N. Pál József

N. Pál József

Kései naplótöredék – kitérőkkel

Czine Mihály halálára

“Nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások” – így kezdte Illyés Gyula a maga Petőfi-könyvét valamikor a harmincas évek közepén. Nem tudom, egy irodalomtörténész megszületését várja-e a nemzet, s hogy készül-e rá az idő, de azt igen, hogy Czine Mihály a legjobbkor született. Indulásának idejével és sorsával, pályájának ívével akaratlanul is kifejezte ő mindazt, amit magyar történelemnek nevezhetünk. Hite és életútja szinte megtestesítette a magyarság sorsát, értékrendje, írásainak és előadásainak hősei egy nép legyűrhetetlen reményeit és megcsalatottságát együtt példázzák. Sokkal több volt ő, mint irodalomtörténész. Nekem a tanárom is. Muszáj hát emlékeznem rá, s nemcsak azért, mert a halálával betölthetetlen űrt hagyott maga után, hanem azért is, mert írva van az ő hite szerint is szóló Szentírásban, hogy mindennek ideje van itt a földön. Ideje van a születésnek, ideje van a halálnak, s ideje van ezek szerint az emlékezésnek is. Az alább következő naplótöredéket nem a történtekkel egy időben, hanem most írtam, Czine Mihály és az én közös históriámról; ha esetleg néhol megcsalt az emlékezetem, legföljebb tétován tántorgó történelmi tudatunkra tudok hivatkozni.

*
1977. május vége

Tizenkilenc éves múltam, egy éve érettségiztem a Ganz Ábrahám Gépészeti Szakközépiskolában, s amolyan fuss ide, fuss oda esztergályos vagyok a zalaegerszegi Vas- és Fémipari Szövetkezetben. Egyetemi előkészítőre járok, mert – korrigálván eltévedésemet – bölcsész szeretnék lenni. Hírt kapok, hogy a Megyei Könyvtárban Czine Mihály előadást tart Adyról – egy időben az előkészítővel. Az inkább magyar szakra készülő lányok elmennek, én nem, mert sokkal jobban érdekel a történelem, s Gódor Győző tanár úr éppen arról beszél nekünk. A következő héten hallgathatom az egyik leány beszámolóját: semmit sem ért az egész, egy nagy darab mosolygós ember Ady szerelmi életéről beszélt a legtöbbet, pletykákat idézett föl, meg többször is mondott valamit a magyarságról, az emberiségről meg a csillagokról. Ennyi nekem elég: Czine Mihállyal “leszámolok”. Gőzerővel tanulom a történelmet, sorolom az összes magyar és nem magyar uralkodót, rettenetesen tudok mindent – egészen 1849-ig. A debreceni bölcsészkarra jelentkezem – tudásom igencsak hézagos, nem vesznek föl.

1978. május

Ballagás egykori szakközépiskolámban. Elmegyek, mert az egyik végzős hallgató – ihlet hiányában – kölcsönkérte két éve elmondott búcsúbeszédemet (borzalmas volt!). Fölolvassa hiánytalanul, az utolsó szóig. Találkozom tanárommal, Szakál Istvánnal, kérdezi, mi a szándékom. Mondom: most már “mindent” tudok, és nem csak 1849-ig, képtelenség, hogy ne vegyenek föl. Kérdezi azt is, hogy állok a mi régiónkkal. Nem nagyon értem, miről beszél, inkább az olasz országegyesítés rejtelmeiről kezdek magyarázni, meg arról, hogy milyen csodálatos világ is az ókori. Tanárom sok sikert kíván, de nem mond többet. Fölvételizem – fölvesznek a budapesti bölcsészkarra, úgy érzem, enyém a világ, ókortörténész leszek.

1978. augusztus 30.

Bevonulok előfelvételis katonának, hetek múlva eltöröm a lábam, fekszem a gyengélkedőn, unalmamban levelezek az egész világgal – Szakál Istvánnal is. Az egyik neki írt levélben fölemlegetem büszkeségemet: mennyire boldog vagyok, hogy az ősztől olyan emberek tanítanak engem, mint Hahn István, Kákosy László, Komoróczy Géza, Fábián Pál, Szathmári István, Király István, Czine Mihály (mindenkit fölsorolok, akinek hallottam már a nevét). Postafordultával érkezik a válasz, amiben aztán a következőket olvashatom: “egyetlen embert ajánlanék figyelmedbe: Czine Mihályt. Magyarságáért, csodálatos beszédkészségéért, érthető, világos gondolataiért. Vessél meg engem, ha nem így lenne.” Megfog a levél, de nekem a derűsen “pletykáló” Czinéről hallottak jutnak az eszembe: unom a szocialista hadsereget, szeretnék minél előbb leszerelni. Ez 1979. január 13-án sikerül – 133 napot voltam katona. Hazamegyek, átmenetileg raktáros leszek a Ganz-MÁVAG zalaegerszegi gyáregységében, készülök az egyetemre meg az ókortörténészi életre, már kívülről fújom a római császárokat meg az asszír uralkodókat is.

1979. április 20.

Szakál István nem adja fel. Szól, hogy ezen a napon Czine Mihály előadást tart a megyei könyvtárban Móricz Zsigmondról, hiszen centenárium van. El kell menjek, mert olyat én még nem láttam. Hozzáteszi még: Czine olyan, mint az italok között az unikum: különlegesség, csak nagy néha szabad fogyasztani, akkor is csak módjával. Este van már, odakint sötétség, tele a könyvtár olvasóterme, sokan állnak hátul is, lehetünk vagy két-háromszázan. Hatalmas darab férfi vonul be a folyosót nyitó embergyűrűn át, útközben néhány ismerőssel kezet ráz az őt kísérő könyvtárigazgató feje fölött. Csupa derű, egy jó mázsányi mosoly az egész ember, az asztal a térdéig ér, kezébe veszi a csuklójáról lecsatolt órát, és beszélni kezd. “Kedves zalaiak” – így kezdi, s pillanatokon belül varázslat üli meg a termet. Egyik lábáról a másikra billen, két karját néha oldalt fölemeli, szinte átöleli az egész hallgatóságot, s rettenetesen dicséri Zala megyét meg az itt élő embereket. Fogalmam sincs, mi oka van erre, de a hatás azonnal magával ragad. Czine hangja egyszerre dörgő és simogató. A mondatok első szavát megnyomja és magasabban kezdi, a mondatrészhatárok előtt az intonáció fölfele lendül, aztán visszatér az alaphelyzetbe. Emiatt aztán egy sajátosan éneklős, kántálós jellege lesz az egésznek: újabb körmondat, újabb lábváltás, s ez így megy vagy ötven percig, hajszálnyi zökkenő nélkül. Móriczról beszél, de költőket is idéz Petőfitől Áprily Lajosig, nem is igazán tudni, hol az idézet eleje és hol a vége. Egy-egy mondata után a hallgatósághoz fordul: “Igaz?” – kérdezi, a hallottakba feledkezett, csillogó szemek nyugtatják meg, hogy hát persze hogy igaz, már hogyne volna igaz, mind-mind ugyanúgy gondoljuk. Mondom, kint már rég sötét van, belül zsúfoltság, és ragyognak a villanyok, Czine lénye és hangja a magasban lebeg, de mégis közöttünk, arcáról le nem fogy a mosoly, szeméből – ahogy később Németh László könyvében olvashatom – valóban ömlik a fény és a szeretet, olyan az egész, akárha templomban lennénk, annyi bizonyos: ott, akkor, arra a szűk órányi időre közösséggé válik az a két-háromszáz ember – Móricz Zsigmond és a magyar irodalom jegyében.

