én egyszerű és kissé megbízhatatlan
készülékem csupán körülbelül ötvenméteres pontossággal
adja meg a koordinátákat, de ekkora távolságról már
többnyire kiveri az ember szemét a nagy fa.
Az eufória csitultával
járjuk körbe a fát, szemléljük meg alaposan minden
oldalról. Vegyük elő a fényképezőgépet, és örökítsük
meg gyűjteményünk számára. A méretarány
érzékeltetésére állítsuk a fa mellé partnerünket, illetve
ennek hiányában tegyük a fa tövébe hátizsákunkat.
Időzített expozícióval magunk is rákerülhetünk a képre,
léptékként szolgálva. Figyelem, nem mindegy, milyen pózban fényképezkedünk!
Helytelen eljárás az előtérbe tolakodni, kezünket birtokba
vevően a fára helyezni, öntelten a lencsébe vigyorogni. A
kompozíció fókuszában a fa legyen, ne a mi élményünk
dokumentálása! A feszes, fegyelmezett állás a fa mellett
megfelelő, de legalkalmasabb a fa felé fordulva feltekinteni a
koronába.
A lényeg, hogy ne
próbáljunk bizalmaskodni a nagy fával. Ezzel csak azt
bizonyítanánk, hogy nem értünk semmit a falétből, s így
csak magunkat tesszük nevetségessé.
Ugyanakkor
nyugodtan felmászhatunk a fára. Ez nem bizalmaskodás, hanem
csupán különbözőségünk elismerése, emberi specialitásunk
gyakorlása, s a fa ezt mit sem bánja, már csak azért is, mert
a fa nem bán semmit.
Mikor meglát egy
famatuzsálemet, a naiv fakereső első gondolata: mi mindent
megért, mennyi mindent látott ez a fa! Törökök, kurucok,
labancok, a történelem viharai… Hamis, teljesen hamis!
Egyrészt a fa nem lát semmit, csak futó rezgéseket, párát,
hőt és napfényt érzékel, minden aktivitása a
táplálékszívás, növekedés, szaporodás. Másrészt mit sem
törődik a történelemmel, csak a jelenben él, ahhoz
alkalmazkodik, végtelen toleranciával. Megjegyzem: igazán
aktív életet csak egy vékony külső rétege él, a régebbi
részek, a törzs belseje teljesen halott.
Így az igazi dendromániás
számára érdektelenek azok a legendák, nevezetességek is,
amelyek egyes fákhoz fűződnek. A nagy hadvezér ide kötötte
lovát, a költő itt írta versét… Ezeknek többnyire semmi
alapja nincsen. Ha lelkes folkloristák eleget szorongatják a
falusi öregeket, bármelyik tálal egy történetet valami
elhantolt futóbetyárról, szerelmibánatos grófkisasszonyról,
akasztott molnárlegényről… Ha éppen olyan kedvünkben
vagyunk, ilyeneket magunk is kitalálhatunk s terjeszthetünk,
például:
Amikor bemondta a
rádió, hogy a Szojuz simán leszállt, a baskói
parasztok átmentek Simára, hogy ezt már megnézik maguknak
(Sima és Baskó két kis falu a Zempléni-hegység szívében).
Hogy nem találták az űrhajót, bánatukban megittak egy nagy
csomó sört, s mielőtt hazaindultak, a folyadéktól egy tölgy
tövénél szabadultak meg. Na, ettől nőtt ilyen hatalmasra a simai
tölgy!
Mi tehát akkor
számunkra a nagy fák igazi lényege? Mi az a mágikus erő
bennük, ami a darwinista-dendromániás embert mellbevágja?
Tudni kell: a fák
nem emberek, hanem idegen lények, életstratégiájuk a
felfoghatatlanságig más, fölösleges emberi-romantikus
képzeteket társítani hozzájuk. A masszív, nagy fák
nyilvánvalóvá teszik: másképp is lehet élni. A sok
rohangálás, nyomakodás, harácsolás, információhabzsolás
csak az egyik stratégia. Ami nekünk a mindennapi életben
számít, amiért törjük magunkat, az itt teljesen közömbös.
