Fogarassy Miklós

Vörös István: A fatelepítőknél

Filum, 1998

Vörös Istvánt az újonnan felrajzó fiatal tehetségek körében inkább költőként és a cseh irodalom felkészült közvetítőjeként tarthattuk számon, noha Innenvilág (1992) címmel már publikált egy elbeszélésgyűjteményt. Pályáján ez a második prózakötet: negyedszáz novella fűződik könyvvé. Azt hiszem, hogy ez a tíz ívnél alig terjedelmesebb munka – mely fölé a Bernáthy Zsigmond tervezte megkapó fedelet tette a kiadó – az elmúlt esztendő magyar epikái közt az odaadó figyelemre érdemesek közé tartozik. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy Vörös szelleme és irodalmi produkciója (is) újabb bizonyság: irodalmunk ismét jó formába lendült, és mi, irodalomszeretők bizakodva nézhetünk a közeljövőbe.

A most negyedik évtizedében járó magyar író- és költőnemzedék, melyet kissé elnagyoltan “posztmodernnek” szoktunk titulálni, úgy tűnik, különösen fogékony az élet metafizikai kérdéseire, perspektíváira. Ezredvégi literatúránk “éghajlata” (látóköre, “horizontja”) különleges. A fatelepítőknél lapjainak irodalmi referenciái például ennek jegyében oly sok irányba kapcsolódnak, hogy az ember szinte kapkodja a fejét (pontosabban: a feje belsejét) az asszociációk sűrűjében. Szerzőnk tudatosan és komolyan (vagyis nem frivol kedéllyel) játszik azzal, hogy a novelláknak ezek a fő referenciái a Bibliától Franz Kafkáig, majd tőle tovább- és szétágazva Mészöly Miklósig, Bodor Ádámig, sőt Tar Sándorig, illetőleg a századközép nagy cseh írómestereiig járnak fel s alá. Vörös István írói módszerének jellegzetessége, hogy ezek a tradícióutalások, nemegyszer epikai parafrázisok némelykor egészen nyíltak. Mint – példának okáért – a kötetnyitó karinthys-örkényes Azonosság-tornát követő Havazás Bethániában esetében. E hatoldalas munka (az utána szereplő Gyakorlatok metronómra című résszel együtt) Mészöly Saulusára hajaz. Az irodalmi utalások hálózatát még az is bonyolítja, hogy a nevezetes kisregény is Az apostolok cselekedetei némely részeinek írói “átköltéseként” született (a hatvanas évek közepén, nem sokkal azután, hogy Vörös István a világra jött). Egy másik példa egy más rokonságra a kötetet berekesztő, terjedelmében is leghosszabb, mondhatni nagyigényű címadó novella, mely kafkai példázatnak, sok tekintetben A per és/vagy A kastély egyes motívumai átdolgozásának is vehető, de egyúttal rejtett “hommage” a Sinistra-körzet írójához is.

Minden ilyen okoskodó elemzésben van (lehet) valami megtévesztő, mintha azt sugallnánk vele a szóban forgó könyvet még nem ismerő olvasónak, hogy a dolog veleje itt holmi “irodalmi rafinéria”. Pedig ez csak az alkotás héja, még a formának is csak a felszíne; a tradíció gazdag anyagának e pazar, egyszersmind gazdaságos és következetes “kiaknázása” valóban a mai szellem ama “csillagállásának” felel meg, amit – megfelelőbb szó híján – posztmodernként nevez meg a mai “nyelvjáték”.

