Elek Tibor

A gyógyszer és az ostya

Világkép és esztétika összefüggései Székely János esszéiben

70 évvel ezelőtt, 1929. március 7-én született Székely János.

 

 

Az Univerzumról gondolkodó Székely János szerint a világ egyetlen egységes folyamat (a benne működő idő, az idő egyirányúsága erre a garanciánk), a benne részt vevő részfolyamatok folyamatosan integrálódnak, nem is annyira egymással, mint a világegész folyamatával; kevésbé mondható az, hogy minden összefügg mindennel, de az biztosan, hogy “minden összefügg az egésszel, melynek része”.1 Ezzel szemben bátran állítható, hogy Székely János szerteágazó életművében úgy függ össze minden az egésszel, hogy közben minden mindennel öszszefügg. A versek, regények, elbeszélések, drámák, esszék, jegyzetek egy teljes és szerves gondolati és művészi univerzum egymást kiegészítő és értelmező alakzatai. A különböző műfajú és formavilágú alkotói megnyilatkozásokat a mélyükben rejlő egyéni világkép és létértelmezés egységesíti. A tudatosan végiggondolt, rendszerszerűen építkező világkép néhány eleme már a korai versekben felismerhető, végső formájában pedig a posztumusz esszékönyvben, A valódi világban áll előttünk. Az életmű kibontakozása során fokozatosan bővül, gazdagodik, egyre pontosabb megfogalmazást nyer, de alapjaiban, hangsúlyaiban nem változik. A műveket formáló eszmei, erkölcsi, esztétikai nézetrendszer feltárása minden alkotó megértése, minden életmű értelmezése szempontjából fontos lehet, Székely János esetében pedig egyszerűen megkerülhetetlen. Az ő művészetének forrása a személyes világkép, más megközelítésben pedig az a lényege, a legfőbb közlendője. Élete során több alkalommal vallomást tett arról, hogy a leghőbb vágya mindig is a világ megértése, a valódi világ megmutatása volt, hogy teljes világképét igyekezett belerejteni az irodalomba. A mai önelvű esztétikák, posztstrukturalista irodalomelméletek világában meglepően hangozhat, de Székely János számára az irodalom nem cél volt, hanem eszköz, igaz, hogy a világ megértésének és megértetésének, az embernek a világban elfoglalt helyzetére vonatkozó tudása kifejezésének eszköze. A kolozsvári egyetemen filozófia szakon végzett fiatal költő már 1956-ban ezt írja: “Filozófusnak készültem valamikor, magát a világot akartam megérteni, azt véltem a legmagasabb rendű emberi feladatnak. De korán beláttam: a meztelen gondolatnak immár semmi esélye – így aztán irodalomra adtam a fejemet.”2 Harmincöt évvel később, 1991-ben pedig egy Balla Zsófiának adott interjúban így fogalmaz: “Én filozófiát végeztem, és meg akartam érteni a világot. Akkoriban nem volt esélye annak, hogy a gondolat eljusson a kortársaimhoz, mert egy uralkodó ideológia sajátította ki a publicitást, a nyilvánosságot. És akkor én a felismeréseimet ügyesen belerejtettem versekbe”, majd drámákba, elbeszélésekbe, regényekbe – tehetjük hozzá. Balla Zsófia vádját, mely szerint mindez “csalás”, az író maga is elismeri: “BZs: – Egy filozófiai rendszert akarsz úgy eladni, hogy esztétikának, a megcsináltságnak, a szépségnek az erejével viszed be az olvasói tudatba ezt a rendszert, a művészet csak »vivőanyag«. SzJ: – Beadom a gyógyszert. Ostyának használom. Ez volt az én irodalmi működésem: ostya, amiben beadom a gyógyszert.”3 Székely János méltatói az ehhez hasonló önértelmező megnyilatkozásokat hajlamosak szerepjátékként, megtévesztő, félrevezető gesztusként kezelni. Esetenként magam is hajlok arra, hogy ne higgyek el mindent szó szerint az írónak, ezúttal azonban semmi okát nem látom ennek. Egy olyan ellenállhatatlan erejű közlésvágyról van itt szó, ami Székely János művészetének poétikai karakterét, azon belül leginkább a stílusát, beszédmódját is nagyban meghatározza, ez azonban az egyes művek esztétikai minőségével nincs feltétlenül egyenes összefüggésben.

Az író tehát belerejtette világképét szépirodalmi műveibe, de esszékötetei (Egy rögeszme genezise, 1978, A mítosz értelme, 1985, A valódi világ, 1995) tanúsága szerint élete során folyamatosan vallott róla közvetlenebb formában, esszékben, feljegyzésekben, kritikákban és az életút végén adott interjúkban is. A továbbiakban – a szépirodalmi művekről meg nem feledkezve – elsősorban ezek szoros olvasatával próbálom meg bemutatni, illetve a magam módján interpretálni a Székely János-i világkép legfontosabb jellemzőit.