Végtelen toleranciával viselni a hóleplet, a szelet, az esőt,
a tűző napot, kutatni, szívni a tápanyagot, behegeszteni a
sérülést, csak vinni-vinni előre a fakasztás–hajtás–növesztés–kivirágzás–magnevelés–levélhullatás–nyugalomba
merülés ciklusait, akár többszázszor is… Noha mindnyájan
önreprodukálódásra szelektálódtunk, itt más a lépték, a
stílus, a stratégia. Ez ver fejbe bennünket, amikor megállunk
egy nagy fa alatt: egy négyszázas fát megcsodálunk, egy
ötszázastól elámulunk, a hatszázasok lenyűgöznek, a
hétszázasok láttán pedig szép gondolataink támadnak
létünk esetlegességéről és értelmetlenségéről.
Egy fa
jellemzésénél persze elkerülhetetlen, hogy emberre is
vonatkozó tulajdonságokkal ruházzuk fel. Szókincsünk véges,
kommunikációnk emberi. Ne felejtsük azonban, hogy a leírás
nem annyira a fára vonatkozik, hanem a bennünk keltett
hatásra. Néhány jelzőt azonban még így is kerülnünk kell.
Ilyenek: bájos, kedves, bölcs.
Mindig felmerül,
milyen idős lehet a fa. A méretből adódik valami
következtetés, de ez függ az adott fafaj – akár
életszakaszonként is változó – növekedési ütemétől, az
illető példány genetikai adottságaitól, a termőhely
alkalmasságától. Tölgyeink, szelídgesztenyéink és
hársaink között lehetnek 200-300, sőt 400 évet megért
példányok is. Egyszer Somogyban frissen kivágott tölgy
tuskójára akadtam. 500 cm körmérethez itt 136 évgyűrű
párosult. Kedvezőtlenebb termőhelyű tölgy ekkora méret
esetében valószínűleg jóval több évet számlál. Elvileg
az élő fa évgyűrűit is meg lehet számolni, ha vékony
fúrásmintát veszünk belőle. De minek zaklassuk a fákat?
Továbbá: az évgyűrűk sem árulnak el mindent. A legöregebb
fák belül ugyanis többnyire korhadtak, üresek. A
Kőszeg-királyvölgyi nevezetes gesztenyefa (10,5 m körüli
körméret) évgyűrűit pusztulása után megszámolták,
hozzáadtak valamennyit a korhadt belső miatt, így
négyszázvalahány év jött ki. Hogyan becsüljük hát a kort?
A tapasztalat szerint a legbiztosabb becslési módszer az, hogy
megkérdezzük a bennszülötteket, és amit mondanak, osztjuk
kettővel.
Amikor az
ezredforduló táján gyűjteni kezdtem a nagy fákat, fejembe
vettem, hogy végigjárom az ország összes 600 cm fölötti törzskörméretű
fáját. Ez hatalmas, ám nagyjából teljesíthető feladatnak
tűnt. Próbára teszi az ember kitartását, de nem haladja meg
képességeit, és a beteljesülés örömét ígéri. Célt,
értelmet ad a kalandnak, elvisz olyan helyekre, ahová soha nem
jutnék el.
Aztán persze be
kellett látni, teljes mértékben ez nem sikerülhet. A
korábban említett bizonytalanságokon túl más
akadálytényezők is vannak. Rengeteg fát fel kell keresni,
mert egy ötszázas is hatszázassá nőhetett időközben, ha
régi az adat, arról nem is beszélve, hogy sokszor nincs is
konkrét méret a forrásokban. Meg aztán egyik lista sem lehet
teljes. Mert bár az igazán nagy fákat számon tartják, azért
lappanghat még hatalmas gesztenye az iharosberényi kertekben,
akadhat még kapitális tölgy a járatlan Dráva-menti
erdőkben, meghúzódhat egy öreg hárs egy kastélyparkban. A
tapasztalat azt mutatja, sok utánajárással ötszázas, sőt
nagy szerencsével hatszázas, semmiféle listában nem szereplő
tölgyet is lehet találni. Fűzből mezei patakok mentén,
ártéri erdőkben nem kunszt hatszázasat vagy akár nagyobbat
is becserkészni. Dudoros törzsű fekete nyárból is akadnak
ismeretlen hétszázasok folyóink árterein. És egy rangsor
soha nem lehet végleges. Vannak feltörekvő trónkövetelők,
és ijesztő iramban pusztulnak a jelenlegi éllovasok.
