Szepesi Attila

Költő a Szellemek utcájából

Füst Milán átballag egy átjáróházon

Az ötvenes évek végén, a nagy országos depresszió esztendeiben – iskolai kínszenvedéseim végeztével – naponta végigballagtam a Reáltanoda (újabb keletű nevén: az Eötvös Gimnázium) felől jövet a Petőfi Sándor utcán. Osztálytársam és barátom, M. P., aki filmrendezőnek készült, de csak sziporkázó ötletekig s kocsmapultokig jutott szegény, találta ki a “figuragyűjtésnek” nevezett játékot, ami abból állt, hogy a szembejövőkről, egy-egy érdekesebb arcról, görbült alakról próbáltuk megfejteni, kiféle-miféle lehet, kihez hasonlít – volt Nietzschénk, Beethovenünk, Vespasianus császárunk, Csontvárynk és Van Goghunk, s ki tudná megmondani, ki mindenkink még. Egyetlen olyan “figuránk” volt, aki saját nevén szerepelt ebben az utcai panoptikumban: Füst Milán.

Csaknem mindennap feltűnt hórihorgas, kissé görbült alakja a Jégbüfé környékén. Egyedül volt. Gondolom, írás utáni sétafikálását végezte, hiszen ő még ahhoz a nemzedékhez tartozott, mely a nulla dies sine linea elvét vallotta, s így alighanem minden délelőtt íróasztalához csomózta a napi penzum. Igaz, ami igaz, a korabeli irodalmi élet nélküle zajlott, de más az irodalmi élet, más a munka. Ha valaki, Füst Milán tudhatta, mit ér a percnyi csillogás, és mit a siker árnyékában, csupán a Teremtő világnagy pupillája fényében teljesített feladat. Később, egyik rövid írásában rá is találtam e gondolat pontos megfogalmazására: tudatosan soha, semmilyen körülmények között nem kereste a mások szája ízét, nem akart tündökölni, kimondta: amit leír, az szolgáljon a maga kedvére, maga tetszésére.

A verseit ismertem már, s meglepett, hogy egyik korai, remek darabjában milyen látnoki erővel vázolta fel a maga kései arcképét: “Horgaselméjű és szikár / Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…” Ilyen volt valóban. Tempósan ballagott az utcán. Meg-megállt. Hosszasan fürkészett egy kirakatot – talán a maga talányos tükörképét nézte benne. Átcaplatott egy átjáróházon, ahol nappal is a félhomály az úr: oldalt talicskák, téglakupacok állnak az ecetfák közt, macskák nyújtóznak a porban, az ablakokban huszonnégy órán át ég a lámpa, s fönn a tűzfalon néha megcsillan egy véletlen behulló napsugárnyaláb.

Mintha a Szellemek utcáját róttuk volna, ahogy nyomon követtük a görbült költőt egyik korai versének spirituális és imaginárius helyszínén, ahol a ködben összemosódik múlt és jelen, az egymáson áttűnő arcokról és alakokról pedig eldönthetetlen, jelenlévők-e a maguk testi valójában, vagy csak a félálom képzetes terének ritka vendégei. Ha megállt, magunk is lassítottunk. Furcsán, félrebillent fejjel szemügyre vett egy kutyát, a járdaszélen egy téglakupacot. Te, mondta barátom lelkendezve, most kéne forgatni – azok a zöldes fények ott az arcán! Értettem is, nem is.

Egy kék ruhás asszony állt a sarkon. Elindult a Gerlóczy utca felé. És mesterünk mintha a nyomába eredt volna. Immár “kettős üldözést” folytattunk hát – s ahogy áhítatunk tárgya, az idős poéta s előtte a kék ruhás nő komótosan haladt, oldalt a korabeli utcakép rekvizitumai tűntek tova: lovak vontatta szódáskocsi, tricikli és verkli, oldalkocsis motor és szeneskocsi, melyen ördögfekete trógerok ültek – kétség sem férhetett hozzá, a Szellemek utcájában járunk. Talán ekkor sikerült megtanulnom vagy legalábbis tudatosítanom magamban, hogy a téridő minden töredéke és minden felszikrázó perce a Szellemek utcáján vezet át, s balga lélek az, aki ezt csak utólag ismeri fel, mindig, már-már módszeresen lekésve a maga életének nagy pillanatait…

“Megálltam az egykori, jól ismert ház kapuja előtt, azt is hosszan megbámultam, aztán bementem udvarába, és ott álldogáltam vagy két óra hosszat. Az udvarra a szegénységnek ugyanaz a félhalott, tompa csendje borult, mint valamikor, s a foszladozó lábtörlőkön, csudák csudája, ugyanaz a fajta macskaféle üldögélt álmosan, mint réges-régen valamikor… Hogy volt ez lehetséges vajon, hogy valaki ebből a vörhenyes szomorúságból mégiscsak fel tudott vergődni valahova?… Ezt gondoltam. De aztán azt is megkérdeztem magamtól, hogy hát hová is emelkedik az ilyen. A fénybe? Milyen fénybe? – feleltem magamnak azonnal. Semmilyen fénybe…” – írja egyik önéletrajzában.

