Bálint Péter

A templomépítő

Alföldi portrék, II.

Egy alig húszezer lakost számláló kisvárosban, ahol az emberek évszázadokra visszamenőleg földműveléssel, marhakereskedéssel, halászattal és kézművesiparral foglalkoztak, egy-egy nemesi kúrián, vízi- és hengermalmon, tucatnyi harmincas években épített gazdag cívisházon, néhány első és második világháborús emlékművön kívül alig is található olyan látni- és megszemlélnivaló, mely megdobogtatná egy errefelé vetődő idegen szívét. Persze a hetvenes évek elejétől ha nem is özönlöttek, de szép számban jöttek a külföldiek, akiket a legelőre kicsapott gulya és ménes vonzott, s az a páratlanul gazdag növényi és vízi világ, mely a holtágban burjánzott, s otthont adott sokféle költöző, ragadozó és énekesmadárnak is. Májustól kora őszig érkeztek a turisták, többségükben németek, osztrákok és hollandok, akik szállást kértek a házaknál, esténként megszállták a fogadókat és kerthelyiségeket, s “két pofára tömték magukba a birkagulyást, a marhapörköltöt, a csípős halászlevet és a házias süteményeket, mintha még sohasem ettek volna”, jegyezte meg nagyanyám némi gúnnyal, neki mindig is fenntartásai voltak az idegenekkel szemben.

Ami számunkra természetes és hétköznapi volt – a poros és nyaranta kiégett legelő; a tehéntrágyával és birkabogyóval telehintett országút; a farakásokkal, kimustrált gépekkel, kukoricacsutkákkal és szárnyasokkal teli, rendezetlen parasztporták, melyek közül soknak még zsindelyteteje volt; a békalencsével, tavirózsával és hínárral benőtt holtág, melyen csónakázni, horgászni és madarat lesni egyaránt lehetett, s ha az ember nem irtózott a vízisiklóktól vagy a békáktól, még úszásra is kiválóan megfelelt; a nyikorgó kerekű parasztszekerek és vadonba vezető dűlőutak; a girbegurba sorokban futó szőlővenyigék és fehérre meszelt présházak –, az paradicsomi édennek számított a nyaralók szemében. Eleinte az öregek nem is értették, miért járnak hozzánk az idegenek, s legfőképp: miért térnek vissza évről évre; az önérzetesebbek közül néhányan még arra is gyanakodtak, minden bizonnyal csúfot akarnak űzni belőlünk, s azért filmeznek mindent, még a pesáló lovat is, hogy nevetségessé tegyenek bennünket; mások pedig efféléket mondtak: “Ha a büdös tehénszar kell nekik, meg a kecsketej, hát élvezzék, csak a szúnyogcsípésre meg a böglyökre ne panaszkodjanak”, vagy: “A birkagulyásnak nincsen párja a világon, abban ugyanis még a magyar fű íze is benne van.”

Az élelmesebbek sebtében átrendezték a nyárikonyhát fogadónak, s nyaranta a visszajáró külföldiek pénzéből egészítették ki a jövedelmüket; főztek is a részükre házias kosztot, gyerekeiket lovas szekéren vitték ki a határba szénát gyűjteni, vagy megcsónakáztatták őket a vadvízen, s azért sem szóltak a háziak, ha a tehenek, a kiscsikók farát paskolták, a tyúkokat és kokasokat üldözték az udvarban, hogy kukoricaszemmel etessék az ijedtükben fel-felrebbenő szárnyasokat. Olykor persze előfordult, hogy megkapta valamelyik idegent egy szabadon bóklászó kuvasz vagy puli; az érzékenyebb gyomrúaknak hasmenést okozott az ásott kútból felhúzott víz; az istállóban abrakoló ló megrúgta azt, aki túlságosan közel merészkedett hozzá; s néha elcsattant egy-egy pofon is az “idegen” és a “hazai” csapatban bőrlabdát kergető fiúk között. Ezen balesetektől eltekintve mindenki elégedettnek érezte magát; a “híres magyar vendégszeretetről” áradozók virtusból vagy a szegénységet palástolandó erejükön felül vendégeltek meg egy-egy családot, akiket zavarba hozott a közvetlenség, s nem is tudták mással viszonozni a túláradó és nyomasztó kedvességet, mint egy-egy doboz illatosított szivarral, cigarettával, aztán rájöttek, hogy bátran adhatnak használt ruhát is a klottgatyás gyerekeknek, selyemblúzt vagy harisnyát az asszonyoknak, nem veszik sértésnek. S a helybeliek sokáig úgy fogadták a turistákat, mint a bennszülöttek egykoron a spanyol hódítókat, aranyat adtak cserébe néhány kardért vagy használhatatlan bóvliért. Csakhogy mifelénk nem a spanyolok gyarmatosítottak, hanem a hitünkhöz legközelebb álló hollandusok kaptak legelőször észbe, s minden ócskaságot: mángorlófát és rozsdás vasalót, lekvárosszilkét és faragott lábú hokedlit, faliszőttest és buggyos inget, tehénszarvból készített sótartót és fonott kosarat egyaránt elkunyeráltak a gazdáktól, akik örültek, hogy szabadulnak a lomtól, így is maradt bőséggel az udvarban, mert semmit sem lehetett kidobni. “A hollandusok rosszabbak még a zsidónál is. Ha azt mondod valamire, egy forint, hatvan fillért kínál érte. Ha meghívod kóstolóra, az egész családját hozza ebédre. Faszari egy népség, az egyszer szent”, vélekedtek róluk, mégsem tudtak ellenállni kísértéseiknek; sőt, ők alapították az első tábort is a holtág mellett, ahova nyaranta mindenféle bőrű és nemzetiségű gyerekeket hoztak feltáplálni.

A tanácselnök, látva a turisták évről évre növekvő számát, felismerte a gyors és biztos pénzszerzési lehetőséget, amiből maga is részesedni akart, s szigorú rendeletekkel gátat vetett a “Zimmer frei” feliratok elszaporodásának és a feketén történő valutázásnak, s a helyi utazási irodával összefogva rendszeresen ellenőrizték a kiadó szobákat, melyekben csak hatósági engedéllyel lehetett bárkit fogadni (az engedélyt persze egy kevés kenőpénz fejében be lehetett szerezni); állami hitelből újabb fogadókat építettek; lovas és vízi túrákat szerveztek; folklórestekre hívtak külföldi és hazai táncegyütteseket; s mire a helybeliek észbe kaptak, az árak szép lassan kúszni kezdtek a csillagos ég felé, s kiszorultak a vendéglátásból, hiába is tiltakoztak a beavatkozás számukra előnytelen volta miatt.

Ha nem is volt sok látnivaló sárfészkünkben, az sem tagadható, hogy nem létezett egyetlen olyan omladozó cselédtanya vagy külső kertekbe vezető dűlő sem, melyhez ne tapadt volna valamilyen hátborzongató, csodaként számon tartott vagy szégyenkezésre okot adó történet, mely apáról fiúra – vagy még inkább: nagyapáról unokára – szállva eresztett gyökeret a felnövekvő nemzedékek tudatában. Valahányszor összeverődtek az idősebb férfiak, szinte kivétel nélkül felelevenítettek egy rég feledni hitt esetet, mely napokra álmatlanságot és szorongást okozott nekem, s noha olykor sejtettem, hogy némelyikük háryjános szerepét öltve magára kiszínezi a valóságot, képzeletemet magával ragadta egy sejtelmesen körvonalazódó kép, s nem tudtam szabadulni a fantáziálástól.

Ekként érthető meg, miért is tért vissza oly sokszor álmomban a főtéri templom harangja, melyhez olyan csoda tapadt, amiről évtizedeken keresztül hallgattak a helybeliek, vagy csak egymás közt pusmogtak félénken, akkor is jól meggondolták, kinek. Noha a templom (melynek egyetlen robusztus tornya a magasba szökött, s egy terebélyes dió- és hársfa árnyékolta málló vakolatát, de oly közelről, hogy némi ügyesség árán egyik-másik vastagabb ágáról bármely suhanc át tudott ugrani a kupola alatt körbefutó szűk kerengőre, ahonnan az ellenség közeledtét s a bárhol fellángoló tüzet lesték valaha az atyafiak) a maga puritán egyszerűségében és elhanyagolt állapotában jószerint semmiben sem különbözött a másik száztól, melyek az alföldi városok és falvak főterén találhatók, mégis híressé, illetve hírhedtté vált. Ha azt mondom, hogy e torony harangját csoda övezi, senki se gondoljon legendás hírű jelenésekre, mondjuk az oltár mögötti fakeresztre feszített Krisztus könnyezésére vagy valamelyik védőszent szobrának megelevenedésére, melyhez hasonlókat nem is egy katolikus kegyhelyen ünnepelnek évszázadok óta, tisztes jövedelmet húzva belőlük a csuhabercik. Nem, egészen profán esetnek vált a főszereplőjévé, már ha egy kálvinista templom harangja bármilyen történetben főszereplővé válhat egyáltalán: sokaknak kétségeik vannak ez ügyben.

A beszolgáltatások idején az egyik környékbeli tanyán élő zsellér fia, akinek kapóra jött a megbízatás, hogy bosszút álljon az apját és sorstársait megnyomorító nagygazdákon, egy vasárnap délelőtti napon katonákkal jelent meg a városban, pecsétes papirost lobogtatva az átvizsgálni szándékozott porták gazdái előtt, akik közül néhányan otthon maradtak, s nem vettek részt az istentiszteleten, míg más helyütt a vők vagy nagyobb kamaszok vették fogvicsorgatva tudomásul, hogy halálos fenyegetések közben lovas szekerekre pakolnak minden mozdítható élelmet: szalonnát, zsírt, húst, lisztet és vetőkrumplit. Azokat a gazdákat, akik ódzkodtak önként átadni a padlásról vagy pincéből előhozott “felesleget”, vagy azokat a férfiakat, akik a rekvirálás hírére kitódultak a templomból, és fennhangon méltatlankodtak, bőszen pereltek a rablás ellen, pisztollyal hadonászva sorakoztatta fel egy sorban a templomkertben. A “fattyúnak” (csak így nevezték az öregek elbeszéléseikben a zsellérfiút), a gazdák iszonyatos dühét és riadalmát látva, villogott a szeme a gyönyörűségtől, magáról megfeledkezve ordítozott a szájaskodókkal, egynémelyiküknek hátraköttette a kezét, s gorombán odalökdöste a tömeggel szemközt állítottak közé, s le s fel járva jogról, igazságtételről, a népnyúzás leáldozásáról szónokolt nekik, akik azt sem tudták biztosan, vajon sortűz áldozatai lesznek, avagy évekre szóló elzárás vár rájuk. Európa e keleti régiójában mindkét eshetőségre akadt már példa bőségesen. A jajveszékelő asszonyokat és gyerekeket a katonák puskatussal kényszerítették meghátrálásra, ám az egyik kiskatona a dulakodás közben elveszítette egyensúlyát, és hasra vágódott a virágágyásban; társa, miközben ijedten segítségére sietetett, eldobta a szájában füstölgő bagót, mely a templomfal közvetlen közelében felvillázott száraz fűcsomóba esett, az pillanatok alatt lángra lobbant, a tűz átterjedt a szomszédos farakásra, majd a lángok belekaptak a fejmagasságban lévő ablakok keretébe és a zsalugáterbe, az üvegtáblák a hőségtől szétpukkantak, és a parázs beesett az imapadok közé, s egyre terjedt a toronyba vezető falépcsőn fel egészen a kupoláig.

