|
Gömöri György
Harmincéves az Új égtájak
Vannak gyorsan összeálló és sokáig vajúdó antológiák. Rendszerint az első kategóriába tartoznak a politikai konjunktúra hullámait kihasználó gyűjtemények (mint például az ifjú Kádár-huszárok parádéja, a rossz emlékezetű Tűz-tánc), míg az utóbbiba olyanok, ahol a versek ugyan már készen álltak, de a szerkesztés vagy a kiadás bonyodalmai késleltették a megjelenést. Juhász Vilmossal folytatott levelezésemből látom, hogy egy nemzedéki versantológia kiadásának gondolata bennem már 1964-ben megfogamzott. Akkor éppen a Boston melletti Cambridge-ben éltem, és a Harvard Egyetemen voltam kutató, időm nagy részét a Widener Libraryben töltve, ahol tizenkilencedik századi lengyel költőket olvasgattam. Akkoriban jöttem rá, hogy az 1956-ban Nyugatra szakadt fiatal magyar költőcsapatnak még mindig nincs közös antológiája, még mindig nem tettük le
együtt azt a bizonyos garast. Igaz, Szabó Zoltán szerkesztésében már 1959-ben megjelent Londonban a Kilenc költő című versantológia, de ebben meglehetősen keveredtek a “régiek” az 1956-ban érkezett újakkal, s úgy éreztük, ez a kötet kompromisszum, amely nem képviseli nemzedékünket teljes szélességben. Azt, hogy van igény egy ilyen nemzedéki antológiára, részben levelezésből, részben személyes kapcsolatok alapján már korábban tudtam, de csak kijövetelünk nyolcadik évében érett meg rá a helyzet, hogy valamit csináljunk is ez ügyben.Kezdeményezésemet, vagyis az antológia kiadásának gondolatát azonnal felkarolta a Washingtonban élő agilis és rokonszenves Csicsery-Rónay István. Az ötvenes-hatvanas években szinte ő, vagyis az Occidental Press volt az egyetlen amerikai magyar kiadó, aki
(amelyik) színvonalas és a hazai magyar olvasók által is keresett könyveket adott ki, olyanokat, mint a Gaëtan Picon által szerkesztett Korunk szellemi körképe (hat év alatt három kiadást ért meg!) vagy Gara László Az ismeretlen Illyése. Juhász Vilmos 1964. október 21-én írt levelében közli, hogy István azonnal felismerte egy nemzedéki versantológia szükségességét, és biztosította Juhászt kiadási készségéről. Utóbbi rögtön azt javasolta, függetlenül attól, hogy saját verseim is szerepelni fognak ebben az antológiában, vállaljam el annak társszerkesztését. Igenlő válaszomhoz, ha jól emlékszem, csak azt fűztem hozzá, hogy vele együtt szeretném szerkeszteni az antológiát.Juhász Vilmos ugyanis bizonyos értelemben kulcsembere volt az egész vállalkozásnak, jól ismert alakja akkor már a második világháború előtti magyar irodalmi életnek, számos kultúrtörténeti kiadványt szerkesztett, majd egy ideig szerkesztője volt a Vigiliának, illetve a külföldön kiadott Katolikus Szemlének (1949–51) is. Amerikába való költözése után Juhász Vilmos magyar irodalmat tanított a Columbia Egyetemen, könyvet írt Bartók Béla amerikai éveiről, és néhány évig szerkesztette a New Yorkban kiadott Hungarian Quarterly című folyóiratot. De ami még ennél is fontosabb: hosszú éveken át ő volt a Free Europe Committee irodalmi és kulturális programjainak magyar referense. Személyében tehát olyan társszerkesztőt találtam, aki egyrészt értett az irodalomhoz, másrészt pedig pozíciójánál fogva biztosította az antológia megjelenését. (A Szabad Európa Bizottság rendszeresen vett át terjesztésre-osztogatásra magyar nyelvű könyveket – ez az átvétel rendszerint fedezte
