Németh G. Béla

Németh G. Béla

A Társadalmi Szemle (1946–48)

1. Sajátos helyzetbe jut az, aki az 1946-ban Budapesten újraindult Társadalmi Szemle történetét, történetének első éveit kívánja megjeleníteni s jellemezni. A havonta kibocsátott vaskos folyóirat a Magyar Kommunista Párt társadalom- és gazdaságelméleti politikai fóruma, szemléje. Ahhoz képest, hogy ez a párt az első pillanattól a hatalom gyors menetű, teljes és kizárólagos birtoklását igényelte, s tartotta föladatának és jogának, viszonylag későn indult. A lap szervezőgárdájának nagyobb része – eltekintve néhány élvonalbeli politikai szerepvivőtől, mint Révai József vagy Gerő Ernő, s ideológiai szakírótól, mint Lukács György vagy Molnár Erik, s egy-két buzgón igyekvő fiatal irodalmártól, mint Király István vagy Szigeti József –, a nevek többsége a mai fiatal és középnemzedékek számára legalább annyira feledésbe merült, mint mondjuk az 1890-es évekbeli periodikák szerzőinek nevei.

Még akik akkor huszonéves, friss érdeklődésű egyetemisták voltunk, mi is alig tudjuk a nevek jelentős részét agnoszkálni, ki volt, mi volt: Fenyő Béla, Zöld Sándor, Betlen Oszkár, Róna Irén, Kerékgyártó Elemér, Bolgár Elek, Zala Ferenc, Szántó Rezső, Berei Andor – hogy csak az állandó szerzők közül idézzünk neveket. Az ugyan érződik, hogy jelentős részben frissen “csinált”, néhány éves vagy évtizedes nevek, melyek a hazai névkincs történeti anyagába nehezen helyezhetők el, például Róna, Zala, Fenyő, Zöld, Rudas stb. S akikre emlékszünk is, ironikus “sírversezettel” vagy viszolygó arcrándulással tesszük, mint Fogarasi Bélára vagy Rudas Lászlóra, s a lapban folyvást teljes létszámban jelen lévő Mód családra: Aladárra, Aladárnéra, Irénre, Péterre.

Ám nem ez az igazi nehézsége a föltárásnak és jellemzésnek, hanem inkább az, hogy évről évre növekszik az érdektelenség a lap által képviselt eszmeiség iránt.

2. Mert mi is volt tulajdonképpen, kivált első másfél esztendejében, a Társadalmi Szemle? Fölháborodást válthat ki, ha egyenes szóval kimondjuk: a szovjet párt – ha ugyan párt volt az, a demokrácia klasszikus értelmében – kihelyezett, beszegődtetett, fölfogadott helyi tagozata.

Erős ez a szó? Hiszen nem is orosz, hanem szovjet használatú és értelmezésű tanokat kívánt a hazai helyzetre applikálni. Arról most ne szóljunk – nem is lehet itt feladat –, hogy önmaguk tisztaságában is mi volna e tanok valóság- és intellektuális értéke. Ne azért, mert e tanok szinte minden, a jövendőre vonatkozó tézise teljesületlen vagy téves jóslatú maradt, keletkezésük nyugati földabroszán is, holott elsődlegesen ott jósolták kiformálóik megvalósulni őket. Hanem azért, mert e tanok szovjet-orosz áttételben is, már akkor is, már ott is tökéletesen csődöt mondtak. Márpedig a lap alapérvelése, igen kevés kivétellel, e tanok mellett elsősorban nem eredeti szülőik szövegeinek jegyében történt, hanem szovjetföldi gyönyörű és hallatlan történeti jelentőségű és csodás tökéletességű gyakorlati megvalósulásaikkal s ottani szellemi-elméleti továbbfejlesztésükkel. Még a szorosabban vett filozófiai kérdéseket illetően is, mint aminők például az ismeretelmélet, még Lukács Györgyöt sem kivéve, a nyugati filozófusokat (legyenek azok jelenkoriak vagy korábbiak) ismeretelméleti “tévedéseik következtében” (például Heisenbergéit, amelyeket az fizikai kutatásai folyamán alakított ki) Lenin és Sztálin ily tárgyú tanaihoz utasítják, mint amelyek e tévedéseket föloldották. Vagy utaljunk arra, hogy a Marr-féle gyermeteg ostobaságot a lap mint a nyelvtudomány igaz, új útját, megváltó teóriáját mutatja be. Vagy arra, hogy Titóról szép számmal közöl dicsőítő cikket, s magától Titótól jó néhány elméletit is. Hogy aztán egy csapásra, egyetlen kézintésre fölfedezze – persze a szovjetektől “függetlenül” – “gazságát”, “árulását”. Avagy arra, mily szerepet játszott a szovjet pörök mintájára a Kisgazda Párt s a polgári pártok szétverésében, Kovács Béla elhurcolásában, Nagy Ferenc lemondásra kényszerítő zsarolásában s oly sok emigráció iniciálásában a lap, Varga Bélától Márai Sándoron át Szabó Zoltánig.

