Bertha Zoltán

Kisebbségi értelmiség – kisebbségi nyilvánosság

Cseke Péter: Metaforától az élet felé

Nagy igényű és -arányú koncepcióhoz csoportosítja újabb tanulmányait a kitűnő kolozsvári riport-szociográfus, szerkesztő, eszme- és irodalomtörténész, Cseke Péter. Metaforától az élet felé című könyvében a “kisebbségi értelmiség – kisebbségi nyilvánosság” témakör szerint (ahogyan az alcím definiálja) igyekszik átfogó képet adni az erdélyi magyarság lassan nyolc évtizedes identitásmegtartó, értékőrző és -teremtő küzdelmeinek fő tartalmairól. Írásainak perspektivikus jelentőségét rendkívüli módon fokozza a hetven-nyolcvan éves, zsákutcának tekintett kisebbségi sors egészét, illetve az azon belüli megoldáskísérletek mozgástörvényeit megfigyelő történelmi lényeglátás, az áttekintés tágassága és hitelessége, a társadalom- és művelődéstörténeti folyamatokban a művek, életművek, példasugárzó egyéniségek, jelenségek, ideológiai és gyakorlati törekvések szintetikus együttérzékelése és együttszemléltetése, s nem utolsósorban az, hogy a hosszú időkig elfeledésre ítélt szellemi tartományokat fedezi fel újra. Ez a feltáró és újraértékelő munka a két világháború közötti erdélyi magyar szellemi vezető réteg olyan kiválóságainak, mint például Makkai Sándornak, Balázs Ferencnek, Jancsó Bélának, László Dezsőnek, Szabédi Lászlónak, Márton Áronnak, Venczel Józsefnek vagy Krenner Miklósnak (Spectatornak) az eszmei hagyatékát kívánja tudatosítani és a mai társadalomépítő erőfeszítések számára is tanulságként elevenné tenni. Cseke Péter kiterjedt és felelős literátori tevékenységében ez az ideológiakritikai és az örökség értelmezésére való késztetés szervesen egészül ki a nagyszabású filológiai feldolgozás – a szöveggondozás és -kiadás – fáradságos munkálataival. Kötetnyi válogatás jelent meg az ő szerkesztésében és kísérő-eligazító értekezéseivel az Erdélyi Fiatalok mozgalmának dokumentumaiból, a Kós Károly-követő képzőművész, építész Debreczeni László visszaemlékezéseiből, Horváth István, László Dezső, Balázs Ferenc írásaiból vagy a Makkai Sándor Nem lehet című, 1937-es paradigmatikus cikkét övező korabeli és fél évszázaddal későbbi viharos viták (“létparadoxon”-polémiák) anyagából.

A számbavétel azonban csak az első dimenziója a múlt feltérképezésének. Az akarata ellenére idegen állami fennhatóság alá kényszerített magyar kisebbség morális viselkedésformáinak megfaggatása roppant horderejű és távlatú sorselemzések lehetőségeit is kínálja a jelenkor gondolkodó értelmiségije számára. Cseke Péter a huszadik századi Erdély szemléletmeghatározó vezéralakjait – a modern kori “erdélyi csillagokat” – azokban jelöli meg, akik a nemzeti-etnikai önazonosságban való megmaradás parancsát követték, s erre ösztönzik az utódokat is. A megmaradási esélyek fenntartása pedig mindenekelőtt a reális helyzettudat, az alapos és körültekintő önismeret kialakítását, az autentikus sorsvállalás erősödését követeli meg; a morális készenlét, a helytállás-erkölcs – a humanisztikus alapvetésű, egyetemes és örök emberi normákhoz és életelvekhez emelkedő “kisebbségi etika” – magasrendű vállalását és a gyakorlatias – társadalomszervező, nemzetépítő, intézményteremtő – cselekvőkészséget egyaránt és egyszerre. Mindeme küldetés és feladat (ön)tudatos teljesítése azonban korántsem lehetséges egyszerűen vagy közhelyszerűen. Az elcsatolt nemzetrész kisebbségi elnyomatásának emberpróbáló terhét hordozó magatartás szempontjából igen bonyolult és kényes művelet az eszmények és az illúziók viszonyának kitapintása, a nélkülözhetetlenül nemes utópiák és a csalóka, tapasztalatellenes megrögzülések szétválasztása. De a létfolytonosságot csak a szemléletkorrekciókra is képes (a doktriner szűkkeblűséget messze kerülő) reflexív önmegítélés szavatolhatja. Annak a nyomon követése például, hogy miképpen bizonyult bénítónak a közvetlenül a trianoni döntés utáni általános depresszió, járhatatlannak a Trianon-traumát követő, több százezres, fejvesztett menekülés útja, illúziókergető hamis képzelgésnek és csodavárásnak a nagyhatalmak igazságérzetébe vetett bizalom, az ország-szétdarabolás helyrehozatalát, a méltánytalan határbeosztás kijavítását remélő, a sérelem állapotát ideiglenesnek vélő naivitás. S hogy miként fejlődött ki – a Kós Károly-i “kiáltó szó” vagy a Benedek Elek-i mintaállítás hatására is – a huzamos kisebbségi létezésre való berendezkedés keretében az életakaratot mozgósító önszerveződés és elszánt önépítés lázas aktivitása. Az a véglegesnek tetsző felismerés, hogy a nemzeti kisebbség (vagy kisebbségi nemzet) valójában csak önmagára számíthat, hogy sorsának nemcsak elszenvedője, hanem autonóm, önrendelkező alakítója is kell hogy legyen, s hogy az önmagára utaltság tudata viszont nem közömbösítheti az általános és érvényes értékelvek, minőségideák iránti fogékonyságot, illetve az együtt élő népek iránti szolidaritás képességét (sőt, erősítenie kell).