A fattyú a kirobbanó tömeghisztéria és a végzetes baleset láttán megmakacsolta magát, s ahelyett, hogy az embereknek megengedte volna az oltást, csőre töltette a puskákat az elbizonytalanodó katonákkal, akik a tűz miatt nem merészeltek meghátrálni, de a tömeghez sem volt bátorságuk közelíteni, úgyhogy tisztes távolságból, dióverőnek becézett puskájukat célzásra tartva farkasszemet néztek a csoportba verődöttekkel. A fattyú valami kéjes megbabonázottsággal szemlélte, ahogy a templom, melyben a fajtabelieknek mindig csak hátul, az imapadok mögött jutott állóhely, recsegve-ropogva ég, és úgy ontja magából a fekete füstöt, akár egy villámsújtotta asztag a pusztában. Egyszer csak valami ropogásféle hallatszott, s a harang nagy robajjal zuhant alá a mélységbe, s maga alá temette a fattyút, aki nem is állt oly messze a hátrakötött kezű kiválasztottaktól. Az emberek belesápadtak a látványba, mozdulatlanul nézték, amint a rémült katonák nekifeszülnek a földbe fúródott harangnak, hogy oldalra billentsék, és kiszabadítsák a felismerhetetlenségig összeroncsolt tetemet. “A templomot kilencszázhatvanötig tilos volt helyreállítani. A falakat felverte a gaz, patkányok költöztek az elüszkösödött padokba, az úrasztalt szétrágta a szú és elkorhadt”, mondogatta idős lelkészünk, Dani bácsi, aki nem sokkal az eset után került a városunkba. “Ez mind semmi. Katonaságot és államvédelmiseket vezényeltek a városba, s hetekig zaklatták a családokat, árulják el, melyik gazda okozta a tüzet, s ki döntötte le a haranglábakat. Balgaság, mintha olyan egyszerű lett volna leparancsolni a többmázsás harangot a toronyból”, vakarta meg fejét a kántor, aki alig tudott kimenekülni a tűzből, s egy alázuhanó gerenda olyan sebet ütött a homlokára, mintha ló rúgta volna meg. “Abból mindig csak baj származott, ha egy suszter akarta irányítani a várost”, kommentálta nagyapám az esetet; igaz, ő nem ismerhette Jakob Böhmét, a látnokot és istentől megragadott exegétát, ezért ragaszkodott a susztereket sújtó véleményéhez.

De éppúgy borsózott a hátam, amikor egy másik történetet hallottam, amelyben a mi utcánk is szerepelt, “búfeledő sor” néven, ugyanis régi szokás szerint, ki tudja pontosan, mióta, de azok a legények, akik csődbe juttatták műhelyüket, vagy szerelmi csalódás érte őket, az utcánk végétől nem messze lévő, sebes folyású vízbe ölték magukat a fahíd lábánál, ahol iszonyatosan örvénylett a folyó, s évről évre szedi ma is áldozatait azok közül, akik gyanútlanul ugranak fejest a korlátról. Csaplár Benjámin fia, aki molnárlegény volt apja mellett a vízimalomban, egy este végigment a “búfeledő soron”, és a szomszéd falubeli halászok csak harmadnap fogták ki tetemét a folyóból. Ez a Csaplár fiú tagbaszakadt, bivalyerős legény volt, nem szeretett se inni, se hőbörögni, inkább lovagoltatta vállán a malom körül játszó gyermekeket, javítgatta apja malmában a meghibásodott alkatrészeket, és csodálatos kis szerkezeteket tákolt össze mindenféle lomból, úgyhogy sokan hibbantnak és félkegyelműnek mondták, “feltaláló lesz vagy ilyesmi, amihez vagy túl sok ész kell, vagy kevés is elegendő”, “meglátjátok, egyszer még Verne Gyulán is túltesz eszelősségével” – ugratták egymást, akik közelebbről ismerték. Az öreg Csaplár arca felderült, ha fia újra működésbe hozta a gyakorta rakoncátlankodó régi malmot, de öröme csakhamar alábbhagyott, amikor az önfeledten fütyörésző és fogaskerékkel bíbelődő fiára nézett, mert a parasztemberek büszkeségével szeretett volna dicsekedni egy fiú unokával. Bárhányszor nógatta fiát, hogy találjon magának való nőt, az se baj, ha özvegy, bárhányszor akarta bemutatni neki a szomszédasszonyok kommendálta lányokat, akik hajlandónak látszottak a szerény, de szorgos Csaplár fiúhoz feleségül menni, nehogy pártában maradjanak, mindig célt tévesztett, fia mindig fülig vörösödött, és az orra alatt szemérmesen ekként dünnyögött: “Ráérünk arra még, apám.” Annak rendje és módja szerint letöltötte a katonaidőt, a kecskeméti repülőszázadnál szolgált, ahol beleszeretett az orosz vadászgépekbe, s többé nem volt maradása otthon. Leszerelése után elhagyta a malmot, a szülői házat, visszatért Kecskemétre, és évekig alig hallatott magáról, levelet is csak néha írt, szűkszavúan számolt be arról, hogy karbantartó lett, és szorgalmáért kitüntették. Amikor újfent hazajött, csak a “búfeledőn” végigmenni érkezett.

Az öreg Csaplár csak évekkel később tudta meg (egy baleset következtében leszerelt repülőgép-szerelőtől, akit valami sérelem ért rokkant-nyugdíjaztatása során, és őszintének tűnő vallomásával kívánt bosszút állni parancsnokain), hogy fia belehabarodott a századparancsnok gimnazista korú lányába, akit teherbe ejtett, ám a lány a szülés után megfojtotta az újszülött kisfiút, bebugyolálta egy vászontarisznyába, s elvitte a gyakorlótér hátuljában lévő disznóólhoz, és a kocák elé dobta. Csaplár Benjámin megpróbált kivizsgálást kérni az ügyben, az egyik helybeli ügyvéd még el is vállalta a pert, ám bizonyíték hiányában elejtették a nyomozást a rendőrségen, s az ügyvéd tehetetlennek bizonyult. Persze, amint az lenni szokott, másfajta szóbeszéd is lábra kapott a Csaplár fiú öngyilkosságáról; egyesek egyenesen a KGB-t gyanúsították gyilkossággal: “Talán bizony olyasmit fedezett fel azokon az orosz szárnyasmasinákon, amiről jobb lett volna nem tudnia”, “Az is meglehet, hogy egyszerűen csak odacsalták a hídhoz, és belefojtották a vízbe. Más is végezte már így, aki feleslegessé vált a titkosszolgálat számára” – toldottak egymás szaván a képzelgők; mások pedig együgyűségéről és impotenciájáról pusmogtak, Máli néni amellett érvelt hevesen, hogy “Előjött nála az anyai örökség, igen bizony, a terheltség”, “Ugyan, Málikám, szamárságokat beszélsz. Teréz nem volt elmebajos. Szerintem a kölyök nem bírta tovább a nők zaklatását, szégyellte bevallani nekik, hogy nem működik a szerszáma, és putty, beleugrott a vízbe a halakkal hálni”, ellenkezett vele a férje, aki nem ment a szomszédba egy kis hülyeségért. Kétségtelen tény, hogy egyik szájon forgó érv és változat sem tűnt semmivel sem hihetőbbnek vagy valószínűtlenebbnek, mint a Csaplár Benjámin története, ezért nem lehetett megnyugtatóan lezárni az ügyet később sem, mindenki kitartott saját véleménye mellett, akárha szentírás lett volna.

S hát bizony még ma is mindenki orcáját a szégyenkezés pírja önti el, ha valaki szóba hozza a horgászok előtt az óriásharcsa esetét, amely nem akármekkora botrányt kavart fel. Azt, hogy mifelénk igen szép rablások és kapások vannak, a környékünkön minden horgász tudta, gyermekkoromban fogtak is halat bőséggel, pontyot, csukát, fogast, süllőt, harcsát, de még kecsegét is. A helyi horgásztársaság igen borsos árat kért az éves engedélyért, az idegenek, vagy ahogy mondták, “a potyaleső jöttmentek” számának elszaporodásával szemben pedig úgy védekeztek, hogy nem adtak ki napijegyet, legfeljebb a városatyák vendégei látogathatták a vizeinket (hiszen az ártéren is halastavakat alakítottak ki, s a holtágban burjánzott a növényi élet, amely a költöző madaraknak és víziállatoknak egyaránt kedvező életteret biztosított). A horgászok arról is beszéltek egymás között, hogy időről időre feltűnik egy óriási hal, amely képes a már horogra akadt zsákmányt is letépni, etetőkosárral, ólomnehezékkel és zsinórral együtt; s valóban bárkinek, aki megakasztotta, hosszabb-rövidebb játszadozás, vízfenéken úszkálás után könyörtelenül elszakította a zsinórját. Mi sem természetesebb annál, mint hogy valamennyi horgász a “cápát” iparkodott kifogni, ezért mindenféle trükköt és műcsalit találtak ki a biztos siker reményében. Volt, aki három akkora horgot kötött, hogy egy egész tehenet fel lehetett volna lógatni velük a mészárszékben; akadt olyan is, aki kisharangot erősített a botjához, hogy rögtön jelezze a kapást, s késlekedés nélkül beránthasson; néhányan pedig csónakkal járták a vizet, hogy a többieket megelőzzék, s ha a folyó közepén rárabolna a hal csalijukra, hosszan húzassák magukat vele, ekként fárasztva ki a nemes ellenfelet.