Az esszé az életmű szerves része, de a szépprózától elkülöníthető önálló műfaja, miközben éppúgy, vagy talán még inkább, mint a szépirodalmi alkotás, az önvallomás és a világról tett vallomás eszköze. Így van ez még az Egy rögeszme genezise című kötetben is, ami a megelőző több mint húsz év esszéit, bírálatait, megemlékezéseit foglalja össze, s olyan – általában megrendelésre, valamilyen alkalomból született – írásokat tartalmaz, amelyek tárgyát a kötet szerzői fülszövege szerint sohasem személyes preferenciák, mindig csak szerkesztői igények határozták meg. Ezért az inkább művészetfilozófiai, irodalomelméleti kérdéseket taglaló eszszék, tanulmányok (Az én könyvtáram, Vallomás őseimről, Vajúdó korstílus, Költők találkozója, A selejt lázadása, Vélemény a szórakozásról, Ars poetica) mellett kritikaértékű író-, költő-, festő- és szobrászportrék, alkalmi méltatások, köszöntők olvashatók a kötetben a világirodalom (Shakespeare, Tolsztoj, Thomas Mann, Eminescu, Rilke), a régebbi magyar irodalom (Balassi, Petőfi, Csokonai, Mikszáth, Babits, Illyés) és a kortárs erdélyi magyar irodalom (Nagy István, Horváth Imre, Deák Tamás, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos), illetve a képzőművészet (Bene József, Zolcsák Sándor, Szervátiusz Jenő, Nagy Imre) alakjairól. Bármi és bárki legyen is a téma (saját bevallása szerint bármennyire törekszik is arra, hogy mindent és mindenkit belülről értsen meg, a maga mértékével mérjen), általában arról szól a szerző, hogy számára mit jelent a vizsgált kérdés, mű, életmű. Molnár Miklós úgy látja, “más alkotókról nem kritikusként vagy esztétaként ír; inkább elődöket keres és talál, s róluk szólva saját gyakorlatát ruházza fel ideológiai érvényességgel”.4 Szakolczay Lajos szerint pedig a kötet nem más, mint “szellemi önéletrajzként olvasható töredékes pályakép; nyílt vallomás a korról, amelyben élünk, és annak embereiről, harcairól, művészeti irányzatairól, kísérleteiről.”5 Az esszéket ebben és a további kötetekben is imponáló tárgyismeret, alapos és széles körű műveltségi háttér, fogalmi és nyelvi igényességre, pontosságra való törekvés, egyidejű racionális-filozofikus és metaforikus-költői szemléletmód jellemzi. A szuverén gondolkodó szemléleti tágasságát, nyitottságát azonban az idő múltával korlátozzák azok az esetenként – a szerző szóhasználatával élve – rögeszmévé szilárduló, újra és újra megfogalmazott teóriák, amelyek az ő összefüggő egyéni világképének alkotóelemei, de ez csak A mítosz értelme s még inkább A valódi világ című kötetben lesz nyilvánvaló. Az Egy rögeszme genezise, tematikájából következően is, inkább a székelyi esztétika szempontjából eligazító érvényű, de a világkép és az esztétika kapcsolódási pontjai már itt is fel-felvillannak, például az 1964-ből való Az irodalom méltósága című esszében, amelyben a mítoszok és az irodalom összefüggéséről értekezik a szerző. Tudománytörténeti tényként közli, hogy az ősi mítoszok teljes és egységes világképet hordoztak, mindaz a tudás összeolvadt bennük, amit ma a különböző szaktudományok tárgyalnak, és a művészetek sajátos eszközökkel fejeznek ki. Saját meghatározása szerint: “A mítosz: maga a működése közben meglesett, működésében ábrázolt világtörvény”,6 módszerüket tekintve pedig az az érdekességük a mítoszoknak, hogy “az egész beléjük sűrített tudásanyagot mintegy irodalmilag ábrázolják”.7 Mára a mítoszokból kihaltak a csodák, istenek és szörnyetegek, de tovább él az irodalom, és mindenki, aki “valódi irodalmat ír vagy olvas: a szintézis keresője, az egységes emberi őstudás örököse és folytatója ebben a korban”.8 Nem tudhatjuk, hogy ismerte-e Székely Northrop Frye korai munkásságát, gondolatai viszont egybevágnak a The Anatomy of Criticism (1957) című művében előadott, a mitológia és az irodalom folytonosságán, azonosságán alapuló elmélettel s még inkább Frye jóval későbbi, magyarul Kettős tükör, Az ige hatalma címmel olvasható, a Biblia és az irodalom kapcsolatát vizsgáló műveinek szemléletével. Az irodalmi művek Frye szerint is “mitikus teljességeket közvetítenek”,9 és “a mitológia közvetlen utóda az irodalom, ha egyáltalán utódlásról van itt szó (…) az irodalom a mítosz fejlődésének benső és elkerülhetetlen része”.10 A mítosz és az irodalom elválaszthatatlan a Gilgames-eposzban – írja Frye a Kettős tükörben, és Székely is eljut az eposzhoz A mítosz értelme című második esszékötetében, igaz, elsősorban nem annak irodalmisága miatt, hanem azért, mert az ő olvasatában az eposz “tökéletes és teljes világmodellt nyújt; majdhogynem mindent ki lehet olvasni belőle, amit az emberi sorsról azóta jól-rosszul megtanulgattunk. Nemcsak a legelső irodalmi mű, hanem a legfontosabb is. Benne van az összes emberi alaphelyzet”11 (Még egyszer Enkiduról). Az eposzról szóló esszéi természetesen nem tesznek kísérletet ezek bemutatására, csupán a történet egy-egy fontos részletét bontják ki és értelmezik. Az Enkidu mítosza az ártatlanság, a tisztaság elvesztésének Enkidu szerelmi beavatása által történt folyamatát, a Még egyszer Enkiduról pedig Gilgames és Enkidu párbaja kapcsán azt a folyamatot mutatja be, hogyan vált az ártatlanságával együtt szabadságát is elvesztő, így manipulálható Enkidu a társadalmi dominanciaharc eszközévé és áldozatává. A kötet harmadik mítoszelemzése (Kétféle értelmezés – A Cantata profana szövegéről) a szarvassá változott fiúk történetének ad két egymással ellentétes jelentést. Az első szerint a kolindaszöveg “azt a pillanatot választja tárgyául, amikor ember voltunk eredendő meghasonlottsága tudatosul, amikor az ember rádöbben: jobb lett volna állatnak maradnia. Folklór volta, mítosz volta, mese volta ezt az ábrándot lehetségesnek tételezi. Mai értelmezője viszont már csak az ember honvágyát látja benne, visszavágyódását valamely ember előtti, tudat előtti és főleg társadalom előtti, bűntelen, meghasonlásmentes, szabad állati létbe.”12 A másik szerint a cselekmény tökéletes drámai konstrukció, amiben az öregapó vétke az, hogy fiait nem a korszerű életformára, hanem az archaikus vadászatra nevelte, s innét kezdve már minden szükségszerűen történik. A három esszé nemcsak költői szemléletessége, bravúros gondolatmenete miatt emelhető ki a kötet többi írása közül, hanem azért is, mert összefoglalják az addigi életmű legfontosabb világképi elemeit, morális elveit (“mítoszértelmezéseinek egyik kiindulópontja tehát a tiszta moralitásé: az ártatlansághoz, a tisztasághoz kapcsolódó értékeket kívánja rendszerezni a mítoszértelmezés módszerével”13), és a konkrét szövegen túlmutató, általános érvényű kijelentéseikkel hozzájárulnak számos korábbi, sőt későbbi mű értelmezéséhez is. Ugyanez mondható el a kötet legnagyobb terjedelmű, az 1950 és 1983 közötti évekből származó fragmentális jegyzetsorozatáról (Feljegyzések erről-arról), ami a filozófus költő prózában írott világ- és létértelmező axióma- és aforizmagyűjteményeként és egyes darabjai a későbbi esszék alaptételeinek, gondolatmenetének első felvillanásszerű rögzítéseiként is kezelhető. Mély értelmű, esetenként vitára ingerlő megállapításainak többsége szó szerint vagy átfogalmazva, új kontexusba helyezve, új gondolatokkal társítva beilleszkedik A valódi világ című kötetbe is. A mítosz értelme kötet másik két ciklusának (Öt kísérlet, Alkalmi megnyilatkozások) írásaiban közvetlenebb formában, a személyesség lírai hitelével vall a szerző gyermek- és ifjúkori élményeiről, tanárairól, irodalmi példaképeiről (Babitsról, Aranyról), költőtársairól (Kányádiról, Szilágyi Domokosról) és esztétikai, illetve morális elveiről. Az egyszeri, konkrét élményeket, témákat azonban ezekben az írásokban is igyekszik megemelni, az emberi sorsra, általában az irodalomra modell- és példaértékűen jellemző általánosérvényűséggel felruházni.

“…az ember a természet bűnbeesése”

A valódi világ Székely János összefoglaló igényű főművének is tekinthető, abban az értelemben, hogy benne a világ megértését, törvényei megragadását célul tűző első számú feladatának próbál eleget tenni, hogy részletesen kibontva tartalmazza a korábbi műveibe belerejtett személyes világképét (a Függelékben a Mi az, hogy eredeti? című új esszé mellett újra olvasható a két Enkidu-esszé és az Egy rögeszme genezise-kötetből az Ars poetica című esszé is), tehát legfőbb közlendőit, tanításait: “Mert tanítani kívánok ezzel a könyvvel, kétségtelenül. Nem filozófiát akarok tanítani – ahhoz nem értek. Hanem a világot. Arra szeretném megtanítani olvasóimat, milyen a világ” – írja az előszóban.14 Ahogy tagadja az egységes világképet egyetlen költői vízióba foglaló világdráma, világpoéma megírásának lehetőségét a XX. század végén, úgy állítja a filozófia – minden elképzelhető filozófia – csődjét is, mivel nincsenek, nem lehetnek érvényes megállapításai a valódi világról. A gondolkodásunkban jelentkező világ szerinte nem a valódi világ, hanem annak csak egy emberi vonásokkal felruházott, illúziókkal teli, racionalizált gondolati modellje. Gondolkodásunk alapkategóriái, a nyelvben hagyományozott fogalomrendszer antropomorf, s ez az, ami megakadályozza bármely érvényes axiomatika, filozófia megalkotását a világról. “Egybefüggő filozófiai traktátus ez, melyben az ontológia, a metafizika, történelmi és társadalmi lét, erkölcs és esztétika legáltalánosabb kérdései mentén fogalmazza meg a Caligula és a Mórok szerzője ítéletét a világról, a valóságról és a létről” – olvasható a kötet hátsó borítóján mégis, és az életmű egyik legjobb ismerője, Szász László is lételméletként határozza meg a művet.15 Ennek ellenére én a továbbiakban nem filozófiai alkotásként vizsgálom, nem célom a filozófiai teljesítmény értékelése és bírálata, forrásainak, a filozófiatörténet korábbi – például Hérakleitosztól, Arisztotelésztől, Kanttól, Nietzschétől, Heideggertől, Sartre-tól, Wittgensteintől származó – elméleteivel való találkozási és vitapontjainak megjelölése, az antik sztoikus, a XX. századi egzisztencialista filozófiák, a keleti univerzalizmusok, a szociáldarwinizmus, a génelmélet, a nyelvfilozófiák hatásának kimutatása, az önálló gondolatmenet ellentmondásainak feltárása. Nem elsősorban azért, mert a szerző is elhatárolja magát a filozófiától, hanem azért, mert én leginkább az életmű világképi hátterét keresem a műben, s noha önértékét elismerve egy szuverén gondolkodó rendkívüli teljesítményének tartom, nem elsősorban filozófiai műként, hanem egy filozófiai észjárással megáldott, nagy filozófiai műveltségű író esszégyűjteményeként. A kötet ugyanis egymással hol lazán, hol szorosabban összefüggő, egymás gondolatait, tételeit gyakorta ismétlő, hosszabb-rövidebb, személyes hangvételű, helyenként vallomásszerű esszék sorozatából áll. Amelyekben a racionális okfejtés, érvelés elbeszélésekkel, személyes hivatkozásokkal, költői példákkal, a filozófiai kategóriák, fogalmak használata metaforikus, poétikus megfogalmazásokkal keveredik. Értelmezésem nem áll távol az Albert Gáborétól, aki Bolyai János nyomán “üdvtan”-nak és a magyar irodalomban páratlan önértelmezésnek nevezi a művet.16

