Kovács István

A megtorlás, amelyről alig tudunk valamit

Benkő Levente Volt egyszer egy 56 (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy) és Pietsch Miklós Bogáncsszedők (Kráter Műhely Egyesület, Budapest) című könyve ürügyén

“Összezsúfolt testek a vagonban, nyilalló fájdalom a jobb térdben. S a nappalok. Az éjszakák. Minden erőmet megfeszítem, próbálom megszámolni a nappalokat, számolni az éjszakákat” – Jorge Semprun regényszerű visszaemlékezése, A nagy utazás kezdődik ezekkel a buchenwaldi koncentrációs tábor felé zakatoló mondatokkal. Semprun a négy napig tartó utazás történetébe beleszövi mindazt, amit a haláltáborban, majd annak felszabadítása után gyógyíthatalan lelki sebeitől gyötörten megél. Az örök jelen idő mérlegét hol így, hol úgy egyensúlyozza ki az élménysíkok csúsztatgatásával. E bevezető sorokat – a mögöttes tények tudatában – Benkő Levente Volt egyszer egy 56 című rendhagyó interjúkötetéből vett idézettel is folytathatnánk: “A leginkább jégveremhez hasonlítható első osztályú közös fülkében háromszéki, brassói, erdővidéki, csíki volt politikai elítéltek beszélgetnek. Ők azok, akiket tizen-huszonéves, pelyhedző állú suhancokként az 1956-os magyar forradalom szele s az azt követő megtorlás ökle egyformán megcsapott.”

Jorge Semprunnek világhírt hozott nagy utazása. Benkő Levente könyvét Magyarországon is kevesen ismerik, holott középiskolások történelemóráin a magyar 1956 kapcsán ajánlott irodalomként szerepelhetne – azért ajánlottként, mert a “kötelező” jelzőről tudjuk, mennyire riaszt. Hasonló meggondolásból a felnőtteknek is ajánlott olvasmány lehetne. Benkő Levente is a Semprunéhoz hasonló nagy utazást ír le; időben visszafelé, a Romániában 1956-ban alig megrendült sztálinizmus poklába, poklának bugyraiba.

A Volt egyszer egy 56 szerzője 1996 szeptemberében útitársául szegődik azoknak, akik krisztusi emberöltővel korábbi szenvedésük színterét: a marosvásárhelyi, a szamosújvári, a nagyenyedi, a jilavai börtönt, a Duna-deltát és Bráila Nagyszigetét be akarják járni. A börtönökkel együtt így ismerhetjük meg azok rabjait is, és az ő portréjukon keresztül a magyarság 1956 utáni tragikus történetének egyik “alfejezetét”.

Az egymáson áttetsző sorstragédiák sokkolóan hatnak ránk akkor is, ha a börtönkapuk 1964-es megnyílása után a határok is megnyíltak, s “a nagy generáció” délkelet felé tájékozódó tagjai a másként megrendítő “nagy utazásaik” során ezt-azt hallhattak az 1956 utáni romániai megtorlások kegyetlenségéről, s alkalmasint az áldozatok egynémelyikével is megismerkedhettek. A legnagyobb legendája a kézről kézre adott érkezők körében kétségtelenül Szervátiusz Tibor szobrászművésznek és a költőként ekkortájt újraindult, csaknem hét évet ült Páskándi Gézának volt, aki eszmecseréi során következetesen hallgatott a börtönről, mondván, hogy az politika, s ő nem politizál. Helyette versei és kortársai beszéltek róla. Piros madár című, 1957-ben megjelent első verseskötete eleve könyvészeti ritkaság lett, mivel szerzőjét szinte a megjelenésével egy időben letartóztatták. Őt lecsukták, verseskönyvének példányait bevonták és megsemmisítették.