Egyszer még apám is megakasztotta a cápát, kiabált is eszelősen, hogy a parton ülők a segítségére siessenek; vízzel hűtötték az orsónál a zsineget, nehogy felforrósodjon, és váratlanul elszakadjon, ám félórányi birkózás után apám barátja vette át a botot, hogy friss erővel álljon ellent az iszonyatosan erős húzásnak; már-már úgy látszott, megvan a ritka zsákmány, hiszen a hal közeledett a parthoz, de mintha csak csúfot akart volna űzni a két férfiból, a nádas szélénél kidugta a farkát, csapott egy jókorát, csak úgy hullámzott körötte a vízfelszín, s eltűnt a mélyben. “Úristen, akkora volt a feje, akár egy lónak!”, hebegte elképedve a csalódott férfi, “Ugyan, nem is láthattad, csak a farkát, az meg tényleg nagyobbnak tűnt, mint a tiéd!”, ellenkezett apám, balszerencséjüket átkozva. Az egyik férfi még faramucibban járt, ugyanis csónakban ülve horgászott éjjel, viharlámpával világítva maga körül, s az ujjára csavarta a zsineget, hogy akkor is érezze a kapást, ha elszenderedne. Ám az óriási harcsa oly irgalmatlan mohósággal rabolt rá a kettévágott csalihalra, hogy azon nyomban leszakította a férfi mutatóujját, s a csónakkal együtt vonszolta kilométereken át a fájdalomtól üvöltöző horgászt, s végül ötvenméternyi zsinórját eltépve tűnt el a mélyben.

Az egyik helybéli firkász már azt is megpendítette egy gúnyos hangú újságcikkben, hogy talán nem is Angliában, hanem mifelénk él a Loch Ness-i szörny; ez a gonoszkodás persze csak arra volt jó, hogy feltüzelje az amúgy is szenvedélyes horgászokat és nem kevésbé szenvedélyes ellendrukkereiket, akik folyton egymást ugratták a kocsmában. Egy fiatal testnevelőtanár, aki a nyári vízitáborokat és könynyűbúvár-tanfolyamokat szervezte, végül megelégelte a dolgot, s egy esős augusztus végi este szép csöndben kifogta a hetvenhét kilós harcsát; elhívatta a megyei napilap fotósát, és valamennyi horgász elképedésére másnap ott virított a címlapon az embernagyságú harcsa oldalán. Csakhogy tudni való, a horgászember gyanakvó és irigy fajta is, úgyhogy addig-addig koslattak a szerencsés fiatalember nyomában, azt tudakolva tőle és ismerőseitől, miként is sikerült horogra kapnia a cápát, mígnem legjobb kollégája elkottyintotta, hogy szigonypuskával lőtte ki zsákmányát. Ebből országos botrány lett; a szenzációra éhes rádió, televízió és a napilapok is “ráharaptak” a hírre, és részletesen számoltak be a nem mindennapi esetről; nemcsak a pórul járt könnyűbúvár szégyenkezett a történtek miatt (egyébként közel egy mázsa élő hal telepítésére büntették, és örökre eltiltották a horgászástól), de a város valamennyi horgásza is, akiken boldog-boldogtalan köszörülte a nyelvét: “Ha már ti balkezesek vagytok, ez a vízi vadász legalább elintézte helyettetek a dolgot”, “Ugyan, mit háborogtok, legalább ország-világ tudja, hogy akadt köztetek egy ügyes ember is, aki valóságos cápát fogott”, “Ekkora ragadozóhoz egy fiatalember kellett, aki megmutatta nektek, hogyan kell élesben lőni, hiszen még beakasztani sem tudtok. Ajaj, csak azt tudnám, mit szól ehhez az asszony, he?”Ma, ha visszagondolok e történetekre, zavarban érzem magam; egyfelől az emberek élénk képzelete és a múlt mindenáron való rekonstruálására, helyreigazítására irányuló szándéka arra int, hogy megfontolt legyek ítéletalkotásomban; másfelől nem árt tudatosítani, hogy a kisvárosban terjedő szóbeszédek, a mindennek a színét és visszáját is igazoló pletykák csak annyi hitelt érdemelnek, amennyit hajlandóak vagyunk nekik tulajdonítani. Ettől függetlenül nem merném azt állítani, hogy szemernyi valóságtartalmuk sem volt, miként azt sem, hogy ne hatottak volna rám oly mélyen, mint a Perrault-mesék.

*

Kertész Dani bácsi, lelkipásztorunk, aki korelnök volt a “vének tanácsában”, talán másfél évtizede szolgált már a gyülekezetben, amikor nála konfirmáltam, s túl volt már a hatvanon is, de senki sem gondolt a nyugdíjaztatására. Kebelbarátai és hívei némi büszkeséggel állították róla: “régi bútordarab”; e megjegyzés akkor nyeri el különös értelmét, ha tudjuk, korábban egyik vidéki parókiáról helyezték a másikra büntetésképpen, ezt a megalázó procedúrát persze mindig fontos missziós küldetésként iparkodtak feltüntetni az esperesi hivatalban, amely (legalábbis egy nyugalmazott történelemtanár szerint a kibocsátott iratokat és körleveleket alaposabban szemügyre véve) alig is mutatott lényegi különbséget bármelyik pártbizottságtól. Mégsem sikerült sem kedvét, sem hitét szegni, mindenhol ott folytatta igehirdető tevékenységét, ahol az előző helyen abbahagyta: vagyis szigorúan a szöveget magyarázta, és igyekezett lelket verni az elcsigázott és reményvesztett hívekbe. Szolgált, míg mások kiszolgáltak, s ami ennél is rosszabb, kiszolgáltatták magukat és a gyülekezeteket a hatalmasságoknak.

Az imaházzal szomszédos telken álló parókián élt feleségével, egy harmincöt négyzetméteres, cserépkályhás lakrészben, melyben mozdulni is alig lehetett; az épület másik felében volt a fáskamra, ahol mindenféle lomot is raktároztak, de az átalakítás olyan sokba került volna, amennyit nem tudtak összegyűjteni a hívek. Mindössze egyetlen hálófülke és egy “nappali” állt a rendelkezésükre; az elsőt teljesen elfoglalta az ormótlan, ódivatú támlás ágy, a másikban egy kerek asztal, két törött rugózatú fotel, egy kétajtós ruhásszekrény s az apám készítette könyvespolc zsúfolódott össze; el ne feledjem, a sarokban helyet kért még az örökké csöpögő fali csap és az a vasállvány, melyre a rezsót rögzítették. Bármily szorgalmasan és sűrűn szellőztettek is a háziak, mindig penészszag és lekozmált ételmaradékok penetráns bűze keveredett a nappaliban; a falikút alatti vakolatot pedig ledobta a fal a szüntelen vízszivárgás miatt, a penészfoltok másutt is egzotikus növénymintákat rajzoltak a valamikor krétafehér mészfelületre. Ha azt az egyébként kellemetlen felhangú mondást hallottam valakitől: “Kívül tágasabb”, mindig a régi parókia jelent meg lelki szemeim előtt, melyre tökéletesen ráillett e megállapítás. Viszont az udvarban cserjék és évelő növények virágoztak, hatalmas diófa vetett árnyékot, a drótkerítésen borostyán nyújtózott kedvére, úgyhogy ha az időjárás megengedte, a háziak legszívesebben a kertben tartózkodtak, egy apám által felújított konyhaasztal körül vacsoráltak vagy szundítottak karosszékeikben, estefelé plédekbe burkolózva. Micsoda illatok terjengtek a gyümölcsfák vagy az akác- és hársfák virágzásakor!

Idős pásztorunk nem túl nagy jövedelmet húzott a gyülekezettől, szegény volt az eklézsia, egyik napról a másikra tengődött; egyébként a hívek többsége magát is alig tudta eltartani. Kevés fizetését egy-egy tyúkkal, tálca tojással, kanna tejfellel, csupor akácmézzel, kosár almával, tálnyi rétestésztával, disznóvágásból származó kóstolóval: hurkával, kolbásszal, tepertővel, zsírral és egyéb hasznos dologgal egészítették ki a megmaradt hívek, akik közül néhánynak futotta volna nagyobb adományra is. Ám részben a felénk nem ritka zsugoriság, fösvénység és kuporgatás tartotta vissza őket a bőkezű adakozástól (inkább gyermekeiknek építettek házat vagy vettek lakást Debrecenben); részben pedig féltek kimutatni, hogy van mit aprítaniuk a tejbe, inkább sírtak és sajnáltatták magukat, ahogy ez mifelénk megszokott volt, nem véletlenül mondogatták: “Aki sír, attól el kell venni azt, amije van.” De Dani bácsit, bármily álságosnak tűnjön is első hallásra, nem érdekelte a pénz, gyakorta ismételgette biztatásképpen: “Ha eleink túlélték a legnagyobb éhínségeket és pusztításokat, sőt arra is képesek voltak, hogy felvirágoztassák gyülekezeteiket, mi is átvészeljük a vörösterrort.” Az eklézsia anyagi helyzetére mi sem volt jellemzőbb, mint hogy még a tüzelőt is az erdőből szerezte be az egyházfi, aki az est leszállta után kétkerekű kiskocsiján húzta a templomkertig Isten ingyenadományát, az erdőben összeszedett száraz gallyakat, az erdészek által kivágott és felfűrészelt rönköket. Hogy lopott volt a fa? Hát istenem, akkoriban így hordták széjjel az egész országot, ki ezt, ki azt, ami a keze ügyébe került, valahogyan mégiscsak élni kellett. Szégyenkezni nem volt miért, akiknek pedig lett volna rá okuk, azok sem a szégyent, sem a részvétet nem ismerték; államosítottak, gyakorta éppoly öntudattal és mohósággal, mint amilyen XIV. Lajost jellemezte.