*

Nem tudom ma már, hogy akár egyetlen tényt is hallottam-e akkor Czinétől, amit addig ne ismertem volna, de abban biztos vagyok, hogy az előadást követő éjszakán talán szemernyit sem aludtam. A csodálat s a varázs éppúgy nem hagyott pihenni, mint a fölismerés: kutyagumit sem ér önmagában az a temérdek adathalmaz, amit addig a fejembe szorítottam. Rá kellett jönnöm, hogy minden tudás halott, amely nem együtt mozdul az ember egész személyiségével. Czine Mihály oly természetességgel beszélt az (akkor) százéves dolgokról, mintha a saját életéről mesélne. Előadásában a múlt minden porcikája megelevenedett, a szatmári táj csakúgy, mint a századforduló Magyarországa, az emberek hús-vér alakokként jártak-keltek szinte közöttünk: semmi kétségem sem maradhatott, hogy azon az estén én valós sorsokkal s a legsajátabb történelmünkkel találkoztam. Összekapcsolni a magam gyermekkori és paraszti világával azt, amit (és ahogy!) Czinétől hallottam, egy pillanat műve volt, eztán már el sem tudtam képzelni, hogy a történelemre lehetséges más szemmel is nézni. Ez a szerencsés “visszacsatolási” lehetőség engem rögvest “helyretett”, annál is inkább, mivel alig hetekkel korábban hallottam egy mondatot a kenus Wichmann Tamás szájából, amit sportrajongóként azonnal megjegyeztem. Az értékteremtő élethez két dolog szükséges – lehet, nem pontosan így fogalmazott a sokszoros világbajnok –, ragaszkodás az egyszer fölismert morális igazsághoz és a jókedv. Lényével, szavával Czine ezt sugározta számomra akkor valószerűtlen tökéletességgel, ráadásul úgy, hogy mindez a személyes sorsomba vágott. (Czine könyveiről és életrajzáról akkor még – úgy emlékszem – semmit sem tudtam.)

1979. április 25.

Öt nap múltán teljessé válik a varázslat. Sütő András Herder-díjat kap, utazik ki Bécsbe, át Nagykanizsán. Szakál Istvánnak megint van gondja rám. Értem jön a falumba, Zalaszentivánra, zötyög velem a Trabanttal jó egy órán át. Író–olvasó-találkozó van a dél-zalai városban, előtte levetítik Ádám Ottó filmjét, a Csillag a máglyán-adaptációt. Sütő munkáiból három-négy könyvet – természetesen ezt is Szakál Istvánnak köszönhetem – már ismerek, sőt úgyannyira lelkesedem az egyedi nyelvért, hogy az Anyám könnyű álmot ígér – nótaszövegekből összeálló – András-napi részét kívülről fújom. Az est “ceremóniamestere” Harkány László, a kiváló tanár, a beszélgetést Czine Mihály vezeti be. Nagyobb a terem, mint Zalaegerszegen, a hallgatóság is több, a hatás ugyanaz, mint öt napja. Czine hangján most egy másik, de mégis hozzánk tartozó világ elevenedik meg, s én nagyon keveset tudva is megsejtem: sűrűn járnak a gondok a térség azon részén, amelyről a mosollyal ejtett szavak beszélnek (meg is “világosodom” rögtön, mit is akart az én tanárom esztendővel azelőtt a “régiónkról” mondani). Czine vagy fél órát beszél, csillogó szemmel és tátott szájjal hallgatjuk, s máig sem tudom, hogy képes elérni: végig a háttérben marad, s mindenki Sütő Andrást ünnepli. “Isten bocsássa meg Czine Mihálynak, amit itt cselekedett” – kezdi Sütő a magáét, és aztán szívszorító dolgokról – például az akkor készülő Szúzai menyegző című drámájának hátteréről – szól, már számomra is érthető “virágnyelven”. Az est végén méterre állhatok tőle én is, levegő után kapkodva firkantja bele a nevét az Engedjétek hozzám jönni a szavakat magammal vitt példányába, másnap úgy mutogatom a Ganz-MÁVAG-ban, mintha én kaptam volna a Herder-díjat. Szakál István tanár uram egészen anyám házáig visz az éjszakában, s én útközben elmondom: legyen ókorász, aki akar, de én nem leszek az.

1979. május–szeptember

Raktárosnak lenni éjszakai műszakban igen kényelmes állás a szocializmus idején: a nagy csarnokban legföljebb három-négy esztergagép surrog, ha keres is valaki véletlenül, inkább csak pálinkával kínál, egész éjszaka olvashatok. Négy hónap alatt végigolvasom a megyei könyvtárban föllelhető összes Sütő Andrást, Tamási Áront, Szabó Pált és Veres Pétert, meg persze Czine mindhárom könyvét, ezeket többször is. Mire jön az egyetem, a Szabó Pál-pályakép bevezető oldalait fejből mormolom magamban, s azt hiszem, ma sem jönnék nagyon zavarba, ha az Alföld 1979. augusztusi számában megjelent Sütő András küldetése című írást hirtelenjében föl kéne mondanom. Saját múltam a népi írókéval és Czine virtuális világával együtt kel életre bennem, tökéletesen “egy vagyok” már a tanulnivalóimmal, noha még fogalmam sincs, mi fán terem az irodalomtudomány.

