Szakolczay Lajos

Kikötő

Jegyzetek éjfél után

• Márai Sándor 1981-es Naplójában olvasom: “»Szexuális etika« nincs. De szexuális esztétika van. Ami két ember között az ágyban történik, lehet pogány istentisztelet, lehet a fiziológus számára olyan életjelenség, mint az emésztés. De ha mutogatják, gusztustalan. Az ember tragédiájában Lucifer így mondja: »Mindenre kérlek, azt sohse feledd, / Szerelmed amilyen mulattató / Kettesben, oly izetlen harmadiknak.« Lucifer nem volt etikus, de értett az esztétikához.”

 

• Ha vers, akkor elsősorban nem Madách Imre jut az eszünkbe. A közlés kényszere, mert indulat hajtja, alig találja meg a számára legkifejezőbb formát. Ám a kevésbé ismert Egy őrült naplójából (annak is a 11. része) keserű felismeréssel vágja szemünkbe az igazságot. “A nap sugárának hét színe van, / A pénz fényének színe számtalan, / A hír, erény, dicsőség ilyenek. – / Hát a barátság, hon és szerelem? / Kegyelt váltó, mely készpénzül megyen, / S végszámadáskor nem kell senkinek.”

 

• Akár a legnagyobb tapintattal is említhetem előtte az Amiel-aforizmát – “Légy igaz: ez a titka az ékesszólásnak és az erénynek, ebben sejlik az erkölcsi tekintély, ez a művészet és az élet legfőbb elve” –, meg nem hallja. Fölfogóképességének ez a kódja nem működik. Még csak nem is sejti, hogy a tökéletes süketség lassan vaksággal is társul.

 

• “Jaj néktek, képmutató írástudók és fariezusok, mert szinte hasonlatosak vagytok a megfejérített koporsókhoz, melyek kívül ugyan szépnek tetszenek, belől pedig rakvák holtaknak tetemeivel és minden undoksággal” (Máté evangélioma).

 

• Székely János többször is bevallotta, hogy mennyire szégyelli a hatalomnak tett gesztusokat. Szégyelli, és mégis mindannyiszor ezt az utat követné. Édesapja börtönből való kiszabadítása a tét, s ha a hurrá-vers ehhez hozzásegít, miért is szabódnék a kis áldozat meghozatalától? Már ekkor Caligula helytartójaként viselkedett. A szükséges és lehetetlen között ne volna járható ösvény? Volt. Az etikus gondolkodó vesztett-e valamit azzal, hogy egy rövid időre talpalatnyit birtokolt a számára nem különösen tetsző kényszer-földből?

 

• A virágok átka című Székely János-verseskönyvet böngészem (Magyar Írószövetség – Belvárosi Könyvkiadó, 1998), és nem tudok betelni a “maradi verset” író, gőgös, az irodalomból minduntalan kihátrálni akaró, a díjaktól ódzkodó, többnyire önmagát ostorozó marosvásárhelyi fárosz költészetével. Tudom, hogy a megszólalást nehezítő történelmi mocsok sorra szedte áldozatait – “Olyan korban írtam én verseimet, amikor szégyen volt embernek lenni. Morális helyzetnek ez szörnyű, de költői helyzetnek nem éppen érdektelen” –, és azt is tudom, hogy Székely, A vesztesek költője (miként Szilágyi Júlia mondotta volt) győztes költő.

Lászlóffy Aladár, A virágok átka című válogatott kötet gondozója impozáns előszóban (A gőg fegyelme) idézte föl a költő-gondolkodó “nagy és öntörvényű” világát. Válogatásával csupán egyetlen ponton van vitám. De ott nagyon. A Két kos között (1957) párverse, A vesztesek (1973) sajnálatosan kimaradt. Pedig az előbbi gyötrő kérdéseire – (közvetlen l956 után vagyunk): “Jaj, népem, te vak, te áldott, / Hol kell magad, népem, találnod? // Hol tengődsz? Kunyhaid hol állnak? / Miféle pontján a világnak? // Miféle átokverte téren? / Micsoda szélütött vidéken?” – az utóbbi nagy vonulása adja meg a választ. Még Vörösmartyval is mérhető magyarság-vers ez, a javából. A “vereségre termett népet” – “Évezredek óta verik” – úgy akarja a költő egy, a cenzúrát elterelő hadmozdulattal magához ölelni, hogy nyíltan kimondja: “Annyira semmijük sincs, hogy / Minden övék lett”. Ez a minden az örökké vesztes győzelme a sorson.