No ha meg van írva: Aki hisz őbenne, nem szégyenül meg, Dani bácsinak időnként nem kevés méltánytalanságot kellett elszenvednie egyházmegyéjében. Ki tudja pontosan, miért volt szálka a püspök szemében; nem kizárt az sem, hogy a Soli Deo Gloria-mozgalomban való ténykedése és bizonyos kötődései miatt orroltak rá azok, akik a háború után a magukévá tették azt a kétes értékű hittételt, miszerint “a kommunizmus a második reformáció”. Dani bácsi sosem rejtette véka alá az egyházáruló papokról alkotott lesújtó véleményét; igen, azokról a “békepapokról”, akik, az egyébként elképesztő nyomásnak engedve, behódoltak az állami vezetésnek, s nemritkán attól sem riadtak vissza, hogy saját lelkésztársaikat és oltalomkereső híveiket is feljelentsék egy csekély védettség reményében, s eközben arról győzködték szorgalmasan lelkiismeretüket, hogy csupán a megmaradásért, a hívek maroknyi seregének biztonságáért végzik e “szolgálatukat”. Kertész Dánielt szókimondó és egyenes embernek tartotta mindenki, ami nem kis erénynek számított még egy református lelkész esetében sem; a legtöbben ugyanis elvégezték a kötelező szolgálatot, kereszteltek és temettek, ritkábban eskettek s még ritkábban konfirmáltattak, ám maradék idejükben igyekeztek éppen olyan “fekete holló” módjára viselkedni, mint amilyennek palástjukban látszottak. Próbálom egyértelműen kifejezni magam; tisztelet a kevés kivételnek, a lelkészek inkább csak színlelték a méltóságot és a teológiában való jártasságot, valójában álságosan képmutatóak és elképesztően olvasatlanok voltak, szigorúnak és engesztelhetetlennek igyekeztek feltüntetni magukat, noha a legkevesebb szigort sem mutatták az önvizsgálatban, és a valódi bűnök előtt behunyták a szemüket. Némelyikük bármiféle “szolgálatra” kész lett volna, csak hogy egy zsírosabb parókiához jusson, mivel egyetértett a néhai császárral abban, hogy “a pénznek nincsen szaga”; mások nem bírtak ellenállni a falánkság és poharazgatás kínálta örömöknek; s akadt persze olyan is, aki kevesellte a “pásztorkodást”, s egyéb polgári foglalatossággal ütötte el szabad idejét, az elhalt hívek ingóságaival kalmárkodott, akár egy “ócskás kiszsidó”, ahogy Várhegyi presbiter szokta volt mondani, vagy tanítóskodott, ha nem volt elegendő képesített tanár, s a helyi népfront vezetője sem zárkózott el személyétől. Dani bácsi megvetően nyilatkozott az efféle pásztorokról; sőt, egyszer még az is kiszaladt a száján, hogy “e békepapok olyanok, mint a svábbogarak, agyon kell taposni valamennyit”.

Abban az időben, amikor konfirmációmra készülődve megismertem, nem volt már mitől tartania, hiszen kenyere javát megette; sorsát olyannak fogadta el, ahogy az Isten kimérte számára, s nem hánytorgatta fel Urának azt sem, hogy az egykori kiváló teológusnövendék nem juthatott el Bázelbe hittudományi tanulmányokat folytatni, pedig nem is akárhogyan írt és beszélt németül, számtalan etikai és dogmatikai művet ültetett át magyar nyelvre. Persze emiatt is vörös posztónak számított a “vörös lelkészek” szemében, hiszen ők egymás között osztogatták a diplomát és a doktori fokozatokat is a teológiai akadémiákon.

Megszégyenülni lehet olykor akaratunk és önhibánk ellenére is; nemegyszer fordult elő Dani bácsival, hogy kikapcsolták a villanyát, máskor a vizet zárták el tartozásai miatt, ilyenkor napokig gyertyával világítottak, és a kert öntözésére szolgáló csapból vettek vizet a főzéshez. Más noszogatta vagy zsarolta volna a zsugori híveket, megalázó helyzetét nyíltan kiprédikálta volna a vasárnapi istentiszteleten, ők azonban nem csináltak nagy ügyet az evésből; nyáron vegetáriánussá váltak, s jobbára csak azt ették, ami a kertben megtermett, télen pedig elfogadták egy-egy család meghívását a vasárnapi ebédre. A kívülállók e vendéglátásban számítást és potyalesést láttak (“Már megint mennek a tiszteletesék ingyen kosztolni”, jegyezte meg egyszer fülem hallatára az egyik tanítónőm barátnéjának, a pletykálkodásukat egy pillanatra félbeszakítva, s az sem zavarta, hogy a hangos és gúnyos megjegyzés nem kerülte el a túloldalon haladó érintettek figyelmét), ám mi nagyon is jól tudtuk, legalább ennyivel illik hozzájárulnunk az amúgy is siralmas jövedelméhez. Néhanapján még a szüleimnél is vacsoráztak, apám elfogadta nagyapám érvelését, “ahol három éhes szájnak jut valami harapnivaló, ott akad ötnek is, legfeljebb egy kicsivel kevesebb”. S hát sem őt, sem feleségét nem jellemezte az a rossz szokás, melyet más idősebbeknél gyakorta megfigyeltem, akik olyannyira féltek az éhenhalástól, hogy degeszre ették magukat, s nem győztek szuszogni vagy emésztést könnyítő gyógyszerrel enyhíteni gyomorfájdalmukon. “Máli megint halálra zabálta magát a gyermekeinél. Orvost kellett hívni hozzá” – jegyezte meg epésen nagyanyám, aki viszont csak csipegetett, akár a galambok, mert protézisével nem tudta megrágni a húst. “Mondtam neked, édes lányom, hogy tésztát főzzél, vagy tökfőzeléket egy kis csirkehússal” – s eltolta maga elől a tányért, amelyben mindig hagyott egy kevés ételt, bármily keveset szedett is, s én ijedten néztem apámra meg nagyapámra, mert az efféle pazarlás és pocsékolás megengedhetetlennek számított a szemükben. “Rád aztán igazán nem mondható el, hogy könnyebb lenne ruházni, mint etetni”, szólt rá indulatosan nagyapám, s éreztem, hogy a vihar máris készülőben van. “Hagyd abba, apuka, jó?”, igyekezett tompítani a vitát nagyanyám, de pontosan tudta, hogy a megszokott forgatókönyv szerint itt nem ér véget a vita. “Ugyan, ugyan, ne finnyáskodj nekem, mint egy elkényeztetett gyerek. Még az unokád is megtanulta, hogy amit kért, azt meg kell enni, a teremtésit neki”, s a kanál végével az asztal lapjára koppintott, úgyhogy a pörkölt leve nagyapám ingére fröccsent. “Befejezted végre? Vagy felállok, és rögtön hazamegyek” – nagyanyám valóban olyan durcás képet vágott, akár egy önérzetében sértett kislány, aki pontosan tudja, hogy zsarolásával csakhamar célt ér a botránytól s megszégyenüléstől félő szüleinél; apám összevonta a szemöldökét, de meg sem mukkant, várta, hogy eljöjjön az ideje annak, amikor borsot törhet akaratos anyósa orra alá, ez pedig rendszerint az indulás előtt következett be, ilyenkor ugyanis nagyapámba töltött még két vizespohárnyi bort, sőt, még a kapuból is visszahívta egy utolsó áldásmondásra: “Igya csak meg, apuka, nehogy azt mondja nekem az én apósom, hogy sajnálom tőle a bort”, s mindketten élvezték, hogy nagyanyámat majd szétveti a düh.

A nélkülözések ellenére sem lenne szerencsés a Jóbéhoz hasonlítanunk Dani bácsi helyzetét. Egyrészt nem szenvedett értelmetlenül, strázsának érezte magát a vártán, és hitt Isten elhívásában és megigazító erejében; másrészt Jób előtt megvilágosodott, éppen bírái számonkérése nyomán, hogy az Úr olykor érthetetlenül haragra tud lobbanni, akár a hiú és büszke művészek, ha bárki is kritizálni merészeli alkotásukat, s nem kevés erkölcsi emelkedettség, állhatatosság és jellemszilárdság szükséges ahhoz, hogy megaláztatása és próbatétele dacára e ritka pillanatban magába szálljon, szigorúan faggassa meg magát, és eltántoríthatatlanul higygyen az Ígéretben – ám lelkipásztorunk nem merészkedett ilyen következtetések levonására. Megbízott pásztorában, s tette a maga dolgát, persze nem olyan esztelenül és lépéseit végig nem gondolva, mint azok a hivatalnokok, akik csak akkor tudták elvégezni feladatukat, ha a főnökük megmondta, mit kell csinálniuk.

“Bolond ez a Dani, ahelyett, hogy magánórákat adna német nyelvből, vagy svájci barátaihoz fordulna segítségért, egész nap a régi prédikációkat bújja, mintha azok útbaigazítanák” – hallottam egyszer nagyapámtól, aki valószínűleg csak azért fakadhatott ki ekként, mert restellte azt a nyomort, melybe lelkipásztora kényszerült, s nem látott semmiféle megoldást. Hogy bolond volt-e vagy sem, éppoly bajos lett volna eldönteni, akár Hamlet esetében; mindkettő látta teremtő atyja szellemét, s ez kötelességet rótt rájuk. Hadd hozzam fel Dani bácsi töretlen elszántságára és eltántoríthatatlanságára az alábbi esetet! Találtam egyszer az imateremben lévő harmónium tetején egy képeslapot, rajta ezzel a szöveggel: Kedves Danim, aggódva hallok viszontagságaidról, száműzetéseidről, s Te, aki az Úrnak hűséges pásztora vagy, itt legalább oly hűséggel és szorgalmatossággal szolgálhatnád népét, mint otthon, s nem kellene szüntelen való méltánytalanságokat sem eltűrnöd. Zürich mellett megüresedett egy parókia, és szívesen látnának ott Téged, már szóltam is az érdekedben. Gondold meg jól, féltelek, s félek még csak belegondolni is abba, hogy az egykori “gályarabok” sorsára juthatsz. Ölel a Te Walter barátod, 1957. október 6. Megfordítottam a lapot, s elmerengtem azon, vajon húsz esztendő távlatából nem bánta-e meg döntését lelkipásztorunk, s változott-e valamit is a helyzete. Amikor Dani bácsi kényszerű elköltöztetésére került sor, mert a püspök által sebtében kinevezett Jánossy Gáspárnak sürgősen kellett a hely, s mi napokon át igyekeztünk valami módon lakhatóvá varázsolni a lepusztult parókiát, egy kartondobozban még több levelezőlapra is bukkantam. Danikám, az Ég szerelmére kérlek, ne kísértsd az Istent! Azonnal hagyj ott mindent, mi tart még mindig vissza? A mi hazánk és templomunk a magosban van. Hallottam azon szerencsétlen lelkésztestvérekről, akiket bebörtönöztek elöljáróik jóváhagyásával. Az Isten legyen irgalmas hozzájuk, a hitben maradókért. Írd meg, miként segíthetnék Neked, a Te Waltered, 1959…; egy másikon pedig ez állt sietős betűkkel írva: Danikám, a minap beszélgettem egy honfitársaddal, aki a csehországi behívás elöl menekült ide, Bázelbe. Azt mondta, álmában újra dübörögtek a tankok Budapest utcáin, és embereket lőttek halomra a tetőkön rejtező géppuskások. Hidd el, a kommunisták olyanok, akár a Bourbonok, semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. Tudom, nem könnyű hátrahagyni mindent, de legalább próbáld meg! Ölel Walter, 1968 adventjén.