1979. szeptember–október

Egyetem, Eötvös-kollégium. Az első szelíd leckét – mint később kiderült, párttag – másodéves szobatársamtól kapom: nem igazán jó dolog az, ha én Sütő Andrásért és Erdélyért annyira odavagyok. Az egyetemen rögtön Czinét keresem. Azzal sem vagyok tisztában, hogy elsőévesként bemehetek-e én a huszadik századról szóló órákra, de rajongásom kételyek nélküli, összeszedem a bátorságom, és bekopogok. Először látom közelről a nagydarab embert, mosolyogva nyújtja elképesztő méretű tenyerét, leül velem szemben egy zsámolyra. Legelőször azt kérdezi, hogy honnét jöttem, mi az apám és anyám. Megmondom, s azt is, hogy szeretnék én szakszemináriumra járni a professzor úrhoz (azt hiszem, életemben először mondom ki ezt a számomra akkor még nyelvtörő szót, abban meg biztos vagyok, hogy Czinével kapcsolatban soha többet). Bólogat, hogy lehet, lehet, hát már hogyne lehetne, jövő szerdán kettőkor itt találkozunk, s a Forrás szeptemberi számáról fogunk beszélgetni. Nekem már ez is sok, kérdezni nem merek, üdvözült lélekkel megyek ki, keresem a lapot, forgatom, elég nehezen jövök rá, hogy csak a fiatal írók lakiteleki vitájának az anyaga lehet a téma. A fölszólalók igen nagy részének a nevét sem ismerem, nem is nagyon értem, miről is olvastam, szorongva megyek be az órára, de hamar megnyugszom. Czine nem “kérdezi ki” a témát, csak beszélgetés van, mégpedig számomra fölöttébb oldott – és fölöttébb szókimondó – hangnemben. Szokolay Zoltánra, Székely András Bertalanra, a Felvidékről jött Hauptmann Istvánra, a már régen végzett Kovács J. Bélára emlékszem a hallgatóságból, de volt diák a jogi karról, sőt a műszaki egyetemről is. Kapok témát is a félév legvégére: Dobos László Hólepedő című regényét. A csehszlovákiai magyar irodalomról semmit sem tudok, kétségbeesett iramban olvasom Turczel Lajos és Csanda Sándor monográfiáját, meg még amit találok. Czine a félév alatt egyszer sem mondja senkinek, hogy nincs igaza, idétlenül – sőt röhejesen – Czine-utóízűvé sikerült beszámolóm után elnézően és biztatóan mosolyog, ha közel sodródunk egymáshoz, szinte minden óra végén nekem külön kezet nyújt, s havonta rendre megkérdezi, jártam-e odahaza, s hogy van anyám. Karácsony előtt már bátor vagyok, elviszem dedikáltatni a Szabó Pál-könyvet. Ezt írja bele: “Józsefnek, Pál Józsefnek, a leendő irodalomtörténésznek, barátsággal – Czine Mihály.” Sejtem, hogy a szövegben sokkal több a szeretet és a pedagógia, mint a tudományos bizodalom, de azért én rettenetesen meghatódom. Czine Mihályt teljes öt esztendeig hallgatom az egyetemen, szemináriumon és előadáson, még akkor is, amikor már a szeme villanásából tudom, hogy mit fog mondani. Vizsgázom és szigorlatozom is nála – illetve kétszer is ír jegyet a leckekönyvembe.

Azok a szerdák nekem a biztos pontot jelentik, de hamarosan (még 1979 októberében) kapom az újabb leckét is, ami előtt aztán pár évig teljesen értetlenül állok. Az Eötvös-kollégiumban Szabó András nevelőtanár és előadóművész – maga is Czine-rajongó – lesz amolyan idősebb barátom, ő hív a Forrás Kör előadóestjeire az Egyetemi Színpadra. Hívok másokat én is, gyertek, ezt hallani kell, Czine tartja a bevezetőt. Jönnek, meghallgatják, aztán némelyikük néz rám, nagy-nagy kérdő szemekkel: ez meg mi volt? Hebegek valamit, ők mondják, hogy persze, szépen beszél, tényleg szépen, de nem mond semmit. Bennem a két áprilisi est csodája muzsikál, s az akkori rádöbbenés nem múló pillanata, ami – úgy látszik – a velem szemben álló, amúgy nagyon okos és jólelkű társaimnak semmit sem jelent. Rövid ideig próbálok magyarázkodni, teljesen reménytelenül, nincs szavam a bennem élő érzelem kifejezésére, meg az is nyilvánvaló: én legalább annyira nem értem barátaim “értetlenségét”, mint amennyire számukra fölfoghatatlan az én rajongásom oka. Kissé keserűen és csalódottan, de valami apró titok melengetőjeként várom hát a szerdákat, s valójában csak ekkor figyelek föl valami másra is. Hahn István, Komoróczy Géza előadásain egy gombostűt sem lehet leejteni, Czinéén jó, ha “félház” van, ami aztán az esztendők múltával – némi hullámzástól kísérve – egyre fogy majd. Tehetetlenül téblábolok az értetlenségemmel, kérdezni nem tudok kitől, tanulom a huszadik század históriáját, az újabb megvilágosodást majd egy történész – aki persze a tanrend szerint tizenkilencedik századi irodalomra oktat – hozza el, de csak 1981–1982 után. Ő volt M. Kiss Sándor.