Lay Imre, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének egykori titkára és egyik alapító tagja legalább azzal vigasztalhatta magát, hogy rá és társaira nem semmiért mondták ki a 10–15, 20–25 évre szóló ítéleteket. Igaz, a szervezet, amelyet elsősorban a magyar október visszhangjaként hoztak létre, nem volt több, mint egy nemzeti önművelést és érdekképviseletet hangsúlyosan szem előtt tartó önképzőkör, még ha azt maguk a botcsinálta konspiratív tagok alternatív ifjúsági szervezetnek tartották is. A rettegésében mind bosszúszomjasabb hatalomnak a magyar forradalom leverése után kapóra jött, hogy a gyakorlati működés kezdetéig el sem jutott EMISZ-t veszedelmes állam- és rendszerellenes soviniszta szervezkedésnek, tagjait pedig hazaárulóknak mutassa be. Felgöngyölítése során a fiatalkorúakat is tömegével tartóztatták le.

Negyven év távolából visszatekintve nem tudható, hogy melyik volt az ártatlanabb szervezet, az EMISZ-e vagy a Szoboszlay Aladár és Huszár József nevével fémjelzett “Duna Konföderáció”-terv, amely tartalmában a kelet-közép-európai népek egymásrautaltságáról való beszélgetést jelentette. A súlyosabb ítéletek az ennek kapcsán konstruált koncepciós perekben estek. Az ötvenhét letartóztatottból tíz embert – köztük egy románt – végeztek ki. A kivégzés körülményeiről a Cojan-ügy kapcsán olvashatunk Benkő Levente könyvében: “A halálraítéltek az egyes szekció folyosójának legvégiben, az úgynevezett zérós cellában várták a kivégzést. S akkor az éjjel az őrök szórakoztak velük, beszóltak, hogy: Pregáti†-vá! (Készüljetek!), s akkor otthagyták őket. A szerencsétlenek pedig, ugye, nem nyughattak, várták, hogy minden percben viszik őket… a halálraítéltek láncba voltak verve. Általában reggel ötkor vitték őket, mert hallottuk egy vagy két esetben, hogy ütemesen zörög a lánc, amint viszik a halálraítélteket. Eltelt egy olyan húsz perc, s utána lövések dördültek. Tehát tudtuk, hogy ezeket a szerencsétleneket kivégezték. A Cojan-ügyben vagy tízen voltak bezárva, közülük vagy nyolcat halálra ítéltek. Köztük volt egy kiskorú is. Hajnalban valamennyiüket kivitték, felolvasták a vádiratot, lelőtték az elsőt, le a másodikat, le harmadikat, le a negyediket, ahogy sorban következtek, de vagy kettőnek a halálos ítéletét átváltoztatták életfogytiglanira. Te, a polgár megőszült, amíg azt a négyet-ötöt előtte kivégezték. Az a kiskorú gyerek mesélte el ezt nekünk, még most is, amikor rá gondolok, napokig nem vagyok jól…” Román háborús bűnös az 1944 utáni években – tudomásom szerint – csak kettő lakolt az életével: az Antonescu fivérek.

A “Duna Konföderáció”-terv elítéltjeinek egyike Pietsch Miklós, aki Aradiak című önéletrajzi könyvével mutatkozott be mint szépíró. Bogáncsszedők című kisregényének tartalmára pontosan utal az alcím: Ház a Kárpátokban… 1956… Dunaszigeti lágerek. Regény a romániai kényszermunkára ítéltek emlékére. Az eredetiben németül írott művet a szerző témához illő, hatásos festményei illusztrálják. A Bogáncsszedők az ún. erdélyi úri középosztály szétverésének, megnyomorításának krónikája egy gyermek, serdülő ifjú, majd egyetemi hallgató szemével. A középosztály képviselője egy német–magyar származású közép-európai polgár, akinek szerényebb birtoka és kastélya is van Hunyad megyében, s igyekszik korszerűen gazdálkodni. Számításait a két világháború közötti Romániában megtalálja, ráadásul anélkül, hogy magyarországi kapcsolódásait, kötődését meg kellene szakítania. Az 1945 után kisemmizett, Aradon meghúzódó család osztozik a nép átlagnyomorúságában, de helyzetét súlyosbítja a ráütött osztálybillog és a nemzetiségi megbélyegzettség. A fiúnak keményen meg kell küzdenie az érettségizés lehetőségéért, még keményebben az egyetemi felvételért. Mire élete rendes kerékvágásba kerülne, kirobban a magyar forradalom, majd a remények elültével bekövetkezik a megtorlási hullám, amely Pietsch Miklóst is magával sodorja. Hogy nem lett Benkő Levente könyvének szereplője, az annak köszönhető, hogy az erdélyi németség hetvenes–nyolcvanas évekbeli “végkiárusítását” kihasználva el tudta hagyni Romániát, s letelepedhetett Németországban. Bizonyára még mindig Zöldmikulásként vagy Pietsch Miklósként álmodik Fehérpatakról, Aradról, Kolozsvárról. A személyesen átélt megtorlásról, a Szoboszlay-ügyről már német íróként, Nicolaus Pietschként szól. Rövid, zaklatott mondatokból összeálló kisregénye Tadeusz Borowskinak az auschwitzi mindennapokat megidéző Kővilágára emlékeztet.