Arra, hogy mi mindenen mehettek keresztül a Kertész Dániel-féle lelkipásztorok, egy református értelmiségi találkozón döbbentem rá (melyet a kommunista világ összeomlása után, kilencvenkettőben szerveztek), amikor is az esti tábortűznél két vagy három, őszbe csavarodott hajú lelkész állt föl a közös imádkozást és zsoltáréneklést követően, s a jelen lévő egyházvezetőktől azt kérték, az isteni megbocsátás reményében könnyítsenek bűnös lelkükön azok, akiknek köszönhetően bebörtönözték vagy hivatásukból elbocsátották őket. Mi, fiatalabb és középkorú világi értelmiségiek megdöbbenve hallgattuk a gaztettekről szóló vádakat, melyeknek ha csak a fele is igaz volt, bizonyos korifeusok rászolgáltak a gyehenna tüzére, s egymás között suttogva, morogva vártuk, hogy az érintettek legalább eloszlatni iparkodnak mindazt, amit a fejükre olvastak. Ám úgy tűnt, hogy a földi tűz nem hatott oly félelmetes és tisztító erővel, mint az égi, s a szorongva bűnmegvallást várók elképedésére indulatosan torkolták le valamennyiüket: “Üljön le, ne zaklassa fel a megnyugodott lelkeket és a múltat, nincs itt az elszámoltatás ideje. Az egyház annyi meghurcoltatás és szenvedés után nem állíthat ki magáról olyan bizonyítványt, mintha aljasabb lett volna a kommenistáknál. S különben is, ennek a keresztyénietlen gyűlölködésnek semmi keresnivalója a megbékélés tüzénél” – utasították rendre a méltatlan vezeklésükért legalább utólagos bocsánatkérést várókat a táborszervezők. “Kérem, itt ugyanazok viszik a prímet, akik annak idején aláírták a bebörtönzésünket. S ezek a magukat Isten felkent szolgáinak nevezni merő gonoszok, ahelyett, hogy csöndben visszavonulnának, még a mostanában külföldről érkező adományokat is a maguk céljára használják föl. Ha nem következik be megtisztulás sorainkban…”, nyelt egyet az idős bácsi, aki éveket töltött a recski internálótáborban, ám mielőtt folytathatta volna, rögvest ráripakodtak: “Ne vádaskodjon, hallja, elég volt!” Hangzavar és morgás támadt a tűz körül, s megelőzendő, hogy mi, fiatalabbak szót kérjünk a tisztánlátás végett, az egyik lelkész elkezdte énekelni a Tebenned bíztunk-at.

“Álmot láttam valamelyik éjszaka. Egy hatalmas épület jelent meg előttem, melynek a tetőszerkezete színaranyból volt, falai ezüstből, a tartószerkezetei vasból, ám a padlózata cserépből. Ilyen az égi templom földi mása. Ám váratlanul egy alázuhanó kő halomra döntötte az épületet”, idézte maga elé Dani bácsi az álmot, s szemét lehunyva várt egy kicsit, mielőtt tovább magyarázta volna a hittanóra anyagát. Amikor otthon elmeséltem az álmot nagyapámnak, bajuszát pödörgette akkurátusan (valahányszor eltöprengett valamin, mindig ily önfeledten csavargatta a bajuszát), hümmögött is, majd mélyen a szemembe nézett, s így folytatta: “A kő, amely pusztít, hatalmassá lőn, és arra kell újjáépíteni az egyház fundamentumát.” “Hát ezt a badarságot meg honnan a fészkes fenéből szedted? Tán te is álomlátó vagy, mint a cigányasszonyok?” – perelt vele nagyanyám, aki bizony olykor fantasztának tartotta Dani bácsit, “megártott szegénynek a sok nyers zöldség”, s legyintett a kezével. “Dánielt olvasom, anyuka, s nem a szakácskönyvet, de te ezt nem értheted”, vágott vissza ellenkezést nem tűrve, s rá sem nézett nagyanyámra, mert majd fél évszázados együttélésük során kiismerte valamennyi jó és rossz szokását, s tudta, ha rendreutasítják, mulatságos grimaszokat vág, akár csínytevésen kapott nebuló a tanár háta mögött, ettől a sületlen viselkedéstől pedig csak felbosszantotta volna magát.

Mi, gyermekek is szerettük “Dani bácsit”, aki szívjóságával és feledhetetlen történelmi leckéivel fogott meg bennünket; nem is beszélve öblösen zengő hangjáról, mely betöltötte az egész imatermet, s oly erőteljesen és bátorítóan vezette kis kórusunk dallamívelését, akár egy igazi karmester. Sohasem dorgált meg senkit, ha nem tudta hibátlanul felmondani a katekizmust, vagy ha a tanult zsoltárok sorait felcserélte; viszont sohasem mulasztotta volna el megdicsérni azt, aki néhány tollvonással lerajzolt egy bibliai jelenetet, még ha a rajz szánalmasnak látszott is. Mily elevenen él emlékezetemben ma is alakja; hosszú szárú fűzős cipőt viselt, akár az idős nénikék, talán még lúdtalpbetétje is volt; foszladozó nadrágját hózentróglival erősítette meg, s fehér ingeinek kibolyhosodott nyaka alatt szinte mindig ferdén csorgott alá vékony fekete nyakkendője – emiatt mi, álnok kis csibészek olykor megmosolyogtuk, de ahelyett, hogy feddésben részesített volna bennünket, vagy Krisztus szegénységét idézte volna elénk, egyszerűen széttárta kezét, s a lehető legtermészetesebben mondta: “Hát, Istenem, szegény vagyok, mint a templom egere.” Lefegyverezte komiszságunkat, s mi megszégyenülten toporogtunk előtte, ujjainkkal nadrágunk lyukas zsebében matatva, varrásánál felfeslett cipőnket a másik mögé dugva, kinőtt pulóverünk alját huzigálva, mert miközben szegénységén csúfolódtunk, voltaképpen a mienkről iparkodtunk elterelni mások figyelmét. “Krisztus is szamárháton érkezett Jeruzsálembe…”, intett bennünket egyik alkalommal is, amikor a szégyenkezésről, szegénységről és áldozatvállalásról beszélgettünk. “Na jó, de legalább boldoggá tette Mária Magdalénát”, súgta oda nekem egyik konfirmandus társam, “mit bámulsz, a bácsikámtól hallottam, hogy boldoggá tette a folyásos némbert, mint Margitot valamelyik szifiliszes pápa” – én a nyakamat behúzva hallgattam az ismeretlen szavakat, melyek jelentésére nem mertem rákérdezni, nehogy kitudódjon butaságom, ám amint kiértünk az utcára, teljes erőből hátba vágtam a csibészt, “Te marha!”, vetettem oda, s már rohantam is, mert nem akartam összeakaszkodni vele.

*

A gyülekezetben volt két “vezeklőnk” is; közülük az egyik, Sípos Ferenc a gimnáziumban tanított német nyelvet és magyar irodalmat, s évek óta rendíthetetlen kitartással ápolta a fiatalon, a kitelepítés során lebénult édesanyját és vesebetegséggel küszködő feleségét is, akinek hol a vérnyomása szökött fel, s alig tudták temperálni, hol bebarnult az arca a gyógyszerektől, és a heti rendszerességgel végzett dialízisek során pokoli kínjai voltak. Sípos alig lehetett negyvenöt éves, ám aki nem ismerte őt közelebbről, azt hihette róla, régóta nyugdíjas, mivelhogy teljesen megőszült; járás közben húzta a lábát a hórihorgas ember, akárha ólomlábakon járna, holott egyetlen pillanatra sem állt meg soha, állandóan úton volt, ugyanis minden az ő nyakába szakadt, a napi bevásárlástól a patikába menésig, az egyik mesterember felkeresésétől a másikig, ha javítani kellett valamit a házon, márpedig egy régi házon mindig akad foltoznivaló, takarított és mosott, egyedül a vasalást engedte át gyöngélkedő hitvesének. Nem laktak messze a gimnáziumtól, ezért egy-egy lyukasórában is hazament tisztába tenni magatehetetlen édesanyját, kiszolgálni szeszélyes óhajait, olykor ugyanis nyűgösebb és követelőzőbb volt szótlan, elgyötört menyénél, akinek nehezen bocsátotta meg, hogy “elhagyja magát, nyilván azért, mert nem akarja ápolni az anyósát”, panaszkodott felháborodva fiának, s azt várta tőle, nagyobb megértésre és odaadóbb törődésre inti feleségét.

Sípos a menzáról hordta az ebédjüket is, a konyhásnők szerették és sajnálták az örökké udvarias embert, színültig pakolták ételhordóját, hogy vacsorára is maradjon. Délutánonként magánórákat adott, hogy ki tudja fizetni a gyógyszereket és a költséges orvosi kezeléseket, hiszen Debrecenben a legjobb orvost fogadta meg hitvese gyógyításához, ami ellen hevesen tiltakozott a mama, merthogy azt hitte, ezután nélkülöznie kell bármiben is, vagy nem jut hozzá drága külföldi gyógyszereihez; később beérte annyival, hogy gúnyos megjegyzéseket tett a tehetetlen és kapzsi orvosokra, akik szemérmetlenül s gátlástalanul hasznot húznak a betegekből, ám a hangjában rejtező indulat inkább menyének szólt, semmint a fehérköpenyeseknek. “Tudom én, hogy Isten adománya minden nap, ami még hátravan az életből”, sóhajtozott, valójában eszébe sem jutott saját távozására gondolni, az efféle önsajnáltató sóhajok a menyének szánt tüskék voltak, amelyek nem maradtak hatás nélkül; az évek óta csönd mélyén lappangó gyűlölet és az időnként felszínre kerülő nézeteltérések nagyban járultak hozzá Síposné legyengüléséhez, állandó vérnyomás-ingadozásához, hiába is iparkodtak feljavítani őt az orvosok. A mama hallani sem akart a fia és menye hegyekbe utazásáról (annak ellenére sem, hogy az orvosok mindegyre azt ajánlották, “a környezetváltás és a nyugalom jó tenne a betegnek”), mert el sem tudta képzelni, hogy a szomszédok sajnálatára és segítségére legyen utalva hosszabb időn keresztül, s azt sem óhajtotta lehetővé tenni, hogy Ferenc egyetlen napra is megfeledkezzen a kötelességéről holmi második nászút kedvéért.

“A Sípos mama halálra szekálja a menyét, mintha nem volna magának is éppen elég baja” – mondogatta presbiter társainak Kárpáthy, a körorvos, aki eljárt hozzájuk, mert a mama egyedül benne bízott valamelyest. “Megmondom én magának őszintén, Gyula, szívesen cserélnék a menyemmel, tán még ki is szolgálnám, ha a helyemben volna”, s olyan alázatos képet vágott, mintha nyomban bele is képzelte volna magát az irgalmas nővér szerepébe. “Már ne is haragudjon meg érte, Sípos néni, de a menye bármely pillanatban meghalhat, ellenben Sípos néni a maga hetvenhét évével kitűnő egészségnek örvend”, vetette ellen a körorvos, noha sejtette, hogy megjegyzésével nem arat osztatlan sikert, ám szerette volna rádöbbenteni az öregasszonyt, hogy epés kifakadásaival csak sietteti menye halálát. “Maga is azt hiszi?”, s a tolókocsiban ülve elfordította a fejét, s aznap nem nézett többször az orvosra, csak akkor szaladt el folyton reszkető szája szélén egy alig látható mosoly, amikor a kertkapu nyikorgó csukódását hallotta. “Gonosz és házsártos vén banya”, legyintett nagyapám, “emlékszem, már szegény férje is megmondta, csak a sírban fogja nyugodtan érezni magát, ahová nem ér el a boszorkány haragja és mérhetetlen gyűlölete, talán ezért is menekült az öngyilkosságba.”