Éppen negyedszázada, 1974. május 31-én kaptam meg Marosvásárhelyt A vesztesek kéziratát Székelytől azzal, hogy ha tudom, jelentessem meg Magyarországon. Hiába az elterelő alcím – (XVII. századi metszet: A tüzérség visszavonulása) –, a költemény akkor nemcsak Romániában, nálunk sem érett meg a nyomdafestékre. Tudtommal először a költő prózakötetében, A nyugati hadtestben (Kriterion, 1979) volt olvasható, amolyan zárásként. Itt már az alcímben szereplő XVII. századi metszet újkori metszetre változott. Miért becses nekem ez a nyilván nem első fogalmazású relikvia? Mert mind az öt gépírásos oldal a költő keze nyomát is őrzi. A verssel való küzdelmét, amelyet a kézzel írott tintás sorok – gyakran egész versszakok átformálásával – igencsak megszentelnek. Van valami megejtő ebben: a pontosságra való törekvés szentsége. Mindjárt az első oldalon egy nagy krikszkraksz, hiszen a tintával áthúzott, sokszor az új változatot is még újabbra cserélő kézírásos soroktól alig lehet látni az eredeti gépelést. Jó fül, a papírra vetett szavak hangzásvilágát a benső “kód” zenéjével összevető magabiztosság kell a javításhoz – és nem kevés alázat. A kék ibolyás virágátokkal önmagát is megvesszőző költő birtokában volt mindennek.

 

• Szemérmes méricskéléssel, de azért – fölfejthető szimbóluma szerint – valamennyire határozottan közelebb jutunk-e nagyságunk kijelöléséhez? Székelyt, a maszk mögötti etikus cselekvés bajnokát ez mindvégig izgatta. Egyik utolsó, 1986-ban született verse, a Nemzedékek mindennél nyíltabban mutatja az érték-bújócskát. “Szabó, Szabédi, Németh, Illyés… / Egembe nyúló néma szirtek! / Nem néztek ők reám, de mégis, / Volt még akikre föltekintsek, // Csúcsokra, szédítő tetőkre / Nem hágtam én, nagyobb se lettem, / Mégis, ahogy magasba nézek, / Már csak az égbolt van felettem.”

 

• Kisangyalom, ne hivatkozz, főként előttem ne, a férfi és a nő közötti teherbírás különbségére! Másról van szó. Arról, amit Stendhal zseniálisan jellemez, ekképp: “Szeretem az erőt: de abból az erőből, amelyet szeretek, a hangya ugyanannyit mutathat, mint az elefánt.”

 

• Ha Bizánc, akkor Eusebius püspök imája: “Ó Istenem, add, hogy ne legyek egy embernek se ellensége, / de legyek barátja annak, ami örök és maradandó! / Hogy soha ne tervezzek rosszat mások ellen, / és ha velem esik ez meg, úgy meneküljek meg, / hogy ne sértsem meg azt, aki ilyet akart velem tenni!”

 

• A kultúrharc fegyvereiben – legalábbis a leghangosabbakban – nem az ideológia a töltény, hanem a pénz. Nézz a jól fésült médiára, azonnal láthatod, hogy miről beszélek!

 

• Szilágyi Domokos, Szisz tragédiája az volt, hogy az általa félt éjszaka-kútba maga hordta vödrönként a vizet.

 

• Magyar, nem magyar, magyar-zsidó és zsidó-magyar egyként eltöröltetik a tábláról, ha a politikai sakkjátszma bábutologatói így határoznak:

 

“»A kor parancsa, hogy Szlovákiában nincs helye a magyar és német nyelvnek, azaz nem szabad elhangzania utcákon és nyilvános helyeken, és mindaz, ami ezzel összefügg, egyformán érvényes mindenkire. Aki ezzel nem törődik, kihívja a nép haragját.« A népharagot a lap [|as] szerkesztősége szerint kétségtelenül azok a zsidók »provokálják«, akik magyar nyelven beszélnek. Erre mutat a lap 1945. július 24-én megjelent cikkének következő megállapítása: »Az internálótáborokból visszatért zsidók nagyobbrészt magyar nyelven beszélnek, s ezzel megerősítik Pozsony magyar jellegét.«