3. Mindez nem független ugyan az irodalom ügyétől sem; de elsősorban a szorosabban vett társadalom- s politikatörténet területe. S számunkra most és itt az irodalomnak a lapban való megjelenése és kezelése a tárgy. Igaz, ez időszakban (1946–48) az irodalomnak, kivált az első évfolyamban, kevés hely és figyelem jutott. Elméletileg mindenesetre több, mint kritikai gyakorlatban. Nem utolsósorban Lukács György némely esztétikai írásának közlése, illetve újraközlése révén.

Különösen fontos, nem is csak a Rákosi-időkre, hanem a teljes, ún. “szocialista” korszakra Lukács Györgynek Irodalom és demokrácia című, az 1946-os márciusi számban közzétett, tizenegy lapos, sűrűn szedett tanulmánya. Ez nemcsak a teljes Rákosi-korszaknak, de a Kádár-félének is, sőt a magukat ma már szalonképesebb nevezettel kínáló adorátoroknak és adoratrixeknek is – ha enyhébben is – meghatározta (s meghatározza) a ’48-tól, illetve a kiegyezéstől számított hazai irodalom társadalmi funkciójának, esztétikai jellegének és értékének művelődéstörténeti szerepének milyenségét.

4. A legbuzgóbb s tán a legeszesebben taktikus prozelita Király István volt. Szinte szerencsétlenül rövid élete végéig ezt tartotta históriai alapozásnak, s amennyiben eltért tőle – amidőn a kötelékek lazábbak lettek –, népi idolját, Németh Lászlót is igyekezett, legalább részben, beépíteni e felfogás rendjébe.

Lukács, aki mindig is elsősorban a regénnyel ügyködött (lévén a nem direkt politikai lírára – legyünk engedékenyek – csökkent hallású), itt még nem gyalázza nyíltan Keményt, csak azt véli jogosnak megállapítani, hogy Keménynek a történések társadalmi okaihoz, gyökérzetéhez nem volt kellő érzéke, s a nemesi-birtokosi nemzeti egység érdekében ilyenre nem is akart szert tenni. Meglepő módon, Eötvöst mindössze egyszer említve, Mikszáthot állítja a ’48 utáni kor középpontjába. Megállapítja, hogy Balzac volt a korszak igazi nagy írója az európai literatúra egészében, s Mikszáth, bármily erős iróniával kezelte is korát, nem tudott az anekdotikus irónián s a részletábrázolás realitásán a “balzaci teljességig” eljutni.

Szerinte majd csak Ady és Móricz tudja ezt megtenni. Jobban az előbbi, mint az utóbbi. Az utóbbiban, minden kiválósága ellenére, maradt provincializmus s bizonyos parasztkultusz is. Ekkor még a háború utáni idő legjobb realistájának Illyést tartja, bár – egyelőre csak zárójelben – már leírja a hírhedt és kötelező “fővonal” mibenlétét, igaz, most még a “Petőfi–Ady–Móricz-féle” fejlődéssor mindenekelőtt való hangsúlyozásával. (József Attila ekkor még a Moszkvából érkezettek szemében legalábbis kétséges, gyanús.)

Konkrét, akkor keletkezett művekről alig esik szó a lapban. S határozottan elutasított vagy pártfogolt irányzatokról az irodalomkritikát illetően nemigen beszélhetünk. Nagypál István (Schöpflin György) kritikája szinte kivételnek számít Márai háborús naplójáról. S kivételnek abban is, hogy az íróról az őt megillető hangnemben szól. A társadalomtudományos és politikai művek ugyanis rendszerint vagy szuperlatívuszos magasztalásban részesülnek – legyen szó Lenin, Sztálin, Lukács, Luxemburg vagy szovjet szerzők, például Zsdanov könyveiről –, vagy erős, kioktató elmarasztalásban, kivált a szociáldemokraták, a népiesek, főképp pedig a nyugati filozófiák, szociológiák híveiről s követőikről szólván. Schöpflin, aki ifjúkorában kommunista volt, stockholmi követ lesz, ám egy esztendő múltán fölismeri a rendszer természetét, és sürgősen Londonba emigrál.