Benkő Levente “nagy utazásának” áldozatai maguk is nemegyszer szólnak úgy – elsősorban a minden képzeletet felülmúlóan kegyetlen jilavai börtönről és a Duna-deltai haláltáborokról – meghurcoltatásuk és kínzatásuk romániai színteréről, mint Auschwitzről. Részben azért, mert minden börtönigazgató azzal az SS-táborparancsnokok fenyegető szavaira emlékeztető fordulattal “üdvözölte” őket, hogy az általa irányított intézményből nem kerülnek ki élve… A börtönparancsok elvtársak a nácikra jellemző átéléssel és meggyőződéssel beszéltek a hazaárulók likvidálásának szükségességéről. Fenyegetésüket nemegyszer beváltották. Kegyetlenkedéseiknek sokan estek áldozatul.

Benkő Levenete rendhagyó interjúkötetéből megtudhatjuk, hogy Lay Imrét és társait hogyan tartóztatták le, hallgatták ki, ítélték el és tartották börtönben. A fiatalok, a szinte még gyermekek sorsát megismerve egy hasonló eseménysor juthat eszünkbe, amely azonban máshol és máskor zajlott le: százhetvenöt évvel korábban, 1823-ban Litvániában. Erről a világirodalom egyik legnagyobb költője, Adam Mickiewicz, ki az eseményekben főszerepet játszott, tanúskodik.

Ősök című drámájának III. részében Adam Mickiewicz – a mottó szerint – diáktársainak kívánt emléket állítani. Azt a megtörtént eseményt dolgozta fel, amelynek során egy önképzőköri szövetkezés “leleplezésében” Litvánia teljhatalmú cári helytartója, Novoszilcov szenátor ürügyet talál ahhoz, hogy az Orosz Birodalomban, különösen az annak határai között autonómiát élvező Lengyel Királyságban élő lengyelség nemzeti, kulturális, politikai önállóságának minden formája ellen támadást indítson. A Báthory István alapította Vilnai Egyetem diákjait, részben végzettjeit is, 1823-ban tömegesen tartóztatták le, majd ítélték száműzetésre. Rosszabbul jártak a vilnai események hírére megmozdult litvániai lengyel középiskolák diákjai, akiket bírósági színjáték nélkül százával hurcoltak Szibériába. Milyen kísértetiesen hasonló az 1956-os magyarországi forradalmat követő kádárista terrorhullám nyomán letartóztatott és két számjegyű évekkel mérhető börtönre ítélt erdélyi magyar (és nem magyar) diákok (és felnőttek), valamint a hajdani litvániai lengyel mártírok sorsa!

A két terrorakció ürügyei és céljai között is sok a hasonlóság. Az 1815-ös bécsi kongreszszus széles körű jogokat biztosított az Orosz Birodalom lengyel alattvalóinak, mi több, az 1795-ben végleg felosztott lengyel–litván állam egy részén önálló alkotmánnyal rendelkező Lengyel Királyság is alakult, és I. Sándor cár (majd több évig tartó huzavona után I. Miklós is) lengyel királlyá koronáztatta magát. Liberális lengyel alkotmány, parlament, önálló iskolahálózat, hivatali rendszer, lengyel hadsereg – mindez elfogadhatatlan volt a pétervári udvar befolyásos reakciós köreinek, amelyek az 1815-ben a Napóleon mellett mindvégig kitartó lengyelek megnyerésére tett engedmények felszámolására törekedtek.