Sípos néni fiában nem az önfeláldozó és tisztelettudó gyermeket látta, bármennyi áldozatot vállalt is érte, hanem a megtörni szándékozott férfit, akinek engedelmeskednie, szolgálnia és tűrnie kell, s nem utolsósorban megfizetnie azért a szégyenért, melyet egykoron férje okozott, aki szemérmetlenül megcsalta kamaszkori szerelmével, és újbóli fellángolása pillanatában el akarta hagyni őt, s a botrányos leleplezés után inkább az öngyilkosságot választotta, semmint vele, a nyomorék nővel maradt volna. Egyedül a bosszú és a gőg éltette Sípos nénit, aki nem fogadott vendégeket és barátnőket, mert bizalmatlan volt mindenkivel, egyedül macskáját tűrte meg az ölében, de még vele is perelt, ha hirtelen leugrott a parkettára, és eliszkolt az előszoba irányába. “Rühös kis dög, már megint hűtlenkedel? Tán rád jött a bagzás, te szuka”, s utánahajította azt, ami éppen a keze ügyébe akadt.

Végtelen elkeseredésében, egy vasárnapi istentisztelet után, Sípos Ferenc megmutatta Dani bácsinak, lelkipásztorunknak azt a levelet, melyet az Amerikába emigrált orvos húgától kapott: Kedves Ferenc, édesmamánk arra panaszkodik levelében, hogy Te éppoly hűtlen és részvétlen lettél hozzá, mint apánk volt, nem ápolod őt szeretettel, elhanyagolod a feleséged miatt, s mindennap szenved az egyedülléttől és árulásodtól. Tudom jól, hogy ki az, aki édesmamánk ellen fordított Téged képzelt betegségével és hisztérikus természetével; tudom jól, hogy az a nőszemély legszívesebben a sírban látná már édesmamánkat. De Te ne feledd, egyszer majd Isten ítélőszéke elé állsz, hogy számot adj mindarról a szégyenteljes bűnről, melyet édesmamánk ellen elkövettél.

Kertész Dánielt oly mértékben rázta meg az igaztalan vádaskodás és Isten nevében ítélkezés, hogy kéretlenül is válaszolt a levélre, melyben részletesen beszámolt az orvosnőnek arról, hogy mily emberfeletti erőfeszítéseket tesz a némettanár édesanyja gondozásáért s halálosan beteg felesége gyógyíttatásáért, azt remélve, hogy kibékítheti a két testvért, akiket sikeresen ugrasztott össze szülőanyjuk. Lelkipásztorunk közvetítő szándékáról onnan szerzett tudomást Sípos, hogy húga egy újabb levélben ostromolta és korholta őt: Nem is gondoltam volna soha, Ferenc, hogy ehhez fogható aljasságra és képmutatásra is hajlandó vagy, ilyen lépésre még nyomorult apánk sem merészelt gondolni. A lelkésszel íratsz egy mentegetőző levelet, melyben általa akarod tisztára mosatni szennyesedet, s azt hiszed, engem is megtéveszthetsz, mint őt. Úgy látom, apánk vérét és mentalitását örökölted, és nincs benned szégyenkezés a hazudozás és alakoskodás miatt. Ígérem, mihelyst tehetem, kihozatom magamhoz édesmamát, és soha többé nem lesz alkalmad jóvátenni kötelességmulasztásodat. Sípos nem kérte számon anyjától, miért akarja végleg eltávolítani tőle húgát, aki igazság szerint éppúgy menekült el otthonról, miként az valaha apjuk szándékában állott, mert hiszen Klára egyetemistaként sem fogadhatta egyetlen fiú közeledését se, minden percével el kellett számolnia édesanyjuknak, s ha csak egy órát is trécselni merészelt valamelyik medikával, büntetésben részesült, akár egy szószegő kiskamasz; nem feddte meg húgát, amiért megfeledkezett arról, hogy saját boldogulása és karrierje érdekében idegenbe vándorolt egy idős professzorral, őrá hagyva nyomorék édesanyjuk gondozását, s most valamiféle bűnelhárítási szándékból éppen őt vádolja szeretetlenséggel és kötelességmulasztással.

Más talán Sípos helyében folyton az élet nehézségére és mindennapi gondjaira panaszkodott volna, vagy hangosan elégedetlenkedik a számára kimért kegyetlen sorssal, ám ő fizikai fáradtsága ellenére is gyöngéden és zokszó nélkül ápolta azt a két nőt, akit szeretett. Noha édesanyja kegyetlenül zsarnokoskodott felette, gyakorta ugráltatta semmiségekért: “Ferenc, melegebb vizet hozzál, tudhatnád már, hogy a hidegben nem oldódik fel a gyógyszerem”, olykor a szív húrjait pengetve leckéztette: “Ferenc, fiacskám, többet is foglalkozhatnál a te nyomorék édesanyáddal! Látod, milyen szerencsétlen, magatehetetlen roncs vagyok. A te Lujzád hál’ Istennek nem olyan nagy beteg, hogy ne tudná kiszolgálni magát, ha már minden munkát rád hagy. Légy jó hozzám, egyetlen fiacskám! Gyere, adj egy csókot, mint régen”, mégsem tudott rá haragudni, talán mert szégyellte, hogy ő egészséges, és időnkénti elcsigázottságán túl nem érzett fájdalmat, csak nagy-nagy fáradtságot és kialvatlanságot. “Tudja, édesmama, hogy mindkettőjüket egyformán szeretem, s akár éjjel is a maga szolgálatára állok, ha úgy óhajtja. Csak az Isten szerelmére, könyörögve kérem, ne nehezítse még jobban a helyzetemet, hagyja Lujzát is megerősödni”, és Sípos a koldusasszonyok szemérmességével fordította tekintetét a kopott szőnyegre, mint aki összeroskadt, vagy könnyeit rejtegeti, s nem láthatta anyja mérhetetlen büszkeségét, melyet a rimánkodás és megalázkodás fölötti öröme táplált. De ha látta volna is, minden bizonnyal némán eltűri fölényességét, mert úgy vélekedett, nincs joga megismételni apja tettét, annak ellenére sem, hogy megértette lázadása okát, éppen ezért helyette akart kitartani édesanyja mellett mindhalálig. Ó, ismertem felnőtt férfiakat, nem is egyet, akik épp ellenkezőleg gondolkoztak, s okulva apjuk elrontott életének példájából, hajlandónak mutatkoztak másként dönteni hasonló sorskérdésben, mint amilyenben választásra kényszerült nemző atyjuk, mégsem lettek boldogabbak. “Apáink bűnéért vezekelünk, s noha azt hisszük, a mi kötelességünk helyrehozni, amit ők elrontottak, egy másik bűn elkövetése révén a saját életünkkel fizetünk meg elbizakodottságunkért”, rémlik föl emlékezetemben Sípos tanár úr intése.

Az emberek nem értették, vajon miért hallgat Sípos szemérmesen, vagy tereli másra a szót, ha felesége vesefeltöltéséről és egyre súlyosbodó állapotáról faggatták; nem értették, miért csak akkor kér segítséget a szomszédoktól, ha Debrecenbe kellett kísérnie nejét, s nem szerette volna magára hagyni édesanyját, ezért akadtak olyanok, akik szótlansága miatt részvétlenséggel és elfásultsággal vádolták, mégsem igyekezett kielégíteni a kíváncsiskodók apró részletekbe menő érdeklődését. “A betegség nem szégyen, hanem magánügy. Emiatt úgy gondolom, a legfőbb emberi érték a tapintat, melyet kevesen ismernek. Tapintatos az olyan ember, aki minden idegszálával érzékeli a másik fájdalmát, mégsem fontoskodik körülötte, tudja, hogy a másik egyetlen pillanatra sem képes meglenni gondoskodása nélkül, mégsem nyomja agyon szeretetével, amely olykor önzőségnek és önsajnáltatásnak tűnik. Mindig ott van a szükséget szenvedő mellett, észrevétlenül, szótlanul, mert jóságával és figyelmességével nem akar hivalkodni és kérkedni, csak éppen annyi szeretetet adni, hogy elviselhetővé tegye azt, amit a boldogság hiányának hívunk”, mondta nekem egyszer érettségi után, s én minél közelebbről ismerhettem meg őt, annál jobban csodáltam, ugyanis nem óhajtott áldozatnak vagy szentnek látszani, nem a buta diákokon töltötte ki haragját, és nem követelt magának több megértést másoknál, viszont a sok szenvedés mérhetetlenül bölccsé tette, s a szüntelen lélekbúvárlás okán nyitott tudott maradni mások gondjai iránt. “A tapintatlan emberek mind boldogtalanok, ám boldogan kutakodnak mások magánéletében, hogy boldogtalanságuk titkára bukkanjanak.”

A sors fintora, hogy Sípos néni ugyan megélhette menye halálát, s már a temetőben elhatározta, hogy mindent oly határozottsággal és kérlelhetetlen szigorral irányít, mint régen, amikor mindkét gyermeke sorsa a kezében volt, ám alig néhány hétig élvezhette csupán, hogy újra birtokolja fiát, aki elesettségében engedett vigasztalásának s újfent túláradó és zsarnoki szeretetének.

A másik “vezeklőnk” egy alkoholelvonó kúrán átesett apa volt, aki tisztánlátása visszanyerése után döbbent csak rá, mekkora árat fizetett jellemgyöngeségéért és káros szenvedélyéért. Szótlanul ült minden vasárnap az istentiszteleten, a felesége mellett, s bár a hangja nem éppen egy kórustagéra emlékeztetett, fennhangon énekelte a zsoltárokat, és tágra nyílt szemmel, imára kulcsolt kézzel hallgatta Dani bácsi igehirdetését, pontosan azzal a belső hevülettel, mely az újonnan megtérteket jellemzi. Csak gyanakodva fogadták maguk közé az öregek, s csak lelkészünk ama szűkszavú és meleg ajánlására, hogy “kedves testvéreim, íme egy Krisztushoz megtért férfi áll előttetek, súlyos csapás és büntetés érte őt, ha kedve lesz, elmondja tragédiáját, ha nem, majd az Úrnak vall szemtől szembe, nekünk viszont nincs jogunk ítélkezni felette, bárhogyan is élt eddig, egyedül a mindenható Úr rendelkezhet vele belátása szerint”.

