1956 – Restaurált múlt
Szent Márk megszabadítja a
rabszolgát – Tintoretto festményét 1960 tavaszán,
iskolai tankönyvemben, fekete-fehér reprodukción ismertem meg
és csodáltam, de amikor 1965 őszén Velencében beléptem az Accademia
Képtárba, és váratlanul szembetaláltam magam az eredeti
alkotással, a csodálkozástól és megdöbbenéstől tátva
maradt a szám. Az evangélistán és a rabszolgán rikító almapiros,
harsogó fűzöld és égő citromsárga lepel, mögöttük
operett-világoskék az ég: az egész festmény tarkán,
színesen világít. Olasz ismerősöm buzgón, lelkesen
magyarázza: japán restaurátorok nemrég tisztították meg a
képet az évszázadok során rárakódott szennyeződéstől,
portól, piszoktól. Most megint úgy ragyognak a színei,
mint amikor Tintoretto megfestette – mosolyog rám büszke
velencei öntudattal az idős hölgy.
Másik Tintoretto-mű a teremben: Égi
és földi szerelem. Mélykék ég, méregzöld és
rozsdavörös leplek, óarany alkony.
Nemsokára ezt a festményt is restaurálni
fogják, megtisztítják a rárakódott rétegektől, a sok
évszázados patinától – mélázom magamban –, és az
óaranyból citromsárga lesz, a méregzöldből fűzöld, a
rozsdavörösből almapiros. Talán olyan, mint négyszáz évvel
ezelőtt volt.
Talán.
Riaszt a restaurált kép harsány,
színes ragyogása. Boldogan pihen meg a tekintetem, mereng a
lelkem az óarany és rozsdavörös és méregzöld
évszázadokon.
Vajon melyik az igazi múlt? Az
óarany és rozsdavörös vagy a citromsárga és fűzöld?
Lassan fél évszázada őrizgetek
egy régi tízfillérest. 1956. november 6-án reggel – az
előző esti véres ütközet után – kimerészkedtem az
utcára, borzongva lépdeltem a holttestekkel, roncsokkal,
törmelékkel borított Bartók Béla úton, és a Szabadság
(korábban Simplon, később Bartók) mozi előtt fölszedtem a
földről egy pénzdarabot. A sáros, piszkos, véres
tízfillérest zsebre vágtam, otthon valahová letettem,
megfeledkeztem róla. Januárban kezdtünk újra iskolába
járni, és osztálytársam, Held Frici, aki a Szabadság mozi
házában lakott, mesélt valamit arról, hogy a házuk előtt az
oroszok lelőttek néhány civil, fegyvertelen férfit. Akkor a
tízfillérest parányi szelencébe raktam, fiók mélyébe
rejtettem, ott lapult évekig háborítatlanul.
Később, ha néha kezembe került a
kis szelence, mindig eszembe jutott, ahogy november 4-én
hajnalban felriadok a falakat remegtető váratlan
ágyúdörejre; ahogy november 5-én este, amikor a Móricz
Zsigmond körtért védő forradalmárok ellen megindult a
szovjet támadás, néhány hirtelen felkapott valamivel a
kezünkben rémülten lerohanunk az óvóhelyre; ahogy november
6-án reggel nagyanyám tudta és engedélye nélkül kilopakodom
az utcára, és megpillantva a járdán heverő sáros, piszkos,
véres tízfillérest, hirtelen lehajolok érte, és zsebre
vágom. Barátom történetére nem emlékeztem, azt elmosta
bennem az idő. Aztán megjelentek 2003 őszén a Magyar
Nemzetben a körtéri csatára emlékező írások, és ketten is
elmesélték a régi történetet: szovjet katonák azzal az
álnok, megtévesztő hazugsággal, hogy lángol a mozi, és
oltani, menteni kell, az óvóhelyről néhány férfit az
utcára csaltak, és – föltehetőleg bosszúból társaik
haláláért – szó nélkül lemészárolták őket.
Úgy emlékszem, amikor 1956.
november 6-án reggel zsebre vágtam, sáros, piszkos és véres
volt a tízfilléres. Ahogy találtam, úgy tettem a szelencébe.
Ha a megfeketedett, régi érmét ma kézbe veszem,
történetéhez az is hozzátartozik, hogy talán egy ártatlanul
meggyilkolt magyar férfi vére sötétlik rajta.
Talán.
