Levél
a Kortárs főszerkesztőjének

 

 

Kedves Imre!

Retorikailag megoldhatatlan feladat elé állítottál, amikor azt kérted, hogy „válaszoljak” eme Pelle János által szignált szövegre. Mint szerkesztő és szakíró jól tudod, hogy egy textus csak akkor értelmezhető, ha a megindulása pillanatában definiálja saját helyzetét, azaz csak akkor van kommunikatív érvényessége, tehát felhívó ereje is, ha a beszédhelyzetet is kétséget kizáróan tisztázza. Az általad postázott szöveg címe szerint levél, ám nem ítélhető valódi magánlevélnek, hiszen írója nem küldte el a (virtuális?) címzettnek, nincs benne megszólítás, és hiányzik a búcsúformula is. Viszont tegező formát használ, tehát szólni látszik valakihez. Ám a tegezésről megfeledkezik, amikor a lábjegyzetben „vitapartneremet” mond, mintegy „kifelé”, „elfelé” fordulva. A kommunikációs helyzetet nem tisztázza az sem, hogy ún. vitapartnere és a címben megszólított neve azonosnak mondható.

Mindazonáltal ezt a szöveget is elhelyezem magángyűjteményemben ama két másik megnyilvánulás mellé, amelyek kárhoztatták vélekedésemet Moldova György legújabb, epikának álcázott politikai, morális és stiláris perverzióiról. (Az engem elérő helyeslő vélekedések sem haladják meg a két-három tucatot.) Ezen gesztusok egyike magáé Moldova Györgyé, aki egy baráti írótársaság kedélyes „jutalmát” életműve legutóbbi darabjáért – az ún. Sánta Kutya díjat – egy Mein Kamf-példánnyal gondolta – a maga szocializáltságának és ízlésvilágának megfelelően – viszonozhatni. A másik említendő reflexió egy glosszának szánt cikk (Élet és Irodalom, 1999. szeptember 24.), amelynek szerzője fogalmazási-külalaki fenntartások hangoztatásával igyekszik olyan ítéleteket sugalmazni Kortárs-beli Moldova-bírálatomról, amelyek ama bírálatból aligha nyerhetnek tárgyias hitelesítést. (Például a macskaköröm „fortélyos” használatán elmélkedve idézi azt, hogy a Múlt és Jövő című lap említésekor citáltam volt a kiadvány alcímét: „zsidó kulturális folyóirat”. „Mi itt a mögöttes üzenet?” – kérdi a cikkíró, vagy talán inkább a kérdéssel próbál sugalmazni valamiféle „választ”. Elgondolást. Feltételezést. Víziót. Ideje megadnom a választ: semmi. Világosabban: nincs mögöttes üzenet.)

Visszatérve, kedves Imre (nagyra becsült főszerkesztőm és jótevőm), kettőnk levélváltásának meritumához, csupán annyit tudnék javasolni, hogy nyugtassátok meg Pelle Jánost, Moldova György szakíróját, hogy a „keresztény Magyarország” kifejezéssel nem egy újabb zsidóirtásra igyekeztem bujtogatni. Meg buzdítsátok arra is, hogy ne olvasson ilyen kurkászólag, ilyen görcsösen, lazuljon el. A lényegre próbáljon koncentrálni olvasás közben, ne az írógépekben rejtőzködő barnászöld démonokra neszüljön. Annak kapcsán meg, hogy férfiasan visszafogott, ám mégis fájó büszkeséggel ír idevágó művének sikereiről (új kiadás, hangosfilm), hadd ígérjem meg Általad neki, hogy szerény kritikám újabb és bővített megjelentetésekor – mivel mások nem akadtak fönn rajta – egy kizárólag neki dedikált példányban a fröcsögően antiszemita „keresztény Magyarország” helyett – oktatásának megfelelve – „keresztény, zsidó, mohamedán, ateista Magyarország” jelzős szerkezet fog szerepelni.

(N. B. Kérlek, világosítsátok fel nevezett „levélírótokat”, hogy mindazonáltal – bármilyen feszült is – még egy ilyen zavarba ejtő iratban sem helyénvaló bárkit bárminek fölcímkézni avégett, hogy valamiféle kapcsolatot sejtessen a gyanútlan, ám művelt közönség előtt közte s az „illető” között. Ne írja a tudtom és beleegyezésem nélkül azt rólam, hogy „vitapartnerem”. Birtokos szerkezet, ő birtokos, én birtok… Ne. Bocs. Azért ezt ne.)

 

Barátilag üdvözöl és kedélyesen (szüretről jőve!) minden jót kíván

Alexa Károly