Benyhe János

Egy francia-kanadai folyóirat magyar száma

Jegyezzük meg ezt a címet, egy francia nyelvű kanadai könyvészeti közlöny (magazine du livre) címét: Nuit Blanche. Körülbelül azt jelenti: virrasztás; akár korhelykedéssel, akár szorgos-áldozatos munkával vagy éppen szerzetesi aszkézisben ébren töltött éjszaka. Irodalmi szakfolyóirat címében – még némi bohémséget föltételezve is – alighanem kizárhatjuk a léhaságot, és inkább az olvasás már-már korszerűtlen áhítatát gyaníthatjuk. Az egyik legnagyobb kanadai tartományban, a francia nyelvű, kultúrájú és történelmű Québecben, közelebbről éppen Québec városában jelenik meg évente négyszer ez a tartalmas és színvonalas irodalmi lap, a Québeci Művészeti és Irodalmi Tanács, a Kanadai Művészeti Tanács és a Québec Városi Művészeti és Kulturális Iroda támogatásával. A kezemben lévő 70. száma, az 1998-as tavaszi szám különleges érdeklődésünkre tarthat igényt. “Dossziéja” bőséges magyar irodalmi szemelvénycsokrot, nyelvünkről, történelmünkről, költészetünkről, drámaművészetünkről, elbeszélő prózánkról szóló magvas tanulmányokat tartalmaz 1100 éves közép-európai jelenlétünk tárgyilagos szellemben fogant időrendi áttekintésével egyetemben.

A középkor óta a hagyományosan szerencsés, gazdag és büszke Franciaország mindig nyilvántartott bennünket, hol az európai keresztény nagyhatalom-Magyarországot, hol a francia politika kezére játszó magyar és erdélyi rebelliseket, ezeket a Habsburg-német birodalom hátában tevékenykedő francia szövetségeseket. Azt is tudjuk Maurice Paléologue pétervári francia követ emlékezéseiből, hogy még közvetlenül az első világháború után is volt egy pillanat, amikor Franciaország egy erős Magyarországot is magában foglaló közép-európai középhatalmi tömbre akarta építeni német- és szovjetellenes európai védelmi politikáját, de Beneš résen volt, riasztotta Clemenceau-t, így mégis Trianon lett a sorsunk, győzött a – ténylegesen, elsősorban – magyarellenes kisantant gondolata, minden számlát a mi zsebünkből fizettek ki Közép-Európában, és a magyarság elszakított egyharmada egyszeriben külföldön találta magát ezeréves szülőföldestül. Sőt, az 1920-tól 1924-ig francia köztársasági elnök Millerand azt is kijelentette a béketárgyalásokon, hogy nincs is magyar nemzet; a Collčge de Françe egykori hírneves nyelvésztanára, Antoine Meillet pedig (akit maga Kosztolányi méltatott cáfolatra), ha már – a jelek szerint – nem vonhatta is kétségbe nyelvünk puszta létét, legalább azt a megállapítást kockáztatta meg, hogy nincs olyan művelődés, amelynek magyar az anyanyelve. Ekkoriban hűltek ki a magyar–francia kapcsolatok. Tardieu-féle bosszúálló hályogkovácsok szorgoskodtak sosem volt és eleve széthullásra ítélt államok összetákolásán, serényen vetették a szelet – aratták is a vihart két évtized múlva –, mi meg méltánytalan sérelmeinken keseregtünk, és, viszonzásul, meghőkölt az Ady és a Nyugat is szította gallomán rajongásunk. Azután egy kissé visszakozott mindkét fél. Már a húszas–harmincas években fölbukkantak a francia lelkifurdalás, józan ész és önvizsgálat tiszteletre méltó jelei Tisseyre, Daniélou, Reveličre, Pozzi és mások műveiben; az irántunk megnyilvánuló tárgyilagos és elismerő francia érdeklődést tanúsította Aurélien Sauvageot professzor és François Gachot egész munkássága, később a kiváló Jean Perrot nyelvünk és kultúránk érdekében kifejtett sok évtizedes, de napjainkban is folyó tevékenysége, a néhai Mitterrand elnök egy-egy Trianonnal kapcsolatos sajnálkozó megjegyzése és az évek folyamán franciára fordított magyar irodalmi művek sokasága. Mi pedig szerény diadallal sorolhatnánk föl a francia művelődés ekkori magyar munkásainak buzgó seregét, tudósokat, kutatókat, tanárokat, írókat, műfordítókat, Eckhardt Sándortól, Gyergyai Alberttől Szabó Zoltánig és Cs. Szabó Lászlóig, a Nyugat harmadik nemzedékének tündöklő eszszéíróiig, de akár Bajomi Lázár Endréig, Köpeczi Béláig vagy Sediánszky Jánosig, magyar kormányférfiakat, akik a háború alatt intézményes menedéket nyújtottak náci táborokból megszökött francia hadifoglyoknak a korszak egyik európai menedékországában, az ebből a szempontból talán csak Svájchoz, Portugáliához és Svédországhoz fogható Horthy-Magyarországon. Meg sem próbálom, hogy kiegészítsem ezt a hevenyészett névsort, de nem állhatom meg, hogy ne idézzem a francia szellemnek szintén mélyen elkötelezett Illyés Gyulát, aki – történelmi viszontagságainkat taglalva – a fülem hallatára mondta a hatvanas években egy párizsi főszerkesztőnek: “Azért mégis szeretjük magukat!”