Kamarás újonnan tért meg gyülekezetünkbe, mégsem áltatta sem magát, sem bennünket azzal, hogy az Úr megszólította őt, akinek hitet kell tennie mások előtt, miként erre számtalan példát láttam később, és valljam meg őszintén, kínosan feszengve hallgattam a különböző megszólításokról és megvilágosodásokról szóló történeteket, talán mert hasonló lelki élményben sosem volt részem, vethetné szememre bármelyik hitvalló, s én hajlandó volnék igazat is adni neki. Szótlan magába fordulásával nem a bűnét takargatta, férfiúi szemérme és az elviselhetetlen veszteség érzete akadályozta meg abban, hogy gyorsan vallja meg tragédiáját a mielőbbi feloldozás reményében. Azt nem merném állítani, hogy közöttünk rögtön megnyugvást és feloldozást talált; nem szenvelgett, s fájdalmát sem akarta önzsongításra használni, mint azok, akik hajlandók elvesztett szeretteik kibírhatatlan hiányát részvétkoldulással enyhíteni, s meg is könnyebbülnek e rögeszméjükön lovagolva. Az, hogy belülről emésztette magát, s gondolatai el-elkalandoztak, réveteg tekintetéből látszott; ha felesége megérintette a közös imádkozás előtt a vállát, összerezzent, s zavartan igyekezett visszanyerni öntudatát. Egyáltalán nem meglepő módon Sípos tanár úrnak és Dani bácsinak mesélte el tragédiáját részletesen, s az ő megértésükben és a többiek keresztyéni türelmében bízva várta az istenítéletet. Emlékezetemben mélyen megmaradt egy kép róla, amint tenyerébe hajtja fejét, teljesen eltakarva bal orcáját és imát rebegő ajkát; Rodin Gondolkodójánál mélyebben adta át magát a lét kimeríthetetlen aljasságain való töprengésnek, s olybá tűnt nekem, mintha azért takarta volna el bal orcáját, mert nem bírta elviselni a lelki szemei előtt megjelenő isteni tüzet, melyben lehullott óemberi palástja.

Kamarás Géza az egyik állami biztosítótársaságnál dolgozott kárszakértőként, s gyakorta kísértették meg csúszópénzzel, egy-egy üveg itallal, csak hogy nagyvonalúan állapítsa meg a keletkezett kárt, melyet a biztosítónak kellett megtérítenie az ügyfél számára. Kamarás nem merte vagy nem is akarta visszautasítani az ügyfeleket (talán kollégái is rossz néven vették volna tőle, ha jóérzésből vagy tisztességből elhárítja a mellékes jövedelmet, s ezzel rontja a többiek esélyét, vagy addig piszkálták volna, míg el nem megy a cégtől); egy bizonyos idő elteltével egyre rámenősebb, magabiztosabb lett, előre megszabta közreműködésének árát, az ügyfelek pedig fizettek, mert tudták, még így is jól járnak. A kárszakértők persze összejátszottak a különböző mesterekkel is, akár autószerelőhöz vagy tetőfedőhöz, festőhöz vagy üvegeshez kellett küldeni az ügyfelet, a károsultat mindig ahhoz a mesterhez irányították, aki hajlandónak mutatkozott húsz százalékot fizetni a végösszegből; természetesen a szakértők ceruzája is vastagabban fogott, ha egy-egy nagyobb felújításról vagy munkáról volt szó. Lassan egész klientúrája alakult ki, már a barátok barátainak a barátai is személyesen őt keresték, mindenki tudta, mi a dolga, s nem alkudoztak egymás között, zsebébe dugták a bélelt borítékot; ha valamelyik ügyfél megpróbálta volna átejteni, a felújítást végző mester úgyis boszszút állt volna helyette, ha pedig bármelyik mester késlekedett a járandóság kifizetésével, egyhamar nem kapott újabb ügyfelet. A játékszabályok egyszerűek és világosak voltak, s legfőképpen lefülelhetetlenek, hiszen mindenki hallgatott; az óvatosság kedvéért néhány rendőrtisztnek is tettek szívességet, ha karambolos autójukkal megjelentek a biztosító telephelyén.

A baj azután kezdődött, hogy egyre többször maradt ki otthonról, s kollégáival hajnalig ivott és kártyázott valamelyik sörözőben, s amikor hazatántorgott, álmából felverte feleségét, akivel gorombán beszélt, és artikulálatlan hangon üvöltözött, a gyermekszoba ajtajában megjelenő, borzas üstökű, álmos tekintetű kiskamasz lányai haragját pedig úgy igyekezett leszerelni, hogy zsebéből előhalászott egy-egy összegyűrt százast, s markukba nyomta. A nagyobbik eleinte még nevetett mulatságos dadogásán és érthetetlenül zagyva szavain, no meg azon, hogy egyszer a konyhaszékről esett le, másszor a küszöbön vágódott el, akár a burleszkfilmekben csetlő-botló emberek, ám a kisebbik már az első alkalommal megriadt eltorzult arcvonásaitól, s megszeppenve bújt anyja mögé, mert rettegett az erőszaktól és a közönséges beszédtől. Minél gyakoribbá váltak az éjszakai jelenetek: a konyhai zajos szöszmötölések és a tehetetlenségében síró feleséggel való civakodások, melyeket tányértörések és trágár szidalmazások komorítottak, a lányok annál jobban szégyellték magukat helyette is, s kezdték elhúzni az arcukat, ha szerette volna megcsókolni őket, még a fejsimogatását is nehezen tűrték, és egyre bátrabban szájaltak vele, aki nehezen viselte a korholást, és egyszer a nagyobbikat szájon teremtette, amiért másnap bocsánatot kért, s megfogadta, soha többé nem ragadtatja el magát ennyire. “Apa már megint részegen jött haza”, súgtak össze reggelente a konyhaasztalnál, a lakásban széjjelhagyott ruhákat látva, s még azelőtt elmentek az iskolába, hogy apjuk másnapos és bamba tekintetét látták volna, nem voltak kíváncsiak mentegetőzésére és fogadkozásaira, holott titkon mégis reménykedtek abban, hogy valami megváltoztatja jellemét. Idővel megszokták, hogy elfelejti a születés- és névnapjukat, s helyette édesanyjuktól kaptak ajándékot az ő nevében is; mint ahogy azt is, hogy újra és újra rászedi őket, hiába is ígérte meg a vasárnap déli fagylaltozást, képtelen volt az ebédig felkelni, hangosan horkolva aludt, akár egy mormota, ám azt sehogyan sem értették, miért érzi jobban magát a kocsmában ivócimboráival, mint velük, s miért kezd el céltalanul le s fel járkálni a lakásban, mint aki nem találja a helyét, ha egy órányit együtt társasjátékoztak vagy tévéztek.

“A kutya is jó dolgában vész meg”, ahogy nagyapám szokta volt mondani; Kamarás is valahogy így volt ezzel: minél több pénzt keresett, annál könnyebben és nagyobb lábon élt, noha családja anyagi helyzetén mindez alig látszott meg; egy jellegtelen külsejű családi házban éltek, az asszony édesanyjával együtt. Az öregasszony süket volt, s a tyúkokkal egy időben feküdt le aludni, úgyhogy szinte semmiről sem tudott, a három nő pedig nem szívesen kérkedett a mindjobban elzüllő férjjel, aki hol a felöltőjét, hol a karóráját hagyta el, de néhányszor az is előfordult, hogy elkártyázta a havi fizetését, ilyenkor egyetlen keresetből húzták ki hó végégig, mert az időközben szerzett mellékes pénzét eldugta magának italra. “Egy férfinak jár a zsebpénz. Mégsem mondhatja a barátainak, hogy nem tud kifizetni egy kört”, hallottam később másoktól is, csakhogy akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy ez a vélekedés mennyi sunyisággal, hazudozással és álnoksággal jár együtt, amelyek a mégoly boldognak látszó családi közösséget is kikezdik. Merthogy keservesen tapasztaltam meg magam is, egy ilyen rosszul értelmezett férfiúi büszkeségről árulkodó megjegyzést efféle épületes kifakadások követnek: “És vajon nekem mi jár? A főzés, a gyereknevelés, a szaros gatya mosása, a cselédszerep?”; mint ahogy az is igaz, hogy a haszontalan torzsalkodások nyomán a legtürelmesebb, alapvetően bizakodó és hallgatag feleségből is hisztérikus, ingatag és perlekedő asszony válik, s nincs az az erő, mely az egyensúlyi helyzetéből kimozdított inga lengését egyhamar meg tudná állítani.

Az évek során állandósultak a kimaradások, s alig volt már olyan nap, hogy Kamarás ne a kedvenc kocsmájába ment volna először a munka után, holott már napközben is meg kellett innia egy-egy korsó sört vagy néhány kupica rumot, hogy ne érezze fejében az iszonyatos szédülést és szorítást; az ügyfelek csak azt észlelték, hogy reszket kezében a toll, ajka meg-megvonaglik néha, s oly közvetlenül, mókásan és gyakorta trágár szavakat használva beszél velük, mintha régi barátság kötné össze őket, ám még a jobbérzésűek sem háborogtak.