Székely János elmélete szerint a valódi világ mint Univerzum egyetlen egység, téridő-komplexum, “idő a térben, tér az időben, tér mint folyamat, a tér struktúrájának időbeli szummálódása. Tér van, és ennek szerkezete van, és ez időben változik, magamagából összegeződik” (69.). A gondolat csíráját egy korai, 1956-os vers így fogalmazta meg: “Egy bizonyos van: a világ / Nem előre halad, / Hanem hátulról épül.” (A folyó) A strukturált tér időben változó szerkezetében, ebben az egységes folyamatban minden összefügg az egésszel, és minden szükségszerűen, törvényszerűen megy végbe. A világegész egységes alapvonása tehát a legitás. Az élet megjelenésével pedig egy új princípium honosodott meg a Földön és a világon: a funkcionalitás elve. “Ahogy a legitás az egész világra, ez az új alapelv az egész élővilágra érvényes. A legkezdetlegesebb lényektől kezdve a legbonyolultabbakig, s mindaddig, ami ezekből megszerveződik, a társadalomig, a kultúrákig, mindenben funkcionalitás érvényesül (…) ez az organikus lét alapelve.” (89.) A világegész egységes folyamatában és összefüggésrendjében sem véletlen, sem szabadság nem létezik, az emberi cselekvés is külső és belső szükségszerűségek által determinált. Jövő, cél, akarat, azaz finalitás sincs a világban, pontosabban az ember nélküli világban nincs, csak az ember gondolkodásában, cselekvésében érvényesül, mert az egész univerzumban csak az emberi egyednek van tudata. A mítoszok pedig arról vallanak, hogy a világban nem mindig volt jelen az ember, a legtöbb mítosz szerint csak valamely kései világállapotban jelent meg a Földön. Székely János viszont arra keresi a választ, hogy milyen a világ, ha kivonjuk belőle az embert, sőt az életet. “Az bizony olyan világ, amelynek nincs semmi értelme, célja, nem halad, nem tart sehová, nem való benne semmire semmi, semminek sincs benne szerepe, feladata. (…) Összefoglalva: az élet előtti világban nincs funkcionalitás, nincs finalitás, ellenben szigorú, kötelező érvényű kauzalitás, legitás van.” (216.) S mindezt azért tartja rögzítendőnek, hogy érthetővé váljon az ember eredendő idegensége a világban. A világfolyamat ugyanis belső szükségszerűsége folytán az organikus lét áttételein keresztül létrehozta az embert s vele a tudatot, de ez az öntudatlan világegésszel (aminek része) szemben ellentétes princípium. A szerző több esszéjében leírt metaforikus megfogalmazás szerint: “az ember a természet meghasonlása”. Tudatként idegen, de létként otthonos a világban, ebből a kettősségből fakad az emberi viselkedés, magatartás két alaptípusa, a cselekvő és a szemlélődő, az aktív és a kontemplatív. A lét és a tudat egyszerre van jelen az emberben, a kétféle magatartás mégsem egyeztethető össze, mert a cselekvő ember valóságos életbeli célokra használja intelligenciáját, és a dominanciaharcban is otthon érzi magát, míg a gondolkodó ember nem a valódi világban él, hanem az emberszabású, teleologikus, finális világban. Már korábban is, A mítosz értelme című kötet Bűnünk és bűntudatunk című esszéjében leírta Székely, hogy mindkét magatartásból következő életforma bűnös, mert a cselekvő ember a világ, a természet részeként viselkedve, megszerezve magának mindazt, amire szüksége van, öntudatlan világerőnek tekinti magát, holott tudatos lény; a szemlélődő pedig kivonja magát a világ természetes folyamatából, miközben tudja, hogy maga is világerő. Az emberi élet tehát annálfogva, hogy emberi, eleve bűnös. Székely olvasatában a mítoszok is arra tanítanak, hogy az ember eredendő bűne, meghasonlottságának oka a tudat. A tudat önmagára és a világra reflektáló képességének következménye, hogy az embernek erkölcse van, s az a lény, amelynek erkölcse van, az már nem éli spontánul világát, az már meghasonlott lény. A társadalmi erkölcs ugyanis a közösség szempontjait juttatja kifejezésre az egyénben lakozó természettel szemben, tehát gyakorlatilag ellensúlyozza a primer természeti törvényt (például a szelekciót). Székely szintén gyakran leírt tétele szerint “az erkölcs a természet önkorlátozása”. Az ember azonban bárhogy él, bármit tesz, törvényt szeg meg, vagy a természet törvényét, vagy a társadalmi erkölcs normáit, ezért meghasonlottan, boldogtalanul, bűntudatban él. A természet és az erkölcs szükségszerű meghasonlása, az erkölcsből fakadó örökös törvényszegés bűntudatban realizálódik. Ezzel ismét “az eredendő bűn a tudat” tételhez jutottunk, kiegészítve azzal a metaforikus megfogalmazással, hogy “az ember a természet bűnbeesése” (221.). Nemcsak a mítoszértelmező eszszékben, de számtalan versben és a prózai, drámai művekben is találkozhattunk már e gondolatmenet elemeivel.

Az emberi meghasonlottság újabb forrásait jelentheti, hogy az ember eredendően társadalmi lény, miközben magányos öntudat is. Az emberi társadalom pedig amellett, hogy organikus és funkcionális, szelektív struktúra is, amiben kíméletlen dominanciaharc folyik. A társadalmi egyensúly autonóm egyedek versengéséből alakul ki, melynek célja a természet parancsát követve a saját génállomány fennmaradásához minél kedvezőbb feltételek teremtése. A társadalmi dominanciaharc eredménye a társadalom hierarchikus szerkezete és a hatalom, amiben a hierarchiában elfoglalt hely fejeződik ki. A társadalom működését tehát Székely egy alapvető természeti törvényre vezeti vissza, amihez társul az öröklést, a szövetkezést lehetővé tevő, ezáltal a dominanciaharcot erősítő emberi specifikum, a nyelvi kommunikáció. Épp ezért tartja az emberi társadalom “megjavításának” (például az esélyegyenlőség kivívásának), a demokrácia megteremtésének minden kísérletét manipulatív ideológiának, utópiának. Könyve A demokrácia esélyei című, 1990–91-ben fogalmazott fejezetében egy látszólag végtelenül peszszimista, valójában csak egy rendkívül illúziótlan gondolatmenetben mutatja be, hogy a felszín alatt a modern demokráciákban is ugyanazt a hatalmi struktúrát találjuk, amelyiket csupaszon, modellértékűen az emlőshordákban vagy a diktatúrákban. Elemzése végén megállapítja, hogy a modern demokrácia “semmi mást nem tesz, mint törvényesíti az érdekszövetségek dominanciaharcát, a szervezett politikai karrierizmust, más szóval a hatalomra jutott pártok, pártvezérek tényleges uralmát leplezi el” (191–192.). Tisztánlátása a kezdetben forradalminak tűnő romániai politikai, társadalmi változásokkal egy időben írt feljegyzéseiben, szentenciáiban, parafrázisaiban is megnyilvánul: “Aki ma demokráciát prédikál, holnap majd szintén hatalmat iszik. (Azért prédikálja.)” (198.), és a politikától való elvi távolságtartásának kinyilvánításához vezet. Mindebből következően a történelmi fejlődést, a társadalmi haladást is tagadja, mert ahogy a világfolyamatnak nincs célja, nem irányul valamely végleges állapotra, úgy annak integráns részében, a történelemben sem érvényesül finalitás, a társadalom pedig éppúgy hátulról épül, és nem előrehalad, mint az egész világ.

