Vasadi Péter

Vihar előtt

sétál álmában az alvó
lebeg s lépeget egyszerre a
labirintusban
hol halk s lassú a beszéd
szelíden
fogynak a bélszerű körfolyosók
de fölpattan a szem, ujjhegy
keresi a kabinfal csavarfejeit
víz-
susogásban hallja a torlódó
haragot
hullám hullám után könnyedén
odacsörren
fölcsap a vízgejzír, hűvösödik;

küldi előre őrseit a vihar, szél
húz át titkos repedésen, a hajón
dönt valamelyest, szétnyomja s
összeszorítja a vizet, neki
egymásnak a két ferdén rohanó
tömeget;
megszokta a fül, hogy lásson
s a szem, hogy hallgassa a tört
ropogást;
mintha gerendák csapódnának a
háborgásba;
a szív mélyen ver, éberséget
nyom az erekbe, feketén fut a
vér, kapkodja a kéz a ruhákat,
bújik vízhatlanba a matróz,
sárga kámzsa csúcsosodik a fején
zöld gumicsizmában a lába;

ami itt közelít, valahol már
kicsavarta a fákat s mint
balta kirakattáblát, verte be
a nyugalmat;
átsivít láncszemeken, hangja
kitart
magasan, szúrja az árbocokat
fönt rázza az antennát s az öt
zászlót, lent agyarát próbálja
be-beütni a tatba s nagyokat
horkan;
távol a víz tömbjén egy konda
üget
errefelé; szembefordul a hajó
fürgén s az imbolygó szoroson
vad testek s vágtató paták közt
átfűzi
magát; hagyd most kérdéseidet;
futni
csak az tud, aki eleget kúszott;
nem a verőfény, az éj tanította
neked:
káosz lappang minden béke alatt