Amennyire lehetett,
azért igyekeztem teljessé tenni listáimat. Úgy vélem,
tölgyből, hársból, gesztenyéből, platánból a lista
tetején nemigen hiányzik semmi. Lefelé haladva egyre több
hiányzó akadhat, maradt tehát még felfedeznivaló!
A számok, centik
bűvöletéből egy pillanatra sem kiszakadva térjünk vissza
arra a kérdésre, hogy a fának koronája, formája,
egyénisége, környezete is van, és mindez jócskán
belejátszik abba, milyen élvezeti értéket jelent a dendromániás
ember számára.
Feltűnő, milyen
hasonlóság van a szarvasagancs és egy fa között. Évről
évre nagyobb a korona, de aztán a csúcspont után már csak a
tővastagság marad meg, a korona kisebb és kisebb lesz (a
szarvasbika „visszarak”), a hosszú ágak elfogynak, a
súlypont lejjebb helyeződik. Ez adja az ötletet, hogy – az
agancsok pontozásához hasonlóan – legyen egy pontrendszer,
ami az élvezeti érték faktorait figyelembe veszi, s aminek
alapján felállítható például nagy tölgyeink abszolút
rangsora. Az egyik agancspontozási rendszer kiagyalójáról,
nagy vadászunkról Nadler-pontozásnak elnevezett fapontozási
szisztémában legnagyobb súllyal a törzskörméret esik a
latba – a centiben mért törzskörméret egytizedével
alapozzuk meg a pontszámot. További 10-10 pont adható a
következő öt szempont alapján: a fa egészsége, formája,
koronájának nagysága, környezete és megközelíthetősége.
(Ez utóbbi esetében annál több a pont, minél nehezebben
lehet elérni, megtalálni a fát – a pontszám gyakorlatilag
arányos a Budapesttől való távolsággal). Így egy 900 centi törzskörméretű
fa maximálisan 90+10+10+10+10+10=140 pontot kaphat.
Fáink Nadler-pontozását
magamra vállaltam, a listák megtalálhatók a függelékben.
Valami támpontot a
pontozásban való eligazodáshoz a fényképekből is
szerezhetünk. A kötet képei haladó amatőr géppel
készültek 2000 és 2004 között, a rajtuk szereplő személyek
családtagok, barátok, esetenként definiálatlan, helybéli
gyerekek. Igyekeztem a legnagyobb fákat hiánytalanul bemutatni;
a kisebbek közül néhány élvezetesebb példány szerepel
képekkel.
A
dendrománia nagyszerű betegség, de vannak árnyoldalai is.
Az
említett horgas-szúrós növényrészek, csípő-szúró
rovarok is okozhatnak kellemetlenségeket, villámcsapkodós
viharok, hósúly alatt lezuhanó korhadt ágak is jelenthetnek
kockázatot, az igazi veszélyek azonban nem ezekben rejlenek,
hanem a dendrománia elhatalmasodásában. Figyeljünk a
tünetekre: folyton forgó nyak, kutató tekintet,
autóvezetésről elterelődő figyelem, alig hallható
motyogás. „Ott egy ígéretes négyszázas, legközelebb
megállok, megmérem, csak nem egy ötszázas hárs az ott a
temető szélén, bocs, nem figyeltem, amott magasodik valami
öreg fa, oda kell mennem, ezt még várjátok meg…”
Előrehaladott fertőződés esetén kötelességek
elhanyagolása, megengedhetetlen költekezés, illegális
kerítésmászás, a beszélgetési témák leszűkülése,
kapitális példányokhoz közeledve szívdobogás fellépése,
egyéb élmények degradálódása, embertömeg-fóbia is
előfordulhat.