Az ember ember fölötti hatalma, ami az állandó dominanciaküzdelem eredménye, számunkra, tudatos, erkölccsel rendelkező lények számára állandó gyötrelmet, meghasonlást, konfliktushelyzetet jelent, de nem lehet változtatni rajta, mert egyetlen természeti tényből, az élővilág stabilitásából következik. A társadalmi dominanciaharc gyötrelme elleni egyetlen ellenszerünk, “egyetlen kiutunk a hatalom, az alávetettség, a fusztráció, sőt a szelekció poklából, ahogy nemrég megírtam, a kultúra volna” (131.). Székely János világképében ugyanis a kultúra “a természet önmegtagadása; az az erő, amely humánusan ellensúlyozza, mondhatni megrendszabályozza a társadalom valódi természeti törvényeit” (136.). A kultúra jelenti a társadalom számára azt a belső kohéziót, amely előnyös feltételeket teremt minden egyednek s ezáltal a teljes génállomány fennmaradásának. A kultúra által válik az embercsoport közösséggé, az teszi a társadalmi szerveződést élő organizmushoz hasonlóvá, a kultúra “a társadalom erkölcsi-tudati önszabályozása; az emberközösség kollektív tudata, öntudata” (136.). A kultúra magvának Székely az erkölcsöt tekinti, mivel minden kulturális produktum az együttélés normáit, a közösség uralkodó eszményeit közvetíti az egyes ember felé, azt mondja meg, hogy mi a jó, mi a rossz. Az ember önértékelése során saját cselekvéseit a kultúrán belüli értékrendhez viszonyítja. Az erkölcs eredetét nem a szakrálisban, hanem a természetiben mutatja fel, mint ahogy végső soron a társadalmat és a tudatot, úgy az erkölcsöt is természeti produktumnak tartja, mert azáltal, hogy a kulturális közösséget szabályozza, és szabályozza a génállományt is, tehát feltehetően életbeli funkciója hívta létre: “Nem az Isten parancsolta meg tehát az erkölcsöt, hanem az embertenyészet vitális szükséglete generálta.” (140.) Nem a vallás szerepét akarja megkérdőjelezni ezzel, hiszen a kultúra nyelv után következő legfontosabb termékének a vallást tartja, hangsúlyozza, hogy közösségformáló szerepe túlbecsülhetetlen, s a társadalmi erkölcs sem lett volna soha hatékony, ha nincs a világ természetére vonatkozó közös vallással megalapozva. Csupán az erkölcs vallási, metafizikai eredetét vonja kétségbe (korábban az Enkidu mítosza című esszében is), azért, hogy az “Isten halála”, a teológiai világmagyarázatok korszerűtlenné válása, az ún. emancipáció után is felmutathassa az erkölcs létjogosultságát. Az erkölcsi törvények ugyanakkor ellentmondanak a primer természeti törvénynek, mint már láthattuk, Székely ebből származtatja az emberi tudat örökös meghasonlottságát, s ezért írja, hogy a kultúrában a természet “olyan önmagával ellentétes princípiumot hozott létre, amely által mintegy korlátozza (ellensúlyozza) tulajdon törvényeit” (142.).

A kultúrának ez az “életfunkciója”, közösségformáló és közösségszabályozó szerepe azonban a székelyi gondolatmenet szerint a XX. századra elsorvadt. Részben objektív társadalmi-történelmi okok miatt, részben a kultúra méhében kifejlődő tudományos gondolkodás – ami sorra megkérdőjelezett és diszkreditált szinte mindent, ami kultúraspecifikus – térnyerése miatt. Ennek következtében vesztette el a vallás, minden kultúra metafizikai megalapozója a hitelét, s ennek eredményeként relativizálódott, illetve vesztette érvényét mindenféle erkölcsi rendszer. A vallás és az erkölcs évezredes kötelékeiből való felszabadulás, az emancipáció vezetett tehát a kultúra felbomlásához, az emberi bensőség kiürüléséhez. A vallás helyét az emberi bensőségben elfoglalta a tudomány, illetve az ideologikus áltudományok, az erkölcsi értékrend helyét pedig a politika, a propaganda, a hatalmi manipuláció. A “negatív visszacsatolás”, a kulturális kohézió megszűnésének folyamatát összefüggően először az Egy rögeszme genezise című kötet A vajúdó világ (1972) című esszéjében vázolta a képzőművészetre vonatkoztatva, majd az itt, A valódi világban újraközölt Ars poetica (1973) című esszében a költészetre vonatkozóan, de mostani vallomása szerint már akkor is a kultúra (a művészetek) egészének halálára gondolt.

A hajdani kultúrának egyetlen produktumát véli máig hatékonynak, a nyelvet, ez az egyetlen kultúraspecifikus hatóerő, ami még a mai emberközösségeket összefűzi és megformálja. Ezért tartja napjaink egyetlen valódi közösségének a nemzetet s korunk uralkodó eszméjének a nacionalizmust, s ezért szentel a kötetben egy önálló fejezetet a nemzetfogalom és a nemzeti ideológia elemzésének. No és azért, mert meggyőződése, hogy “a nacionalizmus ellen csakis olyasmivel lehet fellépni, ami maga nem nacionalizmus. Tehát az ideológia leleplezésével, politikai-manipulatív funkciójának feltárásával: a fogalom tisztázásával.” (210.) Székely Jánost több évtizedes, keserű személyes tapasztalatai és a józan, racionális gondolkodás iránti elkötelezettsége teszik alkalmassá arra, hogy olyan világos és pontos megfogalmazásokat tegyen e térségünkben máig is tragikusan aktuális téma kapcsán, amilyenek napjaink társadalomelméleti, politológiai szakirodalmában is ritkán olvashatók. Miközben leleplezi mindazokat a törekvéseket, amelyek a nemzet fogalmát államformációként értelmezik, vagy etimológiai-biológiai értelemben “etnikai közösségként” használják, hangsúlyozza a nemzet nyelvi-kulturális közösség voltát. Elválasztja egymástól a jogos és helyes nemzeti eszmét (a nemzettudatot) mint kulturális közösségi tudatot és a nacionalizmust mint nemzeti kiváltságtudatot. “A nacionalizmus a valóságos (kulturális) értelméből kiforgatott, ideologikussá torzított nemzeti eszme. Mondjuk ki nyíltan: a politikailag meglovagolt nemzeti eszme; a hatalmi célra kihasznált nemzettudat” – állapítja meg lényeglátóan (207.).

A valódi világ végén, amikor a szerző összefoglalja az ember világbeli helyzetére, világidegenségére vonatkozó nézeteit, az emberi természet eredendő, a tudat(osság)ából fakadó meghasonlottságához és a magányos öntudat, ugyanakkor társadalmi lény kettősséghez hozzáteszi még a kétneműségből, a párkapcsolatból, a szerelemből és a génállomány “halhatatlansága” és az emberi lény halandósága tényének tudatából származó feszültségforrásokat, hogy végül kimondhassa: az ember léthelyzetét tekintve “mindenfelől konok és feloldhatatlan kettősséget, meghasonlottságot találunk. Kettősséget, meghasonlottságot minden szinten, minden elképzelhető vonatkozásban. Az ember nemcsak hogy meghasonlott lény – ő a természet meghasadtsága a tudat által.” (223.) Ez az alaposan végiggondolt és a személyes sorsban megszenvedett létélmény a magyarázata a homo duplex, a Doppelgänger-motívum gyakori felbukkanásának Székely műveiben.