Aki egyszer a Szellemek utcájában járt, többé nem szakadhat el azoktól az “édes és borzalmas” dolgoktól, melyek itt történnek. Ezt a kifejezéspárt – édes és borzalmas – Füst Milán használja egy Gulácsy Lajosról írott korai esszéjében. A tetten ért pillanat rekvizitumai ezek a sejtelmes és obskúrus dolgok, nem nagyok, nem föltétlenül a lélek sodró viharaihoz tartozóak, ám mégis örökkévalók, hisz a Szellemek utcájában bolyongónak úgy ráégnek a szaruhártyájára, hogy onnan semmilyen fény le nem törölheti többé, míg “régi, kipróbált szíved kutyáknak vettetik”.

A dolgok ugyanis, ezek az édesek és borzalmasak, a Szellemek utcájában mérettelenek. Birtokosuk tetszése szerint kicsinyítheti-nagyíthatja őket. Nem súlyuk vagy épp terjedelmük szerint találják meg helyüket a rendben, hanem meglelt benső muzsikájuk szerint. Mert nemcsak a szféráknak van muzsikájuk odafönt, hanem a limlomoknak és a titkos tragédiáknak is idelent. Egy járdaszélen fekvő, zászlóba csavart holttetemnek éppúgy, mint a nyirkos falon futó fekete bogárnak. Egy triciklicsengő muzsikájának ugyanúgy, mint egy hamuszürke bohócarcnak. Egy görbe akácnak hasonlóképp, mint a megfülledt hátsó udvari levegőnek, melyben kanalak csörömpölése hallatszik. A pipafüst pedig úgy elegyül itt a halálsikollyal, mint az alkonyban a nappal az éjszakával.

A Szellemek utcájában, ma már köztudomású: “Semmi sincs egészen úgy.” A dolgok “szfumátósan” illeszkednek – Leonardo da Vinci kifejezése eredetileg annyit tesz: a uso fumo, miként a füst. Itt minden csupa áttűnés és homályos illeszkedés. Érvényét veszíti a mérhető idő linearitása: örvények hatják át, tükörfények kaszabolják össze, melyekben az események egy, a rációnál mélyebb törvényrendszer fennhatósága alatt állnak, hisz (ahogy Goethe mondta) minden mulandó csak hasonlat. És ha ez így van, ki tudná eldönteni (a Szellemek utcájának vándora), hogy a teremtésbe mélyebben beágyazott-e egy görbe ecetfa, mint annak árnyéka a férgektől hemzsegő pocsolyán.

Úgy kellene mindent szemügyre vennünk, ahogy Füst Milán tette: fejét lehajtva, kissé félrebillentve, csak szeme gyanakvó párját szögezve a látnivalóra. Ahogy a Madách Színházban, 1961 őszén, amikor végre bemutatták annyi esztendő után “férfikora fényességét”, a IV. Henriket. A jobb oldali díszpáholyban ült. A darab végén felcsattanó és szűnni nem akaró taps közben – a színészek unszolására – felállt. Lassan, derékból meghajolt, és szinte belefagyott a mozdulatba. De a szemei! Évtizedek minden keserűsége, vádja és gyermekreménysége ott izzott bennük, és mindnyájunkat feketére kormozott, akiket a sugarával elért.

Adósai voltunk, vagyunk és maradunk is immár ennek a hórihorgas, görbült árnyéknak, aki ott botorkált a kirakatok tükörfényei közt, kóbor kutyák és csikorgó kocsikerekek között a Szellemek utcájában. Ősfolyamok zúgását idéző versei olyan örvényeket rejtenek, melyek mélyén, a zavaros víztükrön át bárki megpillanthatja a költőt, amint “lágy mohára hajtja elfáradt fejét / S gyengéden úgy öleli elfáradt szívéhez / Egyetlen kincsét: az örök éjszakát… ” Csakhogy késnek, végzetesen késnek ezek az értő pillantások. Ahogy levegőbe fagytak egyelőre azok a prófétikus sorai is, melyeket A magyarokhoz című versében vetett papírra: “Oh, jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt kell védened… / De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon / Ős cédrusát, e háromezer éves szüzet, – rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre. / Tekintsed őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong, / De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben / Kibonthatja gyümölcsét a nagyvilág elé. S tán ez sorsod itt. / Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, / Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam! / Én prófétáktól származom.”

Istenem, hihetünk-e a (bármily kései) csoda eljövetelében, hisz inkább elkeseredésre van ezernyi ezer okunk e borús égtájon, fekete évszakoktól összetörten, mint a reménységre, s vajon honnan meríthetnénk elég erőt, bölcsességet s hitet, hogy elviseljük az idő (költőnk által jelzett) óriásléptékét, ahogy az a nélkülünk-jövendőben évezredeket tipor a talpa alá?