És még egy
árnyoldal. Készüljünk fel a kudarcra, mert a „fázás”
sokszor eredménytelen. Jobb esetben azért, mert csak nem
találjuk a kiszemelt fát. Rosszabb, amikor megtaláljuk, de
derékba törve, földre zuhanva – holtan. Nehéz leírni a
döbbenetet és csalódást, amit egy listavezető
váratlan-hirtelen pusztulása okoz, márpedig aki a legöregebb,
legnagyobb fákat látogatja, annak számolnia kell ezzel.
Fakeresés közben
rutinszerűen bekukkantunk az állomásokra, templomkertekbe,
temetőkbe, kastélyparkokba. Ez utóbbiak különösen gazdag
lelőhelyek, de bejárásuk sokszor nem problémamentes, mert a
kastély állami gondozott gyerekek otthona vagy éppen
elmegyógyintézet. Ide nem szívesen engednek idegent, s csak a
portás vagy a felügyelő szerv főigazgatója segítségével
juthatunk be. A ranglétra közbülső fokain állóknál hiába
próbálkozunk. „Szerelési munkálatok folynak, nem lehet
bejönni” – üzen ki a főnővér. A bejutással sincs vége
a nehézségeknek. Minta nélkül felnövő, szabályozatlan
gyerekek hangoskodnak, félrecsúszott agyú, magában kiabáló
férfi rohangászik fel-alá. A nagy fa tövében fogatlan,
hajlott öregasszony kuporog a szeméthalmon, mint törpe a
kincsén, s felnéz ránk: „A nagyságos-méltóságos úr
hagyta emlékül a fát!” Elbizonytalanodunk, kizökkenünk.
És ez máshol is megesik velünk. Mert mihez kezdjünk azzal az
írni-olvasni nem tudó, füstszagú pusztai párral, akik azt
tervezgetik, hogy egyszer majd jószág mellé olyan tanyára
kerülnek, ahol villany is van… Az ilyen helyzetekre még
nincsen kidolgozva a megfelelő reakció, talán a legjobb
hivatalosan viselkedni, gyorsan és határozottan mozogni.
De ne térjünk el
tárgyunktól, és belátva lehetőségeink korlátjait,
maradjunk meg dendromániás révületünkben!
Mindent
összevetve, a dendrománia pozitívumai messze felülmúlják a
negatívumokat. Kapjuk fel a hátizsákot, vágjunk bele,
kalandra fel!
Az öreg hársak
mesefák: koboldok, varázsbaglyok tanyái. Csavar, göcsört,
odú, legyökerező oldalág járul hozzá változatosságukhoz.
A hársakat
mindenki kedveli, arányaik, romantikus és kissé
arisztokratikus hangulatuk közel áll szívünkhöz. Egy
virágzó hársfa pazar illatot áraszt, gazdag rovarvilág zsong
ilyenkor rajta.
Temetők,
templomkertek, kastélyparkok, kúriaudvarok kedvelt fája, de
néhány szép példányuk emberi lakhelytől távoli, erdei
előfordulással lep meg bennünket.
Két nagy
triumvirátusuk van. Az egyik három, egymástól teljesen
elütő, lenyűgöző ősfából áll (Szőkedencs, Szabolcsbáka,
Ötvöskónyi). A kisebbik hármast egymáshoz hasonló
habitusú, feltörő és szétterülő fák alkotják (Szombathely-Bogát,
Süttő, Sopronhorpács). Akad még néhány szép ötszázas
parkokban, arborétumokban, és útszéli feszületekre árnyat
borító négyszázasokat is találhatunk.
Szőkedencs
A
7-es útról a faluval átellenes oldalon messziről meglátjuk
az enyhén kiemelkedő temetőt. A hatalmas hárs uralja a
temetődombot. Dacol az akadálytalanul söprő szelekkel, a
hirtelen jövő, villámos balatoni zivatarokkal.