Őszintén bevallja, maga sem tud megoldást a transzcendens fogódzók nélkül világba vetett ember meghasonlottságának, idegenségélményének megszüntetésére, de hiszi, hogy ha emberszabású téveszméinktől, az antropomorf gondolkodástól megszabadulva a fejünkben gondolt világtól a valódi világhoz közelebb juthatnánk, akkor már magunkban sem lennénk annyira meghasonlottak, s a világban sem lennénk annyira idegenek. Mint korábban említettem, nem volt célom a műbe foglalt nagy ívű gondolatmenet alkalmankénti ellentmondásait, paradoxonait feltárni, de a legnagyobb mellett azért sem mehetek el szó nélkül, mert a szerző maga is elismeri. Idéztem már, hogy őt az érdekli, milyen a világ, ha kivonjuk belőle az embert. Csakhogy mi dolgunk nekünk, embereknek azzal a világgal, amelynek mi nem vagyunk részesei, mit ér a világ nélkülünk, lehet-e értelme a világnak számunkra az ember nélkül, arról nem is szólva, hogy elgondolható-e az ember által az, milyen lenne a világ nélküle, amikor azáltal, hogy gondolkodik, máris része a világnak? Nem véletlen, hogy valójában A valódi világ nagy része is az emberi világról szól. Az utószóban azt is bevallja a szerző, hogy lehetetlenre vállalkozott, amikor bár azt állítja, hogy a világról nem lehet emberi nyelven beszélni, maga is emberi nyelven beszél róla, és szükségszerűen emberi nyelven, fogalmi gondolkodással próbálja dezantropomorfizálni magát a fogalomrendszert, magát a nyelvet. Tisztában van azzal, hogy noha szavait jól megválogatva, minden teleologikus mozzanatot, fogalmat, képzetet tőle telhetően kirekesztve próbálta meg leírni, objektív nyelven modellálni a valódi világot, felmutatni a reflektálatlant, a reflexióból kivonva a reflexiót, tulajdonképpen a lehetetlent vitte végbe: “elgondoltam az elgondolhatatlant, fából csináltam vaskarikát” (230.). Épp ezért kételkedik tulajdon világképében is, miközben reméli, hogy még így is közelebb férkőzött a való világhoz, mint bármely “koherens téveszmerendszer”. Nem biztos, hogy a könyvnek azok az olvasói, akik a korábbi koherens (filozófiai) eszmerendszerekben nem feltétlenül s főként nem mindegyikben látnak téveszmerendszert, meg tudnák erősíteni ebben a hitében. Ugyanakkor mindannyiunk gondolkodása, világképe kétségtelenül illúziótlanabbá válhat a mű elolvasása és megértése által, s így a szerző szándéka mégiscsak célt érhet. A Balla Zsófiával való, már idézett beszélgetésben mondja: “…legfőbb célom az lett volna vele, hogy lebeszéljem embertársaimat a reményről. Arról, hogy történelmi illúziókban higgyenek, és eszerint szervezzék meg a cselekvésüket, és újra meg újra katasztrófába vigyék a világot.”17 “A társadalmi szer(ve)ződés”-ről vallott nézeteinek bevezetéseként pedig azt írja, azért publikálja esszéjét a baráti intelmek ellenére, hogy teret nyisson az illúziótlan gondolkodásnak, “hogy senkinek se sikerüljön továbbra is »átverni«, becsapni, szekerébe fogni a veszteseket” (99.). Székely János világképében és életművében kiemelt hely illeti meg a “veszteseket”, a “vereséget”, az egyik legismertebb, az egyéni, az általános emberi és a nemzeti sorsot összekapcsoló verskompozíciójának is A vesztesek a címe. A valódi világ Összefoglalásából tudhatjuk viszont csak meg, hogy a szerző szerint a szemlélődő, kontemplatív és egyáltalán, minden erkölcsös ember jellegzetes léthelyzete a vereség, mert a gondolkodás számára a hatalom, a társadalmi egyenlőtlenség örökös probléma, és mert a társadalmi dominanciaküzdelemben a cselekvő ember, a tett embere (a dominanciaorientált ember) mérhetetlen fölényt élvez, miközben a gondolat embere törvényszerűen a hierarchia aljára szorul. Székely János szerint a társadalomban és az egész világban idegen tudatos ember számára csak a kultúra teremthet valamiféle otthont. Nyilvánvaló, hogy magát is az örökös vesztesek közé tartozónak érezte, és életműve a bizonyíték rá, hogy a vereség léthelyzetéből maga is az értékek birodalmában, a kultúrában, az irodalomban keresett kiutat.

“A művészet az emberi faj önismerete”

Székely János nem dolgozott ki önálló esztétikát, de a művészetfilozófiai, irodalomelméleti esszéiben, kritikáiban, íróportréiban kifejtett gondolatmeneteiből, elszórt megjegyzéseiből összeáll az a sajátos, egyes elemeiben a maga korában is meghaladottnak tűnő, de más szempontból akkor még modernnek is tekinthető, mai fogalmaink szerint egyértelműen konzervatív esztétika, melynek jegyében formálta egyedi műveit. A szépirodalmi műveibe rejtett és eszszéköteteiben nyíltan megvallott személyes világképe egységesnek és teljesnek igyekszik láttatni a világot, miként hajdanában a mítoszok. Nem véletlenül és esetlegesen, hanem tudatos alkotói törekvés eredményeként, de szigorúan illúziótlanul. Szerinte ugyanis mindannyiunkban él még ma is az igény, “hogy a világot és a róla való tudást egységben lássuk, hogy olyan közlésformát találjunk, amely a világmozgást a maga teljességében ragadja meg” (Az irodalom méltósága).18 A szaktudományok és a filozófia azonban nem képes ma már erre, “a szintézis és összefoglalás igényét, amely egykor a mítoszé volt, egyes-egyedül az irodalom örökölte. A szükségképp elaprózódó, szerteágazó emberi tudás csakis az irodalomban lesz ismét eleven egész. (…) Mindenki, akiben az igazi, nagy költészet eszménye él, aki kutatva-töprengve valódi irodalmat ír vagy olvas: a szintézis keresője, az egységes emberi őstudás örököse és folytatója ebben a korban” – írja 1964-ben.19 Századunk irodalmának szellemi méltóságát hite szerint nem a századelő avantgárd formabontása, hanem épp azok a törekvések adják meg, amelyek nem elszakadni próbáltak a hagyománytól, hanem minél inkább visszanyúltak abba, s a mítoszok szellemének és kifejezőeszközének felelevenítésével haladták meg a hagyományos realizmust. “Az egységlátás ősi eszközének hasznosítására a modern szintézisben”20 Székely szerint többféle utat-módot találtak a század írói. Ilyen például a mítoszokban kidolgozott emberi alapszituációk újrafogalmazása, újramesélése és modern értelmezése. Ennek a módszernek az írói lényege a mítoszok sajátos sűrítettségének realisztikus feloldása, a végeredmény pedig a mítosz humanizálása (A mítosz humanizálása). A szintézisre törekvő, a hagyományok mélyrétegébe visszanyúló irodalmi irányzatok másik meghatározó ága ennek fordítottjával, a humánum mitizálásával, a világerők jelképes szerepeltetésének módszerével kísérletezik. A mítosz humanizálása legeredményesebb képviselőiként Goethét, Anouilh-t, Thomas Mannt, O’Neillt említi, a humánum mitizálása legszemléletesebb megvalósítóiként szintén Thomas Mannt és Faulknert, Saint John Perse-t. Mindemellett “korunk irodalma újra érvényes költői módszerré, a modern valóság tényeinek alkalmas tükrözési formájává avatta a mítoszok cselekménybeli irrealitását”.21 Ezen az úton jár az ember idegenségét és kiszolgáltatottságát legpontosabban és legteljesebben kifejező Kafka, de olyan modern írók is, mint Ionesco, Calvino, Dürrenmatt (A humánum mitizálása). Akkor, amikor Székely az idézett esszékben a Közép- és Kelet-Európában uralkodó, a művészi kifejezést leszűkítő és korlátozó realista tükrözéselméletet meghaladó esztétika kiindulópontjait körvonalazta, természetesen saját írói törekvéseiről is vallott, az ő művészetében (különösen a költészetében és a prózájában) is felismerhetők a mitikus szemlélet nyomai, ő is gyakran él a mítoszokból átvett jelképes sűrítési módszerekkel. “… azt hiszem nem is a realizmus hagyományához kell mindenáron ragaszkodnunk, hanem éppen csak az igazmondáséhoz. Hogyha egy bizonyos emberi valóság, életérzés teljes és pontos művészi kifejezése nem lehetséges többé a realizmus hagyományos eszközeivel, hát inkább a hagyományt adjuk fel, mintsem az életigazság tényleges kifejezésének igényét” – hangzik el az egyértelmű állásfoglalás a fenti esszében.22