5. Művelődéspolitikában azonban, kivált Király István, alaposan kitesz magáért. Nem lehet mást mondani, mint azt, hogy szemérmet nem ismerve – Klebelsberget például úgy idézi, mintha a tőle vett szövegnek egyenes cikkbeli folytatása volna a Hómantól kölcsönzött részlet. Ő, aki később majd Németh László “bonyolult” szövegeit és – mondjuk így – furcsa elméleteit népszerűsíti, azt állítja: “a fasizmusnak ezt a tudálékoskodó terminológiával elklébergesített magvát Bethlentől kezdve Gömbösig magáévá tette a magyar uralkodó osztály”. S hallatlan arcátlansággal egyenesen Sztójayhoz s Szálasihoz futtatja ki Klebelsberg művelődéspolitikájának céljait (1946. 184–286. l.). Holott Klebelsberg az idézett szövegekben is arról szól, amiről ma az ún. baloldal és ún. jobboldal egyaránt szónokol: európaian, nyugat-európaian művelt középrétegek nélkül sem a gazdaságban, sem a politikában nem állhat meg az ország. Rómából, az analfabetizáltságtól éppenséggel nem ment Itáliából Klebelsberg az iskolázás széles körű nemzeti fontosságát és módszerét, s nem a fasizmus tanait hozta magával. A szerencsétlen hangzatú “neonacionalizmuson” pedig az ország korszerű nemzeti művelődését értette, semmivel sem nacionalistábban, sovinisztábban, mint a népiek többsége s bármely szomszédunk a magáét, vagy akár és különösen a sztálini birodalom az oroszét.

De nemcsak Klebelsberg, hanem Király egykori tanára – az a Keresztury, aki a háború alatt e végzős növendékét úgy jellemezte: “vonzódik a német újpogánysághoz” – sem jár jobban, holott nyilván Király is tudta, hogy a népiek princepsze, Illyés beszélte rá a kultusztárca vállalására.

6. A folyóirat ebből a jórészt pártügyi belterjességéből a szovjet ideológiai fölzárkózás nyomán 1947-es nyári számával lép ki. Ha eddig a pártszervezés, a pártmagatartás, a szovjet tanokhoz és módszerekhez való viszonyulás havonta megjelenő iskolai kátéja volt a lap – most hirtelen az egész ország tanítómestereként mutatja magát. Igaz, az irodalom, kivált a kritika, nagyrészt továbbra is apróbetűsen, a zárólapokra szorult ügy marad. De a művelődés, az iskolaügy, a történetmagyarázat immár, ha nem is kerül az élre, megkapja a kellő figyelmet: hoszszabb tanulmányok, cikkek, polemikus írások foglalkoznak vele – kivált az 1947-es, jogtalanul előrehozott, rendkívüli módon kiírt, kierőszakolt, ún. kékcédulás választások táján és “sikere” után.

Hogyha áttekintjük a ’47-es év eseményeit, aligha lehet tagadni, hogy azok a történések, amelyek az év végére a hatalmat a Kommunista Párt kezébe játszották át, mögöttük a szovjet megszállókkal, igen jól meg voltak tervezve, mégpedig a sorrend tekintetében is. Nagy Ferenc országon kívül rekesztése, Kovács Béla Szovjetbe való elhurcolása, Varga Béla emigrációba kényszerítése egyrészt; másrészt a tehetségtelen, szervilis vidéki ügyvéd Dinnyés s az idült alkoholista Dobi kezébe adják ekkor a Kisgazda Párt vezetését.

Így érthető, hogy az ütőképes erők kiszakadnak a kisgazdákból, s új pártokat hoznak létre. Ez – az ún. szalámitaktika – nagyon is jól szolgálja a kommunisták ügyét: Sulyokot éppúgy, mint Pfeiffert vagy Moort, rendőrileg üldözendő jobboldaliként, sőt fasisztaként lehet immár beállítani, diffamálni, s ezzel menekülésre késztetni őket. Hasonló célzatú, bár nem azonos eljárást követ a régi szocdemekkel való elbánás is. Szakasitsot – midőn még az sem eléggé “társulékony” – az ordenáré Marosán-csoporttal váltják fel.