a nyomdaszámlát, illetve annak tetemes részét.)Eredetileg Juhászt kértem fel, írjon bevezetőt az antológiához. Ezt meg is ígérte, de a hoszszas várakozás közben (az antológia végül is csak 1969-ben jelent meg) ha bele is kezdett, végül feladta tervét. 1967. szeptember 29-én szívroham vetett véget életének. Már korábban is rám hagyta az antológiával kapcsolatos anyaggyűjtő levelezést és válogatást. 1966 elején jutottunk el odáig, hogy összeállíthattam számára egy névsort azokról, akiknek részvételét fontosnak tartottam. Erre ő 1966. február 17-i keltezésű levelében reagált: “…az antológia tartalma felett még önmagammal sem (!) tudok megegyezni. Listád, mint szelekció, véleményem szerint kitűnő. Csakhogy mi a kritérium? Mindenekelőtt a magam részéről semmiképp sem vehetném fel Parancs Jánost, mert én egy olyan kötetből, amelyben ő szerepel, nem vehetek át példányokat.” Hozzáfűzi, hogy személy szerint nincs kifogása Parancs végleges hazatérése ellen*, de a készülő antológia végül is emigráns kiadvány, s ez meg
köti a kezünket. A továbbiakban kitér még néhány, Nyugaton élő költőre, akiket fel lehetne venni a gyűjteménybe, de (ahogy azt később az antológia alcímében is jeleztük) a válogatás nemzedéki alapon történt, és az 1956 óta kinn élő költőkre szorítkozott, így Kannás Alajos, Csokits vagy Kibédi Varga eleve nem jöhetett szóba.1966. március végén Juhász Vilmos Londonban járt. Akkorra én már visszajöttem Amerikából, a birminghami egyetemen voltam kutató és szakkönyvtáros, tehát gyorsan le tudtam szaladni Londonba
, hogy megbeszéljük az antológiával kapcsolatos ügyeket. Ez a megbeszélés jól sikerült; egy későbbi levelében Juhász hivatkozik rá, és megbíz azzal, hogy mindkettőnk nevében én küldjem ki az antológiában való részvételre felszólító leveleket. Ez aztán 1966 nyarán-őszén meg is történt. A részvételre felkért költőktől tizenkét-tizenkét verset kértem (a hoszszabb verseket kettőnek vagy háromnak számítva), azzal a megjegyzéssel, hogy bár ők fontossági sorrend szerint számozhatják verseiket, végül mégis a szerkesztők döntik majd el, hány verset vesznek be az antológiába, és a beküldött anyagból hogyan válogatnak. A versekhez kértem rövid életrajzi jegyzetet is. A tizennégy-tizenöt felkért közül tizenhárman hamarosan pozitív választ adtak, s kezdtek érkezni a verscsomagok. Az év végére kialakult az Új égtájak (a címadó én voltam) költőinek végleges névsora, ami alfabetikus sorrendben a következő lett: András Sándor, Bakucz József, Gömöri György, Horváth Elemér, Kemenes-Géfin László, Keszei István, Lőkkös Antal, Makkai Ádám, Máté Imre, Nyéki Lajos, Papp Tibor, Siklós István, Sulyok Vince, Vitéz [Németh] György. Három kivétellel (Nyéki, Bakucz, Lőkkös) mindnyájan a harmincas években születtek, a legfiatalabb az 1937-es Kemenes-Géfin volt. A tizennégy költő közül ma, 1999-ben ketten, Keszei és Siklós már nem élnek.Két nevet hiányoltak egyesek a fenti listáról, már amikor a névsor összeállt. Az egyik kimaradása “technikailag” indokolható. Tollas Tiborról megoszlottak a vélemények az emigrációban. Volt, aki a Nemzetőr szerkesztőjében a jobboldal konjunktúralovagját látta, másokat viszont megkapott a börtönben írt verseinek (kissé idejétmúlt) romantikus pátosza. A fiatalok egy része csak létezésének első éveiben írt a Nemzetőrbe, aztán az 1959 körüli folyamatos jobbratolódás láttán nem küldött többé kéziratot a lapnak. Ettől függetlenül Tollas 1920-ban született, és a legnagyobb jóakarattal sem volt nemzedékünkhöz sorolható, arról nem is beszélve, hogy még 1957-ben kiadott egy