A totalitás, az emberi integritás megfogalmazásának szubjektív vágya vezette Székelyt Thomas Mann művészetéhez, benne látta a példát arra, hogyan lehet a modern korban, ha máshonnan nem, a mítoszból felbányászni, ha másképp nem, eszményként megmutatni azt. Thomas Mann műveiben látja a mintát a formai konzervativizmussal megvalósított “legmagasabb, legárnyaltabb” tartalmi korszerűségre is. 1975-ben, Thomas Mann születésének 100. évfordulóján jelenti ki: “Ő a legfontosabb mai író” (Thomas Mann – Népszerűsége).23 Ő (és Goethe) tanítja Székelyt leginkább arra, hogy “egyetlen értelmes életcél képzelhető el: az emberközösség alkotó szolgálata”,24 és az ő művészete értette meg vele “az írástudó kötelességét és felelősségét” már pályakezdő korában: “Az igazán jelentős művészet mindenkoron azt tartotta feladatának, hogy meghatározza az ember helyét a változó világban; kifürkéssze rejtett (nemegyszer rejtelmes) természetét, és megtanítsa helyesen élni. Az igazán jelentős alkotók mindenkor az egészség, igazság és humánum pártján állottak, erre tették fel az életüket”25 (Thomas Mann – Emlékezés). Székely azonban nemcsak pályája korai szakaszában, egész életében vallotta, hogy az igazán jelentős művészet mélységesen etikus, funkciója az emberi személyiség és öntudat ébrentartása (“A művészet az emberi faj önismerete”26 – A kultúra meghasonlása), és valamilyen módon – például léthelyzetek tudatosításával, magatartásbeli modellek kidolgozásával, az emberiség története során létrejött erkölcsi eszményrendszer (tisztesség, felelősség, szeretet, önfegyelem, emberiesség stb.) felmutatásával – az életre akar hatni. Mint korábban láthattuk, a székelyi világkép szerint az emberi társadalomban éppúgy a dominanciaharc a meghatározó, mint az állati közösségekben. A dominanciaharc egyetlen ellenszere pedig az erkölcs, ami “az emberi magatartásnak nem tudományosan, hanem igenis kulturálisan megalapozott belső szabályozója, a humanitás egyetlen elképzelhető zsinórmértéke”27 (Sorok Babitsról). Épp ezért vissza kell adni a becsületét, s ebben nagy szolgálatokat tehet az irodalom. Ezt ismerte fel a Jónás könyvét író Babits is, aki öregkorában “az erkölcsi világ rehabilitációját kezdeményezte”, Székely szerint példamutató módon. Thomas Mann mellett Tolsztojtól is azt tanulta, hogy az igazi művész nem az életet rendeli alá a művészetnek, hanem a művészetet állítja az élet szolgálatába: “ő tudta eddig legjobban, hogy az írásban nemcsak irodalomról van szó, nem úgy kell olvasni, mint művészetet. Nem a művészet, hanem igenis maga az élet forog itt kockán, sorsunkról, méltóságunkról, Szerb Antal találó kifejezésével élve: »lelki üdvösségünkről« van szó.”28 (Mit tudott és mit nem Tolsztoj?) Az életnek, a “lelki üdvnek” az elsőbbsége az irodalommal szemben Székely saját sorsában, írói pályájának egy pillanatában (az ötvenes évek végén) paradox módon (bár a század e térségbeli történelmi abszurditásait hűen tükrözve) is realizálódott, amikor a morális tisztaságra oly kényes író sok olyan “elkötelezett” verset és egyéb szöveget írt, amit egyébként nem tett volna, ha nem ez lett volna az ára annak, hogy édesapját a börtönből kihozza. Az életút végén (Balla Zsófiának, Vinkó Józsefnek, Visky Andrásnak) adott interjúkban büszkén vállalja ezt, “mert az élet fontosabb, mint a művészet”.29

A művészet, az irodalom hatásának titka az író szerint éppen az igazmondás. Az igazság pedig nem sokarcú, nem relatív fogalom: “Igaz az, ami megfelel a tényeknek”, és éppen a költőkre bízatott, hogy elválasszák az igazat a hamistól, és “ítéletet mondjanak a meggyalázói felett. (…) Az igazság a megfogalmazott vagy – költészetről lévén szó – a megjelenített emberi tény.”30 (Költők találkozója) Székely aforizmákban, szentenciákban, axiómákban gyakori költői és esszéstílusa is mintha ennek a felismerésnek az eredménye lenne (bár talán a szülői házból, a szülővárosból is hozta magával a tömör, pontos megfogalmazások iránti hajlamot: “Minálunk Tordán az iparkodók kisvárosában mondások és szentenciák [afféle nyelvi klisék] szabályozták az élet valamennyi vonatkozását”31 – Kétféle emlék), és annak, miszerint az írásnak is felismerésből kell születnie, azt kell tartalmaznia. Az író feladata tehát nem más, mint az igazság őszinte, pontos, ha kell, szemérmetlen és gátlástalan kimondása. Írónak lenni azt jelenti: “mindent a legutolsó betűig, a legtitkosabb vonatkozásig megmutatni és kimondani”32 (A kultúra meghasonlása). Így az írás valójában nem más, mint vallomás, gyónás, vetkezés, mint ahogy a nagy orosz próza alkotóinál (Tolsztojnál, Dosztojevszkijnél) az, s mint ahogy mindaz, ami Ady óta igazán fontos és jellegzetes a magyar költészetben, az. A Vallomás őseimről című esszéjében Székely olyan vonását keresi a modern magyar költészetnek, amely egyedülivé, sajátossá és pótolhatatlan értékké teszi. Maga is osztja a közkeletű vélekedést, mely szerint a magyar költészet kezdettől fogva hangsúlyozottan érdeklődött a társadalmi-politikai kérdések iránt, de ezt természetesnek és mindazon népek esetében érvényesnek tartja, amelyek folyton-folyvást egzisztenciális határhelyzetben élve szükségképpen ennek a helyzetnek a tudatosítására fordították szellemi energiáikat. Az, hogy “a költőknek errefelé a társadalom mentorának és lelkiismeretének szerepét kellett betölteniük”33, közös kelet-európai vonás. A modern magyar költészet karakterét tehát nem ez határozza meg, hanem a “bűnvallás”, a nálunk először Ady által megvalósított vallomásos, önleleplező magatartás továbbvitele. Székely szerint ehhez a hagyományhoz kapcsolódott Juhász Gyula, Babits Mihály, József Attila, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor is (még Bartók Béla zenéjében is az ember és az ellentétekkel terhes világ tragikus viszonyáról adott vallomás őszintesége és kíméletlensége ragadja magával – Ismerkedés Bartók Bélával), és természetesen maga is erre törekedett nemcsak költészetében, de egész életművében.