A kommunisták érdeke a velük szemben állók minél több csoportra hasítása. Így a Barankovics-pártot is ennek jegyében szemlélik. Ám fölfújt önhitükben nem gondolták, hogy a kitűnő polgári, de erősen szociális programú és szervezőkészségű alapító személy velük egyenlő, valójában náluk több szavazatot kap majd – ha a különböző csalásokat és igen nagyszámú szavazatijog-megvonásokat is számba vesszük. Barankovics persze – eszes ember lévén – hamar átlátta, hogy itt számára már nincs hely, s emigrált.

7. Így a Társadalmi Szemlének az 1947-es éve a napi politikai taktikában, szemben az 1946-ossal, nagyon is élénknek mondható. A második félév első számában Rákosi beszédéből kiemelt rész külön lapon, vastag betűvel szedve pontosan megadja a célt és előre az eredményt is: “Mi, magyar kommunisták (…) tudjuk, hogy az eredmény csak egy lehet; a népi demokrácia és benne a Kommunista Párt megerősödése” (48l. l.)

Az irodalom ugyan most sem kerül a folyóirat érdeklődésének első vonalába, de sokkal többször jut szóhoz általános iskolázási, művelődési, ideológiai s hasonló viszonylatokban az eddigieknél. Előbb Lukács György A polgári filozófia válsága című tanulmányában, mely Diltheyéktől Heideggerékig mutatja e “válság” “vergődését”, majd tesz egy-egy oldalvágást a francia, a német, az olasz s az angol irodalom egy-egy kiválóságára (Valéry, George, Huizinga, Croce stb.). Hogy aztán Szerb Antal, Kerényi Károly, Prohászka Lajos s jó néhány magyar társuk is megkapja az őket megillető megrovást.

Ám a ’47-es év első fele többnyire még mindig az egyflekknyi, kijelentéses szavú, néhány mondatos, általánosságban mozgó megokolású, apró betűvel szedett “bírálatoknak” a sorát adja, de itt-ott már nagyobb kritikát, ismertetést is nyújt. Így például Komját Aladár összegyűjtött verseiről. A bemutató Nagy Péter nem kis erőfeszítést tesz azért, hogy valamiféle dicséretet mondhasson, s valami elfogadhatót idézzen ettől az úgynevezett költőtől. Ám meg kell elégednie az efféle jellemzéssel és idézettel: “amint kép szökik tollára, kozmikus méretű vagy lendületű:

»a tömeg
a megindult föld
a rohanó víz
a tűz«

(Falusi szegények)”

S azzal menti a szerzőt, hogy “a proletkult művelésén és kultuszán tört valamiféle lírai szocialista realizmus felé” (229. l.).

Az élő irodalomból legszívesebben kispolgári giccsekhez nyúl a lap (Szili Leontine, Thury Zsuzsa, Peéri Piri stb.), bizonyítva, hogy megérett az idő a “szocialista realizmusra”. S ezen igyekezetében örömmel mutatja fel Márai egyik gyengébb könyvét, a Medvetáncot: “a polgári dekadencia kiskátéja – garantáltan közérthető nyelven” (331. l.). Majd meg Németh László Széchenyijét jellemzi így: “hiányzik a megtisztító feloldás, füst-szikra mű, amelyből nem csap föl láng” (392. l.).

A külföld olvasott s divatos, tudós vagy szépíró szerzőit is lényegében hasonlókért marasztalja el. Freud Mózeséről így összegez: “Ezen problémák megvilágítására és kiértékelésére a marxista társadalomtudomány megfelelő szempontjai alkalmasak.” Maugham Borotvaélen című könyvéről úgy véli, nem mutat be társadalmi hátteret. Malraux Két nemzedékéről pedig azt, hogy nem láttatja: az immár rossz, avult világ helyén “egy új demokratikus világ kezd kibontakozni” (472. l.).

8. A szovjet forgatókönyv szerinti választási siker után – s bizonyára szovjet sürgetésre is – a lap arculata, azaz a párt magatartása egészében megváltozik. Ha eddig a lap katekizáló, tanodai jelleget mutatott, amely egyrészt a szovjetkommunista hittan téziseit, erkölcsi (azaz politikai) tantételeit, viselkedésmódját kívánta honosítani, másrészt a világban történő marxista-kommunista hitterjesztés sikereiről animációs jelleggel beszámolni – most, utolsó két-három számában a gyakorlati, hazai belpolitika társadalmi és kulturális kérdései felé fordul, úgy méghozzá, mint aki erre végképp megkapta a választásokon a fölhatalmazást.