Az ugyanis, hogy a hagyomány gazdag televénye, leülepedő ércrétegei növekszenek alattunk, azaz az időben mögöttünk, kikerülhetetlen tény. A vele való belső kapcsolatunk is reflektált, se tagadni, se restellni nem érdemes. S hogy a mai harmincasok-negyvenesek írásai ezt nem rejtik el, hanem anyagot és formát (is) csinálnak belőle, az – jó esetben – írásművészetük hitelességéhez járul. Sőt, Vörös István könyve, kötetté komponált novellasorozata kapcsán még tovább is mehetünk. A kötet kifutása, vagyis A fatelepítőknél című elbeszélés nyilvánvalóvá teszi, hogy a novellák többnyire harmadik személyben ábrázolt alanya (hőse) egy költő, aki hol egy hittérítő, hol egy tanár, hol egy munkás alakjában jár-kel a világban – keres, él, dolgozik, álmélkodik, érez, megrendül stb. Vagyis – ha e végső vallomás felől pergetjük végig ezeket az én-metaforákat, akkor – még művésznovelláknak is vehetők ezek az írások. És mivel a téma nem az, hogy egy költő íróasztal mellett tépelődik szellemi, lelki válságban, nem holmi “papírmunkával” bíbelődő személyről olvasunk többnyire rövid történeteket, hanem eleven, dolgos, szeretetéhes, csillogásában és eleven homálylásában, kérdésességében megjelenített emberről nyerünk Vörösnél villanásnyi képeket. Azaz realista, tárgyilag is gazdag epika a Vörös Istváné (a magyar valóság mély, “világvégi”, mocskos színtereinek bemutatásában rokon e könyv Tar Sándor prózájával). Szerintem a szerző tehetségét nem is a fent említett, irodalmi áttételeket oly magabiztosan megmutató nagyobb elbeszélések igazolják leginkább, hanem a négy-öt oldalas rövid elbeszélések (pl. Tópart, Szabad a csók, Prágai kertek), amelyeket akkor is élvezettel, az írói ábrázolás plaszticitásán, frissességén érzett örömmel lehet olvasni, ha esetleg a személy – amaz “én” – metafizikai érzékenysége, pillantásainak a nyomorult közép-európai valóságból a “csillagok” felé mutató iránya netán az olvasót nem is foglalkoztatja. Aligha lenne ugyanis jó, ha a kritikus az irodalmi kvalitást e “tartalmi” dolgok alapján minősítené. Márpedig a kötetnek (legalábbis az általam ismert) kritikai recepciója épp a metafizikai dimenziót méltatta.

Ugyanakkor a szerző nagyon mélyen, igazi prózaíróra valló nyugalommal és sallangtalanul érzékeli a valóságot. S ezért lehet azt mondani, hogy A fatelepítőknél olyan mai magyar prózakönyv, amely igen sokat kamatoztatott a cseh próza (Hrabal, Kundera, Skvorecky stb.) személyes és realista szelleméből. Más szóval: a magyar irodalom sajátos törzsébe ültette át a maga módján ennek egynémely hajtását.

A könyv – bizonyos áttételekkel operáló – “etikai és epikai” önéletrajz, egyfajta mai augustinusi vallomás. Fragmentált, töredékes alakzatban (e tekintetben Balázs Attila Király-albumával vélem rokonnak). A kötet végén a szerző meg is írja, hogy költő a főszereplő, a harmadik személyben, objektiváló nyelvi formában ábrázolt én. Tehát Vörös István, a költő “egy Vörös István-szerű” személyről ír epikai “prózaverseket”? E kérdéssel nem a műfajok közötti – felettébb bonyolult – határok kérdését feszegetjük, mégis így óhajtunk egy esetleges prózapoétikai konzekvenciához eljutni.

Első prózakötetének elbeszélések volt a műfaji megjelölése. Mivel, úgy látszik, igen tudatos alkotóról van szó, feltehetően nem véletlen, hogy itt a novellák alcímet választotta. És jelen írásai többségükben meg is felelnek e műfaj klasszikus szerkezeti szabályainak (rövid eseménymenet, fordulat, kifejlet). Ugyanakkor a kötet egységei, melyek rövid fesztávú történést jelenítenek meg, egészükben rejtett kompozíciót adnak ki: egy darabokra tört, furcsa kisregény árnyalakja dereng fel az olvasó képzeletében. A könyv belső formátumának problémája rokon azzal, amit Bodor Ádám Sinistra-kötete kapcsán elemeztek, vitattak az irodalomkritikusok. Úgy tetszik – anélkül, hogy a regény-, sőt a nagyregény-forma iránti vágyunkról (nosztalgiánkról?) lemondanánk –, mai irodalmunk több érett, komoly prózai tehetsége ilyen kihagyásos, fragmentált struktúrában találja meg az autentikus kifejezést, a műformát. Magam bele is nyugszom ebbe; a benyomás egyszerű és evidens: A fatelepítőknél jó könyv, érdemes olvasni. (A jövőbe nem látni, de élhet a remény: Vörös István könyvéről szólva egy majdani, nagyobb elbeszélői életmű “második lépéséről” adhattunk hírt, ismertetést.)