*

Tőle hallottam először azt a mondatot, amit aztán nemzedéktársaitól (akik a hatvanas években voltak egyetemisták) még nagyon sokszor: te már nem az igazi Czinét ismerted meg. M. Kiss és köztem nagyjából annyi a korkülönbség, mint közte és Czine között volt, s – amint az hamarosan kiderült – a viszony is hasonló lehetett. Sándorral vitázni, veszekedni is lehetett nekünk, ahogy ők is veszekedtek Czinével, egy merőben más korban persze. Tőle tanulom a ’45 utáni korszak történelmét, ő ad először “tiltott” könyveket a kezembe, vele szót váltva kezdem érezni a hatvanas évek “értelmiségi” levegőjét. Németh László és Veres Péter, Illyés Gyula és Darvas József mind-mind megvoltak akkor még, M. Kissék valamennyien – gyermekként, serdülőként – átélték 1956-ot, Nagy Lászlóra vagy Sánta Ferencre mint idősebb barátra nézhettek, s Czine is a harmincas éveit járta akkoriban. Sándor mesélte el nekem, hogyan nézett ki akkor egy Czine-előadás az egyetemen – folytatva esetleg valamelyik kocsmában, vagy milyen volt az, amikor az Eötvös-kollégiumban sorfalat állva várták őt. Egy már foszladozó, hatalmi akarattal is megszaggatott, de őrzőiben még magasan lobogó morális-történelmi értékrend utóvédharca volt ez az idő, az erők még elégségesnek látszottak, s a harc közösnek tudott elszántsága is megadta a személyiség s az értékrend önbecsülését. Hit és illúzió keveredett akkor a nagy akarásokban, Utassy Józsefék perelték vissza hangosan elrabolt forradalmainkat, még az egymás fejére szórt vádak is az eklézsiákat erősítették, és persze 1968 előtt voltunk – s ez a generáció akkor volt fiatal. Az összetéveszthetetlenül egyéni értékvilággal és magatartással az egyetemen megjelent, lényével és alakjával is a megalkuvásra való képtelenséget és a lebírhatatlan életerőt sugárzó Czine Mihály hangja tökéletesen szinkronban volt a mind nyilvánvalóbb hitványságok ellen lázadó, történelemmel viselős sorssal is megvert fiatalok értékátmentő-értékújrafogalmazó indulataival, a hatás áttételek nélkül működött. S noha nemcsak éles viták, de nyilvánvaló szemléletbeli különbségek is voltak a fényes szellők mámorával indult, az ötvenes éveket már felnőttként átélő tanár és fiatalabb barátai között, tagadhatatlan, hogy Czinének e generáció – többnyire – vidékről és az alulra szorított Magyarországból jött része volt a legnagyobb tanítványi nemzedéke – én még azt is ki merem mondani, hogy talán az egyetlen. Ez a folyamat a tanítványok egymással érintkező nyomvonalán elért persze a hetvenes esztendők elejéig-közepéig, körülbelül addig, amikor Pintér Lajosék, Szabó Andrásék voltak egyetemisták. Akkorra már a reményeket a történelem, Czine Mihály erejének javát pedig a kulturális politika veszejtő szándékai és packázásai zúzták széjjel; akik már akkor is közelről ismerhették, mondják, ebben az őserejű emberben akkor összetörtek valamit. Öreg barátai sorra elmentek, Váci Mihály halálával nemzedékének szívszorító hullása is megkezdődött, új divatok s új nevek tünedeztek föl az irodalom egén, a lakosság nagyobbik része is egészen jól elvolt a “kaparj kurta” gyarapodás kisszerű vigaszaival, így az ország leghitelesebb hangú irodalmárának értékvilága – Veres Péter, majd Nagy László morális parancsaival együtt – szép lassan kezdett “idejétmúltnak” tetszeni a roppant intelligensen hangzó újmódi mércéken. Szolgálati ethoszát, küldetéstudatát soha föl nem adta, ha úgy hozta a sors, akár féltucatnyi ember előtt is mosollyal ejtette a szót, ragaszkodó hallgatói is akadtak még, de örökségét és példáját továbbvinni képes tanítványai – a szó klasszikus értelmében – már nemigen. Nem tudom – mert soha nem kérdeztem meg tőle –, hogy engem annak tekintett-e. Az irodalomtudomány szakmai fortélyait illető ismereteimet inkább Király István, Kenyeres Zoltán, Szigethy Gábor, Tarján Tamás és mások előadásai bővítették, meg Kiss Ferenc szemináriuma, fáradtabb pillanataiban már magam is észrevettem Czinén a kedvetlenséget s az önismétlésre való hajlamot, de az elindító varázs meg a belém ültetett értékrend mindvégig megmaradt. Keseregve fogtam föl, hogy a bennem oly biztatóan szóló hangra miért nincsenek már fülek, de elég volt látnom őt, hogy hitemben megerősödjek, ami könnyen ment, hiszen majd két évtizeden át – leszámítva a szünidőket és néhány hosszabb útját – szinte minden héten találkoztam vele.

Hiába csappant meg a népszerűsége, hiába mosolyogták meg egyre többen írásainak hőseit is, számomra ő a történelem őrzője, a magyarság egyszemélyes intézményi felelőse volt, amolyan tűzhely, avagy szilárd pont, amiről elég tudnom, hogy van, hogy létezik, mert amíg van és létezik, semmi nem lehet reménytelen. Kapcsolatunk kevéssé hasonlíthatott a tanár–diák viszonyra, igazán – kivéve az utolsó éveket – a barátságra sem, ahhoz tán valóban túlságosan későn találkoztunk, és túl nagy volt közöttünk a korkülönbség. Úgy érezhette, rengeteg mindent, akkor még fölfoghatatlan dolgot kellene nekem elmagyaráznia ahhoz, hogy pontosan megértsem őt, de ebben az egyben alighanem tévedett: nagyon is pontosan értettem – 1989 után különösen – ennek az embernek a rezdüléseit, még keserűségét, néholi érdes indulatait s a könnyeit is. Tudtam, hogy nagyon odafigyel rám, párás szemmel ölelt meg, ha látta, hogy Szabó Pálról vagy Veres Péterről írtam később valamit, azt hiszem, inkább egy kicsit a “fogadott fiának” tekintett, akiről pontosan tudta, hogy rossz korban és nem egészen e világra való adottságokkal született, s akin ő – a jó szón kívül – segíteni aligha tud. Tán emiatt is – meg alkata miatt is – hosszú ideig nagyon keveset beszéltünk pár percnél hosszabban, közös történetünk jó része – noha bennem minden mozzanata és a történtek hangulata elevenen él – szavakkal nehezen mondható el, jó része meg nem kívánkozik a papírra.

*
1981. március

Írok egy igen gyarló dolgozatot Sütő András Évek – hazajáró lelkek című könyvéről. Szív és lélek, az van benne bőven, szakmai tudás egy fikarcnyi sem. Czine is tudja, hogy kezdetleges az egész, óvatosan javítgat rajta, mindenáron közöltetni akarja, házal vele vagy fél esztendeig, szólni nem mer, nehogy elkedvetlenítsen, de még három év múlva, a Baraxa–Soós-ösztöndíj átadására írt jellemzésemben is fölemlegeti, imigyen: “bármelyik folyóirat közölhette volna...”

1982. január 21.

Sipos Gyula-esten vagyunk a Jókai Klubban. Az est után Czine utasítására lemegyünk a pincébe. Közte és köztem Szvorák Kati, a népdalénekes és későbbi férje, Repisky Tamás ül. Egyszer csak átnyúl a két emberen, odaüti a poharát az enyémhez: gyere, lépjünk pertuba, szervusz. Szólni sem tudok a meglepetéstől, én harmadéves vagyok, ő ötvenhárom éves egyetemi tanár. Hajnaltájban gyalogolunk le a Szabadság-hegyről – mi tagadás, nem éppen színjózanul –, gondolom, másnapra úgyis elfelejti az egészet. Szerdán jön a folyosón, s úgy tizenöt méterről köszön, felemelt kézzel és jó hangosan: “Szervusz!” Néhány hónapig igen óvatoskodva Mihálynak szólítom, amíg félre nem von: hagyjak már föl a mihályozással, mert ő a Miskát jobban szereti. (Tudom, senkire sem tartozik, de nekem muszáj most leírnom: napra pontosan tizenhét év múlva halt meg.)

