Nagy Gábor

Oravecz Péter: Sehova tanúja

TEVAN, 1998

Második verseskötet esetében kínálkozhat a kérdés: mit valósított meg a költő az első kötet által ígért lehetőségekből, illetve nyitott-e a maga számára újabb fejezeteket? Oravecz Péter Sehova tanúja című könyvét olvasva azonban kevésbé fontosnak tűnik ez. A biografikus tény, hogy egy fiatal költő pályakezdésének vagyunk tanúi, másodlagossá válik. Oravecz Péter máris kész költő. Vagy inkább (a készenléthez még egy kis időt hagyva): költő – és kész.

Mert azt még – szerencsére – nem döntötte el, hogy ilyen költő lesz vagy olyan. Oravecz Péter feltűnően sokféle hangon tud szólni, s ettől függetlenül is feltűnően sokféle hangon tud nem-Oravecz Péter lenni. Csak a bőréből kibújni nem tud: ez a sokféle hang mindig fiatal és üde. Kamaszosan vagány, vágánsan hetyke; meglepetésre visszatartott és izgalomra kihegyezett. Néha megbicsaklik ugyan, olykor nem tudja kordában tartani a képzelet különböző irányú késztetéseit, az összbenyomást azonban kevéssé zavarják az ebből származó aránytalanságok.

Már a cím is a meglepetés és izgalom “programját” hirdeti fennhangon. Különösen alkalmassá teszi a könyvet metróban olvasni, az utastársak őszinte döbbenetére; de “ördögűzésre” is használható, címlapját a sétánkat megzavaró “szektáns” arcába tartva. Sehova tanúja: visszavonás és ígéret, már a sorrenddel is arcul csapva a megszokás bambáit. Kifordítás-kigúnyolás és a tanúságtétel szolgálata: az ellentétes irányba ható erők alkotta cím magában hordozza az Oravecz Péter-líra egyik legfőbb jellemzőjét, a dinamizmust. Figyeljük meg, a gondolat milyen nekilódulásaival-megtorpanásaival vágtat át évszázadokon a címadó vers e szakasza: “Múzsám, ki korábban vörös hajú / preraffaelita tündér volt, / és furcsa múlt századi kosztümökben rótta / a könyvtárszobákat (álmodozó tekintet, / Petőfi Összes), most a világmegváltó / eszméken jót mulat, s leginkább / miniszoknyában virít valamelyik utcasarkon.” A köznapi szótörmelékeken légiesen suhan végig (tehát: megújul) a “közhelyes” allegória. Másutt váratlanul metafora villan fel a leghanyagabbul odavetett sorok végén, mint ars poeticájában, amikor a “sűríteni vagy egyszerűsíteni” dilemmájára ezzel a kérdéssel válaszol: “De sűrítmény-e kezünkben / a gondosan lepucolt szertári koponya?”

A köznyelvies-kopott, prózaian kullogó részletek és a váratlanul felfénylő, nagy távolságokon átszáguldó metaforák vegyítésének technikáját, a regiszterek e sajátos keverését bizonyosan Orbán Ottótól tanulhatta. Olykor egyetlen szó, egy lendületes igei metafora áramlik át a “prózai” gondolaton: “Emlékszel? Novemberben a Gellérthegy tövénél / még piros vadszőlő patakzott” (Téli képeslap Szentmártoni Jánosnak). Olykor a metafora érzékletessége, egyszersmind agresszivitása kelt feszültséget: “Mit írjak neked Allen most egy külvárosi játszótér padsorán együtt ébredek a nappal s szemhéjam duzzadt gyümölcshúsát egy frissen köszörült fénysugárral felnyitom” (Ellen-Ginsberg-sirató). Máskor a metaforák valóságos tűzijátéka kápráztatja el – rosszabb esetben hozza zavarba – az olvasót: “narancs bogyókat teremnek fürtökben az ágak: / tüskebozótok máglyarakásain az ősz jelzőtüzei lobognak”. S tudja már azt is, egyetlen aforisztikus metafora miként képes felröppenteni a “legkisebb” verset: “Költészet – madártan? / Rebbenésnyi vihar / minden szárnycsapásban.” (Válasz)

Többnyire izgalmasan vegyíti az alant járó prózát a lírával. A Nem úgy mint eddig már címével is ironikusan szűkre szabja a távlatot, különösen hogy a Weöres-utalás révén (“állunk az ablak négyszögében”) a szövegek panorámájára nyitott intertextuális ablakot rögtön be is csukja: “de nem úgy mint eddig / ez nem a romantikus távolba révedés / és nem a szeretkezés / utáni cigaretta”; e vers hajnali felkelése “citromos tea / csak könyöklés / állapot csupán”, amely épp a mindennapi konyhai tevékenység ironikusan kiemelt köznapiságával kap szorongatóan végtelen tágasságot: “egyszerű folyadékhiány volt / a problémát megoldottuk / és ezzel minden folytatódik / úgy ahogy –”.

Van olyan verse is, ami kifejezetten a csattanóra, a zárlat néha kissé erőszakos leütésére épül, mint az Idillek, szociofotók-ciklus darabjai. Néha túl Orbán Ottó-s a gesztus, mint a Ciceróban, néha novellisztikus, mint a – címében viszont remeklő! – Moszkva téri Buddhában. Ahol a csattanóról lemond, mint a meg-megcsillanó Zuglói cserepekben vagy a lidérces ellenidillben, a Karácsonyi biztatóban, ott exponálja maradandóan emlékezetünkbe a képet.