A Szlovák Nemzeti Tanács lapja, a Národná Obroda 1945. július 26-án a következőket írja »Itt van pl. a zsidókérdés. Valamelyik koncentrációs táborban való részvétel reményteljes és általános politikai karriert biztosít a zsidóknak. Senki sem kérdi, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát a megmenekült zsidó, s még inkább nem kérdi azt, milyen nemzetiséghez tartozott a múltban. Ennek a kérdésnek azonban perdöntőnek kell lennie, különösen amikor általában nézzük a politikai megbízhatóságot, és gondosan meghatározzuk a politikai következményeket.«

A Szlovák Nemzeti Tanács hivatalos lapja mesterségesen antiszemita hangulatot igyekszik kelteni a deportálásból hazatért zsidók iránt, akik magyarul beszélnek. Annak ellenére, hogy a szlovákiai kormánykörök fűt-fát ígértek a zsidóellenes hangulat és atrocitások megfékezésére, lényegében semmi nem változott. Így pl. alig egy évvel a nagytapolcsányi pogromot követően, a Pozsonyban augusztus 2-től 4-ig lezajlott partizánkongresszuson, valamint a szlovák nemzeti felkelés 2. évfordulójának (augusztus 29.) időszakában látták alkalmasnak az időt zsidóellenes röplapok terjesztésére. A pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatal augusztus 3o-án 136/Pol. – 1946. szám alatt terjesztett fel a magyar külügyminiszternek egy szlovák nyelvű röplapot, amelynek magyar fordítása a következő:

 

Most vagy soha, ki a zsidókkal

 

Ki németesített? A zsidók!

Ki magyarosított? A zsidók!

Ki segített a köztársaságot felbomlasztani 1938-ban? A zsidók!

Ki volt a nemzet kiszipolyozója, és ki ma is? A zsidók!

A zsidóság a szlovák nemzet és a csehszlovák köztársaság legádázabb ellenségei. Azokat az előjogokat és eredményeket, amelyeket a szlovák nemzeti felkelés során a szlovák nemzet fiainak vérével sikerült kiharcolnunk, illetve elérnünk, a zsidóság kisajátította a maga számára, és így átvette a nemzetgazdaság kulcspozícióit a szlovák »partizánok« kezéből, amivel azt akarja bizonyítani, hogy a szlovák nemzet az ő vezetése alatt kell álljon, s hogy ilyenformán az könnyűszerrel kiszipolyozható legyen. Ezért nem akarjuk ezt az elvet tovább tűrni körünkben, mint ahogy azt a világ többi nemzete sem akarja.

Ha nem csinálnak most rendet, akkor kénytelenek vagyunk mi rendet csinálni nemzeti pogrom formájában zsidó életek árán is! (…) Ez nem fasizmus, nem sovinizmus, de antiszemitizmus sem, ez a szlovákok védelme a nem-szláv és a kiszipolyozók elemével szemben. [Aláírás] A Nemzeti felkelők, partizánok és politikai foglyok szlovák igazsága!”

 

Vigh Károly könyve, A szlovákiai magyarság kálváriája 1945–1948 (Püski, 1998) kitűnő munka. Levéltári kutatásokon alapuló, szívszorító mű. A nemrég elhunyt Dobossy László professzor, aki igencsak sokat tudott – bőrén tapasztalta – az ottani szenvedésekről, így méltatja a szerzőt: “élő történészeink közt kétség nélkül [Vigh Károly a] leghivatottabb arra, hogy szakszerűen, tüzetes elemzésben mutassa be a méltatlan sorsot, amely a második világháború után a kollektíven bűnössé nyilvánított szlovákiai magyar nemzetiség osztályrésze lett”.

• “Vallásnak és nemzetiségnek a kútfeje nem a fő, de a szív. Mindkettőt homályos sejtése a jövőnek s kegyeletes tisztelete a múltnak táplálja.” (Madách Imre)

 

• Ibsen szimbólumértékű vadkacsája vonzott Egerbe. A megsebzett állat, amely mélyből jött vergődésével élet is, félbetört sors is; az érzelmi káoszban kinek remény, kinek a saját tehetetlenségére emlékeztető tragédia. Péterfy Jenő már 1887-ben (!), ki tudja, milyen, Északról idehangzó lélekharang csendüléséből kihallotta, hogy a norvég drámaíró morális ítélőszékén kifejlő dialóg lehet száraz, közönséges, elfojtott, szárnyatlan, mögötte egy különleges világ izzik. Minthogy magam is elég sokat meditáltam azon, hogy a hazugság miként mérgezi meg a családot, a házasságot, a párkapcsolatokat, kíváncsian vártam a Gárdonyi Színház előadását. A vadkacsa nem föltétlen stúdiószínpadra való darab, hiszen a bonyolult pszichológiai kapcsolatok, a térbe kivetített gesztusok mellett magának a térnek is lélegeznie kell.