1982 ősze

Már negyedéves vagyok, most kéne tanulnom Czine kollégiumát (a szomszédos országok magyar irodalma), de már “mindent” tudok. Mindig szól előre, adjam tovább, ha vendég várható a szemináriumra vagy az előadásra, és bizony nagyon sokszor várható. Az évek során a szobájában találkozhatok Balogh Edgárral, Simonffy Andrással, Turczel Lajossal, Dobos Lászlóval, Farkas Árpáddal, Gellért Sándorral, Bözödi Györggyel, és amitől majd megnémulok: 1982. november 10-én Sütő Andrásnak vagy negyed órán át én próbálom fejtegetni, hogy a tanulóifjúság mennyire és miért süket Illyés Gyula életművére. Czine egyre többször hív el különböző estekre, előadásokra, szereti azt is, hogy sok népdalt tudok énekelni. Boldog-boldogtalannak bemutat – olyan embernek is, akire áhítattal nézek, olyannak is, akiről máig sem tudom, kicsoda –, mindig ugyanazokkal a szavakkal: “Kitűnő zalai fiú, pont olyan sovány, mint én voltam, csak kevesebbet beszél.” “Megismerkedhetek” például Szabó Pál feleségével, Etelka nénivel, Tamási Lajossal, a Piros a vér a pesti utcán költőjével (ezt én akkor már tudom – M. Kiss Sanyitól –, s ez nagy szó nekem!), Veres Péter és Sinka István fiával “többször is”, s Czinének köszönhetem azt is, hogy életemben egyszer kezet foghatok Illyés Gyulával. 1982. november 1-jén a Nemzeti Színházban int magához, a Tiszták című dráma bemutatójának szünetében, s tol előre, körülbelül az idézett szöveg kíséretében, mire Illyés mosolyogva megjegyzi: “Zalai? Akkor biztos te is egy nyamvadt katolikus vagy.”

1984 . március 28.

Az egyetemen töltött öt év alatt az egyetlen “komolyabb” értékrendi vitánk Czine Mihállyal. Az óra témája az István, a király című rockopera. Mi föllelkesültek vagyunk, több mint fél esztendeje dúdolgatjuk, énekelgetjük a betétdalokat, ő semmire sem tartja az egészet. Rossz a zene, rossz a szöveg – hajtogatja. Ő is mondja a magáét, mi is mondjuk a magunkét, nem jutunk egyről a kettőre.
1986. november

Már aspiráns vagyok, s egy akkor még istenkísértés-számba menő vállalkozásba kezdek. Meg akarom írni az 1958-as népi írói állásfoglalás háttértörténetét. A dolgozat persze 1956-ról fog szólni akkor is, ha a fejem tetejére állok, tudom, a megjelentetésére semmi remény sincs, de rettenetesen elszánt vagyok, tisztán akarok látni. Tanárom, Király István nagy örömmel és nagy-nagy sóhajokkal fogadja a tervet, minden segítséget megad, ő ajánlja, keressem meg Pándi Pált és Czinét. Pándinak vázolom a “koncepció” csíráját, erre rövid úton kidob, megyek Czinéhez – hozzá persze küldés nélkül is mentem volna. Tudok már valamennyit a történtekben való szerepéről, arról, hogy egymaga állt ki a széttaposásra szánt értékek mellett, szemben a hatalmasokkal. Bármilyen furcsa, először beszélek vele kettesben hosszabban a “szakmáról”. Kerül valahonnan két üveg bor is “véletlenül”, sűrűn koccintgat, fölszakad benne valami, és beszélni kezd. A fölszólalása csak “szerkesztve” jelent meg egy jegyzetként használt kiadványban, arról érdeklődöm először. Pontosan már nemigen emlékszik, azt mondja, beszélt ő vagy fél órát is, az biztos, hogy állandóan elvtársnak szólították, és igen-igen gyilkos szándékkal néztek rá, mert egy dolgot kétszer is elmondott: az utóbbi idők legbotrányosabb cselekedete Nagy Imréék kivégzése és ez az állásfoglalás volt. Először mondja nekem, hogy az a hozzászólás egy életre meghatározta az ő pályáját, Aczél neve többször is szóba kerül, meg az, hogy milyen gerincroppanás lett az egésznek a következménye a nemzeti tudatban. Keserűen, indulatosan beszél, durva szavakat is használ, de a végén hozzáteszi: azért ne bántsd nagyon a Pistát (ti. Király Istvánt, aki az állásfoglalás teoretikus alapkoncepcióját – a harmadikutas nacionalizmust – megfogalmazta), jó ember ő, és – ha nyíltan nem is mondja – nagyon is megbánta már, amit cselekedett.

1988. szeptember

Czine lesz a tanszékvezető. Morálisan, tudományosan, emberileg alkalmasabb, alkatilag, az adminisztrációs, szervezeti végeznivalókat tekintve alkalmatlanabb személy aligha van nála e tisztségre. Csalhatatlan érzékkel keveri össze, melyik papír a fontos, s melyiket lehetne nyugodtan kidobni a szemétkosárba. Czine maga az intézmény, de nem intézményvezető, melegszívű barát, aki lehet az asztalfőn ülő fejedelem, egy közös gondolatra fölesküdött eklézsia fölkent letéteményese, de nem főnök.

1989. november 6.

Király István temetése Farkasréten. Közös tanárunk ment el, az elmúlt negyven esztendő talán legnagyobb tehetségű irodalmára, és talán a leginkább hithű, makacsul meggyőzhetetlen kommunistája – szinte sorsszerűen, egy időben a rendszer bomlásával. Czine rengeteget veszekedett vele, de másokkal szemben mindig megvédte; én sokat vitáztam vele, de az egyetemen szinte mindent neki köszönhetek. Ő az egyetem, én a tanítványok nevében köszönök el tőle. A ravatalnál végig Czine mellett állok, hallom, ahogy énekli a Himnuszt meg a Tebenned bíztunk-at, látom, ahogy törölgeti a szemét. A búcsúztatóm után szó nélkül megölel, tudom, valaki (valami) útra vált belőlünk.

*

Czine a kádári–aczéli kulturális politika egyik fő céltáblája volt. A rendszer, amely nagyon is jól megtanulta az 1956-os leckét, a nemzeti gondolat kiirtását és semlegesítését tartotta a legfontosabbnak. A nagy öregekkel – Illyéssel, Németh Lászlóval, Veres Péterrel – megkötött és a hatalom részéről soha be nem tartott “alku” működni látszott egy ideig, a fiatalabbakkal – egy látványos morális romlásnak indult országban – ez már nem ment. Nemcsak Nagy László nem hajlott a pertura Aczél Györggyel, az etikai elveiben megvesztegethetetlen, igaza tudatában mindig lobogva vitázó nyakas kálvinista sem volt hajlandó szereptudata feladására. A robusztus és óriási hatású, az országot és a világ magyarlakta részeit fáradhatatlanul járó személyiség a nemzetről való felelősen elkötelezett gondolkodás szimbólumává vált, tanítványok ezreit “fertőzte meg”, benne látták hát az egyik legnagyobb veszedelmet. Ő lett a narodnyikság és a nacionalizmus élő mintapéldája, volt idő, hogy ennél gyalázatosabb dolgokat is szórtak rá. Pályáján egyre gáncsolták, könyveit késleltették, vagy egyenesen ki sem adták, s erről a cikkek és tanulmányok százait író, előadások ezreit tartó emberről még azt a bolondságot is kitalálták, hogy nem dolgozik.