Füveskert című, főleg a váci börtönversekre támaszkodó versantológiát. A másik kihagyott esetében inkább esztétikai okok játszottak közre. Thinsz Géza velem volt ugyan egyidős, de 1966-ra már harmadik saját versgyűjteményét adta ki Svédországban. Viszont még ez a harmadik kötet (Asszonyáldó, Stockholm, 1966) sem ütötte meg, szerintem legalábbis, az antológia átlagszínvonalát. (Ezt egyébként meg is írtam egy rövid, de velős recenzióban az Új Látóhatár 1967/l. számában.) A hetvenes években aztán Thinsz javított, groteszkebb, egyszersmind modernebb lett, talált magának egy hangot. Ha tehát az Új égtájakat hat évvel később kell válogatnom, alighanem őt is bevettem volna, de a ’66-os helyzetet tekintve ki kellett hagynom, amit a kritika egy része az orrom alá is dörgölt.Visszatérve az antológia előkészítéséhez, Juhász halála után gond lett, hogy ki írja meg a bevezetőt. Lehetőleg idősebb és tekintélyes írótársat kellett találnom, s bevallom, először Cs. Szabó Lászlóra gondoltam, aki nemcsak kitűnő esszéista volt, de pár
évvel korábban már szerkesztett egy jelentős magyar versantológiát.** Csé azonban váratlan hevességgel visszautasította ajánlatomat. Mindez a Bush House-ban történt, a BBC magyar osztályán, az ötvenes évek óta Csé munkahelyén. Csé korábban gyakran foglalkozott velünk, újemigráns fiatalokkal, kicsit tanárosan, de mindig jóindulatúan igyekezett bennünket eligazítani az emigránslét rejtelmeiben. Most azonban mintha ingerült lett volna; körülbelül így nyilatkozott: “Amikor kijöttetek, segítettem, mert szükségetek volt rá. Közben felnőttetek, saját köteteitek vannak – álljatok meg a saját lábatokon!” Nemigen értettem az egészet. Az Új égtájaknak nem szívhez szóló ajánlólevélre volt szüksége, hanem rokonszenvező megmérettetésre, arra, hogy egy idősebb pályatárs elmondja: körülbelül mennyit ér ez a nemzedék. Lehet, hogy Csé kicsit féltékeny volt egyikünkre-másikunkra? (Köztudomású volt, milyen hosszú időbe telt, amíg Csé rádiós kollégájának, Siklós Istvánnak kétségtelen tehetségét fölismerte és elfogadta.)Csé elzárkózásától nem estem kétségbe, annál is k
evésbé, mert ez idő tájt már közelebb kerültem Határ Győzőhöz, ismeretségünk kezdett barátsággá szilárdulni. Tudtam, ha felkérem rá Győzőt, ő megírja a bevezetőt. Ami nem lesz “objektív”, de miért is legyen az? Viszont nagyon jól meg lesz írva. Erről előbb tájékoztattam Csicsery-Rónayt, aki lelkesen fogadta a gondolatot. Így hát (harmadikként) Határ lett a mi igazi “felvezetőnk”. Azt írt, amit akart; bevezetőjében felsorolt vagy egy tucat nevet, azokét, akik még benne lehettek volna az antológiában (Thinsztől még idézett is!). De ami a lényeget illeti, Határ nemcsak elnéző volt velünk, de ítéleteiben nagylelkű: “Rokonszenves szellemcsapat – írta –, mert úgy érkezik, hogy mindenestől