Itt is lélegzett, ebben a szűkre zárt szobában, csak másképp. Például Saárossy Kinga (Gina), a bűnös-bűntelen teremtés megtört fényű szemében – az őrültek-fantaszták közt ez volt az egyetlen biztatás –, Bregyán Péter (Hjalmar) idegességében is naiv, mások által föltüzelt múltnyomozásában, amely elfeledtette vele saját tehetségtelenségét, és nem utolsósorban Kascsák Dóra (Hedvig), a felnőttek hazugságaival megnyomorított gyermeklány mérhetetlen apaszeretetében, amelyért végül meglőtt, a mélybe visszakívánkozó vadkacsaként az életét is odadobta.

Beke Sándor pontosan kidolgozott, a pszichológiai összeütközések gesztusait kinagyító rendezése mesteri dramaturgiai munkára épült. Pályi András úgy szabta az ötfelvonásos drámát – az első felvonás teljes elhagyásával, érték(információ)átmentéssel – két részre, hogy tanítani lehetne a sűrítésnek ezt a fajta, robbanáskész ökonómiáját.

 

• Aki a poétikát a külső dolgokban keresi, alighanem tévúton jár. Hiszen az a csillogás nem ez a csillogás. Vagyis Joubert előtt még mindig le a kalappal! “Semmiben sem lelhetünk költészetet, ha nem hordozzuk önnönmagunkban.”

 

• Rost Andreáért nemcsak Bécsbe, de a világ végére is elmennék. Mert egyszer végre látnom kell, hogy lassan világhírűvé váló szopránunk milyen teljesítményre képes az ugyancsak nagy hírű partnerek társaságában. Itthon, bár jó alakítást nyújtott, a Szikora rendezte zagyva Varázsfuvola Paminájaként láthatóan egy kissé szenvedett. Szó se róla, a Staatsoper Traviatáját sem a negyedszázados, így valamennyire poros rendezés miatt kell kedvelni. Hanem a világ minden tájáról összesereglett sztárok – ez esetben Rost Andrea (Violetta) és Giuseppe Sabbatini (Alfred Germont) – énekhangjáért és érzelemvilágáért. (Sajnos, a George Germont-t formázó Georg Tichy fölött, sűrű bizonytalankodásai mutatják, eljárt az idő.)

Ahogy a romantika egyszer csak mindent meghatározó szerelemmé, azon belül érzékiséggé válik, úgy lesz a röpködő hajdani kurtizánból – “ebben a hitvány életben egyetlen jó a kéj!” – ragaszkodó, érzéseiért megszenvedő, az asszonyiság felé törekvés mélyen átélt fájdalmával megnemesedett hölgy. És ezt az ívet, hangjának bársonyos telítettségével, Rost Andrera számomra mindenkinél jobban ábrázolja. Mindezt azok ismeretében írom, hogy videón, Bécs előtt és után, többször is megnéztem két Traviata-előadást. A londoni Violettát (Covent Garden, 1995) Angela Gheorghiu, a velenceit (La Fenice, 1992) pedig nem kisebb nagyság, mint Edita Gruberova énekelte.

 

• Velence 1536-ban is ékesszólóan, mi több, bölcsen tanított: “Ha valaki azért lesz kurva, hogy a buja vágyait, nem pedig azért, hogy az éhségét csillapítsa, ahhoz olyan bátorság kell, mint ha valaki a háborgó tengeren a hullámokba veti magát.” (Pietro Aretino: A hetérák tudománya vagy hogyan oktatta ki Nanna, a híres kurtizán, lányát, Pippát, a szerelem művészetére)

 

• Fiatal, még kialakulatlan világú író-költő az első megjelenéskor nem nagyon törődik azzal, hogy kit tisztel meg a dedikációval. Fő, hogy minél nagyobb körben – még az esetleg neki nem tetsző, esztétikailag az ő világától távol álló körökben is – ismerjék, tudjanak róla. Ha nem így volna, a kommunista folyóirat-szerkesztő, a kolozsvári Korunk hajdani fejének, Gaál Gábornak a könyvtárszobájában nem szerepelne – Illyés, Lukács György, Déry Tibor, Salamon Ernő, Kassák Lajos, Nagy István, Komlós Aladár, Faludy György, Nádass József, Horváth Imre stb. ajánlással ellátott könyveinek társaságában – Nemes Nagy Ágnes Kettős világban című verseskötete (Új Hold kiadás, 1946). A dedikáció – Gaál Gábornak tisztelettel – 1947. május 6-án született. Gaál Gábornak, aki végső soron a szolgált eszmének lett áldozata, tudjuk az értékeit, és Nemes Nagy Ágneséit is tudjuk. Volt egy pillanat, amikor találkoztak. És ezért, bár Babits volt az istene, a költőnek sincs miért szégyenkeznie.