A történeti irodalomból ismeretesek azok az erdélyi magyar baloldaliak által táplált remények, amelyek a magyarság romániai létére, jövőjére vonatkoztak. A kolozsvári magyar egyetem, a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészeti kar megalakulása, a Moldvában első ízben szervezett magyar iskolák 1945 után az optimistábbakban még a konstancai magyar tengerészeti akadémia vízióját is fellobbantották. Persze e remények éveiben is érték sérelmek az erdélyi magyarságot, de arra rá lehetett fogni, hogy az “osztályalapon”, nem pedig nemzetiségi hovatartozás miatt történt.

1956-os magatartásáért a Szovjetunió azzal jutalmazta Romániát, hogy megszálló csapatait kivonta onnan, miközben Magyarországon sokkal nagyobb haderővel rendezkedett be, mint amilyent 1955 előtt – az ausztriai szovjet zóna és a Szovjetunió közötti összeköttetés fenntartása indokával – határai között tartott, tarthatott.

A Kádár nevével fémjelzett megtorlás Magyarországon 1956 decemberében vette kezdetét. Gheorghiu Dej keretlegényei az októberi vihar elülte után nem sújtottak le rögtön azokra, akiket – mint később kiderült – a magyar forradalom iránt kinyilvánított (vagy leplezett) rokonszenvük alapján akkurátusan lajstromba vettek. Az elképesztő méretű romániai letartóztatási hullám megindulásának, majd felerősödésének három sajátos transzformátora volt. A kádári megtorlás kegyetlensége, amely egyrészt a hazai magyarság tiltakozó megnyilvánulását lehetetlenné tette, minden másról elterelte a világközvélemény figyelmét. Másodikként említhetjük, hogy különös módon a szovjet csapatok kivonása tette lehetővé a román kommunista hatalom számára a nemzeti kisebbségek elleni korlátlan, gátlástalan fellépést. S végül nem elhanyagolható Kádár János 1958-as romániai útjának, marosvásárhelyi beszédének hatása sem, amely végkövetkezményében mintegy szentesítette az erdélyi magyarság lelki, fizikai megtörésének román kommunista politikáját. Ennek természetes részét képezte a bebörtönzés és a magyar iskolák, intézmények gyors ütemű felszámolása. Marosvásárhelyi beszédével Kádár János e folyamat fölött mintegy internacionalista védnökséget vállalt. Ezt nem mentheti az sem, hogy a szocialista helytartók későbbi csoportképein Kádár tüntetően elhúzódik Nicolae Ceau‰escutól. A lényeg az, hogy – Puskás Attila szavait idézve Benkő Levente könyvéből – “Kádár a magyarországi megtorlást levezényelte, a romániait másra bízta…”.

A kádárista koncepciós perek jellegzetessége, hogy valós, de lényegtelen elemeket tartalmaztak. Kiagyalóik ezekkel mint gigantikus tartóoszlopokkal támasztják alá célirányos hazugságaikat. Kádár vérbírái az ismertebb személyek esetében ügyeltek rá, hogy halálos puzzle-játékuk elemei valamiképpen egymáshoz illeszthetők legyenek, s belőlük hibátlanul rajzolódhassék ki az akasztófa vagy az életfogytiglan tartó börtön.