A sírok tiszteletteljesen
körülveszik, de nem tolakszanak alája. Ez a környék a hársfáé,
a sírok másodlagosak.
Tövénél
kettéválik, odvas, de meglepően egészséges. A két törzs
együtt mérve 1105 cm körméretű. Földig lombos, életerős
fa. Vezet a Nadler-listán.
Többször
fel kell keresni. Nyugtató hatása van.
Szabolcsbáka
A
falu neve ősfa-márkanév. Iszonytató vastag, dudoros,
törött, tépett-égett, kínlódva is évszázadokon átlépő,
szívósan hajtó fa.
Messze
van, mindig csak este érünk ide. Anarcs felől érkezve a
faluban a temető bal oldalán tartunk fölfelé, majd
középtájon balra fordulunk, és az aszfaltos utca végéig
megyünk. Innen homokos út vezet tovább, ezen bő kilométert
haladunk, és jobbra, egy homokdombon meglátjuk a hársfát. De
bármelyik szurtos gyereket is megkérdezhetjük.
Teljesen
valószerűtlen ilyen fát találni ezen a vidéken. Ha azonban
jobban megnézzük, rájövünk, hogy mégis illik ide.
A
fa állapota 2003 február és november között is sokat
romlott, törzskörmérete a törések miatt 846 cm-re csökkent.
Siessünk.
Ötvöskónyi
A
legkevesebb, amit mondhatunk rá, hogy különös. Nincs közepe,
kerülete is megszakad, hiányos. A fa mégis él, nagy koronát
tart fenn. Különösségében is elegáns, s alig felfoghatóan
hatalmas.
Kastélykertben
áll, de nehéz bejutni: gyógyintézetbe idegent nem szívesen
engednek. A nagyatádi kórháznál célszerű engedélyt kérni.
Kár,
hogy el van zárva, de talán így jobban nyugton hagyják.
Boldogkőváralja
A
gyógyintézet szép parkjában, kis tavacska mellett áll a
különös ismertetőjel nélküli, egyszerű, ám kapitális
törzsű hárs. A portás beenged, s azon sem csodálkozik, hogy
valaki reggel hatkor akar hársfát fényképezni.
Süttő
A
várost átszelő út melletti parkban áll, szinte az útra
borul. Masszív, megbecsült fa. Igen jó karban van, koronája
alatt illedelmes gyerekek tartózkodnak.
Szombathely/Bogát
A
kastélyparkba belépve rögtön meglátjuk. Impozáns,
erőteljes, hatalmas koronájú ezüsthárs, nem tűr
ellentmondást. Körmérete 640 cm.
Sopronhorpács
A
kastély mögött találjuk a szépséges hársat. Ernyős
koronája, földre hajló ágai igen megörvendeztetnek.
Kétszáz éves.
Sály
A
Déli-Bükk Paphárs nevű erdei remetéje nehezen adja meg
magát az időnek és nekünk. Hosszas gyaloglással érhető el.
Sály-Latorvár felől az erdészeti út sorompójáig haladjunk.
Innen talán a legegyszerűbb, ha a jobb oldali úton másfél
km-t gyalogolunk, aztán balra betérünk az alig járt
Kőris-völgybe. Ezen addig megyünk, amíg egy dózerút
kanyarjába fel nem érünk (közben döglött szarvas, hollók
és ezernyi légy kombinációjára bukkanhatunk). A dózerúton
balra haladva mintegy fél km után baloldalt megpillantjuk az
odvas hársat.
Bakóca
Az
isten háta mögötti Bakóca hársfája olyan észrevétlen
tudott maradni, hogy az egykori gyermekotthon biztonsági őre
sem tudja, mi rejtőzik az épület mögött.
A gesztenyék meleg
fényű, szelíd óriások, melyeken jól látszik az öregség.
A vadon és a kultúra határán élnek. Kertek végében nőnek
igazán nagyra, a szőlőhegyek szélein, ahol az erdő kezdi
benőni a felhagyott gyümölcsöst.