Czine szegények közül jött, a szegények szószólója maradt mindig, erős volt benne a szociális gondolat, nem azért írta le a szocializmus szót számtalanszor, mert jópontokat is akart szerezni. Tudta, hogy a reményeket hol futtatták vakvágányra, s azt is, hogy kicsodák; a rendszer morális valóságával szemben nem voltak illúziói, a hetvenes évektől bizonyosan nem. Semmi oka nem volt hát, hogy pártolja a régi rendet, amelynek bomlása idején azt kellett megérnie, hogy a frissen – mint később kiderült, csak átmenetileg – megtért lényeglátók most őt, a legtöbbet vesszőzött egyetemi tanárt, a nemzeti értékek leghűségesebb őrzőjét és átmentőjét kezdik kommunistázni. Nagy reményekkel nézett a változás elébe, még eszményei újabb szárba szökkenésére is gondolt, ott volt a lakiteleki sátorban, sőt a Jurta Színház 1988. márciusi fórumán az elnökségbe is beült, de keserűen látta be nagyon gyorsan, hogy a rohanó idő fölszaporodott karrierlovagjait igencsak másféle vágyak vezérlik, s az út, amelyen elindultunk, megint nem oda vezet, ahol az ő hitére, szavára és az általa fölmutatott értékekre is szükség lesz. Tudom, hogy Antall Józsefet tisztelte – ott volt a temetésén is –, de ő más világból, más tapasztalatokkal indult, szorított érte, de kételyekkel nézte a küzdelmét. Tisztában volt az ország morális állapotával, s borúsabb pillanataiban mindent veszni látott. Az 1994. évi májusi választások előtt pár nappal köszönt le a tanszék vezetéséről. Én tudom, hogy búcsúzóul nem magáról beszélt. A könnyeivel küszködött. Soha nem láttam – tán még betegsége és tehetetlensége időszakában sem – ennyire keserűnek. Ezekben az években kerültem igazán közel az emberhez is, ki tudja, ekkorra talán egy kicsit egymáshoz is öregedtünk.

*
1989. december

Először kérek tőle valami fontosat. Lakásépítésbe kezdtem, pénz kellene. Bólogat, lesz, lesz, nem sok ugyan, de lesz. Mit tesz isten, betörnek a Szabó Ilonka utcába. Elvittek minden értéket, mondja, még a feleség nyakbavalóját is, de azért ne féljek, segít valahogy. A következő héten megvan a pénz: kölcsönkért, hogy kölcsönadhasson. Karácsony másnapján együtt nézzük a Ceau‰escu házaspár “tárgyalását”. Ettől kezdve többször is meghív a lakására, számos alkalommal és hosszabban beszélgetünk, de szinte soha nem irodalomról. Ajándékokkal lep meg egyre többször, erdélyi tárgyú könyveket nyom a markomba, amerikai útjáról ruhát hoz a kisfiamnak, s egy üveg bort minden József-napra.

1995. szeptember 18.

Százéves az Eötvös-kollégium, nagy-nagy ünnepség van, egy kisebb csoport – élén persze Czinével – hajnalig nótázik. Mindenki szétszéled, néhányan maradunk. M. Kiss Sanyi egy barátommal beszélget, a Kilencek költőcsoportjának egyik jeles tagja a fotelben szunyókál, mi ketten Czinével üldögélve, térdre ejtett könyékkel merengünk. Elősorolom régi bánatomat: senkit sem ismerhettem a népi írók közül. Kérdezem Czinét, milyen emberek voltak ők, ki szerette közülük a bort, a nőket, ki szeretett dalolni, tegeződött vagy magázódott-e velük. Sokat beszél kérés nélkül is, s egyszer csak azt mondja: igen, mind meghaltak, én is öreg ember vagyok már. Veres Péter neked nagyon örült volna, mondja, én búcsúztattam el, te meg majd elbúcsúztatsz engem. Hát ha túléllek, Miska, akkor meglesz, mondom, s idétlenül a vállára csapok. Nevetünk.

1996. augusztus vége

Nyáron nem láttam. Koczkás Sándortól kapom a hírt, július végén agyvérzés érte Lakiteleken, de már jól van, otthon van. Kapkodva telefonálok ide és oda, megtudom, jól van, tényleg jól, de annyira azért mégsem. Kételyek gyötrik, igen rossz beteg, türelmetlen, s erősen depressziós. Intézetigazgatónk, Kenyeres Zoltán telefonon szól, vegyem át az előadását. Az anyagot tudom, abban hiba nincs, de – mi tagadás – rettenetesen meg vagyok illetődve. December közepéig mondom a magamét, akkorra már Czine jobban van. Mondja, bejön, segít nekem a vizsgáknál. Tényleg bejön, nagyon kedveszegetten, de aztán néhány mondat után rendre átveszi a szót, s utolérhetetlen kedvességgel elmondja az anyagot a vizsgázó helyett. Mesél, mesél vég nélkül nekem is, anekdotákat mond el a külhoni irodalom alakjairól, Erzsike, a felesége mindig hazakíséri.

1997. február

Már sokkal jobban van, az első előadást még én tartom, aztán átveszi az egészet. Érzem, van benne némi bizonytalanság. Minden kedd este fölhív telefonon, s megkérdezi, ráérek-e másnap. Hát persze hogy ráérek. Végigülöm a szemeszter összes előadását, de – természetesen – nincs szükség rám. Czine ugyanúgy szól, mint régen. Meglehet, egy kissé fáradtabban, egy-egy évszám kimondása előtt rám néz, de egyetlenegy esetet kivéve – vagy háromszor is fölemlegeti Dsida Jenő közelgő századik születésnapját a kilencvenedik helyett – soha nem téveszt. Májusra meggyógyul.

1997. szeptember–október

Czine teljesen egészséges, ő tartja ismét az előadásokat. Szeptemberben minden szerdán Mihály-napot ülünk, még október elején is. Magabiztos ismét, a terveiről is beszél. Október második felében egy keddi napon Görömbei Andrással találkozom a Hitel szerkesztőségében, tőle hallom, Czine kórházban van, megint agyvérzés (két napja, vasárnap este beszéltem vele telefonon), s hogy meghalt Balázs József, neki kell – Czine helyett – búcsúztatnia.

1997. november 11.