Gyötrelmes élmények vezettek azonban a megszenvedett tisztánlátás mindenkori lehetőségeihez. Az öneszmélést segítő transzszilvanizmusnak a múltba kapaszkodást hangsúlyozó konzervatív irányultsága például megújulásra, módosításra szorult a húszas–harmincas évek fordulójától, s főként ezt a folyamatot – az Erdélyi Fiatalok kulturális stratégiáját és működését – világítja meg tény- és adatgazdag alapossággal Cseke Péter. Vagyis a plebejus-radikális népiséggel, társadalomdemokratizáló energiákkal, hatékony és általános műveltséggyarapító célkitűzésekkel való felfrissülést. Kiderül ezekből a gondos elemzésekből az is, hogy a transzszilvanista néptestvériség eszméjében megjelenő magyar–román kölcsönösség mennyivel problematikusabb, mint azt oly sokan hitték; jó szándékú magyar értelmiségieknek kellett csalódniuk barátként tisztelt román tudósokban is (köztük a világhírű Dimitrie Gusti professzorban), akik “kritikus helyzetben nem tudnak a fiatal magyar falukutatók segítségére lenni” a harmincas években. De túlzónak tűnik fel az a kezdeti (neokantiánus-értékteológiai-erkölcsfilozófiai) elképzelés is, amely egy kiszolgáltatott népközösség tagjai között a morális heroizmus feltétlen érvényesülését, a “súly alatt a pálma”-jelenség (Ligeti Ernő és mások által posztulált) törvényszerűségét tételezte föl; ehelyett az újabb nemzedékek nézőpontjából a “kisebbségi helyzetben az emberi természet gyengeségei, a társadalom kóros elváltozásai sokkal hamarabb kiütköznek, mint a többségiben”, de legalábbis “szembetűnőbbek” és mindenképpen “ártalmasabbak”. Debreczeni László szerint az “eredendő emberi gyarlóságok” “sem sorsnak, sem helyzetnek nem törvényszerű, szükségképpeni velejárói”, vagyis “kicsinyesség, irigység, gonoszság, ostobaság, szűklátókörűség, hatalmaskodás” stb. nem igazolhatók valamiféle “végzetszerűséggel”. S így ha a körülmények önmagukban nem nemesítenek és nem mentenek föl, akkor megnő a személyes erkölcsi felelősség jelentősége, a “homo moralis” tudatos cselekvésének értelme és értéke, s még inkább becsülendővé válnak az egyéni áldozathozatalban is kicsúcsosodó ügyszolgálat magasztos példái. Csak ez a személyes vállalással hitelesített autonómia, kisközösségi és nemzetközösségi önállóság jelenthet tartós életfundamentumot az erdélyi magyarság számára is. Mert az elmúlt periódusok keserves áron taníthatták meg: a magyarságot a “világmegváltó” fantazmagóriák, a jobb- és baloldali “népboldogítások”, az elvont kollektivizmusok mind-mind csupán válságszituációkkal sorvasztották, pusztulással fenyegették. Ellenállást a “felülről elrendelt diktatúrákkal” szemben csakis az “alulról felfelé épülő társadalommodell érvényesítése” jelenthet; “az emberhez méltó életvitelt” “az egyén, a család, az egymásba és egymásból épülő kisebb és nagyobb közösségek, valamint az állam viszonyrendszerének megnyugtató rendezése” garantálhatja. De ez óvhat meg – lendíthetjük tovább a gondolatmenetet – a szabadságelv fonákjával ijesztő globalizmus totalitárius tendenciáitól is; hiszen a választóvonal nem az autentikus nemzeti hagyományrendek és az egyetemes szellemi értékrendek között húzódik (ezek éppenséggel feltételezik egymást), hanem a sértett és jogfosztott önazonosságot védelmezni és újra kiteljesíteni óhajtó nemzetféltés, valamint a homogenizáló-uniformizáló “nemzetfölöttiség”, azaz a minőség- és értéknivellálás, továbbá az erőszakos aszszimiláció embertelensége között. Megidézett hőseivel együtt vallja Cseke Péter (Szemlér Ferenc fogalmazását nyomatékosítva): “Európa, Közép-Európa területén a nemzetek egymásba kapcsolódnak, a fonadék talán örökre szétválaszthatatlan. És ha a mindig jelen lévő kisebbségnek emberi létet akarunk biztosítani, akkor csupán egyetlen út van nyitva számunkra. És ez a demokrácia, a szabadelvűség.”