Környékük
különösen tavasszal megejtő hangulatú. Kasztanyettás
harkályok és piros orrú, demizsonos öregemberek járják
ilyenkor a szőlőhegyeket. Egér zörög a présházban;
hordószag, ereszcsöpögés, venyigetűz. A szőlőben tempós,
rendezett munka nyomai. Az erdőből éjjel lejárnak a vadak.
Fájdalmas élmény
fényképezés közben beleülni a szúrós termésburokba.
Vas, Zala és
Somogy szőlőhegyei számos nagy gesztenyeegyéniséget
rejtenek. A Mecsek déli lankáin, Zengővárkonyban álmatag,
torz óriások álldogálnak.
A két listavezető
nyolcszázast (Nagykutas, Szentgyörgyvár) néhány bámulatos
hétszázas és hatszázas követi. Van esélyünk ismeretlen
hatszázasokat találni, de ezek minden bizonnyal szétágazó,
sarjadzó törzsűek.
Zengővárkony
Legszebb
gesztenyésünket a faluból északnyugatra kisétálva könnyen
megtaláljuk. A 6-os út felől nézve egy gazdaság háta
mögött keressük.
Néhány
tucat öreg és még öregebb, csavart, göcsörtös törzsű,
szétágazó fa vet csíkos, tavaszi árnyékot a sarjadzó
fűre. Itt a fák nem törnek magasba, közel maradnak a
földhöz.
Novemberi
estéken feltámad a szél, ahogy a nap a Mecsek mögé hajlik.
Valaki halmokba gereblyézte a felszedetlen gesztenyét. Felül
még vannak jók, az alja már melegen rothad. Fázósan útnak
indulunk, a fák maradnak.
A
környék dombjain itt-ott szórványgesztenyék álldogálnak.
Rengeteg idejük van.
Szentgyörgyvár
A
falu közepénél keletre, kissé jobbra, majd balra tartva
indulunk fel a szőlőhegyre. Bárki megmondja, hol van az ősöreg
gesztenye. Koronája már visszarakott, törzse odvas, olyan,
mint egy igazi, öreg gesztenyefa. Törzsvastagságban első
helyen áll a gesztenyék között.
Kicsit
nagy errefelé a forgalom, Hévíz közel van.
Nagykutas
A
falutól nyugatra, a szőlőhegy gerincén, csendes pincék
között áll a messziről látható fa. Egyszerű,
sallangmentes, barátságos óriás. Mellette eltörpül a
tövébe épített présház. Aprót, de sokat terem. A Nadler-listán
első helyen áll.
Bak
A
falu közepéből, a művelődési háztól felfelé indulva,
körülbelül 3 km-t haladva nyugatra, jó úton juthatunk a baki
szőlőhegyre. Ide csak megilletődve lehet jönni: a
gesztenyéken kívül errefelé vannak a nénai tölgyek… de
majd mindent a maga idején. Mikor kőkereszthez érünk,
nézzünk körül: jobbra, a kis házak között szabályos
törzsű gesztenye magasodik. Ha kigyönyörködtük magunkat,
visszafelé, az út keleti oldalán, a nagy kanyar közelében
még vastagabb, ám szétágazó törzsű gesztenyét is
megpillanthatunk.
Surd
Furcsa,
könnyen megjegyezhető, ízes név, de nem tudunk mire
asszociálni. Távoli, de nem járatlan vidék. Gyékényes
álomszép, türkizes bányatavánál meg kell állni fürödni.
Magas stégen hasalunk, alattunk a kristálytiszta vízben
naphalak őrzik ikrás kavicsgödrüket. Surd közepén, a
platánligetnél délkeletnek tartva, a pincék között pár
száz méternyi sétával felkapaszkodunk a hegyre. A dombtetőn
régi pince árnyékába húzódva falatozunk egyet, előttünk a
nagy fa, mögötte egy kisebb. Koronája letört, de újra
sarjadt, kócos üstökű; törzse impozáns, masszív.