Dolgozatunk tárgyát különösen két tanulmány érinti, s néhány apró, de harcias kritika.

9. Az első tanulmány Király Istváné, amely az Irodalmunk tekintélye címet viseli az októberi számban. Első alaptétele, hogy a Babitshoz hasonló tisztességes írók már a harmincas–negyvenes években sem érezték helyüket saját társadalmukban. Ám mégsem tudtak kiutat találni, csupán védekezésre szorítkoztak. Ennek történeti előzménye szerinte az, hogy az a (Németh László kifundálta) folyamat, amely Petőfitől indult, s amelyet előbb Vajda, Zilahy Károly, Tolnai, majd Reviczky s a Petőfi Társaságba, A Hétbe tömörülők kiválóbbjai (pl. Bródy, Ambrus) vittek tovább, s Ady, Móricz művében újra valóságos erővé vált, magára maradt. Mert nem állt mögöttük az az igazi társadalmi progresszió, amelyre Ignotus Babitscsal vitázva többször is rámutatott. Mert Ignotus ugyan l’ art pour l’ art esztétikát kívánt, de ez, Király szerint, egészen más volt, mint a nyugat-európai l’ art pour l’ art íróké. Itthon Szabó Dezső volt Ady mellett az, aki, bár “középosztályi nyelven”, a parasztság problémáit szólaltatta meg, Király felfogásában.

Ám a két háború közti polgárság inkább elfogadta Pekárt, mondja, Herczeghet (sic: mint egy másik cikkében: Mindszenthy) s József főherceget az Akadémia elnökeként, aki ilyen zöngeményeket írt:

“Imádlak szépséges magyar föld és hazám,
Minden virágszálad szent, becses nekem ám.”

(Természetesen az sem menti magát a valóban gyermeteg zöngeményt, hogy azt nem József, hanem a fiatal, tehetségtelen József Ferenc főherceg írta, viszont éppoly begyökerezett csúsztatási hajlam érvényesült a mondottakkal, mint amely Klebelsberg esetében is; még abban is, hogy Herczegnek is és Mindszentynek is egy h-t is ajándékozott, hogy az idézettek minél dzsentriskedőbbnek mutatkozzanak.)

Szerinte csak két író maradt hű a Nyugat szelleméhez: Móricz és Babits. Kosztolányi egyszerűen Milotayékhoz pártolt. Ám Babits s vele a Nyugat is “akklimatizálódott”. Ingnotus nem értette, miről van szó, mikor Babitscsal vitába szállt: “kettejük közül Babits volt a következetesebb: a liberális polgárság útján haladt, amihez az ellenforradalom társadalmán belül akarta felépíteni a polgári irodalom törékeny elefántcsonttornyát”.

Maradt tehát Móricz és József Attila. Márait azzal rántja le, hogy a Földes Jolán-, Körmendi Ferenc-féle íróknál volt csak különb. Magát a Nyugatot pedig azzal, hogy Földi Mihály is “vezető írója” lehetett időlegesen. Kosztolányi kapja a legerősebb ütéseket: “felelőtlen, játékos anarchia” a végén, “gyalázkodó antiszemitizmus” az elején.

Király elismerő iróniával, ironikus elismeréssel ugyan “csúcsnak” nevezi a Jónás könyvét. “De ez a mű, mint csúcs, élesen mutatja a babitsi magatartás határait is.” “A nívós folyóiratok (…) tele voltak meglepően kulturált és humánus, de meghökkentően unalmas, színtelen írásokkal.” A késő Nyugat vonzása kétértelmű, véli: megmenti nemcsak az olcsó vásáriasságtól, de a Szerb Antal-féle “neofrivolságtól” s az Esti Kornélt “átjáró művészi anarchiát felidéző felelőtlen játékos elemtől” is. Ám ugyanakkor tekintélyénél fogva megakadályozta, hogy például József Attila körül a Szép Szóból vagy a radikális népiek (Erdei, Veres) körében a Válaszból vagy Babits halála után a Nyugat utódjának szánt Magyar Csillagból olyan lap legyen, mint egykor A Hét s még inkább az Ady–Ignotus meghatározta Nyugat. A Magyar Csillag pusztán “múzeum volt”, melynek “egyik programadó” cikkében is, “a világnak hátat fordítva, időtlen eszméknek írtak ekkor az alkotók”.

