|
Szigethy Gábor
Petőfi-szobor
Már hegyezik ceruzájukat az újdondászok, számítógépük képernyőjére merednek az újságírók, lapozgatják jegyzeteiket az irodalomtörténészek: közeledik március idusa, ünnepi cikket lehet, kell, kötelező írni.
És akkor esett az eső
…Írtam már én is ünnepi cikket.
Rágtam a tollam, számolgattam fejemben a napokat, van-e még annyi időm, hogy időben jelezzem a fejét vakaró szerkesztőnek, hogy hát ugyebár kétségtelenül nagy nemzeti ünnepünkről van szó, és hát természetesen értem én, hogy ilyenkor illik s szokás emelked
ett hangú írással köszönteni múlt századi nagy halottainkat, nem is beszélve arról, hogy nem csupán forradalom volt másfél száz éve, hanem szabadságharc is, tekintettel az akkor éppen nálunk tanyázó osztrák hadseregre, szóval szép és emelkedett és ünnepélyes írást várnak ilyenkor a tollforgató embertől, jó, azt nem kell megírni, hogy milyen szépen szavalta Petőfi a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, ha lehet, ne most írd meg, hogy soha nem is szavalta el a Nemzeti Múzeum lépcsőjén Petőfi Sándor a Nemzeti dalt, aki tudja, tudja, aki nem tudja, úgysem éppen most, március ünnepi idusán fogja elhinni bárkinek is, hogy Petőfi Sándor soha életében nem szavalta el a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, az egészet Vahot Imre találta ki, aki ugyan ott ácsorgott 1848. március 15-én délután a Múzeumkertben, mondta is a mellette állóknak, hogy ezek a lázasfejűek mindig csak csinálják a bajt, ebből is kravál lesz, szóval ő tudta, hogy nem Petőfi, hanem Egressy Gábor mondta el a Nemzeti Múzeum lépcsőjén 1848. március 15-én délután a Nemzeti dalt, de tekintettel arra, hogy 1852-ben Petőfi Sándorról annyit lehetett tudni, hogy nem lehet tudni semmit, biztosat semmiképpen nem, viszont a tapasztalt újságcsináló Vahot Imre kezdő legendagyártóként azt is tudta, hogy képes kalendáriumát jobban tudja eladni, ha szép metszetet közöl a Nemzeti Múzeum mellvédjén versét mondó Petőfi Sándor képével, s mellékesen így a későbbi évtizedekben ceruzahegyező, képernyőre meredő, jegyzeteiket lapozgató hivatásos emlékezők számára remek kiindulópontot teremt az ünnepi alaphang megütéséhez (a Duna-parton ágaskodó Petőfi-szobor is a Vahot Imre által hamisított szentkép szellemében fogant), és amikor a baráti osztrák parancsnokok és lelkes magyar kiszolgálóik éppen hogy csak abbahagyták a halálos ítéletek végrehajtását (írók, titokban, ilyeneket írtak: meg sem száradt még a vér a bitófák tövén!), már újságban is lehetett látni a szívet melengető képet: áll Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum mellvédjén égre emelt kézzel, s tízezer magyar esküszik együtt vele: Rabok tovább nem leszünk! – a kalendárium ott fekszik az asztalon, amíg a derék nemes magyar polgár kavargatja reggeli tejeskávéját, és friss akácmézet csurgat a falusi vajjal vékonyan megkent omlós fehérkenyérre, nézegeti a képet, hát bizony, rabok tovább nem leszünk, de szép idők voltak, amikor Petőfi Sándor azt a gyönyörű verset szavalta a Nemzeti Múzeum lépcsőjén – a sógornak volt egy olyan röpcédulája, de elégette, baj lehet belőle –, jó ez a kalendárium, segít eligazodni, ő ugyan akkor nem ért rá, éppen hivatalos ügyei után szaladgált a város másik felében, és különben is, mondták, hogy a diákok nagy