levetette – vagy a legjobb úton van, hogy levesse – legrosszabb hagyományainkat, a szónokiasságot, a mű-ünnepélyességet… az önsajnálatot és az avatag formák avatag hóbortját”, s ami az egyes költőket illeti, mindegyikről igyekezett a lényeget és (amennyire lehetett) a legjobbakat mondani. Ennél többet pedig előszóírótól a mégoly igényes szerkesztő sem várhat el.1967 vége lett, mire az antológia anyagát Határ Győző “bevezető őszinte beszéd”-jével elküldtem New Yorkba és Washingtonba. Csicsery-Rónay István írja örvendezve (1968. január 2-án): “A kéziratot megkaptam, s azt hiszem, az emigrációs könyvkiadás nagy szenzációja lesz.” Reisch Alfréd, a Szabad Európa Bizottság referense is látta a kéziratot, és bizonyos fenntartásai ellenére (amelyeket angol nyelvű levélben közölt velem) biztosított támogatásáról. Most már csak a nyomda hiányzott: az Occidental Pressnek nem volt saját nyomdája, mindig másutt dolgoztatott. István némi habozás után (mert a New York-i nyomda is rendszeresen késett kiadványaival) úgy határozott, a Magyar Műhelynél nyomtat. A műhelyesekkel kapcsolatban nekem voltak kétségeim, de Csicsery-Rónay megnyugtatott: “A könyv hamarosan meglesz – írja 1968. május 2-án kelt levelében. – Jövő héten repülök Párizsba, beszélek velük.” Persze mindig közbejön valami, amire az ember nem számít: párizsi diákfelbuzdulás, Cohn-Bendi
t, sztrájkok, konfrontáció. Ennek ellenére szeptemberben már kaptam korrektúrát. Kezdtem reménykedni, hogy karácsonyra lesz könyv.Nem lett. A műhelyesek közben (egy másik, prózai mű kapcsán) anyagi vitába bonyolódtak Csicseryvel, ráadásul még Budapestre is ellátogattak, s közben a munka szünetelt. 1968. december közepén kiadóm tudatja, hogy bizony úszik az antológia. Ez inkább neki
okozott kárt, mert nem tudta kihozni a kötetet a karácsonyi könyvvásárra. Mivel nem tudtam eldönteni, ki a hibás az ügyben, csak szívtam a fogamat, és mérgelődtem. Így maradt az Új égtájak megjelenése az 1969-es év első felére. Kiadta az Occidental Press, azt hiszem, ezer példányban, nyomták a párizsi Artis Nyomda garamond betűivel. Kartonkötésben, ízléses címlappal jelent meg, de ami a ragasztást illeti, az szinte rögtön szétment, s így a legtöbb példány lapjaira esett szét.Az antológia fogadtatásáról külön tanulmányt lehetne írni, én itt csak a fontosabb megnyilvánulásokat ismertetem. Ha jól emlékszem, a könyv csak nyár elejére l
ett kész, és szinte a legelső példányt vittem magammal Magyarországra, hogy ott átnyújtsam Vas Istvánnak. Pista belelapozott, nézegette, azonosította a személyes ismerősöket, majd így szólt, kissé raccsoló orrhangján: “Kéhlek, én erről fogok írni! Lehet, hogy a Népszabadságba.” Kétkedő-kérdő tekintetemre megismételte: “Igen, oda. Most van ott olyan kapcsolatom, hogy megtehetem.”Hittem is meg nem is, de inkább nem. Az MSZMP napilapjába írni egy emigráns kiadványról? Méghozzá úgy, hogy a szövegnek ne legyen