Vorhota/Szenterzsébet-hegy
Zalaegerszeg
határában, a kápolnás hegy nyugati lábánál, szőlőskertek
tövében áll a fa. Megfelelő hely, klasszikus alak, méretes
törzs – az elégedettség érzésével távozhatunk.
Nemesdéd
A
falun áthaladva nézzünk be a keletnek tartó utcácskákba,
egyikben megpillantjuk a nagy fát. Koronája már ritkás,
törzse még jólesően vastag.
Boncodfölde
A
falu nyugati végén, az út déli oldalán felmegyünk
körülbelül ötven métert a domboldalban. Benőtt, leomlott
házmaradvány mögött, felverődött bozótban áll az
elfelejtett gesztenye. Lefelé szélesedő, kicsit bumfordi
törzsű, rendkívül szimpatikus fa.
Pogányvár
Zalaszabarból
Orosztony felé haladva egy kanyarban jobbra út vezet a
Pogányvár-hegyre. Egészen a hegy tetejéig kell haladnunk, ne
hagyjuk megtéveszteni magunkat az árkot kaszáló öregtől,
aki szerint a legnagyobb fa az ő kertjében van. A hegytetőn
régi pincészet, új építkezés. Az épület előtt szép
hársfa, mögötte vastag törzsű, töpörödött koronájú,
gombóc formájú gesztenye. Visszafelé a domb gerincéről
nézzünk szét: látszólag igen magasan vagyunk, alattunk az
egész vidék, repülhetnénk.
Sé
Kapitális
trófea: ezt az ismeretlen gesztenyét erdőkben futkosó
zenetanár ismerősöm találta. Nem is akartunk hinni neki, de a
fa létezik. Toronyból menjünk fel Ondódra, egészen a
dombtetőig. (Ondódon hétköznap délelőtt mindenki ráér, az
ablakban könyökölnek, vagy az utcán sört isznak.) Itt balra
fordulva egy alkalmas szekérúton leereszkedünk Sébe, s
közben a rét szélében megtaláljuk a gesztenyét. Felső
ágai szárazak, de törzse meglepően ép, életerős
sarjágakkal.
Névtelenek
Jártunkban-keltünkben
szép ötszázasokat lelhetünk a nyugat-dunántúli
szőlőhegyeken. Valamikor Kőszeghegyalján éltek a legnagyobb
példányok, mára csak kisebbek maradtak a Bozsok, Velem, Cák
fölötti erdőkben. Ha nem röstelljük a sok magyarázkodást,
az iharosberényi házaknál is eredménnyel érdeklődhetünk. A
vései szőlőkben József Attila-díjas költő borszagú fia tartja
a centi végét.
Úgy tűnik, a
bükkök egyszerűen kidőlnek, ha elérik a 400 centi
körméretet. Kevesen állják a sarat efölött. Hatszázast
csak egyet ismertem (Balatoncsicsó), de az 2002-ben
összeomlott, nem kis döbbenetet keltve.
A bükköket nehéz
számon tartani, nem annyira feltűnőek, nem válnak olyan
nevezetessé, mint az öreg tölgyek. Többnyire
jártunkban-keltünkben bukkanunk rájuk, és ami az esélyeinket
illeti, szerencsével négyszázasat is találhatunk.
A bükk
csoportosan, szálerdőben különleges szépséget áraszt. Egy
tavaszi alkonyon a Zengő oldalában, az odvas keltikék lila
fényében időmegállító élményben lehet részünk.
Szívből ajánlható még az almamellék–sasréti és tormafölde–vétyemi
bükkös tavaszi zsongásban, és keressük fel télen a bükki
Őserdőt és a Tátika erdejét!
Ha magában áll,
kiderül, hogy gyönyörű koronát képes növeszteni. Ennek –
és a páratlan környezetnek – köszönheti a balatonhenyei
nagy bükk vitathatatlan vezető szerepét a Nadler-listán.
A bükk elegáns,
előkelő, ám hűvös fa, mely mindig idegen marad. Ne is
próbáljuk megérteni, akceptáljuk tartózkodását!