Az 1956 utáni romániai perek ítéleteikben követték a kádári könyörtelenséget, de az ítélethozatal körüli színjátékban nem ügyeltek különösebben a látszatra. Az “ezredesi rangra emelt csizmadia”, Macskási Pál bíró méltó társa volt Vidának és Tucseknek. Vorzsák János, akit 1959-ben tartóztattak le ama tizenegy csíkszeredai diák egyikeként, akik versben fejezték ki a rendszerre nézve nem túlságosan hízelgő életérzésüket, majd ítélt a marosvásárhelyi katonai törvényszék súlyos börtönbüntetésre, a bírósági komédiáról így vall Benkő Levente riportkötetében: “Macskási Pál ítélkezett rengeteg ember felett. A Puskás Attila ügyvédje, feltételezem, rokona volt Attilának vagy ismerőse, nos, ez a bátrabb ember tényleg védőbeszédet mert mondani. De már a beszédének az elején üvölteni kezdett Macskási: »Mindjárt odaültetem a vádlottak közé!, hogy mer maga ilyeneket mondani?!« Ebből jó nagy kalamajka lett, s egyszerűen nem engedték beszélni az Attilát védő ügyvédet. A többi ügyvéd nyomban elmondta vádbeszédét ellenünk… Következett a vádat képviselő ügyész. Észrevettük, hogy érdekes módon az ügyész nem pont úgy beszél, mint ahogy a szekusok a vádat előterjesztették. Azt mondta, hogy az, amivel minket vádolnak, tulajdonképpen nem illeszkedik bele a hazaárulás súlyos vádpontjaiba, hanem csak a lázítás paragrafusaiba. (…) A lázítás sokkal enyhébb volt, mint a hazaárulás, ami halálbüntetést, huszonöt évet, életfogytiglant vont maga után. Tehát végül is én arra következtettem, hogy minket az ügyész megvédett, s az ügyvédek vádoltak. A szerepek megcserélődtek…” A kötet más részében utalás történik arra, hogy a vád minősítése, amely kiiktatta halálos ítélet kiszabhatóságának lehetőségét, Moszkva utasítására változott meg.

A romániai perek célját Vorzsák kihallgatótisztje, egy Fábián nevű, századosi rangban lévő “intelligens róka” foglalta össze a kihallgatások során: “… elmondtam neki, hogy végül is mi semmit sem csináltunk, márpedig ha valaki valamit nem tett, de esetleg csak tenni akart, azért nem tudom, hogy el lehet-e ítélni – makacskodott Vorzsák, amire kihallgató tisztje így válaszolt: Hát nem is azért ítélünk el titeket, mert tettetek valamit, hanem azért, hogy a többiek féljenek, nehogy olyasmit csináljanak, mint ami Magyarországon történt.” Másoknak a tárgyalás után mondták ugyanezt: “Taknyos kölykei, tulajdonképpen azért, mert ti létrehoztatok egy szervezetet, és verseket szavaltatok, egy nyaklevest kellene kapjatok, és hazamenjetek, de meg kell ijeszteni a kint levőket…”

1959-ben persze már túlzás lett volna Romániában attól tartani, hogy olyan robbanás következik be, mint 1956-ban Magyarországon. Itt a cél a társadalom megtörése volt, amely a kisebbség esetében a nemzeti, nemzetiségi öntudatának megsemmisítését is jelentette. A Romániában is újra erőre kapott téeszesítés független anyagi bázisának utolsó részétől fosztotta meg a magyarságot.

A magyar október persze Romániát is megrengette, és nemcsak a magyar nemzetiséget, hanem a románság egy részét is, amelynek bátor képviselői közül szintén sokan kerültek börtönbe. Az 1989. decemberi események tudatában nem meglepő, hogy a legnagyobb rokonszenv-megnyilvánulás a románok részéről Temesváron, a temesvári egyetemen történt. Szerepe lehetett ebben a Bánság sajátos polgári fejlettségi szintjének, s annak is, hogy október 24-én Temesvár térségéből indult el a szovjet 33. gépesített gárdahadosztály Budapestre.

Benkő Levente könyvében megszólal a temesvári egyetem hajdani hallgatója, Aurel Baghiu is, aki börtönviseltként elmondja, hogy “több ezer társával együtt szolidarizált a magyar forradalommal és szabadságharccal”. Megmozdulásuk nyomán 1956 őszén több mint háromezer egyetemistát tartóztattak le negyvennyolc óra leforgása alatt.