pamfletíze? Nehezen tudtam elképzelni. De ez a Vas István nevű régi vágású úriember (a szó legjobb, gentleman értelmében!), mellesleg kitűnő költő, nemcsak hogy betartotta a szavát, de valami rendkívülit produkált. Egy ravaszul megírt szövegben úgy volt képes dicsérni a könyvet, hogy erényéül említette, mennyire autentikusan magyarok a versek, milyen “egészséges… magvas magyar nyelven” íródtak, és egyszersmind hiányolta belőle (két darab kivételével) a politikai verseket, amelyek a szövegkörnyezetet figyelembe véve csakis ’56-ra reflektáló versek lehettek!A bomba a Népszabadság 1969. szeptember 21-i számában, pontosabban a lap vasárnapi mellékletében robbant. A kolumnás cikk címe Költők között, alcíme Magyar költészet Nyugaton, az antológia tizennégy költője közül körülbelül a felét név szerint is említi (külön megdicsérve Makkai Ádámot és engem a magyar költői hagyományhoz való ragaszkodásunkért), s a cikket egy szép “beemelő” gesztussal zárja, ezt írva a megbírált-ismertetett költőkről: “Teljesítményük sajátos módon része a magyar költészetnek… Ideje volna… szemmel tartani ezt a valószínűtlen képződményt, amelyet meghatározni nehéz, letagadni fölösleges.” (Később ez az írás helyet kapott Vas Az ismeretlen isten [Szépirodalmi, 1974] című kötetében is, annak jeléül, hogy szerzője ezt nem pillanatnyi lelkesedésében írta, hanem fontosabb kritikái között tartja számon.)
A Vas-cikk roppant izgalmat keltett Londonban és Párizsban; azt kell hinnem, hogy Budapesten jóval kevesebben figyeltek föl rá. Csé magánlevélben gratulált az antológiához, a többi között ezt írva: “Igen-igen jól szerepel a könyvben a társaság… Nagyon örülök, hogy éppen ennek a kötetnek az ürügyén tudósította Vas István a hazai olvasók tömegét a kinti irodalomról.” Ami számomra és legtöbbünk számára nyilvánvaló volt (ti. hogy itt Vas egyéni akciójáról, nem
a kulturális vonal gyökeres revíziójáról van szó), mások számára problémát, esetleg talányt jelentett. Nem örültem hát idősebb fegyvertársunk, Határ Győző cikkének sem, ami a párizsi Irodalmi Újság 1969. október végi számában jelent meg, Vassal vitatkozva, illetve a Népszabadság-cikk szerzőjének motívumait megkérdőjelezve. Erre a cikkre Határt Enczi Endre kérte fel; Enczi (nyugodjék békében) nem tartozott a legintelligensebb szerkesztők közé. Taktikailag semmiképpen sem volt helyes kötözködni Vassal, és én, meg kell mondanom, rossz néven vettem Határtól, hogy egyáltalán felvetette azt a lehetőséget, miszerint budapesti barátunk esetleg “az illetékesektől kapott utasítást” kritikájának megírására. Határ azt is szemére hányta Vasnak, hogy az utóbbi több “couler locale”-t keresett a Nyugaton élő költőknél, mintegy készpénznek véve az Új égtájak antológiacím jelzőjét. Pedig hát a kötet figyelmes olvasása meggyőzhet arról, hogy bár elvben a Magyarországba zárt költők is elképzelhetnek egzotikus vagy kevésbé egzotikus tájakat, ezekről az élmény szintjén csak a kintiek tudnak írni. Nem kell hogy erről írjanak, de ez is része az ő “valóságuknak”. Ebből a szempontból igaza volt Hanák Tibornak, aki a következőket írta az Új Látóhatárban közölt részletes kritikájában: “Mégis azt gondolom… hogy a külföldön született költészetre a menekülés kiolthatatlan traumája sajátos fényt vet, és háttérként mégiscsak ott dereng a »couleur locale«, mint a reneszánsz portrékon a táj” (1969/6. 57o.). Emiatt meg más (filozófiai-egzisztenciális) okokból Hanák úgy gondolja, aligha lehet összetéveszteni az Új égtájakat valamilyen hazai antológiával.A fent említett recenziókon kívül még két, kissé megkésett bírálatot említenék. Az 197