Mintha a szerepjátszás és imitálás hajlamát is Orbán Ottótól “örökölte” volna. Számtalan maszkot-hangot próbál ki, külön ciklust szentelve egy hermafrodita Psychének és (egy) merengő-szöszölő, gondolatokkal-szavakkal szöszmötölő Weöresnek. A Füstölőt Weöres is megirigyelné, s rácsodálkozna a kamasz Psyché hangjára is, vajon mitől mutál. Meglehet, egyszer majd külön ciklust (könyvet?) alkotnak a Balassi-versek, Oravecz talán legsikeresebb imitációi. A különböző hangok-stílusok ügyes adagolása teszi, hogy ott sem érezni zavart, “Melyben női énem Psychének képzeli magát s Balassi hangján énekel magányos férfi énem legnagyobb örömére” – kacsint az olvasóra egy verscím.

Oravecz Péter nem válogatós a hagyomány bekebelezésekor. Kosztolányi, József Attila és Nagy László éppúgy mintája e szövegszőttesnek, mint Chopin zenéje, Schiele festményei vagy éppen Vargas Llosa Schiele-imádójának, Fonchitónak ömlengései. Némelyik versben (Örök téma, Történés után) az Újhold is “felfénylik”, bár kissé sápadt fényben; e tárgykörből legjobb a Dalszöveg, amely a Nemes Nagy-i parancsot – “Tanulni kell a fákat” – a különböző esztétikai minőségek vegyítésével ironizálja és re-aktualizálja egyszerre: “tanulni kell a boldogságot / tanulni az árokban lapuló fényeket / örömtüzet és főnix-tollú lángot / tanulni kell a lebőgött szemfestékeket”.

A forma hagyományát is változatosan – bár olykor kissé hanyagul – kezeli: az antik metrumtól az akrosztichonos Balassi-strófán át a prózakölteményig terjed a skála. Leggyakrabban mégis a változó sorszámú szakaszok változó szótagszámú, időmértékes ritmusemlékeket lebegtető Füst Milán-os, Orbán Ottó-s formátlanságában leli meg a formát. A hétköznapi és groteszk, fenséges és abszurd váltakozása, egymásra montírozása adja e versek mélyebb ritmusát. Mozdulatlanság és örökös nyugtalanság, hallgatás és felkiáltás, sírás és nevetés feszültsége lüktet a sorok közt.

A válogatás túl bőkezű, kissé nagyobb szigorúság előnyére vált volna a kötetkompozíciónak. A képzelet gyeplőtlen vágtatása, az egymásra kopírozott, olykor egymást kioltó metaforák nem mindig alkotnak szerves egészet. A “Hagymahéjként egymáshoz tapadó széksorok, bennük értetlen arcfüzérek”-ről nem biztos, hogy elhiszi az olvasó, hogy “képzelt szárítókötélen függnek: / szájzáras ruhacsipeszek” (Monet a katedrán). Mindezért kárpótol azonban (s ennek nem mond ellent a szerepversek nagy száma sem) a hiteles, az igazi személyesség kivívása. Az a karakteres költői én, amely ugyan a versek korántsem egyenletes közegében feloldódik valamelyest, mégis képes összefogni a hangulatok-képek ellentétes pólusait. Személyes jegye a mesterkéletlenség, természetesség, amely a költői én szenvedélyes és olykor szédítő táncát a rögtönzés (lehet, csalóka) fényével vonja be. Mily bensőségesen gyengéd tud lenni egy Pillanatban: “Mikor alvó testemen gurulnak végig / leheleted páragyöngyei, / suttogó szavaiddal szobám újra megtelik.” S mily leplezetlenül érdes egy másikban (Ellen-Ginsberg-sirató): “ásítozó féljózanok vonulnak át a parkon hugyos gatyában nyikorgó kiskocsit tolva maguk előtt mennek a felhúzott redőny irányába hogy visszaváltsák elcseszett életük”. Elegánsan hanyagul, “lazán” is mesterkéletlenül tud szólni, mint a Vallomásban; nem lehet kételkedni őszinteségében, amikor kijelenti: “Eddig sokan vállalták a sírást, / én most irdatlan erekciómat vállalom”, noha palástolni próbálja (ön)ironikus lábjegyzetekkel és a folytatással őszinteségét: “Jelszó: eredetiség. Pátosz? Az minek, / még kinő a szárny a vállamon.” Az irónia mögött azonban szemérem, félszeg komolyság rejtőzik. A “kedvenc témák” szélsősége között (“szex”, illetve “csodás teóriák a túlvilági fényre”) egy rendkívüli gazdagságú személyiség tesz kísérletet a világ, világa legkülönbözőbb szegleteinek, színpadainak és zugainak meghódítására, meg-megismerve a részvét és fájdalom, harag és lemondás, öröm és félelem érzéseit. Most már vele s e nyugtalan izzású kötettel is robogunk tovább a “végeláthatatlan, századvégi alagútba” (Rumba improvisada).