És most itt a Nuit Blanche, ez az újabb francia gesztus! Vagy nem is egészen francia? Persze, hiszen kanadai. Ez máris sok mindent megmagyaráz. Sok-sok éven át nem kevés francia folyóirat – a dolog természeténél fogva nagyrészt, mint most is, hazai magyar munkatársak segítségével készült – magyar különszámát volt alkalmam forgatni, de még egyikben sem tapasztaltam ilyen mély érdeklődést és tiszteletet a nyelvünk és kultúránk iránt. Ehhez kanadai franciának kell lenni, aki minden pillanatban úgy él az anyanyelvével, mint közösségi és önazonossága leghitelesebb létbizonylatával egy angol nyelvű földrész kulturális tengerében. Pedig jogilag semmi sem fenyegeti francia nyelvét, kultúráját, hagyományait: Kanada tíz tartomány szabad konföderációja, ezek közül csak egy a francia nyelvű – igaz, hogy ennek a lakossága teszi ki az egész ország körülbelül egynegyedét –, mégis, a “kisebbségi” francia is hivatalos nyelv a “többségi” angol mellett. (Nem könnyű felfogni az ilyesmit nemcsak a “nemzetállami” korlátokkal lebéklyózott fustélyos balkániságnak, hanem – paradox módon – talán még a szintén “nemzetállami” szemléletű és az igazi regionalizmus gondolatával is csak alig-alig barátkozó Franciaországnak sem). De hiába a nyelvi-etnikai jogegyenlőség, mégis kényes dolog ez az angol–francia viszony Kanadában. Aki már beszélgetett angol-kanadaiakkal az úgynevezett québeci kérdésről, gyakran találkozhatott azzal az értetlenséggel, amellyel gyakran a kanadai francia “bajkeverőkre” tekintenek a többségiek (mindenük megvan ott Québecben, szabadságuk, jólétük, mi kell még nekik?); aki figyelemmel kíséri az újabb meg újabb kanadai francia függetlenségi népszavazásokat (mert a jogállamban ennek sincs akadálya sohasem), óhatatlanul ráérez valami mélyen sajgó történelmi sérelemre, amely távoli rokonságban állhat a sokat csúfolt, de csöppet sem mulatságos és még kevésbé irracionális búsmagyarsággal. A franciák közül alighanem ők, a kanadaiak értik meg legjobban, ha valaki az akar maradni, aki, ha a maga életét akarja élni, és olyan nyelven akar beszélni, amelyre az édesanyja tanította. Nagy tanító a történelem, de még nagyobb a kisebbségi sors, okultak is belőle a kanadai franciák. Igaz, Louis Joseph Papineau (a kanadai-francia Kossuth Lajos) 1837-es fölkelése után olyan kemény-kezű kormányzó okította őket a brit korona nevében, mint Lord Durham; az amerikai földrész természeti világa meg olyan küzdelmes pioníréletet kívánt tőlük, amilyen Louis Hémon Maria Chapdelaine című regényéből tárul elénk. (Magyarul is olvasható 1957 óta; a Nuit Blanche tévesen – nyilván a magyar Világirodalmi Lexikon nyomán – 1958-at közöl lábjegyzetében, de bízzanak meg az Európa Könyvkiadó egykori szerkesztőjének szakmai buzgalom ihlette memóriájában.)