Elmegyek hozzá a kórházba, viszem a Hitel legújabb számát, ahol (végül is megtehetem, hiszen már nem a főnököm) írtam a Püski Kiadónál megjelent könyvéről. Kint ül a folyosón, már vagy tíz méterről megismer, megnyugszom, rendben a látása. Mondja, unja már nagyon az egészet, fáj egy kicsit ugyan a lába, de mielőbb szeretne hazamenni, meg vissza az egyetemre, fogalma sincs, miért tartják idebenn.

1997. december 28.

A karácsonyt – mint mindig – anyámnál töltöm Zalában. Visszaérkezve Koczkás Sándor telefonja fogad. Miskát elérte a harmadik, csak ennyit mond lakonikusan. Megint összevissza telefonálok, kiderül, a szenteste előtti napon, december 23-án újabb agyvérzés érte az utcán, magatehetetlenül fekszik, nem tudni, mi várható, pontosabban: a legrosszabb is várható.

1998. január

Nem tudom másként mondani: én igazából most siratom el Czine Mihályt. Tudom, hogy gépek segítik a levegőhöz is, fektében minden baj eléri, tüdőgyulladás és egyebek, hétről hétre, ahogy bemegyek az egyetemre (mert a vizsgáztatás rám maradt), akaratlanul is fölemelem a fejem a Kígyó utcában: kitették-e már a fekete zászlót. Azt hiszem, kétségbe vagyok esve, odahaza a róla 1989-ben Nyíregyházán készült emlékkönyvet forgatom, a képeket nézegetem leginkább, s – nem is igazán tudom, miért – leveszem a polcról Arany János munkáját, azt, ami az öreg Toldiról beszél. Görömbei Andrással – leghűségesebb és a tudományos ranglétrán is legtöbbre jutott tanítványával – meditálunk a Hitel szerkesztőségének folyosóján. Andráson nem lehet nem látni a riadtságot, emlegeti, hogy csinálnunk kéne egy könyvet, Miska jövőre lesz hetvenesztendős, ha valaki, hát ő megérdemelné.

1998. február

Czine talpra áll. Egyedül megy ki a vécére. Hinni akarom, hogy az ő legyűrhetetlen életakarata a halálon is erőt vesz. Próbálom helyettesíteni az előadásokon (pótolni úgysem lehet), Tóth Katalintól, a család kedves barátjától hallom, hogy szanatóriumban van, rendkívül türelmetlen, nehezen viseli, hogy ő nem Czine Mihály úgy, ahogy egykoron volt.

1998. szeptember vége

Nyáron megint nem láttam. Ezúttal is szemérmes ember vagyok (vagy csak gondatlan?), későn, Mihály-napot köszöntő szándékkal telefonálok. Megtudom, Czine megint kórházban van, de jó a remény, hogy hazatérhet.

1998. november–december

Újra otthon van. A készülő emlékkönyv ügyében (is) járok a lakásán többször is. December 4-én látom utoljára. A hajdan bivalyerejű férfi csoszogva közeledik felém, kézfogása erőtlen, hetven-egynehány kilója maradt a száztízből, de a szeme él, jobbról-balról megcsókol, ahogy az utóbbi négy-öt évben mindig is tette. Akad a szava is, gondoskodó felesége ujjnyi bort tölt a poharába, amit Czine úgy tizenöt másodpercenként koccintásra emel, diskurálunk. Mindenre pontosan emlékezik, az egyetemről kérdez, csak a nyelve forog kissé lustán.

1999. január

Czine Mihály 1999. április 5-én lesz hetvenesztendős. Csináljuk az emlékkönyvet, versenyt futunk az idővel, én amolyan budapesti koordinátor vagyok. Czine a Sportkórházba kerül, mert egyre gyengül, van ott egy jó komája, aki majd fölerősíti. Szekírozom a kollégáimat, Görömbei telefonál: siessünk, a nyomda miatt is. Elmondja azt is, járt bent a kórházban Márkus Bélával, január 12-én. Borzalmas állapotban van Czine, szót váltani vele már nemigen lehet, fél, hogy nem éri meg a könyvet.

1999. január 15.

Erzsikével, a feleségével beszélek. Mondja, Miska nagyon nyugtalan, minden baj eléri, fölborult az egész keringési rendszere, de még mindig nagyon erős. S kimondja azt, amit csak egy nagyon erős élettárs tud kimondani: félek, nem éri meg a születésnapját.

1999. január 21. Fél egy és egy között

A gyermekeimmel játszom, csörög a telefon. Kenyeres Zoltán hangja: Jóska – meghalt Mihály. Vártam a hírt, de mintha az ég szakadna rám. Kérdezem Kenyerestől, ki tudja már, kinek telefonáljak. Mondja, írjak vagy tíz-tizenöt sort az MTI-nek az egyetem nevében. Leülök, visong a két gyermekem, igen bután nézhetek magam elé, könnyem nincsen, talán negyed óráig is meditálok, majd telefonálni kezdek. Debrecenben Görömbei András nagylánya veszi föl a kagylót, neki mondom a hírt. Kapkodva gépelek, zakatol az agyam, a Miska életéhez tartozó összes fontos adatot régtől fejből tudom, a “jelentésben” a díjak fölsorolásánál a legutolsót, a számára bizonnyal legkedvesebbet, a Bethlen-díjat mégis kifelejtem.

1999. február 5.

M. Kiss Sándornál, régi tanáromnál és barátomnál vagyok. Sanyi torka többször elszorul, Czinéről beszél, régi anekdoták bukkannak elő, Miska életének gyarlóbb pillanatait is szóba hozza. Aztán azt mondja: az utóbbi ötven év legnagyobb figurája ment el. S hozzáteszi: mi úgy tekintettünk Miskára, mint az istenre, a tanítványaim úgy néznek rám, mint az istenre, eltelik pár év, s rád is úgy fognak nézni. Pedig én láttam játszani Puskást, láttam Göröcsöt, láttam Törőcsiket, mindegyik nagy spíler volt, de én tisztában vagyok a különbséggel.

1999. február 9.

Ma temetik Czine Mihályt. Visszajáró lidércekkel vagy kegyelmi pillanatokkal megáldott-e ez a nap, azt én nem tudom, de tudom a következőket. Megyek a temetésre, dél körül a Moszkva téren tartok, húzza a hegedűs, azt a nótát, amit még gyerekkoromban anyámtól tanultam. A mozgólépcsőn fölfele is hallom a dallam foszlányait: “De ahova én elmegyek, / ott nincsen nyár, nincs kikelet, / nincs szerelem, nincsen féltés, / nincsen onnan visszatérés sohasem.” Zötykölődöm az 59-es villamoson, a temető bejáratánál elsőként M. Kiss Sándorral találkozom – de hát kivel is találkoztam volna? Ércbe vésendő mondatot mond – persze a maga stílusában. Ez a kurva század – mondja – s a mi nyomorúságunk Ady halálával kezdődött, s Czine Miska halálával fejeződik be. Tökéletes a magyar nemzettudatnak ez a vonala, bárki találta is ki az egészet. Sokat jártam futballmeccsre, meg tudom becsülni a tömeget: lehetünk vagy két-háromezren, sok száz ember hangján szinte dübörög a zsoltár. Czine Mihályt én búcsúztatom az egyetem nevében, a Toldi Miklós-motívumot is fölemlegetem. Nem tudom, kik rendelték így, de tény, hogy a behantolásnál esni kezd a hó, s egyre sűrűbben hullik. Nem juthat eszembe más, csak a Toldi estéjének záró sorai: “Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány: / Bence volt az emlék, lába felől állván: / Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, / s elborítá a sírt új havával az ég.”