S ennek a sorsigazító szenvedélynek az elméleti és praktikus mozzanatait veszi számba szinte enciklopédikus bőséggel ez a könyv. Minden kulturális értékre nyitottan összegezi az “egyetlen önvédelmi hatalom”, a sajtónyilvánosság háromnegyed évszázados eredményeit, köztük a regionális, a vidéki újságok pótolhatatlan missziójának irányait, hasonlóképpen az egyházi, vallásos lapok, folyóiratok részvételét a filozofikusan elmélyített keresztény azonosságtudat meggyökereztetésében és ápolásában (hiszen “az egyház – ha helyesen fogja fel és jól tölti be hivatását – az egyetemesség értékrendjébe állítja be mindennapi életünket; az erkölcsi, a transzcendens értékeket képviseli”), vagy az erdélyi népfőiskolai kezdeményezéseket, az értelmiség- és népnevelés fórumainak kibontakozását (melynek során például az “integrális falufejlesztés” úttörője, a “rög alatt” is életet tápláló Balázs Ferenc “az erdélyi falu jövőjében a világ sorsát vélte felismerni”). Kereszt- és hosszmetszeteket kapunk bizonyos eszmei képleteknek, például Makkai Sándor kisebbségi “non possumus”-ának s az arra vonatkozó fejtegetéseknek és cáfolatoknak a históriájából, az egyetem nélküli tudományművelésnek a harcaiból, a kommunista parancsuralom irodalommanipulálásainak a módozataiból, a Korunk folyóirat történetéből vagy akár a népi elkötelezettségű, a szociális falumunkára is kiterjedő valóságalakító vállalkozásnak, a szociografikus “otthonirodalomnak” a múltjából. A leltárkészítő lexikonszerű pontosság mellett Cseke Péter törekszik a sorsjelképek és önmetaforák megragadására is; morálbölcseleti fejtegetéseinek és helyzetértelmezéseinek fogalmi horizontja szervesen illeszkedik a Széchenyitől Németh Lászlóig ívelő programos tanítások kontextusához. Amelyből kikristályosodik az erdélyi kisebbségi értelmiségi igyekezet valamifajta komplex modellje (csak egy példa rá László Dezső pályája, aki együtt volt “prófétalelkű igehirdető”, “teológiai gondolkodó”, “egyháztörténész”, “kisebbségi nemzetpedagógus” és “kisebbségideológus”), miszerint – a “vegetálás, lemorzsolódás, önfeladás, beolvadás vagy kivándorlás helyett” is – az összmagyarság elszakított nemzetrésze, az erdélyi magyarság és az “erdélyi magyar szellem” (a “magunk revízióját” végző református püspök, Makkai Sándor szavaival) “arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek közt nagy szellemi erőfeszítéssel egyetemes emberi szellemmé legyen”. (Kriterion Könyvkiadó, 1997)