Adam Willman lengyel nagykövet 1958. június 14-én W©adys©aw Gomu©ka első titkárnak küldött rejtjelezett táviratából tudjuk, hogy Kádár a szocialista tábor megbízhatóbb nagyköveteit (Willman nem tartozott közéjük, a magyar pártvezetőtől kapott hírt az NDK nagykövete közölte vele) arról tájékoztatta, hogy Nagy Imrét és társait másnap halálra fogják ítélni, s rá egy napra ki fogják végezni. Ítéletük borítékolva volt, ahogy Benkő Levente könyvének szereplőié is. Ugyanazon a napon, amikor Kádár a Walter Ulbrichtot megnyugtatandó hírt az NDK nagykövetének továbbítására bízta, a szamosújvári börtönben lázadás tört ki az 1956 miatt bebörtönzöttek között. A lázadás elsődlegesen az embertelen körülmények miatt robbant ki. Vagy a legmagárahagyottabbak megérezték volna, hogy van még tőlük is árvább, kiszolgáltatottabb ember: Nagy Imre?

A lázadást iszonyatos kegyetlenséggel fojtották el és torolták meg: “Nemsokára az őrök celláról cellára jártak, s akiről úgy gondolták, hogy benne volt a lázadásban, vagy kiabált, azt kivitték. A szekusok cellánkba értek. Velük volt Tudoran, a börtön aligazgatója, aki kezében egy faragatlan asztallábat tartott, amelyikből egy nagy százas szög állt ki. Véres volt már a szeg is, az asztalláb is. Amikor berontottak, ránk förmedtek: Ki dobta ki a zsalut?! Annyira fel voltak bőszülve, hogy nem látták, hogy az a helyén van. A cellafőnök jelentette, hogy mi nem dobtuk le, ott van. Cine e Studentul? (Ki az Egyetemista?), kérdezte Tudoran. Mert a börtönőr informálta, hogy engem meglátott, amint az ablakhoz felkapaszkodtam… Jelentkeztem: én vagyok. Takarodj ki, te disznó, bandita! – ordította Tudoran. Kidobtak a folyosóra, ahol szekus szekus mellett állt, sorfalat alkottak kétoldalt. Közöttük kellett elmenni, de hát azok puskatussal agyba-főbe vertek. Valahogyan eljutottam a lépcsőig. Ott aztán egy őrmester megfogta a kezemet, úgy vélem, azért, hogy ne üssenek, s elindultunk le a földszintre. De már menet közben hallottam a lentről jövő nagy-nagy jajgatást, sírást. Leértünk az első emeletre, ahol a börtön felcsere, egy tipikus gyilkos, vad mészáros intézkedett. Egy négyszögű vaságylábbal úgy aprította a keze közé kerülteket, mint egy mészáros az állatokat a vágóhídon. Amikor meglátott, ráordított az őrmesterre románul: Add csak ide azt a banditát! Egyszerűen kirángatott az őrmester kezéből, s ahogy csak bírta, vert, ahol ért. Fejemből, a karjaimból ömlött a vér, tépett ruhám úgy szakadt, mint a papír, s cafatokban lógott rajtam. Ahová ütött, ott a ruha szakadt, s a vér fröcscsent. Úgy elverte a hátamat, hogy szotyogott le rólam a ruha. Én már éreztem, hogy esem össze, már nem volt erőm, a végén a nagy mocskos, véres csizmájával olyant rúgott belém, a hasamba, itt lent, hogy összeestem…” – vall a megtorlásról Szilágyi Árpád, akinek az volt a bűne, hogy, mint a Bolyai Egyetem negyedéves földrajz–földtan szakos hallgatója tiltakozott a Román Kommunista Párt által a magyar forradalmárokat banditáknak, kizsákmányoló és fasiszta bérenceknek tituláló távirat megfogalmazása ellen.

A szamosújvári börtönlázadás megtorlása akkor történt, amikor Nagy Imrének, Gimes Miklósnak és Maléter Pálnak a bitót ácsolták…

Megmagyarázhatatlan, hogy az utóbbi években minden emberi gesztus és nyomorúság láttán könnybe lábad a szemem. A korral jár – próbálom megfejteni a talányt ötvenedik életévem betöltése után. Benkő Levente könyvének elolvastával tudatosult bennem, hogy Lay Imrét, Oláh Jánost, Bede Istvánt, Erzse Imrét, Vincze Jánost, Pietsch Miklóst, Jancsó Csabát, Venczel Józsefet, Csiha Kálmánt, Pop Nicolaet, Hans Falkot és a többi százakat, ezreket és tízezreket siratom. Értük sírok a krisztusi emberöltő csöndje után.