A szikár és cserzett képű férfi, noha az élet számtalan területén gátlástalannak és megfékezhetetlennek, szabadosnak és erőszakosnak tűnt, alacsony termete miatt kisebbségi érzésekkel küszködött, ezért sem érdekelték igazán a nők, talán félt a kudarctól is; mint később bevallotta, egyébként is monogám természetű lévén, egyedül a feleségével élvezte a házaséletet. Bár kollégái gyakran elcsaltak magukkal egy-egy fiatal adminisztrátor- vagy gépírólányt mulatozni (tetszett nekik a vacsorameghívás, az éjszakában egyik táncos helyről a másikra való taxizás, meg az, hogy a kollégák egymással versengve dongták körül őket, ajándékokat vettek, hol egy üveg francia parfümöt, hol csokornyi vörös rózsát, s az udvarlást hajlandóak is voltak ölelésükkel meghálálni egy üres lakásban vagy az autó hátsó ülésén), Kamarást mégsem hozta lázba a lehetőség, hiába is kínálták föl magukat a lányok; irtózott az efféle légyottoktól és nemi kihágásoktól. Viszont amíg kollégái hancúroztak az erényesnek aligha nevezhető lányokkal, Kamarás falazott nekik, s egyre mélyebben nézett a pohár fenekére. S ha otthon igyekezett kárpótlást találni a kihagyott szexuális kalandokért, egyre ingerültebben és durvábban követelte hitvesétől a maga jussát, mit sem törődve azzal, hogy éppoly közönségesen és megalázóan viselkedik, mint kollégái a könnyűvérű gépírólányokkal, akik sejtették, nem volna ajánlatos egy átmulatott éjszaka után nemet mondani gavallérjuknak, mert esetleg kínos helyzetbe kerülhetnének. “Menjél vissza a lotyóidhoz, akik hajlandóak széttenni a lábukat és végighallgatni a közönséges szavaidat meg a büdös lihegésedet”, hárította el egyre-másra magától az imbolygó és alkoholszagú férjét az asszonyka, akit a határozott visszautasításért olykor nem volt rest bántalmazni Kamarás, sőt előfordult, hogy az édesanyjuk védelmére siető lányokat is leteremtette. Kellemetlen jelenetekre került sor, s olyan szemenszedett aljasságokat vetett neje szemére, s olyan igaztalan sértésekkel illette lányait, amiket szorongva hallott volna vissza józanul, inkább napokra is eltűnt otthonról szégyenében. A három nőt, bár gyűlölték, ha részegen elviselhetetlenül kötekedett velük Kamarás, az idegtépő várakozás alatt teljesen elcsigázta a bizonytalanság és a félelem, aggódtak, vajon nem esett-e valami baja, s azon tanakodtak, ugyan hol szedhetnék össze, s bár sejtették, hol lehet, mégsem mentek egyetlenegyszer sem utána a kocsmába, rettenetesen megalázónak tartották ugyanis e lépést. “Legalább szólnál haza, hogy ne várjunk. Megéred, hogy már aggódni sem fogunk érted. Ott múlhatsz ki valamelyik útfélen, akkor sem keresünk”, korholta felesége, miközben a férfi disznó módjára falta az elé tett meleg ételt, majd bevonult a szobába, s lefeküdt; kisebbik lánya odakucorodott az eszméletlenül alvó apja mellé, félénken követte szabálytalan és szaggatott szuszogását, s ha egy pillanatra elakadt a lélegzete, valami halk imádságfélét motyogott.

Az egyik este aztán olyan történt, ami végzetesen hatott a későbbiekre; kilenc óra tájban Kamarás nagyobbik lánya, aki már harmadikos gimnazista volt, belépett a házuktól alig kétszáz méterre lévő kocsmába, és egyenesen ahhoz az asztalhoz ment, ahol az apja kártyázott, s kérte, menjen vele haza, mert a húgát kórházba kellene kísérni, ugyanis hirtelen rosszul lett, s az orvos rögtön beutalta a debreceni klinikára, már csak a mentőt várják. Ám Kamarás elég sokat ivott ahhoz, hogy fölfogja lánya mondandóját, azt hitte, ez is valamiféle női praktika csupán, no meg vesztésre is állt, úgyhogy nem akaródzott otthagyni az asztaltársaságot. “Nem hallja, apám, Fannikát kórházba kell szállítani, szépen kérem, jöjjön velem azonnal haza!” – s egyre ingerültebben kezdte rázni apja vállát, s próbálta volna magával vonszolni, mire a részeg férfi lecsapta a lapokat az asztallapra, felpattant a székéről, s gondolkodás nélkül felpofozta a lányát, aki sírva menekült ki a döbbenettől elnémult kocsmából, és rohant egészen hazáig feldúlt lélekkel.

Kamarásnak fel sem tűnt, hogy az övéi napokra eltűntek otthonról, csak a meleg vacsorát kereste a tűzhelyen, vagy valami harapnivalót a hűtőszekrényben, ám hiába faggatta süket anyósát a nők holléte felől, semmit sem tudott meg; hangosan átkozódott, és fogadkozott, hogy megkeserülik ezt az összeesküvést, csak jöjjenek haza, s visszament a kocsmába, ahol megfeledkezett bosszúságáról.

A kisebbik lányról kiderítették a kórházban, hogy menthetetlen leukémiás, s nem sok időt adtak számára az orvosok. Kamarás Géza szerette volna meglátogatni lányát, de az megtiltotta, hogy betegye a lábát a kórterembe, amiért felpofozta a nővérét azon az estén. Kamarás otthon szűkölt a konyhában, üvegből itta a bort, s ahelyett, hogy valami módon megemberelte volna magát, sértettségét részegséggel kábította, s efféléket dünnyögött: “Az ember nemz két kölyköt, de minek… hálátlanok… azt hiszik, így bánhatnak az apjukkal… majd én megmutatom, a keserves istenit ennek a rohadt világnak.” Képtelen volt összeszedni magát s szégyenét legyűrve elutazni a klinikára, s addig várni, amíg lánya megkönyörül rajta, ehelyett tört-zúzott otthon, többször is halálosan megfenyegette a feleségét, egyszer még a rendőrséget is ki kellett hívni, nehogy megkéselje, aki, legalábbis szerinte, elzárja előle az ő egyetlen Fanniját, úgyhogy csak a kijózanítóban sikerült megfékezni dühöngését.

Hetek s hónapok teltek úgy el, hogy anya és lánya rendszeresen látogatta Fannit, aki még mindig nem adta semmiféle tanújelét annak, hogy megbocsátott volna apjának, pedig hosszú levelekben minden bizalmas titkát és érzését megvallotta nővérének, még azt is, hogy réges-régen féltékeny volt rá, mert úgy érezte, apjuk jobban szereti nála őt, s elmondta, csitriként mennyire büszkén ült apja nyakában, s mily sokszor álmodik még most is azzal az emlékkel, hogy apjuk vasárnap reggelente addig csikolja őket, amíg visítani nem kezdenek, és könyörgő hangon arra kérik, hagyná abba, mert nem bírják tovább. S egy réges-régi Tisza-parti sátorozásra is utalt, amikor apjuk minden percét velük töltötte, nyárson csirkét sütöttek, a parázsban pedig krumplit. (Erről és sok minden másról is csak jóval később értesült nagyobbik lányától, aki Budapestre jelentkezett jogi egyetemre, s nem járt haza hozzájuk, mert nem tudott egy fedél alatt lakni az apjával, hiába is változott meg. Egyetlen fiatalkori fényképét őrizte magánál, azt, amelyiket Fanni kórházi éjjeliszekrényén egy üvegpohárnak támasztott.)

Egy reggel Kamarást a munkahelyén hívta föl felesége, s arra kérte, azonnal utazzon utánuk a klinikára, mert Fanni az éjjel óta haldoklik, igaz, eszméletlenül fekszik, de nincs kizárva, hogy magához tér, s ha az ágya mellett látja őt, talán meg is bocsát neki. Ám mire megérkezett, már Fannit letakarták a fehér lepedővel. “Azóta rakoncátlankodik a szívem, és éjjelente arra ébredek, hogy kiszárad a szám, de ekkor Fanni hangját hallom: elég volt, édesapa, elég.”

Hogy valóban volt-e valami köze részegeskedésének kisebbik lánya halálához, avagy csak önmagát okolta e kegyetlen istenítélet miatt, bajosan tudtuk volna eldönteni; egyesek azzal vigasztalták, hogy ezzel a gyilkos betegséggel született Fanni lánya, ám Kamarást nem lehetett meggyőzni arról, hogy nem ő hívta ki maga ellen a sorsot. “Minden benne van a pakliban. Az Isten kezében tartja valamennyi büntetőeszközét, s kire ilyen, kire pedig olyan sorscsapást mér, tetszése szerint. Na és mit tehetünk mi ellene? Perelhetünk vele, átkozódhatunk, káromkodhatunk, csak annyit ér, mintha magunk fölé köpnénk. Az Úrral nem lehet cicázni, ha magadra haragítod, nyakon ragad, és földhöz vág, csak úgy nyekkensz belé. Egyébként is, azt hiszed, beleláthatunk a kártyaleosztásba? Hidd el, régen rossz annak, aki leselkedni merészelt vagy ellenszegült. Lásd a bukott angyalt!” – rémlik föl a templomot sokáig messzire elkerülő, ám a szentírást böngésző barátom kissé sajátos létértelmezése, amely annak ellenére is meghökkentett keresetlen egyszerűségével, hogy némiképpen eltért a hivatalos vallásbölcselettől.

Egyébként, bármily szentségtörésnek tűnjék is, mi, kálvinisták gyakorta hajlamosak is vagyunk sajátosan értelmezni mind az eleve elrendelés ügyét, mind pedig a kátéban írtakat, mondván, a szabad szemlélődés és szabad vizsgálódás megengedi, hogy önállóan fejtsük ki a teremtésről és a szentírásról a véleményünket. Hogy ezért ősellenségeink orrolnak ránk, és a szemünkre vetik, hogy érzéketlenek vagyunk bizonyos szentségek iránt? Tagadhatatlan. Nem volt e tekintetben különb nagyapám sem, aki mérhetetlenül nyakas volt és következetes is, ezért aztán nem ment többet istentiszteletre azután, hogy a vaksi Várhegyi megrágalmazta egy alkalommal a perselypénz hibás összeszámolásával, ami skandalumnak minősült volna, ha az állítás igaznak bizonyul; de hiába derült ki az ellenkezője, s hiába puhította nagyapámat Kárpáthy Gyula meg Dani bácsi is, hogy térjen vissza a gyülekezetbe, egyszer s mindenkorra a fejébe vette, ő bizony többé át nem lépi az imaház küszöbét, s ezzel a maga részéről el volt intézve a dolog. “Szenilis hülyékkel nem imádkozom többé együtt, még ha ez Isten ellen való vétek is”, adta indokát távolmaradásának, de én tudom, hogy halálosan megsértették önérzetében és büszkeségében. Ez persze nem jelentette azt, hogy legjobb presbiter barátaival ne állt volna meg a kertkapuban szót váltani, vagy ne látta volna vendégül szívesen Dani bácsit, csakhogy ettől fogva otthon imádkozott, ha el nem felejtette. Benne volt már a korban ő is, időnként a lábát is húzta, s kétszer is megnézte, hogy begombolta-e a sliccét, mielőtt a boltba vagy a patikába indult.

Az ő távolmaradása éppen kapóra jött nekem is; s legnagyobb elképedésemre nagyapa nem erőltette az én ügyemet sem. “Legalább az unokádat engedd …”, kérlelte az idős lelkész, “Konfirmált már, megy, ha akar…”, s e kurtán furcsa válasz évekre felmentést adott a templomba járás kötelessége alól. Akkoriban én már csak kötelességnek és nyűgnek éreztem a vasárnapi istentiszteleteken való részvételt, egyetlen porcikám se kívánta. Ám, mint tudjuk, az Isten útjai kifürkészhetetlenek.