Székely Jánost sokat foglalkoztatta, különösen a hatvanas években, a korszerűség kérdése, a korral szinkronba kerülés költői lehetősége. A korszerűség kritériumának tekintette az igazság kimondására való becsületes hajlamot, a szintézisre való szellemi alkalmasságot, a valóság tényeiből kiinduló általánosító- és ítélőképességet, és határozottan állást foglalt amellett, hogy a korszerűség nem formai, hanem tartalmi kérdés. Maivá, korszerűvé a költőt az teszi, “ha képes tudatosítani a kor újfajta emberi létkérdéseit (…) ha kibontja a valóságból azokat a benne szunnyadó új gondolatokat, amelyeket eddig nem lehetett, és éppen csak most lehet kibontani.”34 (Ötéves írói tervem) A költőknek filozófusokká kell válniuk, mert korunkban “az emberi totalitásra, az ember világbeli helyzetére vonatkozó tudás, a nemes és jó értelemben vett »embertudomány« a költészetben kap helyet, és csak a költő valóságközelségére, érzékenységére támaszkodhatik.”35 A korszerűség formai kérdéseit tekintve elvből ellenzett mindenféle kísérletezést, ami tovább rombolja a már amúgy is felbomlott hagyományos formákat, s ami vélhetően csupán a gondolati üresség és eredetiség hiányának elleplezésére szolgál. Sima, egyszerű, hagyományos formák, olyan költői fegyvertár mellett tett hitet, amely nem vonja magára a figyelmet, sőt inkább háttérbe vonul a gondolat elől. “Eredeti, mély gondolatiság, mégpedig olyan költői köntösben, amelynek egyetlen becsvágya, hogy elfeledtesse saját költői köntös voltát”36 – foglalja össze a hatvanas évek közepén ars poeticáját. Tudatosan törekedett arra, hogy a hagyományosat formálja olyanná, hogy alkalmassá váljon mondanivalója pontos kifejezésére. A szerves fejlődés szükségességét hirdette, és vállalta a konzervativizmus vádját már a hatvanas években is, mert hite szerint “a világkultúra behatolásának e korszakában, amikor homlokegyenest ellenkező hatásoknak vagyunk kitéve, csakis ez menthet meg a kapkodástól, a talajvesztéstől. Soha még nem volt annyira fontos, hogy közvetlen gyökereink legyenek, s érezzük is gyökérzetünket, mint éppen ma, amikor százféle régebbi és újabb stílusirányzat szelei járnak körül, és igyekeznek a maguk képére formálni valódi mivoltunkat.”37 (Kétféle korszerűség) Jóllehet ezek valóban konzervatív szellemiségű gondolatok, de ma talán még korszerűbbek, mint a maguk korában.

Székely János világképének, esztétikai nézeteinek szükségszerű következménye az a konzervatív alkotói modor is, ami a beszédmódjában, stílusában, az olvasóhoz, a másik emberhez való gyakori odafordulás formájában mutatkozik meg, versben, prózában, esszében egyaránt. A pedagógiai hasznosságelv, közlésvágy, a kimondás vágya, az “igehirdetés” vágya, a meggyőzés vágya megkeresi, megteremti a maga partnerét, az olvasót, a másik embert, akihez szól a költői szó, az írói szöveg, a “beszéd”. A megszólítás, az emlékeztetés, a figyelmeztetés, az ismétlés mind a kapcsolatteremtés, a kommunikáció eszköze. Az életút végén Vinkó Józsefnek elmondott vallomásban, a “gyógyszer” és az “ostya” típusú megfogalmazásban is ez a közlés-, kifejezésvágy érhető tetten: “…én egész életemet a diktatúrában éltem le, és nekem ki kellett dolgozni egy olyan nyelvet, hogy a filozófiai jellegű gondolataimat a művészet álarcába tudjam csomagolni. Nem a siker, hanem a kifejezés reményében.”38 Aki pedig nagyon akar közölni valamit, az azt is szeretné, ha megértenék, ezért a kommunikáció eredményességének rendel alá mindent, beszédmódot, stílust, formát. (“Mindig azt a formát választottam, azt a hagyományos műformát, amelybe az én témám, felismerésem kívánkozott.”39) Ennek a következménye stílusának, nyelvi kifejezésmódjának pontossága, de művei didaktikussága is, az, hogy kedveli a világos, logikus szerkezeteket, a klasszikus, fegyelmezett formákat, a tiszta, lezárt befejezést, az írói magyarázatokat, kommentárokat, s kerüli a homályt, az olvasó önálló értelmezésének nagyobb szabadságot kínáló többértelműséget, a nyitott struktúrákat.

Székely János morál- és értékközpontú világképe, esztétikája a költészetet, az irodalmat, a művészeteket, általában a kultúrát olyan hagyományos ontológiai funkciókkal ruházza fel, amelyeknek az a század második felében egyre kevésbé képes megfelelni. Az illúziótlan gondolkodásra törekvő íróban az elsők között tudatosul mindez, olyannyira, hogy a hetvenes évek elején, költői vénájának elapadásával párhuzamosan, már a konklúzió levonásáig is eljut. 1970-ben a Költők találkozója címmel megjelent balatonfüredi felszólalásában, saját kételyein még felülkerekedve, elviselhetetlennek tartja azt, hogy “a költészet, ez a csoda, ez a mítoszi hagyományokból felbuzgó igazságforrás, ez a tökéletes eszköz, amely egyedül képes az emberi életet a maga totalitásában megragadni – teljesen elviselhetetlen, mondom, hogy elveszítse jelentését, emberi közegét, értelmét; elveszítse és feladja önmagát. Ekkora tékozlást nem engedhet meg magának az emberi faj. Önismeretének legotthonosabb szférájától nem foszthatja meg magát az ember.”40 1972-ben azonban a Vajúdó korstílus című esszéjében már megfogalmazza a festészet és szobrászat funkcióvesztésének, esztétikumára való redukálódásának elméletét, majd egy évvel később az Ars poeticában kimondja a “Megromlott a szó lelkiismerete” és “A költészet meghalt, mert funkciót vesztett” tételt41. Idéztem már korábban A valódi világból, hogy Székely János világképe szerint a funkcionalitás az organikus lét alapelve, de már ebben az esszéjében is kifejti, hogy a világ egységes egész voltát tételezve a funkció az egyetlen rendelkezésünkre álló értékmérő, csakis a funkcióján lehet megmérni a dolgokat, csakis ez fejezi ki viszonyát a világegészhez. Korunk két alapvető költői irányzatának képzelt, egymást kölcsönösen vádló párbeszédén keresztül viszont bemutatja, hogy a költészet feleslegessé, így értéktelenné vált. A “modern konzervatívok” szerint az életformának, az életérzésnek XX. századi változásai valóban szükségessé tették a költői eszközök korszerűsítését, s az újítómozgalom (élén az avantgárddal) nagy szolgálatokat tett a modern költészet kialakításában, de csak addig, amíg az elavult konvenciókat bomlasztotta fel, s nem pedig egyáltalán mindenféle konvenciót. Konvenció nélkül maga a kommunikálás válik lehetetlenné, így a költészet mint közlésforma szűnik meg, mert nem tudja teljesíteni azt, amire való. Az újítás egy idő után eszközből (ön)céllá vált. A költők már nem az igazat, még csak nem is az új igazságok kimondására alkalmas új költői nyelvet, nem a szépet, nem a kifejezőt keresték, hanem az újat. Költészet és újítás ugyanaz lett. S ma már ott tartunk, hogy miután az újítók az összes konvenciót lerombolták, a legutolsót, magát a költészet alapanyagát, a jelentéshordozó emberi nyelvet támadták meg, s ezzel a költészetet csődbe viszik, mert ha nincs többé önmagán kívüli értelme, ha nincs szerepe a világműködésben, akkor értéktelen.

A “mai modernek” szerint nemcsak egyik-másik konvenció avult el, hanem az az egész konvenciórendszer, amit valamikor költészetnek neveztek, az új költészet lényege szerint konvenciótlan. A költészet jelleget és lényeget váltott, célja ma már valóban “nem az igazság, nem a szépség, nem a kifejezés, hanem az újszerűen strukturált emberi nyelv”.42 (Kiemelés az eredetiben.) Nincs már olyan egységes tudás, ami valaha a mítoszokban jelent meg, ma már a különböző tudományok közlik mindazt, amit valaha a költészet (ami sokáig a mítosz nyelve volt) közölni tudott. Nincs már emberi totalitás sem, amit egyedül a költészet tudna kifejezni, nincs olyan emberi igazság, amit ne lehetne másként elmondani, mint versben. Az avantgárd irtózása mindentől, ami kifejezés, korunknak ezt a vonását fejezi ki, így csap vissza a kifejezés tagadása kifejezésbe, s így lesz ez a magatartás a kor tartalmának tökéletes kifejezője.