Vígh Árpád vállalkozik rá beköszöntő tanulmányában (Egy kis történelem), hogy kitapogassa a magyarság iránt megnyilvánuló francia-kanadai rokonszenv rejtelmes történelmi előzményeit. A debreceni egyetem, a párizsi Sorbonne és az École Normale Supérieure (a budapesti Eötvös-kollégium testvérintézete) egykori diákja, a pécsi egyetem francia tanszékének vezetője és a strasbourg-i egyetem québeci irodalmat oktató vendégtanára, a kiváló nyelvész és irodalomtörténész, lapszerkesztő, aki az Antall-kormány alatt párizsi nagykövetségünk kulturális tanácsosa és az ottani Magyar Intézet igazgatója volt, jelképes jelentőséget tulajdonít neki, hogy a Kanadai Konföderáció és az Osztrák–Magyar Monarchia ugyanabban az évben, 1867-ben jött létre, és kialakulásuk körülményeiben is párhuzamokat vél fölfedezni. Egy francia történész, Jacques Portes nyomán az angol-kanadaiak szerepét az osztrákokéhoz, a francia-kanadaiakét pedig a magyarokéhoz hasonlítja. Az ő fülében a montréali Émile Nelligan Baudelaire-ben, Rimbaud-ban és a francia szimbolistákban gyökerező költészete, ha némileg feleselve is, Ady lírájával cseng össze. Vígh bátran szembenéz Trianon szülte sorskérdéseinkkel, a magyar közösségi tudat újabb kori válságával, az eredetileg csak hagyományápoló, de mára, a mind erőszakosabb beolvasztó törekvések hatására, egy újfajta, józan-keserű “transzszilvanizmussal”, az egymást szaporán kozmopolitázó, illetve nacionalistázó “népiek” és “urbánusok” csillapíthatatlan vitájával, ezzel a tragikus meghasonlással, amely “áthidalhatatlannak tetszik, és szakadatlanul táplálja a magyar irodalmi élet hol nyílt, hol alattomos feszültségeit”.

Minden jel szerint Vígh Árpád alakította ki ezt a szöveggyűjteményt, ő szabta meg az arányait, ő mutatja itt föl arcunkat a francia nyelvű világnak. Példásan egyensúlyoz a magyar irodalmi élet szellemi-politikai lövészárkai közt. Azért akadhatnak és bizonyára akadnak is, akik majd elhúzzák a szájukat Vígh kiegyenlítő esztétikai-eszmei látószöge miatt. A “tolerancia” intoleráns bajnokai, egy lejárt kurzus fennhéjázó és gyűlölködő potyautasai, akik – teljes győzelmük és majdnem teljes médiatámogatottságuk öröknek tetsző tudatában és birtokában – csak az imént kérkedtek vele, hogy véget vetettek a “kultúrharcnak”. Akik kitartóan fanyalognak készülő frankfurti könyvkínálatunk kiegészítésén, szakmai és képviseleti hitelesítésén, a klikkérdekek meghaladásán. (Mottó: “Másképp gondolkodó vagyok, tiszteletet követelek! Te máshogy vagy másképp gondolkodó? Pokolba veled!”)

Vígh történelmi bevezetője után Ablonczy László széles ívű tanulmánya (A förtelmes rendszerek századának színháza), ha bemutatásuknak mostoha körülményeit, meghiúsulását vagy akár fél évszázados késedelmességét Domokos Mátyás emlékezetes tanulmányához, a Leltárhiányhoz hasonló módon hánytorgatva is, a magyar dráma előzményeire, Bornemisza, Balassi, Csokonai, Katona, Madách, Füst Milán művészetére is visszatekint. Igaz, a dicsőséges mozzanatokat, Molnár Ferenc és Lengyel Menyhért diadalait is fölidézi. Majd hét jelenkori színműírónkkal foglalkozik behatóbban; ők azok, akik – Ablonczy szerint – “szüntelenül hadilábon álltak a hatalommal” (Illyés – akinek két darabját, A tű fokát és a Lélekbúvárt is sok évtizedes vesszőfutásra ítélte a zsarnokság –, Németh László – akinek tucatnyi darabja vár hiába színpadra –, Csurka és Szakonyi – a hatvanas évek magyar illúzióvesztésének hiteles drámai tanúi –, Örkény – a groteszk és abszurd modern magyar klasszikusa –, Páskándi és Sütő András, a történelmi parabola sugallatos erejű föltámasztói). Ez az alapelv, a hosszabb-rövidebb mellőzöttség – a szerző sajnálatára – óhatatlanul háttérbe szorít színházi körképünkben olyan értékeket, mint – hadd tegyem hozzá: a különben szintén gyakran mellőzött – Hubay Miklós (“akit talán a legtöbbet játszanak Franciaországban”) , Weöres, Sarkadi, Tamási és Nádas Péter (“akit épp most fedezett föl Párizs”). Az írás végén egy tartalmas lábjegyzet nem mulasztja el, hogy fölhívja olvasói figyelmét az egyetlen francia nyelvű magyar drámagyűjteményre, amely Illyés, Németh László, Hubay, Örkény, Páskándi és Szakonyi egy-egy művét tartalmazza.

“A nyelvünk az utolsó bástya, amely oltalmaz bennünket” – szögezi le újra Sütő András a Vígh Árpáddal folytatott beszélgetésében, amikor összehasonlítja az erdélyi magyarság sorsát a québeci franciák helyzetével. “Ezerszáz éve jöttünk ide, és azóta is itt vagyunk” – teszi hozzá Hémon már említett regényére utalva, ahol a hősnő, Maria Chapdelaine is arra gondol, hogy a kanadai franciák háromszáz éve telepedtek le abban az országban, és mindenáron ott is maradnak. Utána teljes egészében közli a Nuit Blanche azt a beszédet, amelyet 1995. július 27-én mondott Sütő a debreceni református Nagytemplomban a román oktatási törvényről, amelyben tovább él a halott román diktátor szelleme, és amely a romániai magyar nemzetiség teljes és végső felszámolására, egy rasszista jellegű Endlösungra irányul.