 

• Ha egykor el tudtad fogadni a kert gyümölcsét, most, az őszi, barna alkonyatban is megdidergő venyige idején mért tiltakozik minden pórusod az elkoszlott avar ellen? Mert a gyümölcsből mindenki más is ehetett, a rezge ősz sara meg csak egyedül a tiéd?

 

• Szégyenletes számtan. Százból minduntalan negyvenkettőt kell elvennem – ez a valós helyzet, hiszen ötvennyolc vagyok –, holott sokkal szívesebben végezném a kivonás műveletét negyvennéggyel. Hogy ötvenhat maradjon?

 

• A kaposvári Vaszary Képtár szobrait nézegetve egyre csak furdal a kérdés: Gera Katalin művei hogyan is maradhattak ki az évekkel ezelőtti Somogyi József és tanítványai címmel megrendezett budapesti kiállításról, mikor a Hadtörténeti Múzeumban olyan művészek is szerepeltek, akik nem tartoztak szorosan a mester tanítványai közé? Igaz, Kaposvár messze van Budapesttől, de nem annyira, hogy a fájdalom S-alakjával sokkoló Siratóasszony (1991), az egyszerűségében döbbenetes, a vörös márvány felületét durva rovások díszítette ülő Kőasszony (1984), a kisméretű terrakotta Kuporgó (1988), úgy is, mint egy lehetséges ősanyaváltozat, a test mellett lelógó, lekötött kézzel megbocsátásért esdeklő fa Corpus (1978) s nem utolsósorban a bronzplakett triptichonként is fölfogható Földanya (1982) – a középső, téglalap alakú érem plasztikája a legkifejezőbb – Pesten is ne tudatosíthatta volna: készítőjük érzékeny művésze a szakmának. Karakteres szobrász.

 

• Szép, tiszta Godot-ra várva-produkciót láttam a Térszínházban, Bucz Hunor rendezésében. Beckett klasszikus abszurdjában a szent és a profán talán még egyszer sem került ilyen közel egymáshoz, jóllehet a karakterük (ruházatuk és mozgásuk) szerinti két bohóc, Vladimir (Balázsi István) és Estragon (Kovács J. István) mindent megtett azért, hogy az egyetemes várakozás cirkuszi körülmények közt valósuljon meg. Az emberiség, a hitetlen hit reményében is bízó emberiség feszíttetett meg ebben az egyszerű, az életfát szimbólummá avató díszletben. A két játékos bohóc “akasztás” utáni párhuzamos fejlehanyatlása, fölidézve a korpusz mindannyiunkat megtisztító szenvedését, azért volt az egyik legszebb kimerevített pillanat, mert Beckett dramaturgiailag jól megszerkesztett világhalandzsáját hangulatában a misztériumhoz közelítette. A Nagy Zsolt alakította Pozzo, erőszakos színeivel, szintén részese a sikernek.

 

• A Szigethy Gábor terrénumaként számon tartott hajdani Gondolkodó magyarok kötetei – ami fő: második, javított kiadásban – most már a Holnap Kiadó választékát gazdagítják. A huszonhárom évesen már halott, tehát örökifjú Vasvári Pál Irányeszmékjéből érdemes egy részt – a XXXVII-et – idézni:

“Szabad sajtó mellett a közvélemény maga fölött hatalmat nem ismer.

S mily szabad a szellem, amily biztos ennek röpülése, oly bizonyos ekkor a nemzet előhaladása is.

Ha a szellem földhöz van bilincselve: akkor szárnyaival csak vergődik és ekkor idéz elő zavarokat, küzdelmében megvérezi magát, bosszújában szemébe csapkod ellenének, ki őt fogva tartja.

De ha bilincsétől felszabadult, akadály nélkül repülend a határtalan légbirodalomban. Szárnyait mindegyre messzebb terjesztendi. Árnya alatt fog megnyugodni az ember. Eggyé olvadand a testvérek testvérével, kit most nem ismer, kit halálos ellenének tart.

Csak így alakulhat egy világszerű közvélemény!”