ramazurit csinálnak, a katonaság is kivonult, s amíg a girbegurba vízivárosi utcán baktatott a Vár felé, arra gondolt, mindig csak a baj, kinek jutott akkor eszébe, hogy forradalom lesz, igaz, előző nap már nagyon nehezen jutott hozzá a pénzéhez, kedvelt takarékpénztára előtt hosszú sor állt, mindenki szabadulni akart a papírpénztől, az ezüst-, de még a rézgaras is biztonságosabbnak látszott a papírnál, már nem emlékszik pontosan, hogyan is volt, itthon ebédelt, az biztos, majd megkérdezi a feleségét, lehet, hogy délután mégiscsak elsétáltak a Múzeumkert felé, hát persze, esett az eső, még mondta is az aszszonynak, miért nem hozott paraplét, de hát ez régen volt, és mostanában már más idők járnak, az ember ezekről a nagy napokról nem beszél, mert hát ugye… de viszont milyen rendes ez a Vahot, hogy beletette ezt a szép képet a kalendáriumba – hoppá, lecsöppent a méz, kár érte –, majd bekeretezzük, s kiakasztjuk a falra, lássák a gyerekek is, milyen volt az a gyönyörű tavaszi nap, amikor Petőfi Sándor elszavalta a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt, mi meg anyátokkal ott álltunk és sírtunk, mindenki boldog volt, mit mondasz?, ki az a Vajda János?, hogy azt írja: Petőfire nem figyeltek, ezért az Orvosegyetemen fölállt egy székre, és úgy ordította el a Nemzeti dalt, lett is nagy csend?, ez a mi bajunk, nem tudom, ki ez a Vajda János, de nem lehet rendes ember, micsoda dolog, ilyen vacakságokat írni, merthogy most már lehet, csókolna inkább kezet Deák Ferencnek, még hogy Petőfire nem figyeltek, egy ilyen csodálatos nagy emberre, Vajda János irigy, azért firkál ilyeneket, hogy székre állt Petőfi Sándor, és úgy szavalta el a Nemzeti dalt, mondd, édes fiam, el tudod képzelni, hogy valaki, egy Petőfi Sándor, egy lánglelkű forradalmár áll az egyetem előcsarnokában egy rozoga széken, és a széktámlába kapaszkodva azt ordítja: Esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk… ez a ti bajotok, hogy nem éltetek még a forradalom lázas napjaiban, amikor mindannyian éreztük a megújulás mámorító szelét, s lázas izgalommal figyeltük a fejleményeket, mindenhol ott voltunk, vártuk a híreket, az új, a jobb világot, ti el sem tudjátok képzelni, milyen nagyszerű volt látni Petőfi Sándort állni a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, égre emelte a kezét, s úgy kiáltotta – és mi mind, vele együtt! –: Most vagy soha! Esküszünk! Esküszünk! – még hogy egy széken, micsoda marhaság, csak azok firkálnak ilyeneket, akiknek nem szent a mi forradalmunk ügye – édesem, kérek még egy kis vajat! –, és azért, mert most más világ van, azt hiszik, bemocskolhatják a hősöket, viccet csinálhatnak a múltból, az a Vajda János szerintem ott sem volt, csak kitalálta az egészet, de mi, akik már akkor hittünk a megújulásban, mi nem engedjük az ilyen Vajda János-féléknek, hogy Petőfiből bohócot csináljanak, mi, akik harcoltunk a szabadságért, nem engedjük, hogy bárki beszennyezze annak a napnak az emlékét… mi, akik ott voltunk, tudjuk: Petőfi Sándor gyönyörűen szavalta el a Nemzeti dalt 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, kár erről annyit fecsegni, csak felidegesítem magam, édesem, ebből a lekvárból holnap reggel is kérek, igen ízletes, most benézek a hivatalba, aztán a takarékpénztárba, ebédre itthon leszek…