*

Vannak emberek, akik csak öntudatlanul átélik, vannak, akik létezésük módjával írják, s vannak, akik formálják is a történelmet. S vannak a kiváló kevesek, akiknek a sorsa válik történelemmé már a személyes életükben is, amit aztán csak elfelejteni vagy megtagadni tud az utókor, de búcsút venni tőle soha. Most, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Magyar Irodalomtörténeti Intézet, tanszéki kollégái és az Eötvös-kollégium nevében búcsúzom Czine Mihálytól, illendő ezért bevallani e búcsú lehetetlenségét is. Czine Mihály életútja, nagy reményei és megcsalatottsága, legyűrhetetlen teremtő ereje és később lelegyintett “korszerűtlensége”, az őt átölelő szeretet meg a szemforgatós veszejtő szándék okán ugyanis talán a leginkább tökéletes sorsképlete lett a magyar “bakatörténelem” ama félszázadának, amely akkor is bennünk munkál, ha mi nem óhajtunk tudomást venni róla. A szegények s a mindig kisemmizettek álmának makacs továbbélése s az álmok megcsúfolása villan föl bennem, ha erre az életútra nézek, s a föl nem adott hit bizonyossága, hogy egyszer mi is győzhetünk. Czine Mihály lénye és alakja, szava és elrendelt értékválasztása reményt sugalló per volt egy életen át, tagadása mindannak, ami egyre inkább körülfon bennünket. Szálfatermetű volt ő a törpék között, morális ember a hitványságok térhódításának idején, sokakhoz és világosan szólt egy mindinkább rejtjelekre esküdöző korban, s az élet csodáját meg az otthonhoz való jogot hirdette még akkor is, amikor az otthonhoz és a hazához való jogot lassan már tudományos apparátussal fölvértezve tagadta meg a világ. Méricskélni én nem akarom, hogy e félszázad legszebb szavú és legegyénibb hangú irodalmára hol is áll ama tudományos ranglétrán, de abban biztos vagyok, hogy az irodalom szolgálatosai közül messze ő volt a legkiválóbb, úgyannyira, hogy lényének halvány lenyomatát is hiába keressük majd az elkövetkezendő időben. Varázsos derűjével és erőt sugárzó életbizalmával egyszemélyes intézményként próbálta helyrehozni mindazt, amit uraink egykor oly brutálisan elrontottak, még akkor is, amikor a levegő már ritkult körülötte, s udvari apródok hada gúnyolta őt, akár az estéjéhez érkezett Toldi Miklóst. Született pedagógusként nemzedékeket eszméltetett a tiltott dolgokra, arra, hogy amikor Magyarországon irodalomról beszélünk, másról is beszélünk, ő szerzett polgárjogot a leginkább egy felejtésre szánt tradíció és a néha hatalmi szóval is megtagadott régiók értékeinek, s még nekem is muszáj bevallanom: ha jó tanárom, Szakál István 1979. április 25-én nem visz el engem Nagykanizsára, Sütő András és Czine Mihály közös estjére, akkor talán magam sem tévedtem volna arra az útra, amelyen ma is botladozok.

Kedves Miska!

Gyászol Téged az egyetem, gyászolnak tanszéki barátaid, gyászol az ország, s nemcsak az a maradéka, amit nekünk a mindig rövidlátó nagypolitikai érdek egykoron meghagyott, hanem az a fele is, amit csak a szívünkben őrizhetünk. A Te sírodhoz valóban eljött a magyarság. Mondanám, ülj fel, Miska, nézz körbe egy pillanatra, s megláthatod: aki csak jeles tudós volt – ült bár az Akadémia magasán –, azt nem szokta ilyen sokadalom elkísérni az utolsó útjára. Tudom, ha fölérsz oda, ahol a Te helyed elvitathatatlan, nemcsak szívbéli öreg barátaid fognak átölelni majd, Kós Károlytól Veres Péterig, hanem a Veled egy időben és egy sorsból indult társaid is, azok, akik a Mindenható Isten után Tebenned bízhattak a leginkább e zsoltáros hangot és hitet egyként megtagadó időben. Tarts ott majd egy névsorolvasást, üljétek körül az asztalt Sós Imrével, Váci Mihállyal, B. Nagy Lászlóval, Simon Istvánnal, Szabó Istvánnal, Kormos Istvánnal, Nagy Lászlóval, Huszárik Zoltánnal, Szirtes Ádámmal, meg Balázs Jóskával a még fiatalabbak közül, s a hírnevet nem szerzett barátokkal is persze, aztán – ha már eldaloltátok a közös sorsot – mondjátok el jó hangosan, hogy mi is meghalljuk, miért is kellett e parasztból jött nemzedék legjobbjainak oly fiatalon elhagyniuk ezt a földi világot, éppen a nagy csalás beérésének az idején. Akkor tán mi is ráeszmélhetünk, ki is voltál Te a magyarságnak, hiszen a Veled teljessé vált eklézsia könyörgőre szorított hangját Ady máig hangzó templomféltő sikolya bennünk talán még ma is fölerősítheti. Hazánk immáron ott a magasban, Miska, s mi, szolgálatos utódok lábujjhegyre állva tántorgunk mindegyre, de azt megígérem, hogy a reményt soha föl nem adjuk. Áldassék a neve szeretteidnek, akik segítettek még egy esztendeig nekünk megtartani Téged. Te tovább élsz majd mindazokban, akik az emberi szót többre becsülik a protokolláris illemkódexeknél, s akik a hazára nem csak mint egy hasznot hozó üzletre néznek. Keresse persze boldogulását ki ahol tudja, ezt ma így szokás mondani, de mi Téged őrizni fogunk, hiszen elárvult utódaidként nagyon is megértettük a leckét: aki Téged elfelejt, az nemcsak a mára kisebbségbe szorított életet és napra nap zajló történelmünket teszi zárójelbe – emberi mivoltunknak és sorsunk parancsának is végképp hátat fordít.

Isten Veled, Miska – és maradj velünk mindörökre!