 

• Jó volt csaknem öt órát végigülni – remek hangulat, kitűnő eredmények (Taraszov – 600 cm!) – a Budapest Sportcsarnokban rendezett 1. Magyar Atlétikai Fedettpályás Nagydíjat. Mért jöttem el a nemzetközi versenyről mégis keserű szájízzel? Egy nem mindennapi tévedés miatt. Röpke pillanatra az akarnok találkozott a hiszékennyel, s az egésznek furcsa módon a győztes látta kárát. De ne rébuszokban beszéljek! A 60 méteres női síkfutás döntője után a szám világcsúcstartója, a világ- és Európa-bajnok orosz Irina Privalova – győztesnek képzelve magát – futott egy tiszteletkört. Csakhogy azonos időeredménnyel (7,16 mp.) a célfotó alapján a zsűri a Srí Lanka-i Susanthika Jayasinghát hozta ki nyertesnek. (A közönséget hangosbemondó tájékoztatta a valódi győztesről, a néger hölgy is futott mosolyogva egy tiszteletkört.) S az eredményhirdetésnél jött a döbbenet: a hivatalosok közül senki sem vette észre, hogy Privalova – mert nem közölték a versenyzőkkel az eredményt? – a legmagasabb dobogó mögött áll, míg Jayasingha csak a másodikat megillető lépcső mögött szerénykedik. A szpíker a dobogó mellett, a kézimikrofonba bemondta az eredményt, azonban a versenyzőket köszöntő díjátadó, Schulek Ágoston, a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke – minthogy Privalovát, a nagyon akaró “győztest” a legmagasabb dobogó mögött látta – ezt nem hitte el. És mivel Jayasingha sem tudta igazán, mi történik, a néger lány (győztesként!) a dobogó második fokára állt. Schulek pedig a csúcson álló nem győztesnek átadta a serleget – hiába kiabáltam be elég hangosan: ne a másodiknak add! –, és azt Privalova el is fogadta. Az orosz sprinternő lassan Jayasinghát is maga mellé vonta, s mikor Schulek látta a nagy egyetértést, kezével mutatta, hogy a serleget vágják ketté, felezzék el. Hol a bibi? Ezt a döntést egyedül, kizárólag csak a Srí Lanka-i atlétanő hozhatta volna meg, hiszen egyedül őt, a győztest illette meg a különben nagyon szép tiszteletdíj. A Nemzeti Sportban a helyes eredmény volt olvasható.

Végkövetkeztetés? A kóros tekintélytisztelet néha elhomályosítja az ember látását.

 

• Hajnal Gabriella gobelinjei az Iparművészeti Múzeumban: imponáló életmű-kiállítás. Nézhetem a legnagyobb és az alig tenyérnyi méretű textileket: ugyanaz ragad magával. A kifejezésmód tágassága, eruptív ereje. Már a megrajzolt karton – végső soron a forma-, szín- és szerkezeti vázlat – sejteni engedi, hogy a szövőszéken befejezett kompozíció föl fogja villantani – anyagban tárgyiasítva – azt a látomásvilágot, amelyben a figuratív és nonfiguratív csupán kifejező (érzelmi) elem. Lehet általa – történelmi sugallattal – a folyó mélyére kerülni (Folyamszabályozás – Széchenyi emlékére, 1981), s ugyancsak mód nyílik az emberi arc, e különleges szenvedésterep kíméletlen föltérképezésére.

Újólag bebizonyosodott, hogy – jóllehet a méret megválasztása a szerkezeti rendet is meghatározza – az igazi művész számára nincs kis és nagy forma, csupán kifejezendő téma van. A Kis szövött fejek (gyapjú, 1979) négy vörös-kék portréja az emberi arc (test) kivételes érzékenységű szeizmográfja: tudniillik mindegyiken, még a látszólag legvidámabbon is, az érzelemkitörés – dráma. Szerelem, gyűlölet, féltékenység, késekkel kaszabolt – fenyegetett – kapcsolatok. A női arc hiába van könnycsepp-stilizációval fölékszerezve, fején a dísz csupán karaktert meghatározó járulékos elem. S ami az érdekes: a négy gyapjúkép külön-külön vörös deszkára van fölfeszítve (applikálva), s a képek alatt plasztikai leleménnyel “tárgyak” (fából faragott vörös rózsa, ugyancsak fa anyagú bicska és ágacska stb.) erősítik az érzelmi befogadást. Drámai ihletésű remekműsorozat, amelyen a gyapjút – ezért a megválasztott szín- és formavilág – a fájdalom erezi.