Mama,
nincs semmi dolgod,
fölkelned, imádkoznod,
nem kell csirkét etetned,
kigazolni a kertet.
Zöldborsót szedni délre,
vasárnapi misére
tört lábujjad gyötörnöd:
nem nevet rajtad ördög.
Fiaid, lányod messze
hulltak sírba, szelekbe,
s többé sose gúnyolhat
a papa „szentasszonynak”.
Nem kell mosnod a szennyest,
s ahány hajnal, ahány est:
égre nézni se lát már,
mintha egy angyalt várnál.
A fösvény fűszeres sem
förmed rád: „De fizessen!”
Nem ülsz a vesszőszékbe
Bibliád szaván égve.
Világvesztő Gonosszal,
nem veszekedsz a sorssal.
Pergettél rózsafűzért?
Most nem kell semmi bűnért
sírnod tíz Miatyánkot,
s az Atyát ha már látod
sugarak közt a Mennyben,
tán nem fáj rossz fiad sem,
kit elnyeltek vad Évek,
hisz én is olyan Fénynek
vagyok megigézettje,
mama, amilyennek te,
csillagkép-ábrás lepke.
Tökéletes és
csodátlan
A második
éjjé-szülő,
káprázattal eltemető.
A második kék permetben
paradicsommadár-szellem.
A második imádatos,
zengő, síró, vággyal habos,
nyitja paráznaságodat:
a második nő a nyarad,
s ha már elhitted, hogy ott áll,
mikor tébolyban forogtál,
zölden táncoló szemével
fölébreszt, s gyümölccsé érlel.
Tudja, meg kell öregedned,
kövesedni a szívednek.
De öléből a ragyogás,
de a testedben az a láz
az ő vihara és fénye,
s ő hull le szikrázva-égve
emlékekké, mik halottak,
s ezerszer is föltámadnak.
A második nő nem ismer
magára érzéseiddel,
virágporfelhői hajtják,
föl-fölvillódzva vadítják.
Addig nő, amíg a szépség
learatja a vetését,
s csak egy asszony ül melletted:
embernek maradt szerelmed,
villanyt gyújt este szobádban,
tökéletes és csodátlan.