Székely az esszében mindkét fél igazát elismeri, így juthat el a keserű megállapításig: “A régi módon nem lehet, az új módon nem érdemes írni. Sehogyan sem lehet, sehogyan sem érdemes írni. (…) A versnek nincs többé igazi szerepe, akár régi, akár új módon írják, nem való semmire önmagán kívül, nem nélkülözhetetlen alkatrésze többé az emberi létnek, nem végez el valamit, ami nélküle elvégezetlen maradna.”43 Thomas Mann hősére, Adrian Leverkühnre hivatkozva, aki élete végén visszavonja mindazt, ami nemes és jó, Székely is azt mondja, a költészetnek (még ha eddig az ő életének az értelme volt is) nem szabad lennie, “Visszavonom”, s végül bejelenti, hogy az ő ars poeticája a hallgatás, verse: a csend.

Az esszék közül a maga idejében talán ennek volt a legnagyobb visszhangja, és természetesen elsősorban nem páratlan éleslátása, gondolati mélysége, kristálytiszta logikája, hanem a konklúzió radikalizmusa, végletessége miatt. Ezt ma is éppúgy meg lehetne kérdőjelezni, mint akkor, noha az azóta eltelt idő az esszé igazságait csak még inkább felerősíti, lehetne érvelni a funkcióvesztéssel szemben a funkciómódosulás mellett, az avantgárd kommunikatív képessége mellett stb. Számomra azonban ebben a pillanatban fontosabb azokra a tényekre, körülményekre emlékeztetni, amelyek segítségével meghatározható a gondolatmenet helye, szerepe az életműben. A szerző némileg becsapta (a becsapható) olvasóit ebben a szövegében, amikor azt a látszatot keltette, mintha ő maga kívül (esetleg fölül) állna az általa fölvázolt két nagy szellemi irányzat vitáján. Világképére, ismertetett esztétikai elveire, hitvallásaira visszagondolva nyilvánvaló, hogy Székely valójában a “modern konzervatív”-nak nevezett álláspont határozott képviselője. S ami első pillanatra meglepő lehet a fentiek után, nemcsak az esszé felismeréseinek megfogalmazása előtt, hanem az után is. Erről tanúskodnak a prózaírói, drámaírói életmű még csak ezután megszülető nagyobbik fele mellett az 1973 után írott A mítosz értelme, A valódi világ című kötetekben megjelent, már bőségesen idézett esszék és az életút végén adott interjúk is. Ezért sem hangsúlyoztam mindig a korábbiakban említett szövegek keletkezési idejét. De erről tanúskodnak Székely János szerkesztői elvei is (1956-tól 1989-ig, nyugdíjba vonulásáig volt az Igaz Szó versrovatának összeállítója). A Könyörgés fiatalokhoz című felszólalásszövegében például kijelenti, hogy “az Igaz Szó jelentéses, értelmes, egyszóval nemcsak struktúrájában, hanem szövegében is kommunikatív költészetet közöl”.44 (Kiemelés az eredetiben.) Végül arra kéri a Forrás harmadik nemzedékeként számon tartott fiatalokat, hogy anélkül igyekezzenek korszerűek lenni, hogy feladnák a nyelvi konvenciókat, “a szöveg konkrét jelentését, több ezer éves költészetünk lelkét és lényegét: a kommunikálást”.45 A gyakorlatban szerencsére nem érvényesítette mereven a szerkesztő a maga szubjektív avantgárdellenességét, még ha a Forrás első nemzedékének tőle eltérő felfogású költőivel konfliktusba keveredett is kezdetben46, végül is mind Szilágyi Domokosék, mind Markó Béláék, mind Kovács András Ferencék kísérletező hajlamának teret adott, nem véletlenül örvend erdélyi magyar irodalmi körökben máig nagy tiszteletnek a minőségelvnek mindenkor elkötelezett, szerkesztő Székely János is.

Visszatérve az Ars poeticához. Megkísértette ugyan a költőt az elhallgatás, a csend szükségszerűsége, de a későbbi években is írt még néhány verset, és ha az utolsó éveiben összeállított, csak halála után megjelent kötetében (Semmi – Soha, 1994) jól meg is válogatta verseit, végül nem vonta vissza egész költészetét sem. Hogyan értelmezhető, mennyire vehető komolyan ezek után az Ars poetica? Csupán a szuverén gondolatmeneteket gyakorta sarkított álláspontokig-ítéletekig kifuttató alkotó irodalmárpukkasztó logikai játéka lenne? Értelmezésem szerint épp ellenkezőleg: ez az írás a kultúra történetét felelősségtudattal végiggondoló, saját eszményeiben (egységes világkép, totalitás, szintézis, igazság, morális tisztaság stb.), a költészet szakralitásában, a metafizikai irodalomszemléletben a kor ellentmondásai, az átalakult irodalom (kultúra) láttán megrendült alkotó önmagával folytatott halálosan komoly belső vitájának megvallása. A szerző kíméletlen racionális következetessége és a szókimondás iránti elkötelezettsége nem engedi meg, hogy gondolatban és verbálisan ne jusson el a végkövetkeztetésig, lelke mélyén azonban eszményeit és elveit sem adhatja föl, az életösztön és az írástudói felelősségtudat további munkára ösztönzi. Immár illúziótlanul, a hiábavalóság rémével szemközt, az egykori magabiztosságot szűnni nem akaró kételkedésre cserélve, drámában, prózában és esszében inkább, mint versben. A tény, hogy nem lehet, mert nem érdemes, a morális elvek szerint élő (alkotó) ember számára nem ad felmentést a kell parancsa alól. “Mert az teszi az embert, / Hogy alkot emberül, / És többre, jobbra vágyik, / Betelhetetlenül” – ahogy az Egy láda agyag című versében írja.

 

 

 

 

 

 

 

 

1Székely János: A valódi világ. Bp. Osiris–Századvég, 1995. 67–68.

2Székely János: A mítosz értelme. Bukarest, Kriterion. 1985. 109.

 

3Székely János: A ember, azáltal, hogy ember, bűnös. Balla Zsófia beszélgetése. Jelenkor, 1992. 11. 880–884.

4Molnár Miklós: A grammatikai következetesség kelepcéi. Életünk, 1979. 6. 501–505.

5Szakolczay Lajos: Egy rögeszme genezise. Székely János esszéi. In: Uő. A csavargó esztétikája. Bp., Balassi, 1986. 132–134.

6Székely János: Egy rögeszme genezise. Bukarest, Kriterion, 1978. 22.

7Uo.: 21.

8Uo.: 24.

9Northrop Frye: Az ige hatalma. Bp., Európa, 1997. 55.

10Northrop Frye: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom. Bp., Európa, 1996. 80.

11Székely János: A mítosz értelme. Bukarest, Kriterion, 1985. 106.

12Uo.: 64–65.

 

13Egyed Péter: Értelme az idő is. Utunk, 1985. okt. 11. 1–2.

14Székely János: A valódi világ. Bp., Osiris–Századvég, 1995. 10. (A továbbiakban a főszövegben zárójelben jelzem a kötetből való hivatkozások oldalszámait.)

15Szász László: Egy szerencsés kelet-európai. Kortárs, 1996. 6. 103–108.

16Albert Gábor: Székely János “üdvtan”-a. Holmi, 1996. 9. 1319–1330.

17Székely János: Az ember azáltal ember...

 

18Székely János: Egy rögeszme genezise. 22–23.

19Uo.: 23–24.

20Uo.: 24.

 

 

21Uo.: 28–29.

22Uo.: 30.

23Uo.: 114.

24Uo.: 120.

25Uo.: 105.

26Székely János: A mítosz értelme. 162.

27Uo.: 181.

 

 

28Székely János: Egy rögeszme... 87.

29Székely János: Az ember, azáltal, hogy ember, bűnös...

30Székely János: Egy rögeszme genezise... 258.

31Uo.: 7.

32Székely János: A mítosz értelme... 164.

33Székely János: Egy rögeszme genezise...248.

34Uo.: 253.

35Uo.: 254.

36Uo.: 255.

37Uo.: 158.

38Székely János: “Itt az íróasztalom mellett...” Vinkó József interjúja. Valóság, 1990. 5. 61–66.

39Uo.

40Székely János: Egy rögeszme genezise... 261.

41Uo.:357. és 370.

42Uo.: 364.

43Uo.: 366. és 369–370.

44Székely János: A mítosz értelme... 184.

45Uo.: 185.

46Lásd Kántor Lajos visszaemlékezését! Kántor Lajos: Ki vagy Te, Szilágyi Domokos? Bp., Balassi, 1996. 19.