Próza napról napra – ezzel a címmel tart szemlét Georges Kassai (Kassai György), a Párizsban élő jeles magyar nyelvész és tanár, jó száz magyar irodalmi mű kiváló francia fordítója az utóbbi fél évszázad magyar prózairodalma fölött. Az erős történelmi érdeklődésben látja újabb (vagy már tegnapi?) prózánk általános jellemzőjét. Két okot is talál magyarázatára: a nemzeti tragédiák utáni nemzeti önvizsgálat olykor tetszelgő magyar hagyományait és az “elkötelezett irodalomnak” a kommunista rendszer negyven éve alatti egyeduralmát. Mi sem jellemezheti hívebben Kassai emelkedett, tisztán értékelvű irodalomszemléletét, mint azoknak a nagy modern magyar prózaíróknak puszta felsorolása, akikre vizsgálódása irányul: Déry, Mészöly Miklós, Szentkuthy, Határ Győző, Márai és Németh László. Emellett olyan szerzők legfontosabb műveinek ismertetésére is kitér, mint Cseres Tibor, Sánta Ferenc és Ottlik Géza. A Nuit Blanche arra is fölhívja egy lábjegyzetben olvasóinak figyelmét, hogy 1992-ben, a lap 47. számában Marie Vallerand már hosszabb cikket szentelt (Szentkuthy Miklós, a budapesti óriás) Szentkuthy Szent Orpheus Breviáriuma című regényfolyamának. Prózai ízelítőnek pedig Mészöly Miklós Jelentés öt egérről című elbeszélését közli a folyóirat, André Doms és Vígh Árpád fordításában.

André Doms. Ezt a nevet is jó, ha megjegyezzük. Ez a ma hatvanhat éves belga költő, szerkesztő, kritikus, műfordító szintén “kisebbségi” francia, hiszen nagyrészt flamand nyelvű hazája francia nyelvű, vallon közösségéhez tartozik. Talán azért fogékonyabb a “kisebb kultúrákat” fenyegető, úgynevezett globalizációs veszélyekre, talán azért fordított annyi “kisebbségi” költőt, talán azért vállalt oroszlánrészt a legjobb francia nyelvű mai magyar költői antológia, az 1995-ben, Belgiumban megjelent Dix-sept počtes hongrois (Tizenhét magyar költő) fordításában, a válogató és társfordító Fázsy Anikó segítségével, talán azért fordított sok más magyar költőt is, köztük önálló kötetekben Csoórit, illetve Weörest is. A Nuit Blanche mai magyar költői körképét is ő vázolja föl lendületes ecsetvonásokkal, világirodalmi összefüggésekbe ágyazva. Nem kerüli el a figyelmét, hogy Közép-Európában és a Balkánon mindmáig él valami, ami Franciaországban már Hugóval, de legalábbis Aragonnal kiveszett: a nemzeti költő. Nálunk Ilylyést és utána Csoóri Sándort tekinti annak, bár megjegyzi, hogy Illyés inkább “a legkövetkezetesebb nemzetközi költőnek” tartotta magát. Az említetteken kívül olyan költőket mutat be bőséges versidézetekkel, mint Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Rába, Pilinszky, Orbán Ottó, Gergely Ágnes, Hervay Gizella, Nagy László, Kiss Anna, Mezey Katalin, Bari Károly, Takács Zsuzsa, Oravecz Imre, Veress Miklós, Zalán Tibor és Dobai Péter. Tudatában van, hogy minden névsor vitatható, szabadkozik is, hogy nem vehette tekintetbe a századelő nagyjait vagy a mai legifjabbakat.

Nem engedek a kísértésnek, nem sorolom itt elő, ki mindenkinek lett volna még helye ebben a magyar irodalmi körképben, hogy összkép legyen belőle, ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi. Majd megteszik helyettem a fölmorajló szekértáborok. Én inkább annak akarok örvendezni, ami benne van, Ablonczy, Kassai és André Doms találó művészarcképeinek, Vígh Árpád hiteles magyar történelmi helyzetképének, franciául olvasható magyar művekből összeállított pompás bibliográfiájának és mindenes közreműködésének. Meg annak, hogy egyáltalán van ilyen magyar szám, amely sem nem mezei hadak vagy (az Írás szavával) a “külső sötétség”, sem nem untig sulykolt irodalmi-politikai protokolldivatok hangja.