Veress Miklós

Egy tavalyősz idénje

1.

Tiszta volt az ég –
üres papírnyi mértan
vagy szatócsboltból űrbe szálló cetli.
Kétezer felé – míg kórházba baktattam
akkoriságodhoz – ezt is tudtam feledni.
Csak később, amikorra már kényszer a muszáj,
áll össze így leszíntelenülve az ég, a táj.
Szeptember vége volt, s egy újabb front után
néhai sörözőnkben már ingujjban ültek.
Fáradt voltam, s csak azt láttam netán,
hogy látomások isszák le habjait a sörnek
a Korong utca sarkán, kissé odébb a manzárdtól
meg emléktáblától: itt nem a kavics lakott,
aki egyként ő se volt, hanem J. A. – nem én –
mondhatni, egy város peremén, ahol át-
s visszabaktatok a Korong utcán, ez máris költemény:
hogy tolatnak a tehervonatok.

2.

A város peremén
– a vakok intézetétől –
valahogy átbujkálódom
két betonalagúton.
A trolibusz-megállónál a kápolnában
mindent előre látva, elmormoltam
a két imát:
érted a Miatyánkot (mert az Üdvözlégymária
nem fér a hited kánonába) –
de a betonalagútban
a falakon grafittik koránoznak el
baszdmeget és pinát,
nagyzolják biszexük vagy méretük,
míg átjutok e likon;
de nincs fölirat, vagy elfeledte idézni
az imbolygó ikon,
Tőled-Hozzádig –
mért hogy nem a Reménnyel
Hagytam föl Minden utcasarkon
a szenvedésig.

3.

Ez ám 98 ősze,
és míg az alléig eljutok
(hol két kacagós idétlen
nekilapít
a rácsos kapunak egy vihogó tolókocsist),
igyekszem megőrizni azt, ami
valóság: újság, leves a kisfazékban,
bár úgyis kilöttyen addig,
amíg fölöttem át- s visszatolatnak-rohannak
az időtlenség tehervonatai.
S a taigetosztalanítottak intézetén túlnan
már tudom: ők a boldogok –
s közéjük is kerülhettem volna,
ha Istennek éppen más a dolga,
és én nézném egy rácsba fúrva arcom,
hogy az utcán ki sandalog.

De hát én:
én vagyok.
S nézem, hogy a tavalyőszi nyárban,
amelyről utólag is lekéstem
(mert szenvedésünk ám csak
huszonnégy évi filmszalag),
egyszóval böngészem
ezt a furcsa tájat,
hol – uramisten –
egy fűbe dobott rozsdás sínen
oda s vissza tolatnak
a napkeltette suszterbogarak.

4.

Nem érted majd, hiába magyaráznám,
sem az Uzsoki, sem az Amerikai útig
(ez előbb, az utóbb vagy fordítva,
ha mindenki mindig más időt hazudik),
hogy lassúzva is ez ám a násztánc:
ilyes a gyönyör gyötrődése,
valami-tájú akkori való,
amikor fekete hattyúk szeretkeztek
egy filléres optika-résbe
(a Fekete-tenger partján)
s így szemünkbe: a pillanatnyi
csoda még előhívható,
hogy akkor kaccintva megkérdezted:

“Hát ennyi csak az annyi?!”

5.

Amivel el voltunk foglalva,
az volt éppen a semmi.

Több időd volt, mire nem emlékszel,
arra sem, hogy én közben
még ingujjra is vetkőztem,
és visszaizzadtam kétszer
vagy háromszor, mert sebészed éppen
megint előlünk bujkált:
elbulgakovult a Bábelünk egészen,
s rettegtem, hogy (visszafelé
tőled) a kétszeri Alagútnál
valaki kikérdezi tőlem a Reményt,
hogy ezt a Korong utcát túl hányan is élik,
hogy mennyi a perc így,
mit Isten kisercint –
több mint félmillió
addig a francos kétezredvégig.

6.

A Hermina sarkán
kicsit
már
lejt a járda.
(talán az Ajtósi-Dürer felé
vagy felől), s az átjáróban
digitál duruzsálja,
hogy átkelhetek a túloldalra
mint tiszteletbeli vak
(most úgysem látok magamba:
mert fehér botom eltört: a szavak),
hogy átvihessem rémült kis arcodat
valami túlpartra, hulló fogaim közt.
Evégett
(érted meginni, hol együtt ültünk valónkban
egy elligetült vagonban,
egy rozsdás sínre siklatott fájdalomban,
mely megállt még tíz éve nyakunk előtt)
bicsaklat szomjúságom
meginni azt a pohárnyi sört.
Míg digitálom untalan:
“A világ világtalanjainak még ezt az egy évet –
add meg, Uram!”

7.

Most itt ülök, hol magam ottfeledtem.
Vagy az ül ott, ki ittfeledett engem,
ligeti padon meg korongutcasarkon,
oly sok helyen, hogy hiányunk föl se tűnik,
majd amikor már újra élsz,
s többé mégse nekem:
hozzád és vissza valamennyi színig
eljuttatott e nagy színházterem.
Még nem tudom, de ott lesz majd a másik
vagy harmadik kórházad:
nem én vagyok ama Szindbád,
hogy körbelengjek érted óriási
voltat, amely csupán utánzat –
azok hazudják,
akik létünket unják,
és számlálgatás közben fölsóhajtanak
minduntalan:
“Kétezerig
csak magamat
hagyjad meg magadnak,
Uram.”

8.

A válasz csupán az a telihold,
Amelyről azt hitted valamikor,
hogy Duna-parti díszlet.
Ennyi a léted
maradék létemnek túloldalán,
mely hiányomból épül ezután.

Szerettelek:
ennyi volt vagyonom.
Majd nem leszel,
pénzem meg amúgy sincsen.
Gyönyörű voltál ott kórházi ágyadon,
pedig nagyon öreg és csúf,
amikor könyörögtem,
hogy nem évet, hónapot, hetet, napot,
de percet
adjon még az az Uradisten!
S lehet, hogy azért a pohárnyi sörért
a Korong utcán
vagy másikért
a Ligetben
engem
így büntet:
téged magadnak visszaad
azzal, hogy tőlem elvett.

Megszűnik ez az ősz
a baszdmeges alagútnál:
valaki visszahátrál,
és 73 van már.

9.

Az is volt ősz.
Ez is volt ősz.
Kétszer is voltál
egy zizzenés lapjai közt,
míg kiürült a naptár.
Szemmagasságba fönn
kartonlap a szögön.

10.

Nem volt még vers:
csak tiszta volt az ég.
Bóklászott Isten ujja, mint papíron.
Hogy teleírná. Fáj e semmiség,
ha nem kell többé ennyit se kibírnom.

1998. október – 1999. január