De ha lesikálnám ezt a régi
érmét, és fényesen ragyogna, mint hajdan a pénzverdéből
kikerült új tízfilléresek, eltűnne az életemből ötven
megélt, megszenvedett, vállalt múlttá érett esztendő.
Numizmatikai értéke, gondolom,
csekély e régi pénznek. A rátapadt sár, piszok, vér és a
bennem élő történet – ez a múlt. Ha lesikálnám
róla a patinát, ez az érme csak érdektelen, valódi tartalmától
megfosztott, jellegtelen múltdarab lenne.
Egy fiatal mérnök, Kinczler Gyula
1956 októberében fáradhatatlanul rótta a budapesti utcákat,
és kattogtatta fényképezőgépét. Fényképezte a forradalom
eseményeit. Boldogan csillogó szemek, lelkesen vonuló tömeg,
kilőtt orosz tank, oldalán felirat: ruszkik haza!,
házak sortüzek roncsolta homlokzata, nők, férfiak, elszánt
tekintetű fegyveresek, egy tank tetején érdeklődve
nézelődő, szőke kisfiú, a tank körül kíváncsi,
bámészkodó emberek: percnyi csend, váratlan fegyverszünet,
átmeneti béke a szabadságharcban.
Úgy emlékszem, valamikor 1957
tavaszán jelent meg az újságokban a felhívásnak álcázott
felszólítás: az októberben és novemberben készült
fényképfelvételeket, akkor megjelent újságokat, akinek
birtokában van ilyen, archiválás céljából
szolgáltassa be. Voltak sokan, akik megtették. A
beszolgáltatott fotókat (legyünk jóhiszeműek: mielőtt
archiválták) a belügyi szervek gondosan átvizsgálták, a
fényképeken látható személyeket azonosították – és
felelősségre vonták, letartóztatták, nem egyet közülük
évekre börtönbe zártak.
Szekrényem mélyén harminchárom
évig őriztem az 1956. október 23-a és november 4-e között
vásárolt újságjaimat. Hiteles, valódi múltdarabok.
Mostanában itt-ott kiállítom a régi, megsárgult hírlapokat.
2004 őszén Sárospatakon, a református templom galériáján:
„Lássátok és olvassátok!”
Kinczler Gyula 1956 decemberében
előhívta felvételeit, a negatívokat nem szolgáltatta be: a
gondosan csomagolt, megóvott történeti dokumentumokat egy
szekrény aljára szegezte. Majd fél évszázadig ott aludták
téli álmukat a forradalom és szabadságharc boldog, drámai
és véres pillanatait megörökítő fekete-fehér
fényfestmények. Fél évszázadig, mert Kinczler Gyula 1990-ben
sem érezte úgy, hogy eljött az ideje e patinás
kordokumentumok közzétételének. Magyarországon élt, 1956
után. Tudta: a kommunisták – ha tehetik, ha engedjük –
mindig, mindenért, mindenkin bosszút állnak. És ő senkinek
nem akart ártani.
De amikor elkezdődött a múlt, a
megélt, a valódi múlt bolsevik megtisztítása, átfestése,
eltüntetése, és „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”,
és mert csak a néven nevezett, bűnbánó gyilkosoknak lehet
megbocsátani, a báránybőrbe bújt farkasoknak soha, Kinczler
Gyula elővette a régi negatívokat, és a múlt hiteles képeit
közszemlére bocsátotta 2004 októberében a budapesti
Evangélikus Múzeum parányi kiállítótermében.
Ecce homo.
Íme, a múlt. Íme a gyilkosok, íme
az áldozatok.
A múlt, ahogy megtörtént.
A múlt, amelyet becstelenség
álságosan megtisztítani, cinikusan átfesteni, tudatosan
eltüntetni.
(Mostanában sok régi, új életre
támadt, fényesre sikált tízfilléressel találkozunk.
Csillogó elszántsággal, fénylő magabiztossággal, ragyogó
öntudattal ülnek az íróasztalok mögött, hangadók a
közéletben, szájjártatók a parlamentben. Sokan ezüst
Kossuth-ötforintosnak, Napóleon-aranynak, ezüst
egydollárosnak képzelik magukat, pedig csupán értéktelen,
semmire sem jó tízfilléresek; igaz: jó időben és jó
helyen levakarták magukról a negyven év során hozzájuk
tapadt, rájuk ragadt, őket jellemző sarat, piszkot, vért.)
Szigethy
Gábor