0-es évben is jelentek meg még írások az antológiáról, így Pomogáts Béla hosszabb recenziója a Forrás (1970/4.) és Kmeczkó Mihályé a pozsonyi Irodalmi Szemle (1970/4.) hasábjain. Pomogáts lényegében a Vas által vágott csapáson halad, amikor az antológia költőit így jellemzi: “…nem a kombattáns emigráció harcosai. Ezért is nevezhetjük őket »emigráns költők« helyett »Nyugaton élő magyar költőknek«.” Ez a minősítés megint csak helyi használatra készült: Pomogáts már a jövőbeni kiadási lehetőségeken gondolkodik, pedig a hazai kultúrpolitikának még tizenegy évébe kerül majd, amíg Béládi Miklós gondozásában megjelenhet a Vándorének, 38 Nyugaton élő költő és versíró antológiája. Ugyancsak Pomogáts regisztrálja, hogy azért a nyugati magyar líra “némiképp más úton jár”, mint a hazai; itt nemcsak az élményforrások különbözősége számít, hanem azok a hatások is, amelyek a Nyugaton élőket közvetlenebbül érik az angol, francia stb. lírából, mint a hazaiakat.Kmeczkó Mihály írásában hiába keresnénk újszerű megállapításokat, viszont sokat idéz az antológia anyagából, s nem minden célzatosság nélkül. Idéz például sorokat, amelyek politikai töltése egyértelmű (például a Déry Tibornak ajánlott versemből ezt: “Íme az Ember, ki a szabadságért / mindent magára vállalt / még azt is, hogy NE osztozzék a szükségtelen bűnben”) – nem is tudom, hogyan csúszott ez át az akkor már újra keményedő csehszlovákiai cenzúrán. Kmeczkó szerint az antológia költői közt vannak, akik “öntörvényű világot” építenek a nyelvből, s erre a legmarkánsabb p
éldát szerinte az angliai Siklós István és a párizsi Papp Tibor szolgáltatják.Bár számszerűleg több írás jelent meg az
Új égtájakról Nyugaton, a legjobban (talán az egy Hanák-kritika vagy Tábori Pál angol nyelvű Books Abroad-beli bírálata kivételével) mégis Magyarországon és Csehszlovákiában fogadták. És persze a Vajdaságban, ahol a Hídnak még én írtam megjelenése előtt (1968/9. szám) egy kis kedvcsináló szöveget az antológiáról, hét költő egy-egy versének bemutatásával egybekötve. Így hát antológiánk elérte célját: elsősorban a hazai, illetve kisebbségi közönségnek óhajtottuk demonstrálni, hogy bármilyen “valószínűtlen” képződmény lennénk is, vagyunk, létezünk. Szólásmondásra fordítva a szót: extra Hungariam nemcsak vita létezhet, de még poesis is, imitt-amott.Befejezésül hadd mondjam el, hogy (’68-ban volt ez, vagy már ’69-ben?) Magyarországon jártamban Tóbiás Áron mikrofonvégre kapott: nyilatkozzam már erről az új antológiáról. Úgy emlékszem, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak készült ez az interjú, amelyben óvatosan próbáltam megfogalmazni, miben különbözünk mi a hazaiaktól, s milyen lehetőségei vannak még ennek a hazainál légüresebb térben, de szabadabb előfeltételek között keletkező nyugati magyar lírának. Amelynek fontosabb alkotói (bár ismertségük még mindig alacsony) 1989 óta szinte mindnyájan kötethez jutottak Magyarországon. S akiknek teljesítménye (ezt harminc év távlatából tisztán látjuk) sem akkor, sem azóta nem volt alábbvaló a hazai nemzedék költői teljesítményénél.
*Parancs János 1964-ben tért vissza Párizsból Budapestre.
**Magyar versek Aranytól napjainkig, Anonymus, Róma, 1953.