Balatonhenye
A
kocsmától mintegy 4 km-re északra, Kapolcs irányában
találjuk a páratlan szépségű bükköt. Erdők övezte
szántón, magában áll. Szakrális hangulatú –
zarándokoknak jó szívvel ajánlható. Koronája alatt
oszlásnak indult rókatetemet találhatunk.
A
falu nyugati határában, a domboldalban remekbe szabott bükk
terpeszkedik a bozótosban.
Hamuházi
forrás
A
Henye–Kapolcs–Balatoncsicsó háromszögben, erdészeti út
mellett találjuk a vizenyős mélyedést, körötte bükkfák
tenyésznek, egyikük ötszázas.
Vászoly
Aszófőről
Vászoly felé haladva, az út legmagasabb pontját elhagyva, a
jobb oldalon az erdőben megpillantjuk a nagy bükköt. Az
utóbbi időben töredezik.
Gyenesdiás
Gyenesdiástól
északra, körülbelül 2 km-re, a Büdöskúti-völgy és a
Pajta-völgy találkozásánál, kis rét sarkában áll az
utóbbi időben kissé elfelejtett bükk. Régóta az ország
legnagyobb bükkfájának tartják, pedig – amíg élt – a csicsói
fa nagyobb volt. Most ez a rangidős.
Bazsi
A
Tátika-hegy vállán sudár bükkökkel találkozunk. Négyszázasok
is akadnak közöttük.
Szilvásvárad–Szalajka-völgy
Ha
turistamentes hajnalon járunk itt, a méretes égerek, juharok,
hársak között szép bükkökre is felfigyelhetünk.
Sümeg–Sarvaly
A
sarvalyi forrástól párszáz méterre délre, az úttól jobbra
találjuk a különös formájú, Ördögigafának nevezett
bükköt. A forrás környékét szép hársak, gyertyánok,
bükkök teszik kellemessé.
Bak
Pölöskéről
Bakra tartva, elhagyva a hatalmas lucfenyőiről nevezetes Sohollári-völgyet,
jobboldalt öreg tölgyeket pillantunk meg az erdőben.
Közelükben, kissé nyugatra, az úttól száz méterre áll egy
kapitális bükk.
Kőszeg–Stájerházak
A
mesebeli rét végében egészséges, nagy bükk áll. A
környéken gyönyörű, ám előbb-utóbb vágásra ítélt
bükkerdőket találunk.
Tormafölde–Vétyem
Aki
kék galamb burukkolásától hangos, 43 méter magas, oszlopos
bükkerdőt keres, az ide jöjjön! Legszebb bükkösünk.
Bükki
Őserdő
Mindenki
ismeri a bükki Őserdőt. Nagy hóban, éles levegőben a
legélvezetesebb. Hollók korrognak felettünk, az áramvonalas
vaddisznók V-vályúkat hóekéznek. Igazán vastag fát itt nem
találunk.
Szuha
A
hangulatos mátrai hegyi faluból délnek, fel a hegynek tartunk.
Az erdészeti út mellett, körülbelül 2 km után, baloldalt
találjuk a forrást. Fölötte vastag bükk (431 cm), de
szemben, az irtásos oldalban még kiválóbb fa áll.
Hóolvadásos, csendesen csurdogáló időben ajánlható.
Ilyenkor még hideg van, de a napon már tavaszias érzelmű
szél kószál.
Almamellék–Sasrét
A
kulturált – vadászkastélyos, erdei iskolás, tavacskás – Sasrét
az almamelléki kisvasúttal közelíthető meg. Autóval a
Szigetvár–Kaposvár út körülbelül felénél figyeljük a
táblával jelzett erdészeti utat. A rét kapitális tölgyfája
után az erdei iskola mögötti bükköst keressük fel. Ha
medvehagymás, májvirágos, madárfüttyös kora tavaszkor
járunk itt, könnyen azt gondoljuk, ennél szebb bükkös nincs
is. Sajnos, a legnagyobb fát kidőlve találjuk.
Tisztelt olvasóink, a Dendromániához kapcsolódó képanyag a folyóirat 2004/12. számában, papírformában látható.