Marad tehát követendő, iránymutató szentháromságnak e századból Ady, a (Rózsa Sándor-os!) Móricz és később József Attila. Meghökkentő, hogy oly nagy írókról, mint Füst Milán vagy Kassák, még csak lefokozó módon sem esik szó. Az viszont alighanem taktikai érzékét dicséri, bár szövege meglehetősen sok Németh László-s szólásmódot, ítéletet, megfogalmazást mutat (például Vajdát, Zilahy Károlyt és főképpen Tolnait képtelenül túldicsérve), hogy róla még nincs himnusz, hanem egy ilyen összefoglaló mondat: “A mozgalom, a népieseké pozitív iránymutatás helyett csupán mítoszt, ködöt tudott adni (…) példa erre Sinka Istvánnak, Gulyás Pálnak a költészete, Németh László irodalomelmélete.” (695. l.)

Mindenesetre világos az, hogy egy roppantul szűk, szociologikusan-politikusan pártjellegű, 19. századiasan színezett felvilágosodás kori esztétika kerül a “választási győzelem” nyomán domináns helyzetbe s a magyar irodalomra ezt alkalmazó személyek irányító, bírói-kritikusi szerepbe.

Érdekes, hogy a Szigeti József, aki apró kritikáiban szinte az egész nem “marxista” irodalom termését lerántja, s a “választási siker” után Déry Tibor Befejezetlen mondatában igyekszik a szocialista realista regény példaképét fölmutatni, bár sok individuálisan pszichologizáló (freudi, jungi jellegű), polgári lélektanra való elemet is fölfedez, fölmutat és nehezményez benne, de alapjában az új, immár hivatalos irányzatként, a “szocialista realizmus” egyik első hazai példáját véli a műben megszületni.

Déryt azonban sok támadás is éri az egykori proletkult vagy az “igazi”, a Szovjetunióban megvalósult szocialista realizmus hívei részéről, s ezért Szigeti a következőkben már kevéssé vállalkozik ily nagy terjedelmű kritikai munkára. Lukács esztétikájáról-filozófiájáról elemző-magasztaló dolgozatot ír, hogy aztán majd Lukácsnak a – szovjetek által nehezményezett – nyugat-európai filozófiához, irodalomhoz való kapcsolódását tapasztalva nem éppen tisztes és gusztusos búcsúval távolodjék el tőle – hogy majd bírálói közé is sorolódjék, amit egyébként a mester egyéb, korábban lelkes hívei is megtettek.

Király – dicséretére legyen mondva – eleve kevésbé keveredett ebbe bele, és bár a “fordulat évéig”, azaz a ’47-es hamis választásokig óvakodik – valódi ismerői szerint – igazi ihletőjéről, Németh Lászlóról szólni, inkább semlegesen vagy enyhe elmarasztalással írt róla. Lukácsot viszont mint a kor Európájának legnagyobb gondolkodóját ünnepli, igazában azonban sokkal inkább Révainak a követője. Ez akár javára is írható: Révai Lukácsnál sokkal valódibb affinitással rendelkezett a líra iránt, s bensőbb ismerettel a század hazai irodalmát illetően. És sem a szovjet irodalomhoz nem fűzte oly “elkötelezetten” magát, sem a Balzacban csúcsát látó 19. századi “nagyrealizmushoz”, mint Lukács.

10. Mindenesetre 1948-tól a Szemle (ne használjunk erős szót) egyfajta oktatói, kioktatói s döntnöki szerepet tölt be – s alig olvasható mozgalmi zsargonban és ítélkezéssel szól. Király alkalmazkodik, s a felnövő Pándi Pálban találja meg fő szakmai szövetségesét. Lukács jegyében előbb Mikszáthból farag “nagyrealistát”, majd ’53-tól előtérbe helyezi Móriczot s az ő nem éppen java műveit; s egyre többet igyekszik Németh László tanaiból érvényesíteni, elképesztő terjedelműre szándékozott Ady-értelmezésében.

Király István amennyire a rendszer rossz oldalának (ha ugyan volt annak “nem rossz” oldala) fő megtestesítői, kiszolgálói közé tartozott – annyira sajnálnivalóan szerencsétlen lett tevékenységének, mondhatnánk, magánvilágának a sorsa. Pályája szinte jelképe mindama kiszolgáló hamisságnak, ami a rendszert jellemezte, s amit magára erőltetett. Rangot bőven kapott, igazi becsülést azonban egyre kevesebbet.